IGALI SVETOZÁR: Budapesttől Belgrádig veloczipéden (3)

Másnap, szombaton reggel, verőfényes nyári napra ébredtünk, 5 órakor már úton voltunk, mely a vár fensíkján vezetett végig, itt persze parkszerű úton haladtunk. Alig azonban, hogy az «Alsó várost» elhagytuk rátértünk, a Vukovár felé vezető országútra. Az út borzasztó sáros volt. Megkísértettük az út bal szélén végig húzódó gyalogutat használni, az ezen alkalmazott vízvezető árkok, továbbá a kocsikat akadályozó karók e gyalogutak használását lehetetlenné tették. Mennyire inkább délfelé haladtunk, utunk mindinkább rosszabb és rosszabb lett. Végre rájöttünk, hogy hiszen az eszék-trpinjei útat csak most építik! Rájöttünk arra a helyre, hol az alapul szolgáló nagy mészköveket csak most rakták le. 

Egy-két kilométerrel odább már semmiféle követ sem találtunk. Az út két oldalán a föld méternyi mélységre ki volt ásva, s az abból kiszedett föld töltésszerüleg fölhányva; ez volt az út! Rajta még csak járni sem lehetett, czipőink bokáig sülyedtek bele, mit a tegnapi esőnek köszönhettünk. Nem volt mit tennünk: vagy a réten járnunk, vagy a gépet hátunkra venni s igy utazni. Végre Stevens az előbbire szánta rá magát. Letolta gépét a töltés-utról, miközben tisztán hallottam, a mint mintegy magában beszél: Road, wie in Afghanistán: - Yes! felelém: wie in der Hölle! 15 kilométert gyalogoltunk ilyen ezudar terrénumon. Réten toltuk a gépet, térdig érő fűben gázolva. Egyszerre azt veszem észre, hogy Stevens felkapaszkodott gépére s hajt. Slavoniában az a szokás, hogy egyik gazda rétjét, a másikétól ugy választja el, hogy szomszédság jeléül egy mély ekebarázdát húz. Stevens vagy három ilyen barázdán keresztül hajtott, hogy hogyan, azt én nem tudom. Én nem követtem példáját. 

Még néhány kilométernyi kutyagolás után «Glissá»-nak nevezett magányosan álló csárdához értünk. Beléptünk. Reggeli gyanánt szalonnát és bort tettek elénk, hozzáláttam a falatozáshoz. Stevens csak néz, arczáról majd hogy az undor kifejezését le nem olvasom. Végre kirukkol vele, hogy: «Buuu, ist nit guuut!» s mutat a szalonnára. Eközben, mondom, arczáról olyan undorodás volt leolvasható, akár csak Péntekén , mikor Robinson sóval kínálta meg. 
Egy részeg iskolamester-féle is volt a csárdában, kért Stevenstől autographiát, adott neki. Én elutasítottam, mire nagyon megharagudott reám. Végre indultunk, gyalog, sárban, kínlódva. Vagy 2—3 km.-nyire az imént említett csárda után utunknak a szó szoros értelmében vége szakadt. 

Egy vagy két méter mélységű s egy méter szélességű patak elzárta az utat; két oldalt szántóföldek és rétek s az árkon túl kukoricza táblák vannak ! Némi tanakodás után balra fordultunk s a patak partján haladtunk a szántóföldeken keresztül vagy másfél kilométert, ott végre találtunk hidat, átmentünk rajta, s követtük a délfelé vonuló utat. Komisz, gödrös, sáros mezei uton voltunk ! Vjera falut balkéz felől hagytuk, de itt az utak a szélrózsa minden irányában elágazódtak; várnunk kellett, míg egy birka-pásztor rámutatott a trpinjei útra. Azon ballagtunk tehát, felülésről szó sem lehetett, hogy ne unjuk magunkat, egymás kölcsönös mulattatása czéljából fütyölni kezdtünk, én megtanultam tökéletesen ez uton a «Yankee dudl»-t; viszont mulattatni akartam Albion most czigány feketeségű fiát, magyar nóták füttyével. Eléje lett traktálva a «Kilyukadt a selyem kendő» dallama, mit a "Nagybajusz"ú társaságában tanultam a Magyar dalcsarnokban, meg más néhányat. Megigérte, hogy a «Magazine»-ban meg fog emlékezni az eszék-trpinjei mulatságról Végre beértünk Trpirijébe. 11 óra felé járt az idő, reggel óta gyalogolva 25 km.-nyi utat tettünk eddig, hűsitő, frissítő után néztünk. Néhány percz múlva a nagy vendéglő ivójában voltunk. Stevens majdhogy hahotára nem fakadt, amint a falra falusi Raphael által pingált freskót meglátta. Tárgya a képnek ez volt: két lovas, egyik szerb, a másik török, egyenruhába öltöztetve, kardpárbajt vívnak lóhátról. Az alakok életnagyságúak, szemök és kivont kardjuk vészt jóslókig látszanak villogni. A kép alatt cyril betűkkel a következő felírás olvasható : «Kralyevits Márkó megöli Musza Keszeczia 
zsarnokot». Freskónak mennykő freskó volt. Néhány percz után indultunk Vukovár felé. A falut elhagyva, az út két oldalt a falusiak birtokát képező konyhakertekkel van körülvéve. Bent a dolgozó nép izzadta a forró napon véres verejtékét. Stevens meg-megállott, a mint egy-egy férfit vagy nőt hallott a kertben munka közben énekelni. Érdeklődéssel hallgatta a délszávok mélabús dalát, melynek tárgya majd kivétel nélkül a «Koszovó polje» (rigómezei) ütközetről vagy Duschán királyról regéltek. Mikor a dalolók észrevették, hogy hallgatjuk őket, akár csak a dalában zsenirozott csalogány, rögtön abba hagyták dalukat, hogy nem minden félsz nélkül kérdezzenek bennünket: Koszi te vi? valdaszte vi vrag? (Kik vagytok ti? talán az ördögök vagytok ?) Vukovár közelében az utak már nem voltak oly sárosak, látszott, hogy arra nem volt oly nagy eső, de viszont a Fruska-Gorának setétkék körvonalai már mindinkább közelebb estek. Déli 12 órát harangozták, mire beértünk Vukovárra. A főutczán egy öreg úr «Kod Lafa» (az oroszlánhoz) czimzett vendéglőbe utasított. Tisztességes hely, jó konyhája van. Ebédünket végezve, megkérdem Stevenst, óhajt-e gr. Eltznél látogatást tenni, kihez Franktól, Eszékről ajánló levelet hoztunk. Tagadó kézmozdulatát azzal magyarázta, hogy d. u. pont 3 órakor indulni fogunk. Asztalnál maradtunk tehát, fehér bor és «Gieshübli»-s üvegeink között. 
D. u. pont 3 órakor indultunk. Vukovárnak déli részén rossz a kövezet, szűkek az utczák. Eszéktől eddig síkságon jöttünk, a város elhagyásával a Fruska-Gora, a rómaiak Mons Almus-ának dombjai közé kerültünk. Innen a Péter­váradon és Indián keresztül vezető országút a térképeken mint rendes országút van előtüntetve. Bizony az nem az, miután kövezve nincs, meg soha sem volt! Országúti jellege csak az által tűnik ki, hogy 12 ölnyi széles és távírda vonal szegélyezi. A járt országút különben csak 120 centiméternyi, vagyis oly széles, milyen szélesek a rajta közlekedő kocsik tengelyei; az út többi részét sűrű gaz lepte el. Az út maga, mint a hogy az az ily mezei utakkal szokott lenni, kerékvágásos és a lovak patkói által erősen kilyukasztott volt. Elértünk Szotinba, nem szálltunk le, csak végig mentünk; a falu elhagyása után Stevens tört előre, én jó hiszemüleg követtem. Föltűnt, hogy az út ismét kövezetté vált. A kövezés friss volt. Bosszankodva szálltam le, s gyalogolva egy szivarra gyújtottam, azt fogyasztandó. Stevens előttem nyargalt vagy 100 m.-nyire. Egyszer megkérdez egy paraszt, hova megyünk? Azt felelem neki, hogy Sarengradra. De hisz ez az út Tovarnikra vezet! monda az én emberem. Többek állítása után végre csakugyan észreveszem, hogy tévedést követtünk el. Kedvetlenül dobom el szivarom, felülük Stevenst még idején utolérendő. Igen, de Stevens rtíár eltűnt a láthatárról, az út meg nagyon köves, — hol érem én majd utól az angolt? Végre utólértem, balra tértünk egy mezei útra, mely Opatovácz felé vezet. 

Opatováczra visszaérve, vagy 12 kilométernyi kerülőt konstatálhattunk. Ez utóbbi helyen a Fruska-Gora már teljes pompájában — illetve meredekségével jelentkezik. Indultunk, mert hét órára Sarengradra akartunk elérni. Kezdődött ránk nézve az Alpesek között veloczipédezők munkája; a gépet a hegyre kellett feltolni, oda fennt a fensíkon jól vigyázni, hogy esetleg nagyon meredek helyen kedvünk nélkül le ne csúszkáljunk. Stevens a gép fején hordta a terhet, valahol meredek helyen «fejet» csinálhatott volna, tehát én vettem át a vezetést — Abrubt ! kiáltám, s leszálltunk, ha meredek helyet vettem észre. 

A nyugodni készülő nap egyébiránt gyönyörű szinben tüntette elő e szép vidéket. Balról a messzire elkigyózó Duna kékes szalagja veszett el, jobbról a távolban a hegység csúcsainak sötét kék körvonalai gyönyörű keretet képeztek a tölgyek árnyékában pihenő birka és kecske gulyának tájképéhez. Minő hasonlatosság e természeti szépség és Rembrandtnak tájképei között! Nem hiányzott semmi sem. Sem a fütyörészve nyájait legeltető pásztor, sem a cser és bükk erdőcske, sem az országutakon keresztül ácsolt rozzant fahíd, ez alatt elfolydogáló hegyi patakocskával, sem az éneklő falusi szűz! Figyelmeztettem Stevenst e táj szépségére. Ő azt felelte, hogy «Prospectus» s — Montez ! 

