A főhős maga az orosz-szovjet író, aki fölött lassan eljár az idő, elmúlt az ifjúsága. Könyveivel már befutott: kényelmes, eltunyult, eseménytelen értelmiségi életet él családja körében. Utazásai jobbára kötelező meghívások, repülőutak, vonatozások, olvasótalálkozók, vendéglői ebédek és vacsorák... Valami férfiasabbra, erőt próbáló életformára vágyik. Hirtelen a hegyek, a hegyi kószálás jut az eszébe... Miközben a friss levegőn nagyszerűen írhat, alkothat. Vissza a természethez, hát nem erről szól minden? A kalandról...
Egyik nap régi, fiatalkori ismerőse hívta fel: Szasa Kuznyecov. Aki az évtizedek során nagy vargabetűket írt le életében: színészként kezdte, természettudós lett, végül sportolt és alpinizmusra adta a fejét. Sikeres hegymászó lett.
"Tehát kedves ismerősöm. Szása Kuznyecov hívott fel, akit e pillanatban még nem szólítottam Alekszandr Alekszandrovicsnak. Valami jelentéktelen ügyben telefonált (ha jól emlékszem, hogy nézzek meg egy ikont, amit nagynénjétől örökölt), és egy pere alatt meg is állapodtunk, hogy másnap négy óra tájban értem jön. De a beszélgetés előtti hangulatom még nem múlt el teljesen. így önmagam számára is váratlanul. ahogy ez életem fontos, sorsdöntő pillanataiban gyakran megtörténik velem, így szóltam a telefonba:
- Ide figyelj, Szása, te mindent ismersz ott a hegyekben. Nem kaphatnék egy hónapra szállást valamelyik alpinista táborban? De csak úgy, ha külön szobám lehet. Nekem mindegy, hol dolgozom, ott viszont sétálgathatnék a hegyi ösvényeken, talán még horgászni is lehetne egy hegyi patakban. Rám férne egy kis környezetváltozás, egy kis kikapcsolódás.
- Milyen hónapban?
- Júniusban feltétlenül haza kell utaznom a falumba és Vlagyimirba, júliusban lesz az Összoroszországi Műemlékvédelmi Társaság kongresszusa, Leningrádban tartják. Augusztus nincs túl későn a hegyekhez?
- A lehető legjobb. És melyik hegységbe akarsz menni? Kaukázus, Pamír, Tiensan? Vagy inkább az Altáj?
- Tulajdonképpen... mindegy, csak külön szobám legyen.
- Jó, akkor telefonálok ottani barátaimnak, mindent megtudok, és újra felhívlak.
Váratlanul hamar, tizenöt perc múlva hívott fel újra. Ennyi idő alatt nem beszélhetett sem Pamírral, sem Tiensannal.
- Teljesen kiment a fejemből. Augusztus legelején viszek a hegyekbe egy diákcsoportot. Leendő csavargók: topográfusok, geodéták. Egész életüket expedíciókban töltik majd. Az alpinizmus náluk olyan szaktárgyféle. Először jelvényszerző szinten, aztán, aki akar, sportminősítést is szerezhet. Velünk tartasz?
Hallgattam, nem szóltam bele a kagylóba. Szása hirtelen fellelkesült.
- Ne törődj semmivel, és gyere el velünk! A hegyek! Egyszer az életben próbáld ki! Gyönyörű lesz. Fölmenni a csúcsra, és köpni mindenre, ami lejjebb van. Egyszer igazán megengedheted magadnak.
- Várj csak! Miféle csúcsról beszélsz? Különszobát és íróasztalt szeretnék. Dolgoznom kell.
- Jól van, majd dolgozol. Egyedül fogsz sétálni. De akkor is ott lesznek körös-körül a hegyek.
- Azt hiszem, sikerült elcsábítanod. De még csak április van, ti meg augusztusban mentek. Sok minden változik még addig, várjuk ki a végét.
- Nálunk semmi sem változik. Biztos, hogy megyünk...
 |
| Az "elnehezült" Szolouhin |
Húsz évvel ezelőtt, újságíróskodásom idején két napot a Tiensan magas, égig érő hegyeiben töltöttem. Tulajdonképpen hosszabb ideig voltunk a hegyekben, nem csupán két napig. De az autózás, a kirgiz jurtákban töltött éjszakák, a birkanyájak és ménesek fényképezése, a kumiszívás és a bes-barmak megkóstolása, a sportünnepség lovasbemutatója, a Dzseti-Ogusz szanatórium megtekintése, a fürdés az Isszik-Kulban, a városnézés Przsevalszkban - mindez nem jelenti igazi, eredeti mivoltukban a hegyeket, és ezért mondom, hogy hegyekben töltött nap csak kettő volt, amikor Rudolf Pavlovics Marecsek, az azóta elhunyt öreg alpinista elcipelt engem meg Tunkelt, a fotóriportert az örök hó határáig. Akkor nyomódott életem lapjaira az a bizonyos hófehér vízjel, amely időről időre a következő húsz esztendő változatos eseményein is átütött.
Nehéz lenne megmondani, miért hagytak emlékezetemben ilyen kitörölhetetlenül mély nyomot a hegyek, de gondolataimban újra meg újra megjelentek, és mindig élt bennem a remény, hogy még szívhatok egyszer hegyi levegőt, kora áprilisi édes hűvösséget érezve torkomban, miközben ajkamat égeti a tűző magashegyi napsütés.
