A Riverina régibb községi és járási térképein gyakran egész határok voltak egy-két birtokos nevével megjelölve, az újabb keletű mappákban azonban ugyanazon helyen százával hemzsegnek a kisbirtokosok nevei. A régi, híres squatter-családok utódai az új viszonyokhoz alkalmazkodva, eredeti birtokuknak csekély töredékén újrendszerű intenzívus gazdálkodást űzve küzdenek a lét javaiért. Ezen a tájon ma csak a legszerencsésebb és legtehetségesebb squatter tudta megtartani terjedelmes birtokait, amelynek felosztását a progresszívus adórendszer, a kisajátító törvények és a szociális hajlamú kormányok újabb általános intézkedései — no meg a folyton súlyosabbá váló munkásviszonyok elkerülhetetlenné teszik.
A Riverinán az intenzívus mezőgazdaság újkeletű még, úgy hogy egy évtized előtt még aránylag csak igen kis területen űzték a búzatermelést. A farmer ezen a tájon úgyszólván mind új jövevény, akit a jó föld, a kellemes klima és a törvényhozás jóindulata nagyban segítenek boldogulásában. A Riverinán megtelepült gazdák jórésze Anglia és Írország vidékeiről került ki, akik itt a kedvező éghajlati és talajviszonyok mellett könnyebben és sikeresebben gazdálkodnak, mint hűvös, ködös őshazájukban. A német eredetű gazdák is igen nagy számban vannak itt, akik rendesen szorosan összetartanak és családonkint közös gazdálkodást folytatnak.
Ausztráliában a német gazda kitűnően boldogul, szorgalmát, törvénytiszteletét és szakértelmét általánosan elismerik és sokra becsülik. Szakkörökben a német gazdának igen nagy a tekintélye, míg társadalmi téren a németek alig szerepelnek, sőt jóformán teljesen visszavonulnak. A Riverina farmerjeinek egy része Ausztrália más államaiból költözött ide, ahol az olcsó földárak és az őserejű, kitűnő talaj több kilátást nyújtott nekik a boldogulásra. Ily nagy jövőt ígérő új területen igen sok a spekuláló gazda is, aki a földjét maga nem műveli, hanem felesgazdának vagy vállalkozónak adja ki és csak a földárak kedvező alakulását várja, hogy jelentékeny haszonnal túladjon a birtokán. Így aztán a Riverinán újabban megtelepült farmerkolóniák népe ma még egy cseppet sem egységes, de minden bizonnyal nagyon érdekes képét nyújtja a benépesülő újvilág ifjú társadalmának.
Az új életberendezkedéssel járó, sokféle, folytonos elfoglaltság és az általános, munkáshiány következtében az új kolóniák népét legtalálóbban az intenzívus munka társadalmának lehetne nevezni, ahol minden egyes egyénnek a legérdekesebb és a legnagyobb szenvedéllyel űzött szórakozása — a napi munkája, amely minden idejét elfoglalja, állandóan gyönyörködteti és a lét javaival is bőségesen ellátja. A most lefolyt tíz év folyamán New-South-Wales állam
kormánya sok százezer holdnyi területet vásárolt meg a nagybirtokosoktól és azt feldarabolva, előnyös, hosszúlejáratú ártörlesztés mellett, kiosztotta a kisgazda-közönségnek. E mellett magányosok, bankok és privát pénzcsoportok is összevásárolták a vasutak közelében fekvő legelőterületeket, a müvelésre alkalmas földeket aztán mintegy ezer angol holdnyi, átlagos nagyságú farmokra osztották fel és időközönként igen előnyösen értékesítették.
A közelmúltban a Riverina délkeleti tájain több mint félmillió angol holdnyi területen indult meg az a nagyszabású aktivitás, amely e tájaknak csekély jövedelmezésű legelőföldjét virágzó farmokká, pompásan termő búzaföldekké alakította és a rendszeres, intenzívus mezőgazdasági termelést általánosította. Ezek a munkálatok New-South-Wales állam gazdasági kiépülésében az új és sikeresebben termő idők korszakát jelzik. Ez időszak jelen szerény krónikása a Riverinán, Wagga-Wagga város tájékán, a vidéknek újstílusú gazdasági berendezésében öt évig működött közre az ott folyó érdekes kulturális munkákban.
Pompás, kellemes, enyhe klimájú tájon, folytonos elfoglaltság közepette, csodálatosan gyorsan múlt el egy fél évtized, amely véletlenül igen bőtermésű, eredménydús esztendők sorozatával esett egybe. Így aztán az érdekes munkák és különleges életviszonyok mellett a Riverinán eltöltött ez idők emlékei most mind a sikerek derűs visszfényében ébrednek fel újra. A vidék, ahol ez a nagyszabású gazdasági átalakulás megindult, legnagyobbrészt szelíd dombhullámokkal tagolt, erdős terület volt. A széles völgyek síkjain azonban a squatter már jó eleve kiölte a hatalmas fákat és itt, a holt erdő szomorú, szürke fatengerében csak hellyel-közzel tarkállott az árnyéknak, delelőnek meghagyott egy-két zöld facsoport. Ezeken kívül néhol a vízfolyások és a közlekedő utak mentén is ott díszelegtek még a sötétlombú, ős eucalyptusok, ez elaggott, tisztes előkelőségek, a letűnt idők érdekes hírmondói. Ez a vidék napi járóföldekre lakatlan volt, csak a drótkerítés meg a telefonvonal jelezték az út irányát a tanya vagy a nyíróakol felé. Egy tagban elkerített tizenöt-húszezer holdnyi terület volt errefelé egy squatter birtoka.
Az év minden szakában szabadon és jóformán minden felügyelet nélkül, igazán félvad állapotban élt itt a merinójuh; a tulajdonos jóformán csak a tavasz folyamán érdeklődött iránta, amikor a bárányokat kellett megszámlálni és lenyíratni az aranyat érő pompás gyapjút. Úttalan-úton, félnapszámra járhattuk ezt a tájat, amíg valami fedett helyre akadtunk és élelemmel jól ellátott utikosarunk nélkül bizony sokszor naphosszat koplalhattunk volna.
A világtól elhagyott ezen tájak régibb utazója, bár nem felej heti el a sanyarúságokat, amiket itt elszenvedett, kivétel nélkül őriz az emlékében, vagy talán a szívében is, egy-egy kedves képet, valami rejtett oázisnak a képét, ahol egyszer, váratlanul vagy véletlenül igazi regénybe és mesébe illő, felette kellemes helyzetbe transzformálódott át, ahol az út fáradalmaiból és fizikai nélkülözésekből, a lelket lenyűgöző szomorú egyhangúságból a legkellemesebb környezet mesterkélt kényelmébe csöppent bele, amint elérte valamelyik jól ismert squatter otthonát. Az oázis, ahol én az érzések ilyen kellemes átalakulásán átestem és amelyre mindig szívesen gondolok vissza, a Riverinán vagy húszezer hold jó földnek a közepén, szelíd lejtőjű domboldalon állott.
A széles, verandás épületcsoportot árnyas fák, színes virágágyak környezték, a mesterségesen felduzzasztott pompás tó vize pedig oly tájon, akol nyár idején napi járóföldre sincs folyóvíz vagy kút, szinte hihetetlen káprázatnak látszott. Ennek a világszéli kastélynak a belseje is a legmodernebb kényelemmel volt berendezve. Faragott bútorzatú, díszes, angolos ebédlője, téres billiárd-szobája, bőrdiványos, kényelmes dohányzója valami előkelő klub helyiségeire
emlékeztettek, a könyvtár asztalán a legutóbbi európai postával érkezett újságok, londoni képeslapok számai hevertek. A ház úrnőjének szalonja, a londoni Cecil-hotel díszes drawingroomjának volt a másolata, még villamos csillárok sem hiányzottak benne. A falakon mindenütt eredeti angol akvarellek és francia olajfestmények függtek, az egyik nemrég érkezett Párizsból és 500 guinea volt az ára. A kandalló párkányzatán szintén egész gyűjteménye volt a szobroknak és a különféle bronz műkincseknek. A házban a valódi kincs azonban WILSON J. P. úr, a kis birodalom tulajdonosa, kedves, őszbe csavarodó, öreg skót volt.