Alkonyodott, mire Sarengrádra értünk, Vacsoránkat végezve, piszkos, dohos szagú, s a mi főleg elkeserített, rövid ágyú szobába helyeztek bennünket. Az ivóban a duhajkodók lármája fenyegette álmunk békéjét. Kijelentem a csaplárosnak, ha fél óra múlva csend nem lesz, Illokra fogunk távozni, nekünk nyugodnunk kell! Csend lett, de az ágyak rövidsége azt idézte elő, hogy krokodilusokról álmodtunk.  Reggel, vasárnap, 14-én a szokott időben indultunk. 
Indulásunk pillanatában a korcsma udvaráról feltekintek éjszak felé, s észre veszem a Cylleiek most már romladozó várát. Figyelmessé teszem rá Stevenst s felszólítom, hogy jöjjön velem, nézzük meg e régi romokat. Nem volt hozzá kedve. Kiléptünk az utczára s felültünk. A tájnak határozottan hegyes, az Alpesekhez hasonló stylusa van. Utunk csupa szőllőkön vezet keresztül. A hegydombok magassága itt-ott megközelíti a 120 m.-nyi magasságot. Igen gyakoriak azok az esetek, hogy hegynek lefelé kénytelenek vagyunk leszállani. 

Illokon leszállás nélkül hajtottunk keresztül. Az országút a város déli részét félkör alakjában övedzi körül, két vasárnapi putzba öltözött kisasszony odaszól, hogy: «Sztanite!» Stopp ! s megálltunk. Megkérdem a kis frajlákat, mivel szolgálhatunk? Kinevetnek. Stevens mosolyogva jegyzi meg: «Petite demoiseloi guut!» s elhajtunk. Nesztin, Szuszek hegy dombjainak megmászása után Cserevitzre érünk. 11 óra lehetett dél előtt. Elhelyezkedésünk után Stevens írásához fogott, én hívtam ugyan fürdeni, de megmaradt irodalmi munkálkodása mellett, tehát magam mentem. 

Kóló (1880)

Cserevitzcn nincs uszoda, hála Istennek a szabad Dunában való fürdés nem tilos, csakhamar nyakig voltam a hűs hullámokban. Itt kalandom akadt, egy bosnyák atyafi jön oda, s hozzám szól, hogy füröszszem meg a lovát. Ő nem mer belemenni. No majd én bele viszem, rá ülök s hajtom be a Dunába. Belehajtottam de ugy, hogy már vagy 40 ölnyire voltunk a parttól, a ló fuldokolni kezd, gyorsan leugrom róla, a kötőfék szárét kezeimben tartom s siettetem kifelé. 
Közel a parthoz ismét ráültem. A megvadult ló hanyatt-homlok rohant ki a hullámok közül s én leesésemben bal lábam sértem meg a Duna kavicsában. A paraszt nem ért rá kinevetni, örült, hogy lovát meg nem fullasztottam. 

Délután alighogy elhagytuk Cserevitzet, néhány kilométer után a beocsini czementgyárakat hagytuk jobb kéz felől. Az út jellege is átváltozott; kalap nagyságú kődarabok voltak az útban, mintegy beleültetve. Emlékszem rá, hogy sokat szidtam őket, végre Kamenitzen innen ismét sima lett az út. Ugyancsak e síkságról szép kilátás nyitott a péterváradi erődre, Újvidékre, csillogó templomtornyaival s összekötő vasúti híd jávai. Délután öt óra tájt Kamenitzen voltunk. 

Egy erős hajlású hegyen toltuk fel gépeinket, míg a falu nagy korcsmája elé értünk. Bennt a falu fiatalsága sensationalis bált tartott. Bementem bort kérendő, amikor észre vettem, hogy odabent a «kólót» járják eszeveszett dühhel, s olyan szép «demoiselou»-k aprózzák azt, hogy az arczukra nyomott ajánlólevél birtokában lévén, bármelyik is folyamodhatott 
volna a gr. Karácsonyi féle erény-díj elnyeréséért. Kiszaladtam Stevenst hívni, jöjjön, nézze meg e sajátságos nemzeti tánczot. A körön kívül álltunk. Alig hogy a tánczoló csoport észrevett bennünket, idegeneket, tánczolókört alakítottak körénk, s már most nézhette a yankee kedve szerint. A dudás dudált, a hegedűsök hegedültek, a legények kíméletlenül szorongatták a falusi donnákat, itt-ott, egy-egy péterváradi Mars fia látszott bakáék uniformisában, azok meg pláne nem tréfáltak, ha egy senniora került a markuk közé. Azok sikoltozva nyavalyogtak. Parasztok ittak. Mikor Stevenst egy fél órai szemlélet után figyelmeztettem az indulásra: - Moment, moment, mondta marasztalólag. Maradtam tehát s vártam, míg ő adja az indulási jelet. Végre megelégelte a «kótót», kifelé indultunk. 

Kamenitznek egy második nevezetességét is vágytam vele megismertetni, a gr. Karácsonyi-féle parkot. Utbaigazíttattuk magunkat. Csakhamar elővettük gépeinket s oda indultunk. A park bejáratánál egy úri ember szóltt meg bennünket s bemutatja magát. Kisült, hogy a veloczipéd egy lelkes barátjával állunk szemben: Zahnbauer tanár és az «Új vidék» szerkesztőjének személyében. Az ő társaságában jártuk meg a nevezetes parkot, ő mutatta meg a kert azon 
pontjait, honnan a legszebb kilátás nyílik a vidékre, Végre e rövidleges inspectió után azzal az ígérettel váltunk meg, hogy Péterváradon találkozunk egy fél óra múlva. Ő ugyanis az induló félben levő helyi hajóval, mi gépeinkre ülve érendünk oda. 

A péterváradi vár

Kamenitz-péterváradi útvonal hossza 6 km. Igen jól gondozott sima út, csakhogy e 6 kmnyi táv egy hegyhátat képez: Kamenitztől indulva 2 1/2 kmnyire emelkedik, vagy 1 km.-es fensíkja van. És azután erős lejtővel száll alá Péterváradnak. A kijelölt időben érkeztünk a péterváradi várnak piacz féléjére. Zahnbauer úr már jött elénk. A «zöld fá»-hoz czimzett szállóba szállásoltuk el magunkat, s ezután a «Restauratio» czimen ismeretes újvidéki étkezőhelyre mentünk. A mint az újvidéki hajóhidat átléptük, elmondtuk Stevensnek, hogy most ismét Magyarországba jövünk át. A «Restauratio» helyiségében Zahnbauer úr előtt ismeretes, nagyszámú társaságot találtunk. Mekkora volt Stevens öröme, midőn az ügyvéd bájos neje a legszabatosabb angol nyelven szólította meg. Irigyeltem sorsát; a szép asszony végtelen bájjal beszélt a nagy utazóval. Kapott tőle egy rózsát, azt sietett mellére tűzni. Útközben mennyi gond és figyelem tárgyát képezte e rózsa azon a sötét kék, útközben le nem húzott 16 zsebes kabáton! A szép asszonynak tett igéretét beváltotta, még Belgrádban is hordta az Újvidéken kapott rózsát. 11 óra már rég elmúlott mire vendéglőnkben pihenni dőltünk. 

Reggel 4 óra tájt új vendégeink jöttek, nevezetesen Aberle Antal tüzér főhadnagy, Zahnbauer és Paukovits Ottó törvényszéki biró. Ez utóbbi derék veloce-barátnak köszönhetni, hogy Újvidéken Zahnbauer és Maxinovitshoz hasonló buzgó veloczipéd éleve-ek származnak. Visszatérve belgrádi utamból, ez öt lelkes sportsmant azon eszmével találtam elfoglalva, hogy clubbot alakítanak. A megalakítás nehézségei már is le vannak küzdve, miután az öreg Grosinger bácsi közbenjárásával a városi parknak gyakorló helyiséggé való átalakítása elé az illetékes körök semmi nehézséget nem gördítettek. All right! Paukovits Ottó! 

De térjünk vissza Pétervárról történt elutazásunkhoz! Fel voltunk már tökéletesen öltözködve, hideg tejből álló reggelinkkel is végeztünk már. 5 óra volt! Aberle főhadnagy, daczára, hogy teendői másfelé szólították, mint veloczipedista nem tudott ellentállani azon vágynak, hogy minket el ne kisérjen. Haza ment tehát, elővette 1 m. 40-es Hillmann bicyclijét és úgy uniformisosan csatlakozott hozzánk ; bennünket Karlovitzig elkísérendő. Aberle a bécsújhelyi katonaintézet növendéke volt, veloczipédezni is ott tanult. Mint hazafi és veloczipedista kívánom, vajha mentől több e fajtájú emberek hagynák el a bécsújhelyi katonai intézetet. Paukovits sajnálatunkra nem jöhetett velünk gépen, birói teendői szólították. Hárman tehát, csak a péterváradi várnak kapujáig kisértek. Stevens itt elbúcsúzott újvidéki ismerőseitől, valószínűleg örökre. Én megígértem, hogy vissza jövet eljövök bicyclizni és Kapisztrán János sírját meglátogatni. Vissza is jöttem; bicycliztünk, de a sírt nem láttam. 

(Folytatjuk)

IGALI SVETOZÁR: Budapesttől Belgrádig veloczipéden (2)

Eszékre!

Stevens világkörüli útjának vázlata

Csütörtörtökön, július 11-én reggel a szokott órában, tehát 5 órakor már nyeregben voltunk a Mohács-felé vezető uton ; az út dombos s határozottan rossz volt! Eddigi utunkban ez volt és marad is a legsilányabb útvonal. 10 klm-nyi hajtás után útitársam egy domb alján stoppolt. Rámutat egy termés kövekből alkotott 5—6 méternyi magas emlék colonnára. Az a mohácsi csata emlékére oda állított emlékoszlop volt. Az emlékoszlopba festett kép II. Lajos Cselle patakban történt kimultát ábrázolja. Intettem neki, hogy reggelizésünk alkalmával meg fogom neki magyarázni az oszlop történetét. 1/4 7-kor a mohácsi kaszinó helyiségében hideg tej élvezete közben igyekeztem történelmi magyarázatot tartani. Kiírtam a szerencsétlenség napját, aug. 29-ét, 15 26-ot, beszéltem zord Solimánról és szerencsétlen magyar királyról, Tomoryról s végre Magyarország tökéletes leveretéséről, s hogy most ő, a hosszú rabiga 
daczára mégis mily virágzó hazát talál itt. Comprehens! felelé határozott hangon, a mint befejeztem. 

Utunk Szekcsőtől Mohácsig nem délnek, de egyenesen nyugatnak húzódott, miután az országút a Duna medrének kanyarulatát követi. A mint Mohácson a kaszinó előtt nyeregbe léptünk s a délfelé vezető úton hajtottunk, az éjszakról fuvó szél nagy előnyünkre volt. Meg kell emlékeznem róla, hogy Mohácson egy lelkes sport-barát által fogadtattunk, de csak egy által; ez Millich Péter ügyvéd volt, a «Mohács és Vidéke» szerkesztője. 

Mohács elhagyása után utunk az egy odavezető lejtő kivételével, síkon vezet keresztül. Stevensnek elég alkalma akadt Magyarország bőséges búzatermő tábláiról meggyőződni, a mint kilométerek hosszú során át vágtattunk Albrecht főherczegnek a mezőgazdaság mai álláspontjának megfelelőleg gondozott uradalmán. Mulatságosnak találta, hogy parasztok kaszát, gereblyét eszeveszetten elhajigálnak, hogy az elhaladó vasparipások elvonulása után iramodjanak. Paysans! mondá s nevetve veregette két kezével térdeit. Ez a taglejtés az iramodásokat jelképezte. Laki puszta előtt az út kétfelé válik, kilométerjelző vagy efféle nem volt kitéve; mappákat kellett előszedegetni s böngészni belőle, végre rájöttünk a helyes útra: bal felé illetve egyenesen kellett haladnunk. 

Sokác viselet

Elérkezünk Baranyavárra. E várostól kezdve utunk észrevehetőleg javult. «Wirthshaus» után tudakozódva, csakhamar ráakadtunk egyre. Fehér bort kértünk s kaptunk. Olyan jó volt, hogy útitársam nem rejthette el bámulatát. Megkérdeztem, honnan bírják e jó bort? A herczegszőllősi hegyekből, volt a válasz. Kint voltunk az utczán, ott fogyasztottuk borunkat, a falu népe néhány perez alatt sűrű spaliert képezett körülöttünk. Stevensnek volt szeme, hogy mindent lásson. Szemeit legelébb a szép sokácz asszonyokon és lányokon járatta végig, aztán szerencsésen azon is felejtette őket. E csodálatos hatást a sokácz nők képzeletet fölül muló négligé-je okozta. Szoknyájuk, illetve ingük térden felül ért, s két oldalt «á la Szép Helena» a czomb közepe tájáig ki volt hasítva. Mind e szép dolgokat aztán egy czifra saját gyártmányú kötény «pregácsá» takarta el. Nem szólt semmit e «látványos» népviselethez, csak akkor, mikor a falun kivül voltunk. Ott leszállott, én követtem példáját s már most következett a vallatás! Miféle vallásbeliek ezek a nők? kérdé.  — Szláv eredetűek, sokáczoknak neveztetnek, katholikus vallásúak, — felelém. 
Jegyezgetett, vázlatokat csinált, én addig epret ettem, mire végzett, még a látványosság utóízén rágódva, fejcsóválva ült gépére. Elértük Monostort, ezt elhagyva a Keskendig vezető tíz klm.-t frissen beszórva találtuk. Ha magam megyek, semmi esetre nem ülök gépen, csupa gépkimelés tekintetéből, — végre útitársam nem szállt le, én is hajtottam. 
Egyszerre észre veszem a fél út táján, hogy nyergem csúszik le, — végre lecsúszik egészen. Gépemen nem «Arab»-féle rugó, hanem közönséges rugó lemez szolgált «rugó» (ressort) gyanánt. Ennek következtében történhetett a lecsúszás. Le kellett szállnom nyerget igazítani. Stevens előre haladt — nem szóltam neki különben semmit. A nyeregnek eredeti helyére történt visszahelyezése majdnem egy fél órát vett igénybe. Végezve, tova siettem, nem láttam Stevenst, de a gépe nyomát a 10 centiméteres porban jól kivehettem, végre Keskend előtt egy kilométerrel akadtam rá egy fa tövében jegyezgetett. Átléptük az Alberts-canal fahidját s az egy fél utczás Keskenden voltunk 1/2 11 órakor. 

A falusi korcsmáros, a ki fogadott, tegnapi savanyú káposztát akart elénk rakni. Én protestáltam e koszt ellen, s kérdem Stevenst, mit akar enni, mondott valamit; csakhogy én azt nem értettem meg. Elővette a piros «négy nyelvüt», s rámutatott egy német szóra, az «Hünchen» volt. Megrendelem tehát ebédünket, külön nappali szobát bérlek, hogy 
társam dolgozhassák, én gépem srófjai után néztem. Végtelen patáliát hallok a konyhában, figyelmessé leszek rá, s hallom: Uram Isten, a korcsmárosnénak nem igen tetszik ilyen «csavargó népnek» általam rendelt ebédet főzni, — egyenek kenyeret, káposztát. Dörgedelmes hangon vonja kétségbe, van-e e «Slájfer»-népnek pénze, hogy a rendelt ebédet kifizesse. Miután a patália megrendelt ebédünket kompromittálhatta volna, szükségesnek láttam az erélyes beavatkozást. Eredménye volt. 1 órakor párolgó ízletes ebedhez ülhettünk. Pont 3 órakor indultunk. Felszállásunk perczében alig tudtam egy részeg parasztot elkergetni, ki váltig azt erősítette, hogy látott már bennünket Eszéken, volt is a bódénkban. Meg hogy ez a fekete, ez a komája, — mutatott Stevensre. 

Az eszéki vár

Órai hajtás után, miután a villány-eszéki vasút vágányait átléptük, Dárdára értünk. A sörházra mintegy szag után haladva akadtunk rá. Megmagyaráztattuk magunknak az utat: A sörháztól jobbra haladó; rövidebb, de homokosabb. A balra vezető Belyének megy, vagy 7 km.-nyi kerülőt tesz, de kemény út. Természetesen az utóbbit választottuk. Fél óra múlva 
Belyén voltunk. Stevenst itt firhangnak való rudakat áruló czigánylányok mulattatták. Végre innen is távozva, délnyugati irányban Eszéknek vettük az utat. Helyéből kilépve az eszéki vár s a felső város templom tornyai látszanak már, egy negyed óra múlva a Dráva kiöntése ellen emelt hidon hajtottunk keresztül, rá néhány perezre a Dráva hídján voltunk, A hid közepén megállottunk, megfogtam Stevens kezét s intettem, forduljon vissza. Megértettem vele, hogy e pillanatban a magyar határvonalon áll. 
— Frontiére von Hongary! - mondám neki. 
Megilletődve vettük le süvegeinket, s azzal köszöntünk. Én az édes hazának, Stevens valószínűleg a legvendégszretőbb s a legsportkedvelőbb országnak, melyet világkörüli útjában talált s találni fog. Igen én mondhatom; Stevensnek Budapesttől Eszékig terjedő útja; a befutott 262 kilométer, egy kellemes promenade volt, hol az angol népnek e phenomene-je meggyőződhetett a magyar állapotok életrevalóságáról és kellemeiről, hasonlítsa össze őket más népek viszonyaival. Ugy hiszem, kiálljuk a versenyt! 

A belyei uradalom termő földjén hosszú póznákat vesz észre. Megmagyarázom a komló-termesztést, sörgyártást. De térjünk vissza a Dráva hídjára, alattunk a sebesen tova haladó Dráva folyó, azon föllebb az új szerkezetű vasúti híd. Ugy, ahogy, elmondom a két év előtti fahíd catastrophá-ját, másnap a szerencsétlen huszárok emlékére a glacis-ra állított emlékoszlopot is megnéztük. Közvetlen előttünk az eszéki vár sánczaival, töréseivel s kazamatáival, jobbkéz felől a felső város modern házsorai látszanak. Néhány perez után letértünk a hídról, Slavoniában voltunk. A váron keresztül tolni kellett gépeinket a rossz kövezet miatt. A fölső város utczáján ráültünk, de csak a járdán hajthattunk; a kocsiút minden képzeletet fölülmúló rosszaságu. Behajtottunk egyenesen a «jagerhorn»-ba. Miután egy első emeleti szobába, ugy a hogy, elhelyezkedtünk, néhány percz múlva már az utczán voltunk, hogy a városban ismeretes «promenade»-unkát végezzük. Megtudtam, hogy a «Die Drau» szerkesztői beszélnek angolul, rögtön oda mentünk. Az idő már délután 6 óra felé járt, senkit sem találtunk a szerkesztőségben, csak a szolga személyzetet. Czímeink hátrahagyása után sétáltunk még s fél 8-kor hotelünkbe mentünk vacsorálandó. Alig ülhettünk ott néhány perczig, midőn két úri ember közeledik felénk, — a kölcsönös bemutatások után megtudtuk, hogy a «Drau» két szerkesztőjével vagyunk szemben. Pfeffer úr beszélt angolul. Frank úr nem értette e nyelvet, ő tehát engem vett kordába. Sülteink fogyasztása közben mulattattuk a két szerkesztőt a budapest-eszéki útvonal éleményeivel. E közbén egy harmadik úri ember is hozzánk csatlakozott, Alexis Freund személyében, ki a bordeauxi velocziped-klub tagja lévén, ott tartózkodása idejében; — üdvözlésünkre sietett. Szívesen fogadtuk, — annál inkább, mert értett kissé angolul. 

A «Hötel Jágerhorn»-nak kerthelyiségében ült kis társaságunk. Egyszerre egy hevesebb szélroham; s hatalmas dörgés jelezték az égi háború közeli kitörését. Néhány perezre rá elkezdett esni az eső. Megkérdeztetem Stevenst, akar-e holnap reggel utazni, ha esetleg sár lesz; Valószínűleg, felelé, csak ha nem fog esni. 10 órakor szobánkban voltunk, miután eszéki ismerőseinktől azzal a kijelentéssel váltunk el, ha nem esik : utazunk, ha esik : maradunk ! Stevens lefekvés előtt angol komolysággal simogatta meg a csinos szobalányt. Ha ez indiskretiót, melyet most elkövetek, megtudja valaha... bizonynyal vissza fog emlékezni arra a tónusra, mellyel ezt mondta: guut petite demoiselou! Én segítettem neki ezt mondani, a frajla kisasszony nem tudom, nem-e furának találta kurizálási módunkat. Annyi bizonyos, hogy az elnyomott 82 kilométer után jóízűeket nevettünk az eszéki Hébé gonoszkodásán. 

