VLAGYIMIR SZOLOUHIN: A szépséges Adigené (3)

Beindult az alpinista iskola. Az író azt reméli, hogy reggelenként csak átmegy a táborba, megreggelizik, aztán végzi a maga irodalmi feladatait. Csakhogy az élet közbeszól: a hegymászást tanuló fiatalok hamarabb kelnek, hamarabb reggeliznek, mint a házirend, s mire Szolouhin beállít a reggelit jelző kongatásra, a tábornak már hűlt helyét találja. Ezért, hogy Olját felügyelhesse, kénytelen korábban kelni s akarva-akaratlanul részt venni a reggeli tornában, a hegyipatakban való mosakodásban és mindennel, ami ezzel jár. A "szárazedzés" mellett megtörténik az első kiruccanás is...

Kilenc órakor felsorakoztunk, a lehető legkönnyebb szerelésben: rövidnadrágban, tornacipőben, hátizsák nélkül. Általában ki kockás ingben jött, ki blúzban, ki pulóverben. Szása, mint mindig, sajátos öltözékben: acélszürke, laza kötésű, páncélingszerű pulóverben, szürke szván filcsapkában. Bizonyára a rusztikus, durván kötött pulóver is szván munka, talán Mihail Hergiani, a nagy alpinista, Szása barátja viselte korábban. Hergiani az Alpokban lezuhant egy sziklafalról, és halálra zúzta magát.

Azok az emberek (népek), akik a hegyekben élnek, ritkán kapcsolódnak be a sportszerű hegymászásba. Talán ebben is ugyanaz a törvényszerűség érvényesül, mint abban, hogy a tengerparton élő emberek nagyon ritkán fürdenek a tengerben. De az is lehetséges, hogy a hegyek az ott élők számára a megélhetést, magát a létet jelentik. A vadászterületet, a legelőket, a szükséges növényzetet. Az évszázadok során kitaposott ösvényeket, a meghódított hágókat. A hegyi közlekedés céljaira ott vannak az öszvérek, a lovak, a szamarak. Semmi értelme sincs hegyet mászni ott, ahol nincs ösvény, ahol nincs semmi, amire a gyakorlati életben az embernek szüksége van. Hiszen az orosz paraszt sem mászik föl a háza tetejére csupán azért, hogy a magasból gyönyörködjön a kilátásban. Legfeljebb azért, hogy megjavítsa a kéményt. Ez az oka annak, hogy a hegyekben élő emberek általában egyszerűen hegyilakók és nem alpinisták. A kirgiz, aki szembejön velünk kis lovacskáján, értetlenül nézi a hatalmas hátizsákokat cipelő, hosszú sorban vonuló embereket, akik nem másért indultak a hegyekbe, mint hogy fölmásszanak egy csúcsra. Az alpinisták viszont a maguk részéről rosszallóan nézik a helybéli kamaszokat, akik a tábor közelében, belemelegedve a játékba, bátran, de szakszerűtlenül, a szükséges felszerelés nélkül másznak föl a sziklákra, pedig nekik nem kell ebből gyakorlati jegyet szerezniük, nem is sziklamászó versenyen vesznek részt, hanem egyszerűen csak rosszalkodnak.

Kivételt, mint mondják, csak a szvánok képeznek, akik nagyon szívesen bekapcsolódnak a hegymászó sportba. És Mihail Hergiani kiváló, sőt mi több, nagy alpinista volt. Nemrégiben a Győzelem-csúcs megmászóinak egy csoportja Szása Kuznyecov Alattunk Szvanétia című könyvének celofánba kötött példányára bukkant. A borító belső oldalán a hegymászók a következőket olvasták: „A Győzelem-csúcs megmászását apám, Szvitov Mihail Ivanovics emlékének ajánlom, és Mihail Hergiani emlékének, aki egész életét az alpinizmusnak szentelte. A csúcsot a Gyikij gleccser felől közelítettük meg a Vazsa Psavela-csúcson keresztül, azon az útvonalon, amelyen 1961-ben M. Hergiani vezette a leningrádi Lokomotív expedícióját. Üdvözlet a Győzelemcsúcs utánunk következő meghódítóinak. Kérem, adják át ezt a könyvet a szerzőnek, Alekszandr Kuznyecovnak, akit az alpinizmus legjobb szakírójának tartok.
1971. augusztus 16. V. Szvitov"