Amikor magyar vendége ott járt, előbb megmutogatta gyönyörű lovait, pompás teheneit, fajbirkáit, meg vadászkutyáit, aztán, amint végigélveztük a dús asztal pazar örömeit, néhány hűsítő és lelkesítő pohár tartalmát, végre a poézisre is reá került a sor. Amint az öreg úr a skót költőnek, Burns Róbertnek örökbecsű, kedves verseit szavalta, ifjú hévvel és csillogó szemekkel követve a költőt ködös hazája hegy-völgyes tájain, a vers meg az előadó minden szava csak azt bizonyították, hogy a skótnak — ha mindig hidegen számító a feje, kemény, sőt rideg a karaktere: ami a szíve mélyén van, az csupa láng, csupa melegség és mély érzelem. Az úttörő, aki negyven év előtt fiatalon, de szerényen és egyszerűen jött ide a vadon elhagyott világába és munkájával a semmiségből kis királyságot teremtett, ott most eszével és szívével boldogan uralkodik mint dúsgazdag squatter, költő és filozófus.
Hogy WILSON igazi filozófus, az legjobban onnan tűnik ki, hogy amint a változó viszonyok a squatter ellen fordultak a Riverinán, ő nem adta el a birtokát, hogy beljebb költözzék, mint többi társa, sőt az állammal sem engedte kisajátíttatni, hanem maga irtotta ki az erdőt rajta, maga osztotta fel a földjét kis gazdaságokra és adta bérbe a búzatermelő farmernek. Így aztán egyrészt teljesen megfelelt az új birtoktörvények követelményeinek, másrészt előbb is pompás földjeinek forgalmi értékét egyszerre megkétszerezte.
A Riverinának a vasúttól távoleső tájain az ilyen ritka, kedves oázisok kivételével alig volt valami tanya vagy telep, és a régi angolstílusú postakocsin utazgatva, bizony naphosszat nem is látott az utas más embert, mint egy-két hajcsárt, a határkerülőt, meg a lovasrendőrt. Évtizedekkel ezelőtt ez a vidék, ahol ma mintaszerű a közbiztonság, valóságos fészke volt az útonállóknak, a fosztogatások, a postarablások napirenden voltak és a Riverina egész Ausztráliában híres volt a rablóromantika színes históriáiról. A nálunk is jól ismert angol írónak, Hornungnak sokat olvasott regénye a Stingaree, a Riverina lovagias útonállóinak egyik tipikus alakjáról rajzolt életkép, amely e tájaknak fél évszázad előtti életviszonyait valóban jellemzően festi. Ma azonban már hétszámra utazhatunk a postakocsin a Riverinán és gyakran szinte kívánnók, bárcsak akadna már valami kis érdekes izgalom, de bizony csak a postakocsisnak sokszor hallott regéivel kell megelégednünk, aki végnélküli sorozatban mesélgeti az egyes helyekhez fűződő, régi rablótörténetek élményeit. A rablóvilág már itt is rég letűnt, a regényhősök kipusztultak, fegyvereik, szerszámaik a múzeumba kerültek és most a határokon felügyelő lovasrendőr hónapszámra csak azt jelenti innen felettes hatóságainak, hogy: Semmi újság! Minden rendben!
A Riverinán, ott, ahonnan a squatter elhajtotta a birkáját, azonnal megkezdődött a területek részletes felmérése és térképezése, az utak, új határvonalak kijelölése és a gazdaságok tábláinak arányos felosztása. Aztán jöttek a kerítések és épületek sokféle munkái, amikkel egyidőben az erdő irtása is egyszerre igen nagy területen megindult. A bolt erdő szárazfájából az értékesebbet épületfának, oszlopoknak hasítják fel, a többit pedig ott helyben elégetik. Ilyenkor állandóan szürke, sűrű füstfelhő gomolyog a tájon, a nap fénye is elvész, csak vérvörös korongja látszik át a füstös légen. Minden fa körül mélyen ki van ásva a föld és az ilyen öblös katlant kitöltik izzó parázzsal. A tűz aztán lassan, de biztosan végez a hatalmas fával. Éjjel az irtás vidéke olyan, mint valami kivilágított nagyváros. Néha a fa egész törzse lángba borul és mint óriási fáklya ég tovább, de legtöbb esetben csak az alját hamvasztja el a tűz és a holt óriás mennydörgésszerű robajjal dől a végpusztulás karjaiba.