Marecsek természetesen kényelmes ösvényen vezetett bennünket annak idején, és kirándulásunknak semmi köze nem volt a sportszerű alpinizmushoz. De mégis hegyet másztunk, kapaszkodtunk, hatalmas sziklák tövében éjszakáztunk, tüzet raktunk, kőszáli kecskéket láttunk, patakvizet ittunk, morénatóba bámészkodtunk. Az évek múlásával egyre inkább úgy tűnt, mintha mindez csak álom lett volna, mivel az élet messze maga mögött hagyta, és nem sok valószínűsége volt, hogy megismétlődjék. Oly sok minden van, amit magunk mögött hagyunk, és csak ámít bennünket: elég akarni, kinyújtani a kezünket, lenyomni a gombokat és megállitani, majd visszafelé pörgetni az orsót, mint a magnetofonon, amikor a már majdnem végighallgatott dal elejére akarunk visszatérni.
Egy júliusi estén az Írók Házában tett szokásos látogatásomról hazatérve, furcsa holmikat találtam otthon. Egy pár nehéz, szegelt bakancs. Külön egy pár tüskés vasalás, szíjjal, amit nyilván akkor kell a bakancshoz erősíteni, amikor az eredeti vasalás nem elegendő. Valami csákányféleség, de kecsesebb és könnyebb, mint amit eddig láttam. Emlékezetem megsúgta, hogy valószínűleg ez lehet a jégcsákány. Hálózsák. Fehér, halotti lepelhez hasonló lenvászon zsák. Nem volt nehéz kitalálni, hogy ezt kell a hálózsákba tenni lepedő helyett. Széles, csatos vitorlavászon heveder, amelybe mint egy perecbe még egy hevedert húztak bele, de ez utóbbi tömör és nincsen csatja. Egy gombolyag ceruzavastagságú zsineg. Egy nagy és súlyos kötélgombolyag. Egy deformált o betűhöz hasonlító, tenyérnagyságú fémtárgy. Vízhatlan vászonnadrág, zubbony és kesztyű. A holmik mellett egy kis cédula is volt, ez állt rajta: ,,Indulás hétfőn. Szükségesek még: gyapjú sísapka, sötét szemüveg (feltétlenül!), pulóver (minél melegebb, annál jobb), tornacipő, egy jó nedvszívó trikó, amit edzéseken viselsz. Jó, ha van nálad tréningruha, a pulóvernél melegebb kiskabát, kétujjas gyapjúkesztyű, sort. Az volna ideális, ha szereznél egy pihekabátot. Létezik ilyen, pehelyréce pelyhéből készítik. Az alpinisták »piheha-cukának« is hívják. A tőlem kapott felszerelés rendeltetésével majd a foglalkozások során megismerkedsz. Üdv: Szása."
Gyorsan fölhívtam Szását, hogy megtudjam, mit jelent ez az egész.
- Én vettem ki neked a Havasi Gyopárból, az egyesület raktárából. Természetesen különszobád lesz, már megbeszéltem a tábor vezetőjével. De hátha kedved támad egy kicsit járkálni velünk, megmozgatni a tagjaidat, mászkálni a sziklákon, elmenni a gleccserig, felkapaszkodni a csúcsra. Nagyon hasznos dolog. Garantáltan négy-öt kiló és három-négy év.
Mármint ennyivel csökken kilóim száma és hosszabbodik meg az életem. Alapjában véve egyik is, másik is megfelelt igényeimnek, különösen, ha még biztos garanciát is kapok rá, mégis hangot adtam bizonyos aggályaimnak, amelyeket Szása sorra megdöntött.
- Teljesen elpuhultam. A tüdőm, a szívem. ..
- Majd belejössz. Nem kezdjük mindjárt a csúccsal. A terhelést fokozatosan növeljük.
- Negyvennyolc éves vagyok. A hallgatóid meg húszévesek.
- Én is negyvenhét vagyok.
- De te kiváló sportoló vagy. Hogy lehetne minket összehasonlítani?
- Az nem számít. Szerintem fogod bírni. Minden nagyszerűen fog menni. Persze csak ha kedved lesz. A szobád pedig biztosítva van.
- Komfort van ott? Mosdó, meleg víz, vécé? Tudod, ahogy öregszik az ember, hozzászokik. ..
Ez után a kérdés után Szása sokáig hallgatott. Már azt hittem, elment a telefontól - talán csöngetett valaki -, de aztán zavarát leküzdve mégiscsak válaszolt:
- Ha igazán szeretnél egy kicsit a hegyekben élni, akkor előre bele kell törődnöd bizonyos kényelmetlenségekbe, pontosabban a komfort bizonyos hiányába. Fűtött vécé nem lesz. Mosdani a patakban fogsz. Na és egyébként is... A hegyek azok hegyek.
(...)
- Ez a nagy vágyálom - följutni a csúcsra, és onnan szétnézni.
- Kristályosán csillogó vágyálom. Tehát, indulás hétfőn?
- Vonattal. De ha nem akarsz zötykölődni, jöhetsz repülővel is. Kimegyek eléd. Legkésőbb csütörtökön legyél ott. Aznap már megyünk is tovább a táborba.
- És hova repüljek?"
A válasz az volt, hogy: Frunzéba. Csakhogy semmi sem olyan egyszerű, amilyennek első látásra tűnik. Mert közben az író iskolás korú lánya is kedvet kapott arra, hogy kipróbálja a hegymászás kalandját. Ami nem lett volna baj, ha a leányka nem olyan beteges természetű, gyönge teremtés gyerekkora óta. Merg kell próbálni mindenáron lebeszélni az őrült vállalkozásról. Vajon sikerül-e?
(Folytatjuk)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése