ALMÁSY GYÖRGY: Vándor-útam Ázsia szívébe (1)

Almásy György

A szerző nem más, mint a legendás hírű "angol beteg", Almásy László nem kevésbé híres és a tudomány számára pótolhatatlan felfedező édesapja. Tőle örökölte az Afrika-kutató László más világok megismerésének szenvedélyét, ám az apának sem kellett messzire mennie példáért, hiszen a nagyapa, az 1873-ban született Almásy Ede egyik alapító tagja volt a Magyar Földrajzi Társaságnak és élénk levelezésben állt Herman Ottóval.

Almásy György jogot tanult Grázon, egy ideig hivatalnokként dolgozptt Budapesten, majd visszavonult birtokára s a természettudomány - főként a madarászat - kezdte foglalkoztatni. Első komolyabb kutatómunkája a Duna deltához kapcsolódik, madártani megfigyelkései az Aquila c. szakfolyóirat 1898. teljes számát megtöltötték.

Almásy György szíve csücske mindig is Ázsia volt és maradt. Érdekes módon, nem természettani megfigyelései avatták őt máig forrásértékű tudóssá, hanem néprajzi feljegyzései, fölfedezései. Vándor-utam Ázsia szívébe c. tekintélyes munkája 1908-ban jelent meg magyar nyelven Budapesten, a K.M. Természettudományi Társulat kiadásában (fő mentora, Cholnoky Jenő fordította le az eredetileg német nyelven írt tudományos alapművet). 1906-ban egy második ázsiai útra is "benevez", ezúttal azonban feleségének írt naplófeljegyzéseiből lehet rekonstruálni  tapasztalatait.

Íme egy ilyen úti levél, mutatványul (Sántha István közlésében):

Végtelennek tetsző vonatozás
Baku, 1906. május 6.

Unalmas vonatozás után, ma reggel egészségesen érkeztünk meg Bakuba. Pesten minden a terv szerint haladt, de Lóczy (Lóczy Lajos, a kor geológus-geográfus doyenje – S.I.) nem jött ki minket elbúcsúztatni, mert a Vezúvot vizsgálta éppen ekkor Nápolyban. („Szily apó” ajánlja magát.) 

Budapesttől Lembergig az út hosszú és unalmas volt. Ott Ali várt ránk, és mint jó öreg „galíciai” mutatta meg a várost nekünk. Podwoloczykában Ostersetzer azzal a rémhírrel fogadott minket, hogy a fegyverek szállítását nem engedélyezik. Így az osztrák vám mindenhatójával már kialakított barátságunkat itt is meg kellett újítanunk (amit a good prince és Archer [Almásy barátja és útitársa – S.I.] ütöttek nyélbe). Magunkkal vittük Woloczykába a szeretetre méltó lengyelt, hogy a nagyhatalmú hivatalnoknál közbenjárjon az érdekünkben. Az intervenciónak köszönhetően rövid időn belül megkaptuk a szükséges iratokat és minden formalitás simán elintézıdött. Az orosz vám mindenhatója ezek után a szárnyai alá vett minket. Kijárta, hogy a zsúfolásig megtelt vonaton külön fülkét kaphassunk,  pedig mi csak hárman voltunk. Elkezdődött a végtelennek tűnő vonatozás, ezt időnként csak a kényelmes fülkék  feledtették. Étkező kocsit nem találtunk. A vonat tíz-húsz percet várakozott egy állomáson, ekkor kellett gyorsan vásárolnunk ennivalót. Rosztovban a vonat másfél órát állt, ez az idő elég volt arra, hogy egy jó talponállót találjunk. Az állomásokon általában jó talponállók üzemelnek, van köztük egy-kettő kiváló is, de rosszat egyáltalán  nem láttam. Útközben a vonat kissé kiürült, így Rosztovtól egyedül utaztunk. Útitársul egy perzsa „herceg”  kapcsolódott hozzánk, aki mint belügyminisztériumi hivatalnok dolgozik. Éppen most utazik vissza párizsi  szabadságáról és így ha egy kicsit is, franciául tudtunk beszélgetni egymással. A mai napot fürdéssel töltjük. Aztán  elküldjük Goldlusttal poggyászunkat, mert este indul a hajónk.  Következő levelemet Szamarkandból küldöm. Az  időjárás kellemes, amúgy amilyen júniusban szokásos, az igazi forróság még nem érkezett meg. 

(Almásy Györgynek 1906. évi kirgíziai útjáról vezetett naplólevelei közül az első. Ezeket feleségének küldte – német nyelven. Magyarra unokája, Gömörey Zita fordította.)

A továbbiakban már említett könyvének egy érdekes, összefüggő fejezetét (XV.) közöljük.

* 

A KHINAI HATÁRON

Almásy lakósátra (jurtja)

Mély álmomból jurtom ajtajának heves felszakítása ébresztett fel, meg Temir hangja, a ki a nyíláson át Oruz-bek után kiáltott, s félálomban hallottam még valami olyanfélét, hogy „húsz kazak" (dzsigirma kazak). Teljesen felébredve, dzsigitemet az ajtón látom kirontani s rögtön utána hangos lármát, kiabálást hallok, mire persze rögtön talpra ugrottam s kinn voltam a szabadban. Éppen szürkülni kezdett, de már elég világos volt, hogy mindent tisztán láthassak. Ebben a fakó fényben a legbolondabb jelenetek egyike fejlődött ki előttem, a mit csak képzelni lehetett.