A zöld fának a gyökerét, amin a tűz nem fog, dinamittal szokás kirobbantani, vagy a gőztraktorral tépik ki a földből, mert a fának mennie kell, hogy az eke munkába állhasson és az erdő helyén a búzavetés hullámzó tengere induljon életre. Az irtás folyamán sok az érdekes apró izgalom a különben csendes, holt erdők táján. A tűztől kikezdett, odvas, vén fák belsejéből lassanként sok minden csoda kerül elő. Az oposszum, a baglyok, denevérek, méter hosszúságú gyíkok kelletlenül hagyják el régi biztos rejteküket, ha már a füstöt tovább nem szenvedhetik. A róka is igen gyakori és az odvas, vén fákba a holt erdők mentén mindenütt megvannak ideiglenes búvóhelyei, de a füstöt ő sem szereti. Az irtással foglalkozó nép rendesen egy sereg kutyát tart maga körül, így aztán mindennapos dolog, hogy a kifüstölt róka után kis rögtönzött hajtóvadászat indul meg, a hosszú, egyhangú munkanap rövid, vidám és rendesen eredménydús eseménye. Amint a mérnök az irtás szélén, a mérföldekre nyúló egyenes határ valamelyik pontján teodolitjával bíbelődik és távcsövében a szemének annyira kedves kis fordított világot vizsgálgatja, sok érdekes megfigyelésre akad alkalma.
Amíg közelében emberei egyhangú rendszerességgel verik be a cövekeket, a hosszú vonal végén tekintélyes emucsalád tűnik szembe. A fiatalok, a komikus, esetlen, nagy madarak bohó kergetőzéssel mulatoznak és zavartalan biztonságukban vígan fogdossák a sáskát. Az anyjuk azonban éber komolysággal, mindig bizalmatlanul nyújtogatja a nyakát, a cövekverők kopogása nyugtalanítja egy kissé. Bizony, ami most itt készül, a drótkerítés, az emura nézve
végzetes dolog, a szabadsága, meg az élete fordul meg rajta.
A Riverinán, ahol a kerítések hálózata már kiépült, messze elvonul az emu a belső tájak korlátlan szabad világába. A távcső aztán a nyúlkolónia számos népes csoportját mutatja be. Egyik-másik tarka nyuszi egyenesen felágaskodik, füleli a cövekelők kopogását, míg a többi érzéketlenül majszolja a száraz füvet vagy a fagyökeret. A kerítésen vörösbegyü papagályok rikácsolnak, a fa tetején pedig valami száraz ágon az állandó őrszem, a flótás madár kíváncsian figyeli, hogy lent mi történik és közben kedélyesen fuvolázgat.
Ha ezenkívül más semmi sem volna, hát igen kellemes dolognak lehetne itt nevezni a mérnök izgalom nélküli, egyszerű napi munkáját; de először is ott van vele a perzselő, százaz hőség, aminek kimerítő hatása alatt kelletlen, mogorva, sőt ingerlékeny hangulatokkal küzd az ember, aztán folyton, mindenütt, mindig ott vannak azok a kellemetlen apró legyek, amelyek rátelepszenek az arcára, besétálnak az orrába, beleesnek a szemébe, sőt beszédközben önkénytelenül le is nyel néhányat közülük az ember, ami egy cseppet sem járul hozzá étvágya fokozásához. Ebéd idején, a magával hozott elemózsiát legelőbb is úgy kell visszakövetelni a millió hangyától; amihez pedig a hangya nem juthatott hozzá, az rendesen ízetlen és kiaszott, száraz. Ilyenkor a tea volna az egyetlen élvezhető dolog, ha az ember képes lenne elfelejteni azt a pompás teát, amit a világ más tájain isznak az emberek. De hát csupa apró bajokon és apró gyönyörűségeken épül fel mindenütt az ember élete és ugyanígy épül meg a sok mérföld hosszú drótkerítés is Ausztráliában. Cövek cövek után szép sorrendben sorakozik, aztán nyomukban kiássák a gödröket, beállítják az oszlopokat, kifeszítik a hat szál acéldrótot, utána kialakulnak az utak, dűlők, búzatáblák a rendes, szabályos, sakktáblaszerű kockák hálózatában. Észak—dél meg kelet—nyugat itt mindennek az iránya. Űt, határ, kertkerítés, mesgye, épülethossz, fasor, mind vagy úgy fut, amint az iránytű mutat, vagy derékszögben dől keresztben rajta. Szép, rendes, szabályos, kockás itt a világ, olyan, mint a skót utazóplédje.
