VLAGYIMIR SZOLOUHIN: A szépséges Adigené (2)

A középkorú, elnehezült testű szovjet-orosz író természetesen enged egyetlen leánya követelésének (mit is tehetne egyebet?) s korábbi műtétjének dacára,  magával viszi bizonytalan vállalkozására.

"A repülőtérre menet Olgát édesanyja még egyszer ellátta jó tanácsokkal. A jó tanácsokból nekem is kijutott.
- Ugye nem felejtetted el, hogy két kilónál nem szabad többet emelnie? Megjegyezted? Csak két kilót! Nehogy elfelejtsd! És te is tudod, Olja, hogy csak sík helyen sétálhatsz! A papa, ha akar, sétáljon csak a meredek ösvényeken. Számodra akad majd mindenütt sík hely is. Öltözz föl mindig jól. Az ünneplő blúzok a bőrönd alján vannak. És ami a fő, ne hallgass apádra, ne mássz hegyre. Ne felejtsd el, hogy hegymászás közben megfeszülnek a hasizmok, és felszakadhat a sebed. És két kilónál többet nem szabad emelned. 
Fémkorlát választja már el a kísérőket az utasoktól, indulunk a gép felé, hátrafordulunk, integetünk. Növekszik köztünk a távolság. Feleségem tölcsért formál a kezéből, és valamit kiabál nekünk. Inkább sejtjük, mint halljuk, amit mond.
-  Két kiló, nehogy elfelejtsd! - mutatja messziről két fölfelé tartott ujját. - Csak kettő! Olja, ne hallgass apádra! Ne hallgass rá, érted?
Ezzel az útravalóval emelkedünk a levegőbe. Én hátravetem magam az ülésen, mivel már százszor, sőt kétszázszor is repültem, Olja viszont mohón tapad az ablakhoz, mert ez élete első repülőútja.
... Öt és fél óra múlva (Olja: „És mennyit ijesztgettek engem a repülőgéppel!") már Frunzéba tartunk a repülőtérről. Szása Kuznyecovot kissé zavarba ejti, hogy nem egyedül érkezem. Aprólékosan kikérdezi Olját fizikai képességeiről, „múltjáról".
-  Rendszeresen sportolsz?
-  Fel vagyok mentve.
- Túrázni nem jártál?
- Csak autóbusszal.
-  Nincsen tériszonyod? Másztál már föl magas fára? Előfordult esetleg, hogy kimentél a háztető szélére? Vagy tűzoltólétra tetejére?
- Ahogy a papa is mondja, hokedlinél magasabbra nem másztam.
Szása elgondolkozva nézi Olja kipirult arcát. Kezdi érteni, miről van szó. Mérlegeli és eldönti magában a dolgot. Aztán megérinti Olja kezét, és megkönnyebbülve, jókedvűen ígéri:
-  Semmi baj, nyugodj meg. Én majd embert faragok belőled.

Azon a távoli múltba tűnő két napon, amikor első ízben találkoztam a hegyekkel, sütött a nap, éjjel pedig világított a hold. A hó, amelynek határához akkor egészen közel mentünk, nappal elviselhetetlenül vakított, éjszaka meg zöldes fényben égett, mintha egy óceánba, mégpedig nem vízzel, hanem a víznél is áttetszőbb holdfénnyel teli óceánba merítették volna. Tudtam persze, amikor eljöttem a hegyekből, hogy szokott ott esni hó is, eső is, hogy köd is, hóvihar is előfordul. De  bennem az a derűs, ragyogó kép maradt meg, amilyennek először láttam a hegyeket, és nem is tudtam elképzelni másnak.
Nem tudtam, milyen az a tábor, ahová megyünk, milyen házakból, épületekből áll, milyen táj veszi körül, mégis azt vártam, hogy pontosan úgy látom viszont a hegyeket, ahogyan belém rögződtek, és egyszerre voltam boldog és türelmetlen attól, hogy rövidesen, még aznap meglátom és Oljának is megmutathatom őket.

Az autóbusz, amelyet Szása Kuznyecov a frunzei sporttelepen bérelt, dugig tele volt felerészt hátizsákokkal, felerészt diákokkal. Életemben nem láttam még ilyen hatalmas, degeszre tömött hátizsákokat. Ami a fiúkat és lányokat illeti, első látásra, mint általában, most sem váltak még szét önálló, egymástól jól megkülönböztethető Lénákra, Lidákra, Galjákra, Oljákra, Tamarákra, Igorokra, Vologyákra, Ujakra, Vitalijokra, Koljákra, hanem együttesen érzékelte bennük az ember a barnára sült, pirospozsgás, szakállas, egyszerű sportöltözéket viselő fiatalságot.
Amikor az első ajtón át bepréselődtünk a buszba, és hirtelen azt sem tudtuk, hova nézzünk, szembetaláltuk magunkat ezzel a sok szemű, mosolygó arccal, Szása pedig bejelentette :
- Gyerekek, megjött Vlagyimir Alekszejevics, akiről már beszéltem nektek. Ő pedig a lánya, Olja. Velünk együtt fognak majd lakni és dolgozni. Indulás!