Emlékfilm Mihail Hergianiról a jútubról. Megmutatkozik rajta a szépséges alpin táj

A könyvet a szerző szintén Hergiani emlékének szentelte. Kuznyecov így ír az előszóban: „Ez a könyv nem születhetett volna meg Mihail Hergiani, a nagyszerű ember és a világhírű sportoló közreműködése nélkül. Tragikus halála után már nem változtattam a szövegen: hadd maradjon meg az olvasóknak ugyanúgy az élő Misa, mint nekünk, barátainak."
Hát ezért visel Szása szván sapkát. Ezért hordja a durva páncéling-pulóvert, amit mintha vasból kötöttek volna. Vöröses szakállával Szása maga is szvánnak látszik.

A sorakozó vonalát Szása még tegnap kövekkel jelöltette meg. A gyerekek az alacsony fűben egyenes vonalat húztak tyúktojás nagyságú, itt-ott öklömnyi kövekből. Most itt sorakoztunk fel, cipőnk orrával ezt a kőláncot érintve.
Egyre inkább nehezemre esik, hogy Szását Szásának szólítsam. A diákok szemében ő tanár, docens, csoportunk vezetője. Tehát számukra csakis Alekszandr Alekszandrovics...

Alekszandr Alekszandrovics lassan végigment egyenes sorunk előtt, és halkan beszélni kezdett:
- Ma nem tartunk edzést. Egy kis sétát teszünk, fölmegyünk az alpinisták temetőjéhez. Ott az erdőben szedünk majd fát, és lehozzuk a táborba. Az alpinisták a hegyekben mindig zárt sorban haladnak. Én megyek majd az élen. Mögöttem Vlagyimir Alekszejevics, utána a lányok, aztán a többiek. A sereghajtó Valerij Georgijevics lesz. Fokozatosan ismerkedünk majd meg a fűlejtőkkel és a törmeléklejtőkkel, a sziklákkal, a hóval és a jéggel. Ma csak általánosságban mondok néhány szót a fölfelé haladásról. A hegymászók fölfelé menet nem beszélnek. Ez talán szokatlan lesz. Mi az, ami a fölfelé haladás során a legfontosabb? Takarékoskodnunk kell az erővel. Amíg az egyik lábunkat használjuk, a másikat a lehető legjobban el kell lazítani. Az izmok pihennek, ha csak a másodperc egy töredékéig is. De ha a tíz- meg tízezer ilyen töredék másodpercet összeadjuk, órákat kapunk. Ha egy kő akár csak tíz centivel kiáll a többi közül, nem szabad rálépni, inkább tovább kell vinni a lábat: óvakodjunk a fölösleges függőleges irányú erőfeszítésektől. Ahhoz, hogy önmagunkat tíz centiméterre fölemeljük (a hátizsákkal együtt a súlyunk teljes száz kiló), egy méterkilogramm munkát kell végeznünk. Az egész út során ez több tonnát is kitesz. Különösen fontos figyelembe venni ezt akkor, amikor morénákon, vagyis igen nagy köveken haladunk. Az egyik kő magasabb, a másik laposabb. A lábmozgás ilyenkor lehet viszonylag sima, de lehet viszonylag egyenetlen is. Arra törekedjünk, hogy viszonylag sima legyen. Ha az emelkedőn kisebb kő kerül utunkba, ügyeljünk, hogy a cipőnk sarkával, ne pedig az orrával lépjünk rá. Így a talp laposabban áll, és a lábizmok kevésbé vannak megterhelve. A csapat nem „harmonikázhat". Ez azt jelenti, hogy nem szabad a sornak részekre szakadnia, nem szabad lemaradozni, aztán meg gyorsítva utolérni a többieket. Szorosan egymás nyomában kell haladnunk. Ötven perc menetidő, tíz perc pihenés. Ez a szabály, amelytől kis mértékben szabad csak eltérni. Mondjuk, az ötven perc eltelt, de tíz perc alatt egy vízeséshez érünk. A vízesés mellett kellemesebb pihenni. Ebben az esetben a menetidőt meghosszabbíthatom. A nagyon nehéz szakaszokra viszont negyvenöt-tizenöt percre változhat az arány. És végül: a hegyek nem tűrnek semmiféle egyéni akciót. Ha valakinek feltétlenül vissza kell mennie a táborba, azt egy másiknak el kell kísérnie. Mert ha eltöri a lábát, vagy eltalálja egy kő, akkor egyedül... kellemetlen lenne neki.