A drótkerítésnek a birtokon többféle a szerepe és a jelentősége. Legelőször is a drót mindenütt teljes mértani pontossággal jelöli ki a határt, ami azt jelenti, hogy az izgága szomszédnak itt nincs alkalma a határ felett vitatkozni; aztán a gazdasághoz tartozó állat, amely a kerítésen belül van, biztos, jó helyen is van és alig igényel valami felügyeletet. Ez a körülmény jelentékeny megtakarítást jelent a munkaerőben. A legfontosabb szerepe azonban az, hogy
a kerítésre alkalmazott egy méter magas drótháló biztosan távoltartja a vetéstől a nyulat, az ausztráliai gazda legnagyobb ellenségét. Így aztán a farmerek legelső dolga, hogyha a kerítése elkészült, hogy azt azonnal dróthálóval is felszerelje. Ha erre pénze nem volna, hát a kormány törlesztésre előlegezi neki a szükséges mennyiségű dróthálót. A statisztika kimutatása szerint New-South-Wales államban 44 ezer angol mérföldet tesz ki a behálózott kerítések hossza, ami 60 millió koronányi befektetést képvisel.
Az ausztráliai tengerinyúlnak rövid és érdekes a históriája. Alig múlt ötven éve, hogy Victoria államban Hamilton város vidékén néhány farmer főleg a vadászsport céljaiból egy-két család nyulat importált és tenyészteni kezdte. Negyven évvel ezelőtt az államban még vadászati tilalom védte a nyulat az év bizonyos szakában. A kedvező, enyhe éghajlat alatt a tengerinyúl hihetetlen módon elszaporodott, behozatala után húsz évre már egész délkeleti Ausztráliát elárasztotta és feltartóztathatlanul terjedt át a belsőterületekre. Queensland déli határán 900 angol mérföld hosszú dróthálós kerítést építtetett a nyulak ellen és mindennek ellenére a nyúl már eljutott az északi állam minden vidékére, sőt Nyugat-Ausztrália legelhagyottabb területeire is.
A nyulászatból Ausztráliában egész rendes kereseti ág fejlődött és a hűvös évszak folyamán a nyulászok százával működnek a vidéken, főleg csapdákkal fogják a fagyasztó művek számára. A nyulász, vagy helyi nevén nevezve — trapper — könnyen megkeres naponként tíz koronát, így aztán a nyulászat évszakában a mezei munkások egy része minden más foglalkozást abba hagy és egész lelkesedéssel a nyúlvadászatra adja magát. Ennek a különös foglalkozás
nak jelentőségét érdekesen világítja meg az a statisztikai adat, hogy az 1910. év folyamán az Ausztráliából kivitt, fagyasztott nyúlhús és bőr értéke 25 millió koronára rúgott. Ahol az intenzívus gazdálkodás kezdetét vette, a dróthálós kerítésekkel határolt kisebb területeken a farmer már mindenütt sikeresen küzd mesterségesen letelepített vendégei ellen, míg a külterjes gazdaságok nagy szabad területein a squatternek állandó ellensége marad a csodálatos szaporaságú nyúlfaj. Amint az irtás meg a kerítéskészítés egy-egy helyen elkészült és a kiégett tuskók gödreit termőfölddel betöltögették, megjő a gőztraktor, megjönnek az elefántszerű, jámbor, okos nagy lovak, a hármas, négyes meg ötös ekék, fogasok, a vetőgépek és azok vezetői, egész kis műszaki csapat, hogy a világ kezdetétől fogva művelő szerszámmal még meg nem érintett szűz földet elhódítsák az őstermészettől.
A hódítás azonban rendesen még ekkor sem megy teljesen simán, ugyanis, ha eső nem esik, akkor még a gőzekével sem lehet itt boldogulni. Az eke ugyan nagynehezen kiforgatná a barázdákat, de a ház-sarokkő nagyságú göröngyöt utána csak úthengerlővel lehetne szétmorzsolni.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése