IGALI SVETOZÁR: Budapesttől Belgrádig veloczipéden (3)

Másnap, szombaton reggel, verőfényes nyári napra ébredtünk, 5 órakor már úton voltunk, mely a vár fensíkján vezetett végig, itt persze parkszerű úton haladtunk. Alig azonban, hogy az «Alsó várost» elhagytuk rátértünk, a Vukovár felé vezető országútra. Az út borzasztó sáros volt. Megkísértettük az út bal szélén végig húzódó gyalogutat használni, az ezen alkalmazott vízvezető árkok, továbbá a kocsikat akadályozó karók e gyalogutak használását lehetetlenné tették. Mennyire inkább délfelé haladtunk, utunk mindinkább rosszabb és rosszabb lett. Végre rájöttünk, hogy hiszen az eszék-trpinjei útat csak most építik! Rájöttünk arra a helyre, hol az alapul szolgáló nagy mészköveket csak most rakták le. 

Egy-két kilométerrel odább már semmiféle követ sem találtunk. Az út két oldalán a föld méternyi mélységre ki volt ásva, s az abból kiszedett föld töltésszerüleg fölhányva; ez volt az út! Rajta még csak járni sem lehetett, czipőink bokáig sülyedtek bele, mit a tegnapi esőnek köszönhettünk. Nem volt mit tennünk: vagy a réten járnunk, vagy a gépet hátunkra venni s igy utazni. Végre Stevens az előbbire szánta rá magát. Letolta gépét a töltés-utról, miközben tisztán hallottam, a mint mintegy magában beszél: Road, wie in Afghanistán: - Yes! felelém: wie in der Hölle! 15 kilométert gyalogoltunk ilyen ezudar terrénumon. Réten toltuk a gépet, térdig érő fűben gázolva. Egyszerre azt veszem észre, hogy Stevens felkapaszkodott gépére s hajt. Slavoniában az a szokás, hogy egyik gazda rétjét, a másikétól ugy választja el, hogy szomszédság jeléül egy mély ekebarázdát húz. Stevens vagy három ilyen barázdán keresztül hajtott, hogy hogyan, azt én nem tudom. Én nem követtem példáját. 

Még néhány kilométernyi kutyagolás után «Glissá»-nak nevezett magányosan álló csárdához értünk. Beléptünk. Reggeli gyanánt szalonnát és bort tettek elénk, hozzáláttam a falatozáshoz. Stevens csak néz, arczáról majd hogy az undor kifejezését le nem olvasom. Végre kirukkol vele, hogy: «Buuu, ist nit guuut!» s mutat a szalonnára. Eközben, mondom, arczáról olyan undorodás volt leolvasható, akár csak Péntekén , mikor Robinson sóval kínálta meg. 
Egy részeg iskolamester-féle is volt a csárdában, kért Stevenstől autographiát, adott neki. Én elutasítottam, mire nagyon megharagudott reám. Végre indultunk, gyalog, sárban, kínlódva. Vagy 2—3 km.-nyire az imént említett csárda után utunknak a szó szoros értelmében vége szakadt. 

Egy vagy két méter mélységű s egy méter szélességű patak elzárta az utat; két oldalt szántóföldek és rétek s az árkon túl kukoricza táblák vannak ! Némi tanakodás után balra fordultunk s a patak partján haladtunk a szántóföldeken keresztül vagy másfél kilométert, ott végre találtunk hidat, átmentünk rajta, s követtük a délfelé vonuló utat. Komisz, gödrös, sáros mezei uton voltunk ! Vjera falut balkéz felől hagytuk, de itt az utak a szélrózsa minden irányában elágazódtak; várnunk kellett, míg egy birka-pásztor rámutatott a trpinjei útra. Azon ballagtunk tehát, felülésről szó sem lehetett, hogy ne unjuk magunkat, egymás kölcsönös mulattatása czéljából fütyölni kezdtünk, én megtanultam tökéletesen ez uton a «Yankee dudl»-t; viszont mulattatni akartam Albion most czigány feketeségű fiát, magyar nóták füttyével. Eléje lett traktálva a «Kilyukadt a selyem kendő» dallama, mit a "Nagybajusz"ú társaságában tanultam a Magyar dalcsarnokban, meg más néhányat. Megigérte, hogy a «Magazine»-ban meg fog emlékezni az eszék-trpinjei mulatságról Végre beértünk Trpirijébe. 11 óra felé járt az idő, reggel óta gyalogolva 25 km.-nyi utat tettünk eddig, hűsitő, frissítő után néztünk. Néhány percz múlva a nagy vendéglő ivójában voltunk. Stevens majdhogy hahotára nem fakadt, amint a falra falusi Raphael által pingált freskót meglátta. Tárgya a képnek ez volt: két lovas, egyik szerb, a másik török, egyenruhába öltöztetve, kardpárbajt vívnak lóhátról. Az alakok életnagyságúak, szemök és kivont kardjuk vészt jóslókig látszanak villogni. A kép alatt cyril betűkkel a következő felírás olvasható : «Kralyevits Márkó megöli Musza Keszeczia 
zsarnokot». Freskónak mennykő freskó volt. Néhány percz után indultunk Vukovár felé. A falut elhagyva, az út két oldalt a falusiak birtokát képező konyhakertekkel van körülvéve. Bent a dolgozó nép izzadta a forró napon véres verejtékét. Stevens meg-megállott, a mint egy-egy férfit vagy nőt hallott a kertben munka közben énekelni. Érdeklődéssel hallgatta a délszávok mélabús dalát, melynek tárgya majd kivétel nélkül a «Koszovó polje» (rigómezei) ütközetről vagy Duschán királyról regéltek. Mikor a dalolók észrevették, hogy hallgatjuk őket, akár csak a dalában zsenirozott csalogány, rögtön abba hagyták dalukat, hogy nem minden félsz nélkül kérdezzenek bennünket: Koszi te vi? valdaszte vi vrag? (Kik vagytok ti? talán az ördögök vagytok ?) Vukovár közelében az utak már nem voltak oly sárosak, látszott, hogy arra nem volt oly nagy eső, de viszont a Fruska-Gorának setétkék körvonalai már mindinkább közelebb estek. Déli 12 órát harangozták, mire beértünk Vukovárra. A főutczán egy öreg úr «Kod Lafa» (az oroszlánhoz) czimzett vendéglőbe utasított. Tisztességes hely, jó konyhája van. Ebédünket végezve, megkérdem Stevenst, óhajt-e gr. Eltznél látogatást tenni, kihez Franktól, Eszékről ajánló levelet hoztunk. Tagadó kézmozdulatát azzal magyarázta, hogy d. u. pont 3 órakor indulni fogunk. Asztalnál maradtunk tehát, fehér bor és «Gieshübli»-s üvegeink között. 
D. u. pont 3 órakor indultunk. Vukovárnak déli részén rossz a kövezet, szűkek az utczák. Eszéktől eddig síkságon jöttünk, a város elhagyásával a Fruska-Gora, a rómaiak Mons Almus-ának dombjai közé kerültünk. Innen a Péter­váradon és Indián keresztül vezető országút a térképeken mint rendes országút van előtüntetve. Bizony az nem az, miután kövezve nincs, meg soha sem volt! Országúti jellege csak az által tűnik ki, hogy 12 ölnyi széles és távírda vonal szegélyezi. A járt országút különben csak 120 centiméternyi, vagyis oly széles, milyen szélesek a rajta közlekedő kocsik tengelyei; az út többi részét sűrű gaz lepte el. Az út maga, mint a hogy az az ily mezei utakkal szokott lenni, kerékvágásos és a lovak patkói által erősen kilyukasztott volt. Elértünk Szotinba, nem szálltunk le, csak végig mentünk; a falu elhagyása után Stevens tört előre, én jó hiszemüleg követtem. Föltűnt, hogy az út ismét kövezetté vált. A kövezés friss volt. Bosszankodva szálltam le, s gyalogolva egy szivarra gyújtottam, azt fogyasztandó. Stevens előttem nyargalt vagy 100 m.-nyire. Egyszer megkérdez egy paraszt, hova megyünk? Azt felelem neki, hogy Sarengradra. De hisz ez az út Tovarnikra vezet! monda az én emberem. Többek állítása után végre csakugyan észreveszem, hogy tévedést követtünk el. Kedvetlenül dobom el szivarom, felülük Stevenst még idején utolérendő. Igen, de Stevens rtíár eltűnt a láthatárról, az út meg nagyon köves, — hol érem én majd utól az angolt? Végre utólértem, balra tértünk egy mezei útra, mely Opatovácz felé vezet. 