Alekszandr Alekszandrovics egy pillanatra elhallgatott, azután még halkabban, mint ahogy eddig beszélt, cseppet sem  parancsoló,   inkább   szándékosan   köznapi   hangon, amelybe talán egy kis sajnálkozás vegyült, így szólt: - Indulás.

Első lépéseim a hegymászó menetben. Előttem Alekszandr Alekszandrovics, mögöttem az egész sor. Most már történjék bármi, várjanak ránk az úton bármilyen meredek lejtők, sziklák, szakadékok, gleccserek, havasok, folyók - meg van szabva a helyem. Szó sem lehet róla, hogy a sor végére kerüljek, még kevésbé, hogy lemaradjak. Bármi is történjék, a sort a sereghajtó, Valerij Georgijevics fogja zárni. Nem kerülhet mögé csapatunk egyetlen tagja sem. Hogy kiállják a sorból és föladjam, azt nem engedem meg magamnak. Nem engedhetem meg. Ez a legfőbb feladatom az elkövetkező napokra. Jut majd a nehézségekből a lábamnak és a vállamnak is (a hátizsák alatt). Súlyos teher nehezedik majd a szívre. De a legnagyobb megterhelés a tudatnak arra a részére, arra a szférájára esik. amelyen a „nem engedhetem meg magamnak" valóra váltása múlik. Vagyis a „kell" valóra váltása, ha másképpen fogalmazunk. Szása és a többiek között kell mennem a sorban. A helyemen maradni mindenáron - ez az életcélom a következő húsz napra. (...)

Azt hittem, hogy most, legalábbis addig, amíg a sík terepen vagyunk, gyorsan nekiiramodunk, és féltem, hogy már az első percekben kifulladok. De Alekszandr Alekszandrovics cipője lustán, kelletlenül emelkedett fel és ereszkedett vissza a földre. Ugyanígy tett az én cipőm is. Sokáig fogom még premier plánban nézni Alekszandr Alekszandrovics cipőjét. A föld és a földön lépdelő cipő, a föld és a földön lépdelő cipő. Ez nem jelenti azt, hogy egyáltalán nem pillantottam föl, vagy hogy nem néztem hátra - mi van Oljával ? -, de az út legnagyobb részében mégiscsak a lábam elé néztem. A hegyekben nem is tehet másként az ember. De ha a lába elé néz, óhatatlanul az előtte haladó hegymászó lábát látja. Aztán majd álmomban is ezt fogom látni, még jobban kinagyítva: kő és cipő, kő és cipő, kő és cipő. Alekszandr Alekszandrovics vékony lába (rövidnadrág van rajta) inkább egy gimnazista lábára emlékeztet, mint egy alpinistáéra (az ember a szőrös bőr alól előtűnő izomkötegeket várna), de látszik, mennyire kívánja a gyaloglást ezen az első bemelegítő hegymászó utunkon. Az ő járása szinte játék. Neki nem kell latolgatnia, meg tudja-e tenni a kitűzött célig az utat, avagy nem tudja, bírja-e majd szusszal, vagy nem bírja. Nem is megy, hanem táncol. Olyan ez, mint egy lassított filmfelvétel. 
Lustán, kelletlenül, szinte fáradtan lépdelnek a cipők kőről kőre, de ugyanakkor játékosan, éreztetve, hogy szó sincs semmiféle fáradtságról, és ezek a cipők ilyen ütemes lépésekkel bármeddig el tudnának menni. A tempó, amelyet Alek-szandr Alekszandrovics megadott, az első pillanattól kezdve bizonyossá tette számomra, hogy el tudok menni a temetőig. Kő - cipő, kő - cipő, fű - cipő, száraz talaj - cipő, a cipő határozott lendülete egy fürge hegyipatak fölött. A cipők kopogása egy magas korlátok közé szorított keskeny híd burkolatán (a mélyben vízesés zuhog le a köveken), kő - cipő, száraz talaj - cipő, száraz talaj - cipő, száraz talaj - cipő. Arcsabozót között vezető ösvényen folytattuk utunkat - erről nevezték el a táborunkat is. Alaarcsa - annyit jelent, tarka arcsa. Hogy miért látta tarkának az a kirgiz, aki valaha elkeresztelte ezt a vidéket, nem tudom. De arról, hogy a hasadékban mindenfelé arcsa nő, már itt-tartózkodásunk első perceiben meggyőződhettünk. Hisz még a sátrak alá is arcsagallyakat terítettek a gyerekek.
A nap most már annak rendje és módja szerint sütött. Az arcsabokrok erős, bódító illatot árasztottak. Előbb a halántékomat, aztán a homlokomat verte ki a veríték, az izzadságcseppek kiültek az ajkamra, végül már patakokban folyt rólam a víz.

