KECSKEMÉTHY AURÉL: Kaland az Óceánon (3)

C.
New-York, május 16.

A szerző - korabeli karikatúrrán

Itt vagyok szárazon. A hires New-Yorkban, az éjszak-amerikai Unió nem declarált, de tettleges fővárosában, melyet a bombastot kedvel amerikai »Imperial City«-nek nevez. De én nem hagyom el előbb szobámat, mig be nem fejeztem e levelemet, melyben röviden előadom, hogy miképen értem el az előbb eltévesztett célt.

Szombaton, május 6-án esti 9 óra tájban szállittattunk át, mi t. i. a szerencsétlen Goethe első osztályú utasai, a plimouthi gyönyörű kikötőben alig megérkezett »Frisiára«, mely azonnal a holdvilág fényénél, s öt-hat világitó   torony irányadása mellett tovább indult.

A »Frisiá«-nak Hamburgból s Havreből jött utasai nem a legjobb kedvvel várhattak reánk, mert elegen levén, attól tarthattak, hogy kevés kényelmökben is háborgatni fogjuk; mi pedig attól tartottunk, hogy mint a kikre nem számítottak, jól össze fogunk zsufoltatni. Ez utóbbi meg is történt ; hármasával szoríttatván be egy szűk cabinba. Mindazonáltal a sors kedvezményeként fogadtuk már azt is, hogy »gőzhajó«; van ismét talpunk alatt; s most már minden kínos pillanattal legalább előbbre haladunk célunk felé.

A Frisián rokonszenves társaságot találtunk, többnyire Lajthán túli »hazánkfiait«, az osztrák kiállítási bizottság néhány tagját, kik jóttevő szivélyességgel fogadtak ; közülök kiemelendők Kanitz Eduárd és Pontzen Ernő magyar hazánkfiai. Nagy érdekeltséggel tudakolták tőlünk   argonauti   kalandozásunk   minden   részleteit, s mindannyian. de főleg a nők elismerték, sőt túlságosan magasztalták elhatározottságunkat, mellyel annyi baj után rögtön vissza indulunk az óceánra.
A nap hőseinek dicsőségében sütkéreztünk a »Goethe passagierjai« . s mint veterán tengerészekre, irigyen tekintettek reánk az újonc tengeri utasok, kik még néhány napig küzdöttek a tengeri betegséggel, mig mi vigan voltunk.

A »Frisia« igen jól menő hajó; naponkinti utunk 273-tól 323 mfldig terjedt. Az időjárás az előhaladásnak kedvezett, de rendkívül változó volt. Egy-két nap 10—14 fok meleg, máskor leszáll 2 1/2 fokra; némely napon átéltünk világos verőfényt, esőt, sürü ködöt, melyet ismét erős nyugati szél kergetett el. A tenger áramlatai szerint különbözik a viz és lég mérsékfoka is. A hideg lég és az öböl-áramlat (Golfsirom) melegebb vizének találkozása idézi elő a Newfounlandbankon túl csaknem állandó ködöket; a légmér gyors leszállása, s metsző szelek jelzik a jéghegyek közeledtét: a hajóknak ezen uton két legveszélyesebb ellenségét; mig az áramlatok találkozása okozza különféle ülledékei által a newfoundlandi zátony alakulását.

A Frisia utvonala nem egészen felelt meg a Goethe vonalának, inkább nyugatnak tartott. Plimouthból kiindultunk utáni ötödik napon értük el körülbelül a fatális »ördög lyukát«, hol a Goethe csavarja eltörött. Május 13-án kora reggel már halászbárkákat láttunk Newfounlandból; 14-én 42.10 éjsz., 60.11.ny. fokot érve el, már azon megnyugvásban lehettünk, ha most baj történik is a gőzgéppel, nem többé Európa, hanem Amerika valamely kikötőjébe vitorlázhatunk. Tettünk eddig 2343 mértföldet; és igy csak vagv 640 mfld. volt még hátra.