Opatováczra visszaérve, vagy 12 kilométernyi kerülőt konstatálhattunk. Ez utóbbi helyen a Fruska-Gora már teljes pompájában — illetve meredekségével jelentkezik. Indultunk, mert hét órára Sarengradra akartunk elérni. Kezdődött ránk nézve az Alpesek között veloczipédezők munkája; a gépet a hegyre kellett feltolni, oda fennt a fensíkon jól vigyázni, hogy esetleg nagyon meredek helyen kedvünk nélkül le ne csúszkáljunk. Stevens a gép fején hordta a terhet, valahol meredek helyen «fejet» csinálhatott volna, tehát én vettem át a vezetést — Abrubt ! kiáltám, s leszálltunk, ha meredek helyet vettem észre. 

A nyugodni készülő nap egyébiránt gyönyörű szinben tüntette elő e szép vidéket. Balról a messzire elkigyózó Duna kékes szalagja veszett el, jobbról a távolban a hegység csúcsainak sötét kék körvonalai gyönyörű keretet képeztek a tölgyek árnyékában pihenő birka és kecske gulyának tájképéhez. Minő hasonlatosság e természeti szépség és Rembrandtnak tájképei között! Nem hiányzott semmi sem. Sem a fütyörészve nyájait legeltető pásztor, sem a cser és bükk erdőcske, sem az országutakon keresztül ácsolt rozzant fahíd, ez alatt elfolydogáló hegyi patakocskával, sem az éneklő falusi szűz! Figyelmeztettem Stevenst e táj szépségére. Ő azt felelte, hogy «Prospectus» s — Montez ! 

Alkonyodott, mire Sarengrádra értünk, Vacsoránkat végezve, piszkos, dohos szagú, s a mi főleg elkeserített, rövid ágyú szobába helyeztek bennünket. Az ivóban a duhajkodók lármája fenyegette álmunk békéjét. Kijelentem a csaplárosnak, ha fél óra múlva csend nem lesz, Illokra fogunk távozni, nekünk nyugodnunk kell! Csend lett, de az ágyak rövidsége azt idézte elő, hogy krokodilusokról álmodtunk.  Reggel, vasárnap, 14-én a szokott időben indultunk. 
Indulásunk pillanatában a korcsma udvaráról feltekintek éjszak felé, s észre veszem a Cylleiek most már romladozó várát. Figyelmessé teszem rá Stevenst s felszólítom, hogy jöjjön velem, nézzük meg e régi romokat. Nem volt hozzá kedve. Kiléptünk az utczára s felültünk. A tájnak határozottan hegyes, az Alpesekhez hasonló stylusa van. Utunk csupa szőllőkön vezet keresztül. A hegydombok magassága itt-ott megközelíti a 120 m.-nyi magasságot. Igen gyakoriak azok az esetek, hogy hegynek lefelé kénytelenek vagyunk leszállani. 