Alekszandr Alekszandrovics cipője most is játszi könnyedséggel haladt előttem. És nem volt szabad lemaradnom. A szintkülönbség itt nem lehetett nagy. A szakadatlan, helyenként igen meredek emelkedőt is elsősorban a lábamon éreztem, de azért a szívem is azonnal jelezte, hogy nincs minden rendjén. Arcom vérbe borult, mintha nyakam köré zsinórt tekertek volna. A mellem hangosan zihált. Halántékom dobolt. Egész vértől megduzzadt fejem lüktetett, tarkóm bal oldalán pedig fájdalmasan rángott egy erecske. Erről a gyenge pontomról régóta tudok. Ha nagyon kimerülök, megesik, hogy erős nyilallással rándul egyet-kettőt, aztán abbahagyja. Nem fordult ez elő sokszor, de azért tudtam, hogy tarkóm bal oldalán létezik egy beteg idegszál vagy hajszálér, vagy tudom is én, mi, ami időnként.fáj és rángatózik. Ez a gyenge pontom most is rögtön jelentkezett.

Megtörténhetett volna, hogy rászánom magam, és egyedül indulok el ezen az ösvényen, az alpinisták temetője felé. De útközben minden bizonnyal leültem volna, hogy megpihenjek, kifújjam magam, a magaslatokon megálltam volna, hogy gyönyörködjem a tájban. Pontosan az volt a legfőbb tanulsága ezeknek a napoknak, hogy megértettem: magamtól soha nem lennék képes ilyen adagokban növelni a terhelést. Talán még öt százalékkal sem sikerül, mert hát ki kényszeríti arra önmagát, hogy órák hosszat gyalogoljon egy huszonöt kilós zsákkal a hátán, ráadásul állandóan meredeken fölfelé? Mentél már egy-két órácskát, hát ülj le szépen a kövekre, pihenj egyet. Izzadni kezd a homlokod vagy a lapockád, hát feküdj le a fűbe, fújd ki magad. És persze mindenképpen állj meg, ha rángást érzel a tarkód táján, a halántékodat mintha kalapáccsal vernék, és alig győzöd ajkadról lefújni a forró izzadságcseppeket, amelyek ettől szanaszét szóródnak, mint a permet.

Alekszandr Alekszandrovics úgy megy, mintha felhúzták volna a lábát, de szerencsére egyenletes ütemben. Ha most hirtelen nekiiramodna, és ezzel arra kényszerítene bennünket, hogy akár csak száz lépést is fussunk fölfelé, nem tudom, a többiek hogy lennének vele, de én nem bírnám ki, biztos belepusztulnék. így azonban még élsz és lélegzel. Csak ne kapkodj az arcsa ágai után. Csak nehogy kézzel segíts magadon a nagyon meredek szakaszokon, nehogy négykézlábra állj. Csak menj tovább úgy, mint a vezető, és ne gondolj arra, hogy a cél még bizonyára messze van. Fájjon csak a lábad magának, ez az ő dolga. Végül is csak nem fog leszakadni, te menj szépen, és ne gondolj a lábadra. Egyelőre még nem zsibbadt el, nem bénult meg, nagyszerűen halad lépésről lépésre, csak így tovább, hiszen az a dolga, hogy haladjon.
Hirtelen szúrni kezdett a bal oldalam. így van ez. Minden gyengeségem napvilágra kerül, minden gyenge láncszem jelt ad magáról. Mi nyilallhat itt a bal oldalon? A lép? A hasnyálmirigy? A rekeszizom? Szúr egy kicsit, aztán elmúlik. Ha most egyedül lennék, biztosan igyekeznék megkímélni a lépemet és a rekeszizmomat. De nem szabad kímélni. Szúr egy kicsit, aztán elmúlik.