Még alig volt 4 óra, felkeltem, hogy az idő felöl meggyőződjem; - zuhogott a zápor! Stevens is kinézett, látta, hogy az utak tökéletesen eláztak, én meg kérdőleg néztem rá. Nyugodtan betette az ablakot, ráhúzta a függönyt, rámutat az ágyra s azt mondja: 
— Slipen! 
Nem kérettem magam, beleugrottam inkább, mint dőltem az ágyba s aludtam egész nyolczig. 

A július 12-iki pénteki napot tehát Eszéken töltöttük. Egész nap esett az eső. Éppen öltözködésünkkel voltunk elfoglalva, midőn Freund ur belépett s eszéki cziczonenak ajánlkozott. Stevens nem fogadta el, miután az egész délelőttet írással akarta tölteni, de — úgymond délután örömére fog szolgálni, ha szolgálatkészségét igénybe veheti. 
Ő tehát iratai mellett maradt, én Freund társaságában távoztam, megígérve, hogy 1/2 12-kor visszajövök. Az utczán találkoztunk a szerkesztőkkel, kérdeztem, van-e valami látni való, pl. múzeum, vagy ilyesmi. Az eszékiek tagadólag rázták fejőket. A rómaiak Murziájában ilyesmi nincs, nézzem meg a vár sánczait, akkor láttam mindent Eszéken. Utczai sétánk alkalmával néhány tiszta horvát stylben bútorozott szobának néztem be az ablakán. Freund elég szeretetreméltósággal birt, Stevens számára szlavon népviseletet ábrázoló fényképeket szerezni. Az eső esett, — untam magam. Alig vártam már a l/2 12-őt, — végre felmentünk Stevenshez, éppen befejezte irását. Freund-nak meghivását elfogadtuk. Hozzá mentünk ebédre. Az egész délutánt az eszéki vár szemlélésére fordítottuk Frank és Freund társaságában. Megnéztük a kápolnát, mely mellett egy ájtatos asszony meggyilkoltatott télidején, s holttestét a gazok a vár sánczaiba dobálták. A Drávába fult 27 huszár emlékének szánt márvány emlékkövet is láttuk. Dicséret Eszék városának a kegyeletért. Meglepett bennünket a vár sánczokon a glacis-okon oly jó karban tartott promenade utak látása. Elnéztünk a Drávára állított katona uszodába hol a kapitány, ki szolgálatát teljesíté a fürdőben, megkérdé a «Drau» szer­kesztőjét, mikor tartjuk az «előadást». Az meg őtet bámulta meg. A fürdőtől néhány lépésnyire egy kioszk formájú korcsma van, persze belebotlottunk. A «tamburás»-ok stimmelték hangszereiket, s néhány percz múlva Stevens hallhatta a délszlávok hangszerének melódiáit. De a «Yankee dudl»-t nem tudták, tehát nem is örült úgy, mint Szegszárdon. Megnéztünk egy csomó eszéki nevezetességet: lövőházat, s visszatérve a Felsővárosban a zsinagógát stb. Péntek este volt, a zsidóság lármázva jött össze sabetz-et tartani. Beléptünk mi is. Stevens, mint tisztességtudó ember, levette nagy fehér sisak kalapját, vagy tizen ugráltak rögtön feléje, kik azt fejére erőszakolták. Később elmon­dom a batainitzai templomi jelenetet. Azt , hogy örült-e a templomi éneknek vagy nem, azt nem tudom.

Háromkerekű - kamerával

Nem mulaszthatom el az eszéki tricyclista esetét is elbeszélni. Regénye ugyan jó előre nyulik még, s előbbi időből keletkezik ismeretségünk. Stevens az nap látta először. A mult tél egy sáros napján történt, arról veszek tudomást, hogy egy veloczipedista érkezett Duna-Szekcsőre, három keréken. Felvitt a kíváncsiság a nagy korcsmába. Gépét az udvaron láttam, egyike a legkezdetlegesebb kovácsmunkáknak. Terjedelme után ítélve borzasztó súlyú bőrtáska képezte a nyerget, mely a fatengelyű járműhöz kötelek s lánczok segítségével volt hozzákötve. Kíváncsi voltam azt az embert látni, ki ily járművön képes mozogni; beléptem az ivóba, egy vagabundnak látszó, Herkules termetű ember lencsés tálja előtt ül és eszik. Majd egyik, majd másik nyelven szólítom, tudtomra adja, hogy ő néma, mimikával kiegészíti, hogy suszter és hogy nagyon, nagyon messziről jön, s megy oda, hol az embereknek a feje turbánnal van bekötve s másféle pénzök van. Kérdeztem, van e írása ? Nincs neki. A helyben levő zsandárság megszagolja ezt, elcsípik, kutatják s kisül, hogv egész sportszerűleg utazik. Vagy 180 pengőt találnak nála elrejtve. Nem tudnak rábizonyítani semmit; a szolgabirósági fórum is elereszti. Ő aztán el is megy a turbánosok hazája felé ! Nos, ez volt az az eszéki tricyclista, kinek a «Drau» szerkesztője be akart s bemutatott bennünket. Egy hatosért levette a «Jágerhorn» előtt, terhes, suszteroknak való szerszámokat tartalmazó bagázsiáját, felült fa- és vas-abrincsokkal összeszegelt háromkerekére és kunsztolt. Csörgött, akár a délfrancziaországi paraszt bicycler. De hát végre is ment. Frank úr állítása szerint összejárta az Eszéktől 20 klm.-nyi területen fekvő helységeket, a rongyos czipőket kijavítgatja, s ismét visszatér. A gép állítólag az ő gyártmánya. Ime a veloczipédnek Slavoniában való gyakorlati alkalmazása. 

(Folytatjuk)

IGALI SVETOZÁR: Budapesttől Belgrádig veloczipéden (1)

THOMAS STEVENS 

az   «Outing Illustrated Magazine» tudósítója társaságában

Stevens (b) és a szerző (j)

AZ 1885-ik év májusainak egy délutánján volt, hogy Stevens utazásának hírét vettem. Társaságban voltunk; Calypso kisasszony a «Függetlenség»-nek egy példányát tartotta kezében s figyelemmel látszók olvasni. Miután elolvasta, átnyujtá nekem a lapot, olvassam én is. A «különfélék» rovatában láttuk e passzust: «Velocipéden a világ körül)», — a czikkecske elbeszélte, hogy Thomas Stevens ekkor meg ekkor indult San-Franciscoból — ekkor ért Bostonba, telelt New-Yorkban, ekkor indult Liverpoolból s most jön, . . . jön, Budapestre is elfog jönni; s innét folytatja világkörüli útját. 

Amerikai kacsa, mondám, amint a lapot letettem, az lehetetlenség. 

Calypso kisasszony ugy vélekedett, hogy «il n' y a rien d'impossible pour un Yankee». 
— Jó, mondám, - ha eljön Magyarországba, én elkísérem azt a phenoment az ország határáig. Én egy pár száz kilométeren keresztül akarom gépen ülve látni, máskép soha sem hiszem, hogy akadt vakmerő, ki a Himalaya és a chinai falnak bicyclin való megmászására gondoljon. 
Ő eljött, én elkisértem. S ma meg vagyok róla gvőződve, hogy oly férfi Atalantát kisértem, kit ha az ázsiai fenevadak, beduinok vagy chinézerek a más világra nem bicyclereztetnek, — a világegyetem minden velociped-egylete tiszteletben tart, s kinek minden egylet készséggel fogja megrendelni mellszobrát egyleti helyisége díszítése czéljából. 

*** 

Várjuk az « angolt». Találkozás a «Herhules» szerkesztőségében. Thomas Stevens. Indulás. Adony. Duna-Pentele. 

Június hó első napjaiban felértem Pestre. Az ország apraja-nagyja áhítozott a kiállítás megszemlélésére. E diva­tos betegség rajtam is erőt vett. Velocipedistával bárhol történt legyen a találkozás, csak egy kérdés megvitatása jöhetett szóba. «Hol van az amerikai???!» Az egyik tudni akarta, hogy már elérkezett Bécsbe, hogy ott gépjavítása történik most. Másik természetesen azt vetette ellen, «hisz ha Bécsben volna, a bécsiek csak értesítettek volna már eddig!». Volt, aki a scepticismust annyira vitte, hogy az «amerikai» jövetelét egyszerűen a hígeszűek számára átkenhető «motkesz»-nek jelentette ki, bevetődött a Pohl-ba s oda sem hederített a «humbugnak». 

Telegraphirozzunk Bécsbe! mondtuk, mikor a «Nagybajuszúval» a Solymosy «Magyar dalcsarnok»-a felé ballagtunk vacsora után. Meg is fogadtuk, hogy holnap táviratozunk Hildebrandtnak, az tudni fog a dologról valamit, mi meg humánus dolgot végzünk, a midőn annyi ember fejéből kiverjük a kételyt. A «Dalcsarnokban» igen élvezetes este lett töltve, volt jó bor, jó compania. Ira Paine feleségének démoni kecsei végre is azt eredményezték, hogy békés hazamenetel s alvás helyett csinos kis «vadrouille-irozáshoz» fogtunk. 

Kakasszó és pitypalaty idejében aztán, midőn ugyanis hazafelé menendő az üllői utat longiroztuk, nem emlékeztünk vissza többé a táviratozásra. «Nagybajuszú» váltig csak bicyclizni akart, én álmos voltam, — kijelentettem, hogy aludni akarok. Kiváltunk. Másnap, vasárnap 11 óra tájt beszélni akartam valamelyikkel a «hét» közül, elszaladtam tehát a «Herkules» szerkesztőségébe. A szerkesztői teremben egy sereg embert láttam, — csupa velocipedista. Köztük Kosztovits és Braunecker báró, kik egy uniformisban levő emberrel angolul beszélnek, jegyzeteket csinálnak. Bemutatnak az idegennek, az idegen Thomas Stevens volt! Kérdem tud-e francziául? - Nem, viszonzá Kosztovits ur, — csak is angolul beszél. 

Egy nyári tourát ugy is akartam csinálni, őtet ugy is el akartam kisérni. Nem tellett bele 5 perez; kicsináltuk, hogy vele megyek Budapesttől Belgrádig s az elutazás idejét hétfőre, június nyolczadikának reggeli hat órájára tűztük ki. 