Illokon leszállás nélkül hajtottunk keresztül. Az országút a város déli részét félkör alakjában övedzi körül, két vasárnapi putzba öltözött kisasszony odaszól, hogy: «Sztanite!» Stopp ! s megálltunk. Megkérdem a kis frajlákat, mivel szolgálhatunk? Kinevetnek. Stevens mosolyogva jegyzi meg: «Petite demoiseloi guut!» s elhajtunk. Nesztin, Szuszek hegy dombjainak megmászása után Cserevitzre érünk. 11 óra lehetett dél előtt. Elhelyezkedésünk után Stevens írásához fogott, én hívtam ugyan fürdeni, de megmaradt irodalmi munkálkodása mellett, tehát magam mentem. 

Kóló (1880)

Cserevitzcn nincs uszoda, hála Istennek a szabad Dunában való fürdés nem tilos, csakhamar nyakig voltam a hűs hullámokban. Itt kalandom akadt, egy bosnyák atyafi jön oda, s hozzám szól, hogy füröszszem meg a lovát. Ő nem mer belemenni. No majd én bele viszem, rá ülök s hajtom be a Dunába. Belehajtottam de ugy, hogy már vagy 40 ölnyire voltunk a parttól, a ló fuldokolni kezd, gyorsan leugrom róla, a kötőfék szárét kezeimben tartom s siettetem kifelé. 
Közel a parthoz ismét ráültem. A megvadult ló hanyatt-homlok rohant ki a hullámok közül s én leesésemben bal lábam sértem meg a Duna kavicsában. A paraszt nem ért rá kinevetni, örült, hogy lovát meg nem fullasztottam. 

Délután alighogy elhagytuk Cserevitzet, néhány kilométer után a beocsini czementgyárakat hagytuk jobb kéz felől. Az út jellege is átváltozott; kalap nagyságú kődarabok voltak az útban, mintegy beleültetve. Emlékszem rá, hogy sokat szidtam őket, végre Kamenitzen innen ismét sima lett az út. Ugyancsak e síkságról szép kilátás nyitott a péterváradi erődre, Újvidékre, csillogó templomtornyaival s összekötő vasúti híd jávai. Délután öt óra tájt Kamenitzen voltunk. 

Egy erős hajlású hegyen toltuk fel gépeinket, míg a falu nagy korcsmája elé értünk. Bennt a falu fiatalsága sensationalis bált tartott. Bementem bort kérendő, amikor észre vettem, hogy odabent a «kólót» járják eszeveszett dühhel, s olyan szép «demoiselou»-k aprózzák azt, hogy az arczukra nyomott ajánlólevél birtokában lévén, bármelyik is folyamodhatott 
volna a gr. Karácsonyi féle erény-díj elnyeréséért. Kiszaladtam Stevenst hívni, jöjjön, nézze meg e sajátságos nemzeti tánczot. A körön kívül álltunk. Alig hogy a tánczoló csoport észrevett bennünket, idegeneket, tánczolókört alakítottak körénk, s már most nézhette a yankee kedve szerint. A dudás dudált, a hegedűsök hegedültek, a legények kíméletlenül szorongatták a falusi donnákat, itt-ott, egy-egy péterváradi Mars fia látszott bakáék uniformisában, azok meg pláne nem tréfáltak, ha egy senniora került a markuk közé. Azok sikoltozva nyavalyogtak. Parasztok ittak. Mikor Stevenst egy fél órai szemlélet után figyelmeztettem az indulásra: - Moment, moment, mondta marasztalólag. Maradtam tehát s vártam, míg ő adja az indulási jelet. Végre megelégelte a «kótót», kifelé indultunk. 

Kamenitznek egy második nevezetességét is vágytam vele megismertetni, a gr. Karácsonyi-féle parkot. Utbaigazíttattuk magunkat. Csakhamar elővettük gépeinket s oda indultunk. A park bejáratánál egy úri ember szóltt meg bennünket s bemutatja magát. Kisült, hogy a veloczipéd egy lelkes barátjával állunk szemben: Zahnbauer tanár és az «Új vidék» szerkesztőjének személyében. Az ő társaságában jártuk meg a nevezetes parkot, ő mutatta meg a kert azon 
pontjait, honnan a legszebb kilátás nyílik a vidékre, Végre e rövidleges inspectió után azzal az ígérettel váltunk meg, hogy Péterváradon találkozunk egy fél óra múlva. Ő ugyanis az induló félben levő helyi hajóval, mi gépeinkre ülve érendünk oda. 