Az ösvény egyre meredekebb lesz. Száraz talaj - cipő, száraz talaj - cipő. Áldom ezeket a cipőket azért, hogy ilyen lustán, kelletlenül mozognak, mintha a végső kimerültség állapotában lennének. Miért baj az, hogy lassan haladunk fölfelé? így legalább nyugodt lehetek, és bizonyos abban, hogy bárhová eljutok, ahová ezek a cipők vezetnek. Mit számít, hogy fáj a lábam, hogy már a hasizmom is hasogat, mit számít, hogy a fejemet mintha autópumpával pumpálnák belülről, mit számít, hogy a szemem már úszik a verítékben? Hisz még nem roskadtam össze. Még tudok menni. Akkor hát miért ne mennék?

Mikor Alekszandr Alekszandrovics megállt, és a csoport tagjai egymás után értek föl a pihenőhelyre, Olja, alighogy meglátott engem, fölkiáltott:
- Papa, te csuromvíz vagy!
-  Hát persze! Ha egy vizes rongyot kicsavarnak, abból okvetlenül folynia kell a víznek.

Subin emléktáblája

Hirtelen fenyőfák tűntek fel az arcsabozót közepette. A fenyő errefelé nem nő vadon, nyilvánvaló, hogy telepítették. Még kevésbé teremhetett itt magától egy kerítés, amelynek ajtaját úgy csukták be, hogy a lakatpánton keresztülhúzott zsineget összekötözték.
Alekszandr Alekszandrovics kibogozta ezt a zsineget, és mi sorban, egyesével léptünk be az elkerített területre, az alpinisták  sírjaihoz.  Alekszandr  Alekszandrovics  -  talán, hogy ezzel is érzékeltesse, milyen fontos ez a rövid múltra visszatekintő temető - mindjárt elmondta, hogy sokkal több hegymászó veszíti életét a hegyekben,  mint ahányan itt nyugszanak. Hiszen legtöbbször eljönnek a halottakért családtagjaik, és hazaviszik őket szülőföldjükre. Vannak, akiket a szerencsétlenség színhelyén temetnek el. Így például egy Hudozsin nevű alpinista a Győzelem-csúcs alatt fekszik egy bevágásban, sátorlapba csavarva, hegymászózsinórral összekötözve.
- Mi történt Hudozsinnal? Leröpült? - kérdeztem, alpinista szókincsemet fitogtatva.
-  Nem. Szívelégtelenség.

Megálltunk a síroknál. A legszélsőre nemrég állíthatott valaki saját készítésű síremléket. Van úgy néha az életben, hogy a véletlenszerű megfigyelések egyszer csak logikus sorba rendeződnek, magyarázatot kapnak. Amikor előző nap Oljával végigjártuk a tábort, felfigyeltünk egy fiatal, szőke, fekete poncsót viselő nőre. Egész megjelenése valahogy más volt, mint a táborlakóké, nem látszott alpinistának. És még valami: egészen biztosra lehetett venni, hogy a Baltikumból való. Az erről a vidékről származóknak van valami közös vonásuk, amelyről szinte csalhatatlanul fel lehet ismerni a letteket, litvánokat, észteket.

Subin portréja

Most megtudtuk, hogy ez a fiatalasszony, aki valóban észt, egy itt elhunyt alpinista özvegye. Azért jött ide, hogy maga készítse el férje síremlékét. Terméskőből megépítette egy harangláb kicsinyített mását, tetejére vasból keresztet állított, nyílásába pedig egy kis harangocskát függesztett. Erős szélben a harang megmozdul és szól.

Az észt hegymászó mellett nyugszik Afanaszij Subin, az alpinista festőművész. A hegymászók maguk között most is csak Áfonyának becézik. Subin metszetei igen népszerűek a sportolók körében. A táborban is láthatók a klubban, a könyvelésben, a tanulmányi osztály vezetőjének szobájában. Húsz nap múlva, amikor hazaindulunk, mi is veszünk majd néhányat Afanaszij Subin metszeteiből.
- Alacsony volt a plafonja - mondja magyarázatként Alekszandr Alekszandrovics.
-  Hogyhogy?
- Mindenkinek megvan a plafonja, amelynél magasabbra nem mehet a hegyekben. Afanaszij jó hegymászó volt, de 4200 méteres plafonnal 4600 méterre ment föl. Rosszul lett. Visszaküldték, de nem akarta otthagyni a csoportot. Végül bekövetkezett a szívelégtelenség.

Subin grafikája

(Folytatjuk)