Stevens 30 évesnek látszott s rendkívüli széles vállai nagy testi erőről tanúskodtak. Haja és bajusza szőke volt, arcza s kezei azok vetekedtek a czigány feketeségével, a júniusi nap ugyancsak lesütötte. Gyapjú inget s e fölött nehéz setét kék kabátot hordott. A hozzá intézett kérdésekre kimért hangon s amennyire lehetett kevés szótag alkalmazásával felelt. 
Ittunk slivoviczát, kíváncsian hallgattuk Kosztovits ur tolmácsolásait. Én néhány utazási régime után tudakozódtam, e közben dél lett, kiki ebédje végzése czéljából felkelt. — Elváltunk, hogy délután 5 órakor a «keleti pavillonba»-n találkozzunk. Egész délutánt az utazás előkészületeinek megtételére fordítottam. Mir e délután a mondott helyre kiértem, a társaságot már kint találtam. Stevens lesült arczával, fekete selyem, angol, ernyő nélküli sapkájával azonnal felköltötte a közönség figyelmét. Egyébiránt, hogy ő az a bizonyos «angol», futó tűz gyanánt terjedt a kiállítás területen. Kérdéseket intéztettünk hozzá a kiállítást illetőleg. Egyszerűen dicsérte. Gonddal figyelte a bőrárukat. 

Milyeneknek találja a Pesti hölgyvilágot, kérdé egyik-másik. «Párisban és Pesten» felelé, «szép nők vannak». Utunkat folytatva, később tapasztaltam, hogy a szép nem irányában - - annyira-mennyire a trainning szabályai megengedik — érdeklődött! 

Kutatva tekintett jobbra-balra, a mint a kiállítási területet bejártuk. Kosztovits által megkérdeztetik, vajjon keres-e valamit? Előáll vele, hogy selymet szeretne magának venni, hógy abból sátort készítsen.  — Minek? kérdé Kosztovits. 

Stevens itt elmondta egy magyarhoni kalandját. A bécsiek elkísérték szépen az osztrák-magyar határig. Ott rámutattak egy földterületre, hogy «az ott Magyarország!» Ők már most tovább nem kísérik. Stevens felül maga, s behajt Magyarországba. Elér Neszmélyre, hol éjjeli szállást volt tartandó. A korcsmáros, kihez szoba nyerése czéljából fordult — természetesen - nem ért angolul, a szoba fogalmát meg Stevens nem tudja magyarul definiálni. A dolog vége 
egyszerűen az lett, hogy istállóba internálta magát s jászolban aludta az igazak álmát egész reggelig. Most, hogy Pestre elérkezett, a «Nemzeti szálloda» comfortabilis volta talán meglephette kissé, tehát a jövőre gondoskodva, hogy többé jászolban ne kelljen aludnia, kérdezősködik selyem után s abból csinál ő sátort magának. Sátorban jobban esik az alvás. 
Kosztovits biztosította, hogy arra magyar területen nincs szüksége, csak növelné úgyis nehéz podgyászát. (20 fontot czepelt magával.) Az angol erre még csak nem is sóhajtott fel megkönnvebbülten. Pedig illett volna!! 

Ízletes vacsora elköltése után, ugy fél 10 táján benéztünk kissé Littke champagneros és szép kellnernős pavillonjába, hol a habzó magyar gyártmány méltatása közben elfogyasztattunk sok toastot; kölcsönösen éltetve egymást s szorgosan vigyázva az «angolt»: «birja-e?» Útközben Pentelen volt néhányunknak alkalma meggyőződni, hogy nagyon is birja. 

A kiállítás területét néma csend uralta, midőn aludni menés czéljából haza indultunk. Stevenset elkísértük szállójába. Bicyclijét a szálló lépcsőházában láttuk, körülbelül 50" (1 m. 30 cm.)-es nehéz, szilárd szerkezetű, mindenütt golyószerkezetes, nickeles «Colombia» bostoni gyártmány volt. Pakkját a gép 3 részén osztotta meg; a gép fején hordta a súlyos bőrskatulát, ez igaz, hogy könnyítette hajtását, a mennyiben a teher súlypontja a nagy kerék tengelyével esett körülbelül egy vonalba, de könnyen okozhatott volna fejesést is! De: Stevens bizott hajtási ügyességében! bizonyítja naptól elfeketedett kézfeje, miután világkörüli velocziped-utjában keztyüt nem viselt! A nyereg alatt a törlő rongyot hordta, mellyel gépét porolta s ebben voltak göngyölgetve a legszükségesebb kis franczia kulcsok és «Ditrich»-ek. Számra nézve hárman. Hátul, a gerincz közepe táján, hordta esőköpenyébe pakolva, gyapjú anyagból készült alsó ruháját. Szívélyes búcsút vettünk egymástól e rövidleges inspectió után, hogy kiki a «Kis Kommer » előtt legyen czakkumpak reggel  6 órára, — jó éjt! 

Másnap, hétfőn reggel 3/4 6 órakor mondott helyen voltunk, vagy 14-en. Kosztovits és az «angol» hiányoztak! Mi, hogy az idő hiába ne múljék, reggelihez fogtunk; én hideg tejemet absorbálva, arról győződtem meg, hogy a Littke champagner nagy mértékben elrontotta gyomromat. A dolog annál inkább bosszantó, mert egészséges gyomorra és fejre bicyclerezés közben nagy szükségünk van. Titkomat nem árultam el senkinek. 1/2 7 felé jött Stevens Kosztovits társaságában. Ez utóbbi még megjegyezte, hogv leendő uti társam a gyümölcsöt igen szereti; s itt a mi utainkon 70—80 kilométernyi átlagos utat tesz meg naponként. 

Mig mi négyesével a propellereken áthajókáztuk a Dunát, mig valamennyien együtt voltunk, — bizony 7 óra lett belőle. A vámháznak átellenében gépeinkre ültünk. Gyenge éjszaki szél elősegítette gépeink propulsióját. Három csapatban, voltunk angolunkat elkisérendők. Az első s legszámosabb csapat, számra nézve 12-en, elkísérték Promontorig. A második három tagból álló társaság, nevezetesen: Rossi Nándor, Filipovits Em il, Ehrlich János Penteléig kisérték. Én vele voltam tartandó Belgrádig. Az első csapatban Mohacsek ur is köztük volt «Kangaroo» gépen. Szokatlan látványt nyújt az apró kigyó módjára tovasikló gép. Annyit észrevettem, hogy a poros, kerékvágásos buda-promontori úton jól nyomában tudott maradni a rendes gépnek. Mohacsek ur egy izben bebizonyította előttem azt is, hogy e fajta gépről lehetetlen a leesés, a mint egy oszlopnak neki hajtott. Székely ur gépének kis kereke impertinens állapotban volt. A menetet az angol, szép egyenletes sebességű hajtással nyitotta meg, — én zártam be. 

Stevens útközben szokatlan látványt nyújtott

Promontoron, a vizes árkon túl, az első csapattól elbúcsúztunk. Kosztovits az utazási regimre figyelmeztet mégegyszer, S elválunk. Már most csak öten voltunk. A vezetést Rossi veszi át, s 16—17 km. órai sebességgel halad előre. A júniusi nap hősége kezd kiállhatatlanná válni. Mi négyen ingre vagyunk vetkőzve, — Stevens legkisebb hajlandóságot sem mutat téli kabátja levetésére. 

(A folytatáshoz a További bejegyzések-re kell kattintani!)

KECSKEMÉTHY AURÉL: Kaland az Óceánon (3)

C.
New-York, május 16.

A szerző - korabeli karikatúrrán

Itt vagyok szárazon. A hires New-Yorkban, az éjszak-amerikai Unió nem declarált, de tettleges fővárosában, melyet a bombastot kedvel amerikai »Imperial City«-nek nevez. De én nem hagyom el előbb szobámat, mig be nem fejeztem e levelemet, melyben röviden előadom, hogy miképen értem el az előbb eltévesztett célt.

Szombaton, május 6-án esti 9 óra tájban szállittattunk át, mi t. i. a szerencsétlen Goethe első osztályú utasai, a plimouthi gyönyörű kikötőben alig megérkezett »Frisiára«, mely azonnal a holdvilág fényénél, s öt-hat világitó   torony irányadása mellett tovább indult.

A »Frisiá«-nak Hamburgból s Havreből jött utasai nem a legjobb kedvvel várhattak reánk, mert elegen levén, attól tarthattak, hogy kevés kényelmökben is háborgatni fogjuk; mi pedig attól tartottunk, hogy mint a kikre nem számítottak, jól össze fogunk zsufoltatni. Ez utóbbi meg is történt ; hármasával szoríttatván be egy szűk cabinba. Mindazonáltal a sors kedvezményeként fogadtuk már azt is, hogy »gőzhajó«; van ismét talpunk alatt; s most már minden kínos pillanattal legalább előbbre haladunk célunk felé.

A Frisián rokonszenves társaságot találtunk, többnyire Lajthán túli »hazánkfiait«, az osztrák kiállítási bizottság néhány tagját, kik jóttevő szivélyességgel fogadtak ; közülök kiemelendők Kanitz Eduárd és Pontzen Ernő magyar hazánkfiai. Nagy érdekeltséggel tudakolták tőlünk   argonauti   kalandozásunk   minden   részleteit, s mindannyian. de főleg a nők elismerték, sőt túlságosan magasztalták elhatározottságunkat, mellyel annyi baj után rögtön vissza indulunk az óceánra.
A nap hőseinek dicsőségében sütkéreztünk a »Goethe passagierjai« . s mint veterán tengerészekre, irigyen tekintettek reánk az újonc tengeri utasok, kik még néhány napig küzdöttek a tengeri betegséggel, mig mi vigan voltunk.

A »Frisia« igen jól menő hajó; naponkinti utunk 273-tól 323 mfldig terjedt. Az időjárás az előhaladásnak kedvezett, de rendkívül változó volt. Egy-két nap 10—14 fok meleg, máskor leszáll 2 1/2 fokra; némely napon átéltünk világos verőfényt, esőt, sürü ködöt, melyet ismét erős nyugati szél kergetett el. A tenger áramlatai szerint különbözik a viz és lég mérsékfoka is. A hideg lég és az öböl-áramlat (Golfsirom) melegebb vizének találkozása idézi elő a Newfounlandbankon túl csaknem állandó ködöket; a légmér gyors leszállása, s metsző szelek jelzik a jéghegyek közeledtét: a hajóknak ezen uton két legveszélyesebb ellenségét; mig az áramlatok találkozása okozza különféle ülledékei által a newfoundlandi zátony alakulását.