Hétfőn 15-én délben az éjsz. sz. 40.51, s a ny. h. 66.39 fokát értük el. Este 9-kor már a kalauzhajó jelent meg; szokás szerint hozván magával a legújabb amerikai hírlapokat, miknek mohón nekiestünk, remélve, hogy vén hazánkból néhány vézna táviratra találandunk; de bizony egy betűt sem találtunk.

Kedden 16-án reggel már Lng Island partjaival szemünk előtt, s azokkal párhuzamosan haladtunk el. Fölfedeztük Amerikát; kissé későn; de reánk nézve még mindig elég örvendetesen. Légy üdvözölve rég esengett partja az új világnak, melyre nem léphet az ó-világ fia, ki az óceán rémeivel megküzdeni nem mer. Szenvedtünk érted; remélem, meg fogsz jutalmazni!

A lapokból látom, hogy három heti késedelmünk dacára a kiállításra elég korán érünk. Dacára az amerikai bombastnak, melylyel hirdették, hogy a »szabad emberek által« organisált világtárlat e részben is túl fog tenni a »monarchiák« és »despotiák« kiállításán, hogy a kellő időre kész lesz, még alig fele áll készen!

Azon közben, mig a kikötőbe (Hobokenba) érünk, minden mozgásban van a hajón, mindenki pakol, bucsuz, jegyeket vált. A fő stewart számadásait hozza; a derék ember — nem is törődött a szolgálat egyéb ágaival, hanem a mit valaki ivott, azért rögtön eléje tette a bilit; most szépen összeszámította és ezért adunk neki borravalót.

New-Yorktól körülbelül két órányi távolságban két oldalról közelednek a csak csekély emelkedés partok, villákkal, kertekkel, világító tornyokkal. A jövő-menő vitorlás gőzhajók s komphajók (ferriboats) mind sűrűbben környeznek. Hobokenbe érünk a kikötőbe. Podgyászunkat szigorúan megvizsgáljak a vámon; azután átadjuk egy commissionernek, ki jegyet ad róla s semmi gondunk többé reá; magunk a ferriboaton átmegyünk a Hudsonon, s ki gyalog, ki kocsin hotelébe megy. New-Yorkban vagyunk.

Az utirajz eredeti kiadása

Mindez nagyon egyszerű s könnyen olvasható. Ha az ember átélte az óceáni utat, alkalmasint kellemes emlék. De átélni, kivált kinek egy huzamban öt hetet kellett töltenie ezen sivár, hideg tengeren, nem nagy mulatság. Vannak az igaz a napnak kellemes pillanatai is; s rokonszenves levén társaságunk — néhány óra hamar eltelik derült, vagy tanulságos társalgásban, evés-ivás között; de végre kártya mellett leggyorsabban múlik az idő. Igen, édes barátom! én, a kártya esküdt ellensége, a legügyetlenebb s a legszórakozottabb kártyás, kit két robber whist jobban kifáraszt, mint két vezércikk írása, — mindennap kártyáztam, és pedig bölcs és foganatosan végrehajtott hazai törvényeink megvetésével — hazárdjátékokat is. Úgy makkaoztunik osztrákokkal, angol-amerikaikkal, mintha csak a »Zrinyiben« lettünk volna. Megtanitottuk e nemes játékra a »Yankee«-t; — igy vetvén el magvát a magyar civilisatiónak Amerikában.
És ezen nagyszerű fekete pocsolyának is, melynek neve óceán, hol Európa s Amerika közt 10 napig nem látni földet, vannak érdekes momentumai.