Az öreg autóbusz - az a típus, amelynek még különálló, előreugró motorháza van - nemcsak kis teljesítménye és túlterheltsége miatt tette meg két és fél óra alatt a negyvenkét kilométert, hanem azért is, mert az út nagyon meredek volt. Mint ismeretes, Frunze 600-800 méter tengerszint fölötti magasságon fekszik (a város lejtős területen épült), az Ala-arcsa nevű tábor pedig 2100 méteren.

Frunze, a kirgiz főváros

Frunzéban meleg nyár volt, és mindannyian nyáriasan öltöztünk föl, de már egy félórányi utazás alatt is észrevehetően lehűlt a levegő. Az út nedves volt, nemrég esett az eső. Újabb félóra múltán mintha egy hatalmas marék vizet zúdítottak volna az autóbusz tetejére, a víz csurogni kezdett az ablakokon, minden elsötétedett előttünk, a hegyeket szürke vattacsomók lepték be, nagy cseppekben hulló, kitartó, hideg esőbe kerültünk. A vezetőülés előtti szélvédő üvegre kívülről, de skálájával befelé egy hőmérő volt felszerelve. Piros csíkja, amely Frunzéban huszonöt fokon szunyókált. lassan, de biztosan csúszott lefelé - pontosan olyan mértékben, ahogyan az autóbusz lassan, de biztosan fölfelé haladt. És bár benn a buszban még viszonylag meleg volt, a piros csík már a tíz fok vonalánál is lejjebb csúszott. Azt hittem, ennél tovább már nem ereszkedhet, de az út egyre följebb vitt minket, az eső egyre csak esett, és amikor a tábor vascsövekből hegesztett kapuján áthaladtunk, a kinti hőmérséklet, zuhogó esőben, alig érte el a plusz öt fokot.
Már az első percekben csalatkoznom kellett a reményeimben. Az érezhet így, aki gyerekként kerül el falusi szülőházából, és emlékeiben, álmaiban arányló gerendákból ácsolt, gyönyörű, tágas mesebeli palotát őriz. Azután megöregedve visszatér, és egy düledező, sötét, piszkos kis viskót talál, de megeshet, hogy csak egy halom korhadt fadarabot.

Körülöttünk és fölöttünk is szürke, sötétszürke vatta borított mindent, a föld pedig csupa sár és tócsa volt; csak azon a - különben szintén szürke - betonozott kis téren nem volt sár, amelyen a buszunk megállt. Valamivel odébb göcsörtös fenyőfa állt, vastag ágára egy üres gázpalackot kötöttek. Nyilván ez tölti be itt azoknak a síndaraboknak a szerepét, amelyekkel a harangok menesztése óta szerte Oroszországban kolompolni szokás.
Elhagyatottságunkat nem az tette elsősorban nyilvánvalóvá, ahogyan ott álltunk hátizsákjainkkal az esőben, és a hideg miatt egyszerre mindannyian összehúztuk magunkat, hanem az, hogy az autóbusz, alighogy lerakott minket, sietősen visszafordult, és a kaput maga mögött hagyva, megkönnyebbülten, fürgén robogott lefelé.
Az eső nem a legjobb alkalom1 a szószaporításra, de azt még el kell mondanom, milyen jogon került a mi kis csapatunk Alaarcsába, hogy lehet az, hogy bár a táborhoz semmi közünk nem volt, mégis éppen idejöttünk, és a tábor közepén lévő betonozott téren szálltunk le az autóbuszról.

Szása Kuznyecov ebben a hasadékban telelt abban az időben, mikor még nem volt meg az emeletes faház, a két sor egyforma sátor, a táborparancsnok háza, az elsősegélynyújtó állomás, a könyvelés, a mosoda, a zuhanyozó, a szauna, a raktár, sem más építmények. Akkoriban egyetlenegy házikó állt itt, az egyesítette magában a felsoroltakat.
A kőszáli kecskék úgy járkáltak körös-körül, mint a háziállatok. Az antilopok is lejöttek a hegyekből a hasadékba. Nem szűkölködtek húsban sem a telelők (Szása meg a felesége), sem az a hatalmas, vad szirtisas, amelyet Szása próbált megszelídíteni és vadászatra fogni. Később, amikor az Alaarcsa tábor felépült, Szása itt dolgozott mint az oktatási osztály vezetője. A veterán jogán hozta most ide csoportját, de nem azzal a szándékkal, hogy bekapcsolódjunk a tábor életébe az összes ebből eredő kötelességekkel és jogokkal, hanem hogy a közelben (háromszáz lépésnyire) állíthassuk fel önálló sátortáborunkat, külön napirenddel, külön programmal, külön étkezéssel. Előzetesen megállapodtak, hogy a tábor csak az orvosi ellátás és a mentőszolgálat terén vesz minket szárnyai alá. No meg néha egy zuhany, aztán szabad bejárás a tábor területére, a klubba, ahol van egy pingpong-, meg egy biliárdasztal és egy szekrény vagy száz kötet könyvvel...