A Frisia utvonala nem egészen felelt meg a Goethe vonalának, inkább nyugatnak tartott. Plimouthból kiindultunk utáni ötödik napon értük el körülbelül a fatális »ördög lyukát«, hol a Goethe csavarja eltörött. Május 13-án kora reggel már halászbárkákat láttunk Newfounlandból; 14-én 42.10 éjsz., 60.11.ny. fokot érve el, már azon megnyugvásban lehettünk, ha most baj történik is a gőzgéppel, nem többé Európa, hanem Amerika valamely kikötőjébe vitorlázhatunk. Tettünk eddig 2343 mértföldet; és igy csak vagv 640 mfld. volt még hátra.

Hétfőn 15-én délben az éjsz. sz. 40.51, s a ny. h. 66.39 fokát értük el. Este 9-kor már a kalauzhajó jelent meg; szokás szerint hozván magával a legújabb amerikai hírlapokat, miknek mohón nekiestünk, remélve, hogy vén hazánkból néhány vézna táviratra találandunk; de bizony egy betűt sem találtunk.

Kedden 16-án reggel már Lng Island partjaival szemünk előtt, s azokkal párhuzamosan haladtunk el. Fölfedeztük Amerikát; kissé későn; de reánk nézve még mindig elég örvendetesen. Légy üdvözölve rég esengett partja az új világnak, melyre nem léphet az ó-világ fia, ki az óceán rémeivel megküzdeni nem mer. Szenvedtünk érted; remélem, meg fogsz jutalmazni!

A lapokból látom, hogy három heti késedelmünk dacára a kiállításra elég korán érünk. Dacára az amerikai bombastnak, melylyel hirdették, hogy a »szabad emberek által« organisált világtárlat e részben is túl fog tenni a »monarchiák« és »despotiák« kiállításán, hogy a kellő időre kész lesz, még alig fele áll készen!

Azon közben, mig a kikötőbe (Hobokenba) érünk, minden mozgásban van a hajón, mindenki pakol, bucsuz, jegyeket vált. A fő stewart számadásait hozza; a derék ember — nem is törődött a szolgálat egyéb ágaival, hanem a mit valaki ivott, azért rögtön eléje tette a bilit; most szépen összeszámította és ezért adunk neki borravalót.

New-Yorktól körülbelül két órányi távolságban két oldalról közelednek a csak csekély emelkedés partok, villákkal, kertekkel, világító tornyokkal. A jövő-menő vitorlás gőzhajók s komphajók (ferriboats) mind sűrűbben környeznek. Hobokenbe érünk a kikötőbe. Podgyászunkat szigorúan megvizsgáljak a vámon; azután átadjuk egy commissionernek, ki jegyet ad róla s semmi gondunk többé reá; magunk a ferriboaton átmegyünk a Hudsonon, s ki gyalog, ki kocsin hotelébe megy. New-Yorkban vagyunk.

Az utirajz eredeti kiadása

Mindez nagyon egyszerű s könnyen olvasható. Ha az ember átélte az óceáni utat, alkalmasint kellemes emlék. De átélni, kivált kinek egy huzamban öt hetet kellett töltenie ezen sivár, hideg tengeren, nem nagy mulatság. Vannak az igaz a napnak kellemes pillanatai is; s rokonszenves levén társaságunk — néhány óra hamar eltelik derült, vagy tanulságos társalgásban, evés-ivás között; de végre kártya mellett leggyorsabban múlik az idő. Igen, édes barátom! én, a kártya esküdt ellensége, a legügyetlenebb s a legszórakozottabb kártyás, kit két robber whist jobban kifáraszt, mint két vezércikk írása, — mindennap kártyáztam, és pedig bölcs és foganatosan végrehajtott hazai törvényeink megvetésével — hazárdjátékokat is. Úgy makkaoztunik osztrákokkal, angol-amerikaikkal, mintha csak a »Zrinyiben« lettünk volna. Megtanitottuk e nemes játékra a »Yankee«-t; — igy vetvén el magvát a magyar civilisatiónak Amerikában.
És ezen nagyszerű fekete pocsolyának is, melynek neve óceán, hol Európa s Amerika közt 10 napig nem látni földet, vannak érdekes momentumai.

Például hozhatnám föl a napköltét; csakhogy azt sohasem látjuk; mert ha reggel nem esik, akkor az összes matrózsereg tisztogat s mosogat a hajó-födélen, s szó szerint elárasztja azt vizzel. Ilyenkor tehát nem élvezet a hajó-födélen járni. Egyébiránt is a szegény utazónak többnyire nyugtalanok  éjei. Azt hiszi,  az ágy keskeny volta, a silány vánkosok! Ez is tesz valamit; de nem a fődolog. Testi állapota nem normális; nem a szokott. Feje elfogult, mintha vértolulásai volnának. Azntán a gőzgép folytonos zúgása, mig a hajó tetején állandó dörömbölés! S hol az árbocokon kell igazítani; hol a vitorlákat kifeszíteni, hol meg bevonni. Ilyenkor 30—40 matróz erős patkóju csizmájával fut föl-le, és ordit; — mert sajátságos dallamra megy minden munka; taktusra húzzák meg a köteleket; sat. Ha köd van, folyvást szól a messzeható rémesen hangzó kürt; és az elaludni nem tudó utas borzadálylyal gondol az összeütközés lehetőségére. És ha a tenger nyugodt is, a hajóba ütődő hullámok néha olyat szólnak, mint az ágyú; máskor olyan csörgéssel futnak végig a hajó alatt, mintha ez kavics zátonyra került volna. Az az átkozott csavar is folyvást zörög, és a kormányrúd is épen a cabine alatt megy el. Örökös dörgés, bőgés, zörgés, puffogás, roppanás, zúgás, nyikorgás, jajgatás, üvöltés és süvöltés. A félénk százszor hal meg egy éjszaka. Az erős idegü is csak mikor kimerült, alszik el; s reggel merül el legmélyebb álmába és elaludnék délig, ha nyolckor reggel élénk csöngetyüvel nem vernék föl álmából, mely azt jelenti, hogy negyed óra múlva fölszolgálják a reggelit, - s a ki elmulasztja, annak koppan az álla.
Mindezeknél fogva a legfestőibb napkölte is látatlanban vész el; et caret vate sacro.

Az a mulatság, melyet az óceán napközben nyújt, föltéve még, hogy szép az idő, hamar kimeríthet. Néhány száz mfldre a partoktól a sirályok még elkísérnek, gágogva, károgva röpködvén körül a hajót. Azután nem látni élő állatot, ha csak egy delphin, vagy disznóhal nem veti ki magát a habokból. Newfounlandon túl az óriás cethalak hoznak egy kis életet a fölszinre. Sokat kell lesni őket; de néha a hajóhoz elég közel ütik föl görhe hátukat a hullámokhól. Gyakran kettesével; nyilván a házas élet örömeibe merülve: néha több tanú, sőt egész csapat kiséretében. Azután a vándormadarak — nem tudjuk kivenni mi fajtája - seregesen úsznak, a tenger tükrén hosszú fekete vonalat képezve; mely eleinte zátonynak látszik; némelyek vitatják, hogy hal-sereg; egyszerre fölkerekednek, s mint fekete felhő a légbe emelkednek. Vitorlás és gőzhajókkal is találkozni, de ritkán; és akkor valamennyi látcsőnek van dolga. Ez mind leirhatlan mulatság.

Azután jön a felhőket fantasztikus tűzzel megvilágító naplemente. Ha genialis festő e pillanatot megragadni, s lángecsettel hiven, de hiven visszaadni birná a vásznon : azt mondaná műértő kritikus, hogy bolond; hogy ez a szinvegyület és árnyalat lehetetlen ezért meg azért!

Mig a hajó elején lemegy a nap, hátulján fölkel a hold, e csodálatos mélabús varázsló, melynek kisérteti fél-világossága halotti lepelbe boritja azt, a mi élő; és hidege fájdalomra gerjeszti a legmelegebb szerető  szivet. De a legszebb látvány éjelre marad. Midőn beáll a korom sötétség, akkor a felkorbácsolt hullámok tüzet szikráznak. Sokan tagadják a tenger phosphori szikrázását. Magam sem tartottam sokat róla, arról ítélve, a mint a fekete-, a márvány- és a közép-tengeren láttam. De nem is volt fogalmam azon szikrázásról, melyet az óceánon több izben észleltünk. A széttörő habok nemcsak szikrákat adnak, hanem lángolnak és a hullámvonal, mely a hajó után képzdik, kékes tzfolyamot képez, mint ha kénk    volna,  nem  viz. Némelyek   e  jelenséget   az electricitásnak tulajdonitják, mely édes vízben nem létezik. Analóg valami, mint midőn a vegyész különféle savakon különféle légszeszt vezet át.
Mások azt mondják: infusoriumok, ázalékok, villany, milyet bizonyos bogarakon észlelünk. Az eredmény ugyanaz: hab, só, villany, parány —, minden »élet«. A tény annyira tény, hogy a hajókon levő vékony vízvezetékekben is szikráz a víz.

Ez mind igen szép. De azért véletlenül, egy »unself-controlled« pillanatban mélyen kimerülve érzed magadat. Fárasztó, untató, búsító, kétségbeejt ez a tengeri ut! — Semmi dolgod, még sincs nyugtod. Volna időd olvasni, írni, gondolkozni: de épen az a baj, hogy nem vagy képes gondolkozni, hát még írni! hanem csak tétlenkedni, tétlen testtel, mozdulatlan elfásult lélekkel bámulsz magad elé; és megutálsz mindent!

Ilyen ez a tengeri ut!

Hát még aztán, ez a hamburg-amerikai konyha! Mert ne hidd, hogy az étel iránt is közönyös az ember. Sőt az »állat« rendkívül eleven. Semmi sem működik benne a mi szellemi; hanem gyomra hihetelen műtétekre képes ! Hála az égnek, különben lehetetlen volna hetekig hamburgi füstölt húst, hájból vegytamlag igen ügyesen alkotott állítólagos vajat, mely pedig csak kenőcs; trichines kolbászokat; sarjadzó burgonyát; heringet; miknek színét, szagát is megunta, mindennap fölemésztenie. Milyen kár azért a mindennapi farkas étvágyért, hogy így kárba vész. Odahaza csodákat lehetne vele mívelní.