Például hozhatnám föl a napköltét; csakhogy azt sohasem látjuk; mert ha reggel nem esik, akkor az összes matrózsereg tisztogat s mosogat a hajó-födélen, s szó szerint elárasztja azt vizzel. Ilyenkor tehát nem élvezet a hajó-födélen járni. Egyébiránt is a szegény utazónak többnyire nyugtalanok  éjei. Azt hiszi,  az ágy keskeny volta, a silány vánkosok! Ez is tesz valamit; de nem a fődolog. Testi állapota nem normális; nem a szokott. Feje elfogult, mintha vértolulásai volnának. Azntán a gőzgép folytonos zúgása, mig a hajó tetején állandó dörömbölés! S hol az árbocokon kell igazítani; hol a vitorlákat kifeszíteni, hol meg bevonni. Ilyenkor 30—40 matróz erős patkóju csizmájával fut föl-le, és ordit; — mert sajátságos dallamra megy minden munka; taktusra húzzák meg a köteleket; sat. Ha köd van, folyvást szól a messzeható rémesen hangzó kürt; és az elaludni nem tudó utas borzadálylyal gondol az összeütközés lehetőségére. És ha a tenger nyugodt is, a hajóba ütődő hullámok néha olyat szólnak, mint az ágyú; máskor olyan csörgéssel futnak végig a hajó alatt, mintha ez kavics zátonyra került volna. Az az átkozott csavar is folyvást zörög, és a kormányrúd is épen a cabine alatt megy el. Örökös dörgés, bőgés, zörgés, puffogás, roppanás, zúgás, nyikorgás, jajgatás, üvöltés és süvöltés. A félénk százszor hal meg egy éjszaka. Az erős idegü is csak mikor kimerült, alszik el; s reggel merül el legmélyebb álmába és elaludnék délig, ha nyolckor reggel élénk csöngetyüvel nem vernék föl álmából, mely azt jelenti, hogy negyed óra múlva fölszolgálják a reggelit, - s a ki elmulasztja, annak koppan az álla.
Mindezeknél fogva a legfestőibb napkölte is látatlanban vész el; et caret vate sacro.

Az a mulatság, melyet az óceán napközben nyújt, föltéve még, hogy szép az idő, hamar kimeríthet. Néhány száz mfldre a partoktól a sirályok még elkísérnek, gágogva, károgva röpködvén körül a hajót. Azután nem látni élő állatot, ha csak egy delphin, vagy disznóhal nem veti ki magát a habokból. Newfounlandon túl az óriás cethalak hoznak egy kis életet a fölszinre. Sokat kell lesni őket; de néha a hajóhoz elég közel ütik föl görhe hátukat a hullámokhól. Gyakran kettesével; nyilván a házas élet örömeibe merülve: néha több tanú, sőt egész csapat kiséretében. Azután a vándormadarak — nem tudjuk kivenni mi fajtája - seregesen úsznak, a tenger tükrén hosszú fekete vonalat képezve; mely eleinte zátonynak látszik; némelyek vitatják, hogy hal-sereg; egyszerre fölkerekednek, s mint fekete felhő a légbe emelkednek. Vitorlás és gőzhajókkal is találkozni, de ritkán; és akkor valamennyi látcsőnek van dolga. Ez mind leirhatlan mulatság.

Azután jön a felhőket fantasztikus tűzzel megvilágító naplemente. Ha genialis festő e pillanatot megragadni, s lángecsettel hiven, de hiven visszaadni birná a vásznon : azt mondaná műértő kritikus, hogy bolond; hogy ez a szinvegyület és árnyalat lehetetlen ezért meg azért!

Mig a hajó elején lemegy a nap, hátulján fölkel a hold, e csodálatos mélabús varázsló, melynek kisérteti fél-világossága halotti lepelbe boritja azt, a mi élő; és hidege fájdalomra gerjeszti a legmelegebb szerető  szivet. De a legszebb látvány éjelre marad. Midőn beáll a korom sötétség, akkor a felkorbácsolt hullámok tüzet szikráznak. Sokan tagadják a tenger phosphori szikrázását. Magam sem tartottam sokat róla, arról ítélve, a mint a fekete-, a márvány- és a közép-tengeren láttam. De nem is volt fogalmam azon szikrázásról, melyet az óceánon több izben észleltünk. A széttörő habok nemcsak szikrákat adnak, hanem lángolnak és a hullámvonal, mely a hajó után képzdik, kékes tzfolyamot képez, mint ha kénk    volna,  nem  viz. Némelyek   e  jelenséget   az electricitásnak tulajdonitják, mely édes vízben nem létezik. Analóg valami, mint midőn a vegyész különféle savakon különféle légszeszt vezet át.
Mások azt mondják: infusoriumok, ázalékok, villany, milyet bizonyos bogarakon észlelünk. Az eredmény ugyanaz: hab, só, villany, parány —, minden »élet«. A tény annyira tény, hogy a hajókon levő vékony vízvezetékekben is szikráz a víz.