- Hátizsákokat kicsomagolni! 
Félrevontam Olját egy kis tanácskozásra.
- Van egy szoba kettőnk számára ott, abban a faházban, és van egy hálózsákunk. Nincs értelme, hogy ebben az esőben és ebben a hidegben a csupasz földön aludj egy zsákban. Szóval, egyelőre elférünk az én szobámban, holnap meg majd meglátjuk, kérhetünk még egy szobát a táborparancsnoktól.
- Nem. Ha csak egyetlen éjszakára elszakadok a lányoktól, egész idő alatt idegen leszek a szemükben. Bármi is lesz, mindent ugyanúgy fogok csinálni, ahogy ők, és velük együtt fogok lakni. Ha ők kibírják, kibírom én is.
- Ők egész nyáron gyakorlaton voltak, tábori körülmények között éltek, sátorban laktak. Mindenhez hozzászoktak. Te meg most bújtál ki a moszkvai paplan alól.
- Valamikor el kell kezdeni.
-  Indulás! - vezényelt halkan Szása.

Kirgizia hegyeiben

Nedves bokrok közt indultunk el, egy áttetsző tavacska mellett, amely a tábori építmények között inkább mesterséges tónak látszott; kőről kőre ugrálva átkeltünk egy patakon, majd lapos rész következett, ahol ritkásan lerakott köveken lépkedtünk, aztán átmentünk még egy patakon, és kiértünk egy fákkal és bokrokkal körülvett tisztásra. Tízlépésnyire robajlott a folyó, vitte a meredek lejtőn lefelé tejszerűen fehér, de cseppet sem piszkos víztömegét. A folyón túl, szinte egyenesen a vízből sziklás hegyek emelkedtek, így széltében és hosszában nem kalandozhatott el a tekintet, csak föl a magasba, bokrokba, kiugró kövekbe, sziklapárkányokba kapaszkodva, míg el nem érte a gerinc tört vonalát, ahol a kék égnek kellett kezdődnie, de most ott is csak szürke köd lebegett.

Szása gyakorlati útmutatásokat adott, intézkedett: - Mielőtt felállítjátok a sátrat, szórjatok le néhány ágat. A matracot ugyan nem pótolja, de mégis melegebb lesz. Nyikolaj, Igor, Ilja, készítsetek nagyobb kövekből tűzhelyet. Rőzsét gyűjteni már késő van, meg nedves is a fa. Vologya és Vitalij, gyújtsátok be a primuszt, vizet a patakból vegyetek.

Éjszaka felriadtam, mintha belém szúrtak volna. Mintha belülről szúrtak volna meg. Kint zuhogott az eső. Este nyitva hagytam az ablakot, hogy bejöjjön a friss (hegyi!) levegő. És most az én külön, de aprócska - talán ha hét négyzetméteres - szobám hőmérséklete teljesen kiegyenlítődött a kinti ötfokos hideggel.
- Mit műveltem? - kérdeztem fennhangon magamat. - Hogy engedhettem meg ennek a fizikailag teljesen felkészületlen gyereknek, hogy egy ilyen éjszaka a puszta földön aludjon, még csak nem is pehely, hanem vatta hálózsákban ? Igaz, öt kislány van abban a sátorban, és szorosan egymás mellett fekszenek. Oldalról nem éri a hideg. Hanem alulról! Az ember hevíti-e fel csipetnyi melegével maga alatt a nedves földet, vagy a föld hidege járja át és hűti le ezt a csipetnyi testet?

Tegnap - természetesen Szása segítségével - sikerült kölcsönkapnom az alpinistáktól egy elég vastag darab, celofánba csomagolt habszivacsot. Celofán nélkül, mint mondták, a habszivacs magába szívja a földből a nedvességet. Mint kiderült, ez a darab kocka alakú volt, ülő bivakoláshoz való. A hálózsák alá téve így csak a test egy részét védhette a fagyos földtől. Persze Olga pulóverben, farmernadrágban, meleg zokniban bújt be a zsákba, de mégis! Mégis! Milyen érzés lesz reggel, teljesen átfagyva, kimászni a zsákból a hidegbe, az esőbe?..."

(Folytatjuk)