A péterváradi vár

Kamenitz-péterváradi útvonal hossza 6 km. Igen jól gondozott sima út, csakhogy e 6 kmnyi táv egy hegyhátat képez: Kamenitztől indulva 2 1/2 kmnyire emelkedik, vagy 1 km.-es fensíkja van. És azután erős lejtővel száll alá Péterváradnak. A kijelölt időben érkeztünk a péterváradi várnak piacz féléjére. Zahnbauer úr már jött elénk. A «zöld fá»-hoz czimzett szállóba szállásoltuk el magunkat, s ezután a «Restauratio» czimen ismeretes újvidéki étkezőhelyre mentünk. A mint az újvidéki hajóhidat átléptük, elmondtuk Stevensnek, hogy most ismét Magyarországba jövünk át. A «Restauratio» helyiségében Zahnbauer úr előtt ismeretes, nagyszámú társaságot találtunk. Mekkora volt Stevens öröme, midőn az ügyvéd bájos neje a legszabatosabb angol nyelven szólította meg. Irigyeltem sorsát; a szép asszony végtelen bájjal beszélt a nagy utazóval. Kapott tőle egy rózsát, azt sietett mellére tűzni. Útközben mennyi gond és figyelem tárgyát képezte e rózsa azon a sötét kék, útközben le nem húzott 16 zsebes kabáton! A szép asszonynak tett igéretét beváltotta, még Belgrádban is hordta az Újvidéken kapott rózsát. 11 óra már rég elmúlott mire vendéglőnkben pihenni dőltünk. 

Reggel 4 óra tájt új vendégeink jöttek, nevezetesen Aberle Antal tüzér főhadnagy, Zahnbauer és Paukovits Ottó törvényszéki biró. Ez utóbbi derék veloce-barátnak köszönhetni, hogy Újvidéken Zahnbauer és Maxinovitshoz hasonló buzgó veloczipéd éleve-ek származnak. Visszatérve belgrádi utamból, ez öt lelkes sportsmant azon eszmével találtam elfoglalva, hogy clubbot alakítanak. A megalakítás nehézségei már is le vannak küzdve, miután az öreg Grosinger bácsi közbenjárásával a városi parknak gyakorló helyiséggé való átalakítása elé az illetékes körök semmi nehézséget nem gördítettek. All right! Paukovits Ottó! 

De térjünk vissza Pétervárról történt elutazásunkhoz! Fel voltunk már tökéletesen öltözködve, hideg tejből álló reggelinkkel is végeztünk már. 5 óra volt! Aberle főhadnagy, daczára, hogy teendői másfelé szólították, mint veloczipedista nem tudott ellentállani azon vágynak, hogy minket el ne kisérjen. Haza ment tehát, elővette 1 m. 40-es Hillmann bicyclijét és úgy uniformisosan csatlakozott hozzánk ; bennünket Karlovitzig elkísérendő. Aberle a bécsújhelyi katonaintézet növendéke volt, veloczipédezni is ott tanult. Mint hazafi és veloczipedista kívánom, vajha mentől több e fajtájú emberek hagynák el a bécsújhelyi katonai intézetet. Paukovits sajnálatunkra nem jöhetett velünk gépen, birói teendői szólították. Hárman tehát, csak a péterváradi várnak kapujáig kisértek. Stevens itt elbúcsúzott újvidéki ismerőseitől, valószínűleg örökre. Én megígértem, hogy vissza jövet eljövök bicyclizni és Kapisztrán János sírját meglátogatni. Vissza is jöttem; bicycliztünk, de a sírt nem láttam. 

(Folytatjuk)