Ez mind igen szép. De azért véletlenül, egy »unself-controlled« pillanatban mélyen kimerülve érzed magadat. Fárasztó, untató, búsító, kétségbeejt ez a tengeri ut! — Semmi dolgod, még sincs nyugtod. Volna időd olvasni, írni, gondolkozni: de épen az a baj, hogy nem vagy képes gondolkozni, hát még írni! hanem csak tétlenkedni, tétlen testtel, mozdulatlan elfásult lélekkel bámulsz magad elé; és megutálsz mindent!

Ilyen ez a tengeri ut!

Hát még aztán, ez a hamburg-amerikai konyha! Mert ne hidd, hogy az étel iránt is közönyös az ember. Sőt az »állat« rendkívül eleven. Semmi sem működik benne a mi szellemi; hanem gyomra hihetelen műtétekre képes ! Hála az égnek, különben lehetetlen volna hetekig hamburgi füstölt húst, hájból vegytamlag igen ügyesen alkotott állítólagos vajat, mely pedig csak kenőcs; trichines kolbászokat; sarjadzó burgonyát; heringet; miknek színét, szagát is megunta, mindennap fölemésztenie. Milyen kár azért a mindennapi farkas étvágyért, hogy így kárba vész. Odahaza csodákat lehetne vele mívelní.

A Frisia alkata is különbözik a Goethe-étől. Salonja nem foglalja el a hajó egész szélét; hanem hosszú étterem, közepén a hatvan személyre számított asztallal: két oldalán a cabinekbe nyílnak az ajtók ; és ha nem tartozik az ebéd vagy lunch kellemeihez hallani, mint ökkrendeznek és jajgatnak — férfiak és nők odabenn; úgy nem igen vonzó tartózkodási hely ez állitólagos salon napközben sem; rossz időben nem szellőzhetni, jó időben léghuzam üz ki. Egyáltalán sok apró kényelmetlenség, mely csak ügyetlen berendezés következménye, hányszor mondatta el velünk: milyen majom az ember! ki e tengeri hajókat magasztalni akarja, rendesen csak azt emlegeti, hogy milyen pompásak, milyen finom fa, mennyi aranyozás, kép, tükör, zongora! stb. De azt senki sem kérdi, hogy van-e kényelem? lehet-e valamely zugba vonulni, csendesen maradni, vagy a zongorán lehet-e játszani ? Fölösleges megjegyezni, hogy ez bizony soha sincs hangolva, s a Frisia salonja végében épen a csavar fölött, tehát oly ingó helyen áll, hol edzett tengerész legyen, a ki a hintázást fél óráig kitartja. Hamburg-amerikai humbug!

Post scriptum: Ugyanazon Goethe hajó nem kerülhette ki sorsát; ugyanis 1876. deczember végén Montevideo-ból jött táviratok szerint a Lebo Islandnál zátonyra kerülvén, elveszett; de a rajta volt személyzet szerencsésen megmentetett. Ha kálvinista volnék, azt mondanám: praedestinatio.

* Éjszak-Amerika 1876-ban. Budapest, 1877. Kiadja Ráth Mór. Az itt olvasható írás a vaskos könyv első fejezete. A teljes mű megtalálható és ingyenesen letölthető a Magyar Elektronikus Könyvtár állományában