A Frisia alkata is különbözik a Goethe-étől. Salonja nem foglalja el a hajó egész szélét; hanem hosszú étterem, közepén a hatvan személyre számított asztallal: két oldalán a cabinekbe nyílnak az ajtók ; és ha nem tartozik az ebéd vagy lunch kellemeihez hallani, mint ökkrendeznek és jajgatnak — férfiak és nők odabenn; úgy nem igen vonzó tartózkodási hely ez állitólagos salon napközben sem; rossz időben nem szellőzhetni, jó időben léghuzam üz ki. Egyáltalán sok apró kényelmetlenség, mely csak ügyetlen berendezés következménye, hányszor mondatta el velünk: milyen majom az ember! ki e tengeri hajókat magasztalni akarja, rendesen csak azt emlegeti, hogy milyen pompásak, milyen finom fa, mennyi aranyozás, kép, tükör, zongora! stb. De azt senki sem kérdi, hogy van-e kényelem? lehet-e valamely zugba vonulni, csendesen maradni, vagy a zongorán lehet-e játszani ? Fölösleges megjegyezni, hogy ez bizony soha sincs hangolva, s a Frisia salonja végében épen a csavar fölött, tehát oly ingó helyen áll, hol edzett tengerész legyen, a ki a hintázást fél óráig kitartja. Hamburg-amerikai humbug!

Post scriptum: Ugyanazon Goethe hajó nem kerülhette ki sorsát; ugyanis 1876. deczember végén Montevideo-ból jött táviratok szerint a Lebo Islandnál zátonyra kerülvén, elveszett; de a rajta volt személyzet szerencsésen megmentetett. Ha kálvinista volnék, azt mondanám: praedestinatio.

* Éjszak-Amerika 1876-ban. Budapest, 1877. Kiadja Ráth Mór. Az itt olvasható írás a vaskos könyv első fejezete. A teljes mű megtalálható és ingyenesen letölthető a Magyar Elektronikus Könyvtár állományában

KECSKEMÉTHY AURÉL: Kaland az óceánon (2)

B.

Vitorlázásunk. - Naplójegyzetek május 6-áig.

Mint mondám, emlékezetes éjszaka várt reánk. A leghosszabb, melyet eddig megéltem.
Az órák egyformán haladnak. A hajó, mint előbb, Amerika irányában fekszik, jobbra-balra hányatva, föl-alá löketve, mint dióhéj. A gőzgép iszonyú pufogásokkal működik tovább; nem láttuk be, hogy minek, miután csavar nélkül nem mozdíthatja előre a hajót; s mint valami óriási mozsár vagy pokolbeli pöröly olyanokat üt, azt hiszszük kiüti a hajó alját. A vihar nem hagy alább. Éjfél felé jár az idő; az első helyen összedugjuk fejeinket, s csüggetegen cseréljük ki nézeteinket.

Az egyiknek most jutott eszébe, hogy a hajó már dél óta egészen szokatlan anormális módon hánykolódott s néhányszor mintha meglökték volna, olyanokat szökött. Nyilván már akkor tördeltek le a csavar egyes lapátjai; s csak az utolsó tört le este. A gőzgép pufogása sem este kezdődött; már előbb kellett bajának lennie; és orosz technikusaink már előbb gyanakodtak, vajjon e géppel nem fogunk-e megakadni, mielőtt New-Yorkba érnénk, és szerintök igy történt volna, ha a csavar nem törött volna is el.

Másikunk a Pereirevel való versenyzést okolta, e miatt erőltették meg ellenkező szélben a gépet, s ebbe tört bele a csavar. Ezen társulatnak vezér-elve — a gyors menetek, mert a gyorsaság hirt csinál s költség-kíméléssel jár. A Hamburg-Amerikanische P. A. G. baja úgyis fmancialis. Sok a hajója, nagy a concurrentia; a legtöbb átmenetre rá kell fizetni, tehát takarékoskodni kell. Takarékosságból történt, hogy — a mi egy nagy oceáni ut előtt menthetlen — Havreban meg sem vizsgálták sem a csavart, sem a gépezetet; pedig Hamburgból jövet is merültek föl aggodalmas jelenségek. Ez mind azonban igen magyarázható. A »Klopstock«-ot, melynek 12-, illetleg 15-én kellett volna elindulni, az utolsó napokban eladták, és a »Goethe«-t hirtelen rántották elő helyébe. Ezt a »Goethe«-t is a megbukott »Adler« nevű társulattól, mellyel a Hamburg-Amerikanische fusionált, vették át, s hihetőleg akkor sem volt a legjobb állapotban. Szóval egyszerre — de kissé későn — kisült, hogy nagy járatlanság s könnyelmség volt tőlünk ezen társulat hajójára bizni sorsunkat.

Senkinek sem láthatni szivébe, s nem tudni, mennyire hatalmasodott el benne a veszély érzete. Azonban mindamellett, hogy mindenki valószinűbbnek tartá, hogy elveszünk, mint azt, hogy megmenekülünk, a »contenance«-t senki sem veszité el, — még az öreg német asszonyság sem; ki csak lehajtá fejét karjaira, s mozdulatlanul hallgatta a nem vigasztaló társalgást. Mindannyinak eszébe jutott az »otthon« ; s mennyire meg fognak rémülni szülei, rokonai, gyermekei, ha meghallják, hogy a Goethe nem jött meg New-Yorkba és nem tudni hova lett?

A rémes éjszakával, melyet álmatlanul s fölöltözve hevertünk át, megszűnt a vihar is; nem ugyan az erős szél, melynek iránya nem változott, és nagy szerencsének kelle tartanunk, s kapitányunk iránti bizalmunkat nem kevéssé emelé, hogy sikerült hajónkat szerencsésen megfordítani ; s most már, april 22-én, kifeszített vitorlákkal haladunk vissza Európa felé, ki tudja meddig? Ameddig a szélnek tetszik.

Egyelőre gőzgépünk is működik, legalább mozog, s koronkint nagyokat puffog. Minek mozog? A kapitány állítja, hogy ámbár nincsen csavarja, kissé löki előre a hajót? Azt hiszem, csak a tudatlan utazó sereget áltatják, vagy önmaguk nem akarnak megválni a gondolattól, hogy a gőzhajó az övéké.

Délután eső állt be, de a szélirány jó, s meglehetősen haladtunk előre, 4 —6 mföldet óránkint. Senki se hitte volna, hogy a hajó vitorlával is vihet előbbre; Meyer kapitány maga sem sejtette, mert ő a Goethét most vette át, és első útját teszi vele. Ha már e tény némi bizalmat költött a kedélyekben, fokozta azt, midőn hire ment, hogy Meyer a legjelesebb kapitányok egyike, ki több hajót a legkedvezőtlenebb viszonyok közt - egyet pláne a kormányrúd elvesztése után — szerencsésen partra hozott, s a kormány által nagy éremmel tüntettetett ki. A könnyebbült általános hangulat és csendesebb éj következtében üditö álom ringatott be, melyre a nagy izgalom után szükség is volt.

April 23-án vasárnap: meglehetős szél és kedvező irányban.
Az étkezésbe némi takarékosság hozatott be, nem lehetvén tudni, a meglevő készletből meddig kellend e 4500 embert eltartani. Az étkezés amerikai szokáshoz alkalmazott. Az első reggeli kezdődik beefsteakkal s borjuszelettel, tojás, burgonya s sajt kíséretében, utána thea vagy kávé. Azután déli 1 óra tájban a lunch ; hideg húsok, füstöltek, pikánsságok, melyek az éjszak-német ízlés szerint a heringek s heringsaladok s kartoffel saladokkal tarkázvák, egy nap mint más nap a megutálásig. Esti 6 után az ebéd, rossz leves, halak, kétféle jó sült hus, marha, borjú, juh s szárnyas állatok, valami ragout, ritkán élvezhető zöldség, tészta, fagylalt, dessert. Kilenc és tiz közt még thea süteményekkel. Fölösleges sok, bátran reducálhatni, csak majd roszabb ne legyen.

Ebédnél pezsgőzés. Ebéd után fiataljaink népünnepet rendeztek, összekötve versenyfutással, birkózással, melyben az összes népség gyereke s nagyja részt vőn; s a svájciaké az oroszlánrész ; a nyerők díjai több-kevesebb palack sör, mik háládatos jókedvvel fogadtattak. A nap gyorsan öletett meg.

Ma már a gép megszűnt működni. A hajó gépésze szerint helyre akarják igazítani menet közben, hogy ne kelljen majd a kikötőben időt vesztegetni vele.   Orosz technikusaink gyanakodnak, hogy nem tudják helyreigazitani: s folyvást keresgélik, hol a baj; szétszedik, meg összerakják, kopognak és kocognak rajta, eredménytelelenül. Este a szél alább hagyott; ellenben aggodalmaink fölébredtek, s nem engedtek aludni.

April 24. Az idő nagyon is szép, a szél gyenge, megyünk kelet helyett délnek, Anglia helyett Spanyolország felé. Nyomorult elhaladás; csüggedt hangulat. A távolban egy gőzhajó merül föl. Hajónkon fölvonják a vész-zászlót. Úgy látszik elkéstünk vele, s nem vettek észre; a hajó eltávolodik. Egy óra múlva a hajó ismét közeledni látszék, s mind határozottabban tartott felénk. Megértette, hogy itt baj van. Közeledtére hajónkon elkezdödött a jelekkel való táviratozás ; föl-le húztak többféle zászlót, mialatt a gőzös egészen közel jött. »Amérique« nevű   francia hajó, mely New-Yorkból jő.

A gőzös közeledtére leirhatlan mozgalom állt be hajónkon. Az egész utas sereg kifutott a fedélre, s az összes hajószemélyzetnek volt dolga. Néhány vitorla bevonatott, hogy csendesebb legyen hajónk állása; egy lifeboat (életmentő csónak) kibontatott kötelékeiből ; hat markos evező s egy hajós tiszt ült bele, a kapitány kijött, egy csomagot adott át levelekkel, egyik az Amérique parancsnokához, másik távirat Hamburgba a társulathoz, stb. A csónak lebocsáttatott s szerencsésen átjutott; ott kötelén felhúzták a leveleket, a csónak visszajött. A hajók egymást üdvözölték s a gőzös elhagyott.

Egy kis ámulat és csudálkozás állt be. Oly közel állt hajónkhoz az Amérique, hogy jó szemmel az egyéneket is ki lehetett venni rajta. Irigyen néztek át a mieink, s különös érzéssel a boldogokra, kik biztosan hajtanak Európa felé, s pár nap alatt ott lesznek; egynémelyek szemeiben könnyek ültek. Volt, a ki azt hitte, hogy csak a kapitánynak kell szólni, s az azonnal átviteti a francia hajóra. Azonban kérdés, hogy ez befogadhatott volna-e valakit? és hány személyt? És ha például nem fogadhatná be az első osztályról valamennyit: hogyan döntessék el, ki menjen át? És aztán lehet-e várni idegen hajótól, mely utasokat szállit, hogy egy fél napot eltöltsön más hajó utasainak fölvételével, ha ezeket közvetlen életveszély nem fenyegeti ? De végre a hullámzás és szél is oly erős volt, hogy nem lehetett volna életveszély nélkül annyi személyt átszállítani, kivált málhákkal!

Az egyetlen a mi boszanthatott, az volt, hogy nem küldtünk magunk is levelet át, mely rokonainkat néhány nap alatt elérte, és féhg-meddig megnyugtatta volna hogylétünk iránt? De a hajó jötte-mente oly hirtelen volt; másrészt annyira nem tudtuk, miben álland a találkozás, vajjon nem fog-e signalok kicserélésére szorítkozni ? — hogy levél küldésére nem is gondolt senki.

A hajó elmentét egy kis kiábrándulás kisérte. Pedig általa mégis két dolgot nyertünk: az egyik hogy néhány nap múlva az egész világon távirva leend a Goethének holléte; s rokonaink, barátaink legalább tudni fogják, hogy el nem vesztünk; a másik, hogy Hamburgból gzöst küldhetnek segítségünkre. És igy helyzetünk lényegesen javult. A sors tréfái közé tartozik, hogy ugyanez az Amérique egy izben a tenger közepén elhagyatott, mint sülyedö félben levő; s a rajta volt utasok egy véletlenül segítségökre jött más franczia gőzösre tétettek át; —a franciák elhagyták a hajót, gondolván, hogy lyuk ütdött rajta, s el kell merülnie, mert a viz folyvást emelkedett benne, dacára a folytonos szivattyúzásnak. Azonban az elhagyott hajó nem merült el, s másnap egy arra vetdött angol hajó elfoglalta, és azt - miután a vizet kiszivattyúzta - szerencsésen hazavitte: s később drága pénzen visszavették a fianciák. A rejtély máskép nem volt magyarázható, mint akként, hogy a franciák a confusióban a helyett, hogy a vizet kiszivattyúzták volna, inkább folyvást beszivattyuzták, mig azt hitték, hogy a hajó menthetetlen.

April 25-kén erős, de nem egészen kedvező szél, mely oldalra fekteti teljesen fölvitorlázott hajónkat. Valaki azon félelmét nyilvánítja, hogy a nagy erőlködésben eltörik a kormányrúd. Ez elég arra, hogy a többiek is. aggodalomba merüljenek. Hiszen igaz, még ez kellene! De minő bolondság mindazon bajra gondolni, a mely helyzetünkben még érhet, ha nem tehetünk semmit annak megelőzésére!

April 26—27-kén az idő változó; hol veőrfény,, hol eső, de a szél kedvező; 10 —11 mfdet is teszünk óránkint. Nappal olvasás, firkálás. Sokat olvasok Amerikáról, ámbár már kételkedem, fogom-e látni? Ki tudja mikor ? és milyen physikai s erkölcsi állapotban érünk, ha érünk partra; s lesz-e kedvem e rut óceánnak még egyszer neki menni? Délután shuffle board a hajótetőn; este a tyroli festő mulattatja a társaságot, hasból beszél, siró gyermekeket, tengeri betegségben veszkődőt produkál ; a publicum mulat, és sok sör fogy.

April 28-án: Megyünk ugyan előre, de nem a kellő irányban; hanem a hogy a szél engedi. Legrövidebb vonal lett volna Quenstownba; eleinte erről is beszélt a kapitány. Ma kisült, hogy erről szó sincs és nem is volt; mert már az Amérique által elküldött sürgönyben is azt jelenté, hogy Plimouthnak tart; hol a társulatnak rendes kikötő   helye van Amerikából jövet, s hol a dockokban saját munkásait használhatja. Ez aztán kevesebbe is kerül, mint hogy ha más kikötőbe megy, mert a kikötés költségei másutt tetemesek. Végre ha Quenstownban köt ki, meg is szökhetnek utasai egy angol hajóval; hanem Plimouthból kénytelenek lesznek vele visszamenni Amerikába. Kezdjük sejteni, hogy különben jeles kapitányunk az üzlet embere is ; miután minden kapitánynak tantiémeje van az utasok számától: szépen együtt akar tartani. Este a mi svájczi emigránsaink karban énekeltek; egyszerű, mélabús, de tetszetős dallamokat. Az egyik különösen megható volt...

April 29. Miladyt a lépcsőn levezettem a salonba ebédre. Igen nyájas volt; és tiz évvel fiatalabb, mint a mikor grimaceokat csinált. Azt hiszi, hogy nem jó ilyen sok férfinak egyedül lenni, t. i. nők nélkül. Mi is azt hisszük. Hanem ő azon indokból hiszi, hogy ez nem jó, mert a vallást egészen elfeledik, már t. i. a férfiak. Az is nagy baj szerinte, hogy a német hajókon nincsen »pastor« jelen, mint minden angol hajón van. De már erre nézve azt hittem, hogy bizony ennél nagyobb bajunk is van.

Tegnaptól ma délig 117 mfdet haladtunk. Voltak napjaink, hol 116, st 540 mfdet haladtunk előre. Általán estig 1300 mértföldet tesz ki, a mit visszafelé tettünk. És elértük a 48.48 éjsz. és a 8.50 nyg. fokot.

April 30. Reggel keleti szél. Változásképen Franciaország felé tartunk. A láthatáron fölmerül egy hajó. Állitólag francia hadihajó. Egy hajótiszt több útitársunknak társalgás közben azt mondja, hogy ha e hajónak mi jelt adunk, az segítségünkre jönne; mert ez egy hadihajó, melynek ez a kötelessége és csakis ilyen célból cirkál. Ezeknek sem kellett több, s neki hevülve hozzám jöttek, hogy menjünk a kajútányhoz, s hivjuk föl, hogy adjon jelt: megfoghatatlan lévén, hogy ezt magától nem  rendelé el.

Nehéz volt kihúznom magam a bizalmas fölhivás alól. s megyünk a kapitányhoz, ki éjjeli fáradalmait aludta ki épen cabinejében s már magában nem jó kedvre hangoltatott a félbeszakítás miatt, de midőn hallotta, miről van szó: roppant tűzbe jött: azonnal előhivta az illető tisztet, ki egy ideig hímezett hámozott, s szerette volna hazugságban hagyni az illető urakat, de sikertelenül; -  a kapitányt erre őt amúgy tengerészileg lehordta, s azután felénk fordulva mondá: »Uraim, ez a legnagyobb szamár a hajón, hogy adhatnak ennek hitelt! Ha az a hajó még német hadihajó volna! de francia, és nem is hadihajó, hanem vitorlás hajó, mely Nyugat-indiába megyén! De ha hadihajó volna is, hogy képzelhetik, hogy az félbeszakítsa eléje szabott útját, és segítségére jöjjön hajónknak, mely épségben van vitorla alatt, s nincs imminens közvetlen veszedelemben?! Hát azt lehetőnek tartják önök, hogy innen vagy 4—500 mfdre a parttól remorquerozhatni egy kikötbe?« Meg voltunk szégyenitve; azaz én csak nevettem magamban, Mephisto módjára. A scenát általános kibékülés, és champaigne-c o ckt ai1 követte, mely fölséges italnak (amerikai társunk szerint: »hot town and jerry« a neve) készítése a következő: egy üveg pezsgő, vagy negyed meszely »Angostura-bitter« nevű   liqueur;  néhány szelet citrom, s kellő mennyiségű jég, azt jól össze kell rázni, míg egybeolvad. Az ember mindennap tanul valamit.

Egész nap azonban igen kellemetlen hatású apró hullámok, melyek a nagy hullámzásnál sokkal türhetlenebbek, hideg szél; az oceán ma fekete pocsolya. Az embernek sehol sincs maradása; lenn kellemetlen, fönn hideg; s ehhez a tudat, hogy nem haladunk előre! Sőt egy napi  erős szél visszavethet ismét nyolc napra!

Május elseje. Az idő gyönyörű; s ha a szél kedvezne, 24 óra alatt Plimouthban lehetnénk. De a szél ellenkező, s jóformán veszteglünk 48.55 éjsz. sz., 6.36 ny. hosz. fokon. Tegnap délől ma délig alig tettünk 80 mértföldet,  azt sem egészen célunk felé.

Május 2. Az éjjel két gőzössel találkoztunk. Hajónk röppentyűkkel adott jelt magáról. Az egyik Nyugot-Indiákba indulván, nem szentelhetett annyi időt, hogy Plimouthba vigyen. A másiknak nem volt elegendő szene; s a kapitány nem is tudja, hova ment. Azonban azt rebesgetik, hogy elvitt volna magával, de 800 fontot kért; kapitányunk pedig csak 600 fontot volt hajlandó adni. Napközben két kalauz hajó érintkezett velünk. Ezeknek üzlete cirkálni e tájon, s a veszélyes Scilly-Island kikerülésében és a plimouthi kikötő elérésében segédkezet nyújtani. A kapitány szerint ezen kalauzok nagy rablók; a mennyiben ha egy ily kalauzt fölvennénk hajónkra s az szerencsésen Plimouthba jut, az magának tulajdonítja az érdemet, s mértéktelen követelésekkel állna el, miket az angol bíróság meg is itél.

Tényleg mit segíthet a kalauz ? Nekünk jó szélre, vagy erős gőzhajóra volna szükségünk, hogy odább jussunk.   Azonban az egyik kalauz tiz forintért magára vállalta, hogy a közel St.-Anna nevű világitó toronyhoz megy, s onnan a kapitány táviratait Hamburgba, s Plimouthba leadja. A vérmesek azt remélik, hogy holnap reggel Plimouthig elénk küldenek egy gőzöst, s az délig utolér, és este Plimouthban leszünk. Én nem hiszem.

(A folytatáshoz a További bejegyzések-re kell kattintani)