Lovas alakok sűrű tömege lepte el a keskeny völgyet és a tisztást. Ennek a tömegnek közepén álltak embereim, mindannyian pongyolában, ahogy az ágyból kiugrottak, részben nagaikával, részben pedig puskával kezükben s azon iparkodtak, hogy a lovasok rohamait visszaszorítsák vagy hogy őket a lovakról levonszolják. E körül a kiabáló, szitkozódó tömeg körül egész csapat lovas hadakozott. Legalább 30 vagy 40 lovas kergetőzött itt apró, kóczos lovakon, majd előrenyomulva, majd visszavágtatva, valamennyien ordítva, kiabálva s mindegyik, mint valami lándzsával, úgy hadonázott hosszú ukurukjával. Egyszóval, tarka, vadul festői valóságos lovasrohammal álltam szemben.

Néhány ugrással embereim között teremtem, akik, úgy látszik, csak megjelenésemre vártak, hogy támadólag lépjenek fel. Ketten vagy hárman kíméletlenül kezdték a lovak orrát korbácsolni, mire azok megrémülve, felágaskodva szöktek hátra, míg a többiek egész egyetértelműen egyetlen egy embert rohantak meg, kirántották a nyeregből s oda állították elém. Először lekapták a süvegét s aztán ráordították, hogy már most hát feleljen a Csong-bai (nagy úr) szine előtt.

Embereimnek ez a homéri küzdelme a túlnyomó ellenséggel szemben különösnek tetszett előttem, de mivel a „vezér elestével" legalább a legközelebb állók némileg megcsendesedtek s a messzebb levők futottak, lótottak fel s alá, mintha megbolondultak volna, olyan fülsiketítő ordítással, hogy az ember feje belefájdult, mégis ezt a viszonylag nyugalmasabb pillanatot felhasználtam, hogy foglyomhoz forduljak. Átkötője szerint sztarsina volt, s így méltán vonhattam őt, lehetőleg kemény hangon, felelősségre. Lehetetlen ennek a különös kihallgatásnak részleteit elmondanom, mert valóságos boszorkánytánczot jártak azalatt körülöttünk. Szakadatlanul lármázva, fenyegetőzve hullámzott körülöttünk a sok lovas kazak, beleordítoztak a sztarsinával való beszédembe, s általában kezdték magukat olyan kellemetlenül viselni, hogy a nagaika folyton csattogott, sőt még egy-egy puskacső is elővillant, mire kénytelen voltam embereimre rákiáltani, hogy lőni nem szabad. A lárma miatt valósággal ordítoznunk kellett egymás fülébe.
A dolog veleje annyiban állott, hogy a tegnap este elmenekült suhancz késő éjjel, egészen kimerülve érkezett auljába, s ott elmondta, hogy mi megtámadtuk őket s két társa eltűnt. Rögtön felkerekedett az aul összes férfi-népe s nekiindult még az éjjel a foglyokat kiszabadítani!...

A mikor a sztarsina szerencsésen elérkezett ehhez a ponthoz, újra kezdődött a lárma; az egész raj a foglyok után üvöltött fülsiketítő kórusban, ismét kezdett kis csoportunk felé nyomulni s nem éppen jámbor fegyverükkel, az ukurukkal olyan aggodalmasan kezdtek hadonázni, hogy a jelenet egy pillanatra kritikusnak tűnt fel.

A milyen könnyen fel lehet izgatni a kirgizeket, alapjában véve ép oly gyávák, s azonkívül az orosz hatóságok iránt olyan nagy respektussal viseltetnek, hogy, ha csak hirtelen haragból nem, erőszakoskodásokra csak ritkán vetemednek. Mindenekelőtt tehát a kedélyeket kellett először lecsillapítanom s erre olyan eszközt használtam, amely már több esetben kijózanította az ellenkezőket. Jelt adtam embereimnek, hogy szorítsák egy kissé hátra a tömeget, a mit néhány nagaika-csapás az elül levő lovak orrára gyorsan foganatosított, aztán beugrottam a jurtba és kihoztam a jegyzőkönyvemet. Akkor aztán odabömböltem a sztarsinának: „hogy hívnak? melyik aulban vagy sztarsina?" s aztán hasonlóan szóltam rá a többiek közül is a legnagyobb torkúakra, minden nevet komoly arczczal írva a jegyzőkönyvembe.

Halotti csend követte ezt a ténykedést; a „felírás"-tól úgy félnek a kirgizek, mint a tűztől; valószínűleg bizonytalan, félelmes következményekkel van ez az ő tudatukban összekötve, mert ennek a módszernek sohasem marad el a hatása, s a rémület első pillanatában a halotthalavány, hebegő „deliquens" sohasem mulasztja el, hogy ártatlan együgyűséggel azonnal egész hűen be ne mondaná nevét és illetőségét.

Kirgizek lázadása

A mikor három vagy négy nevet felírtam, a lovasok kezdtek visszavonulni, s az eddig nagyon is öntudatosan fellépő sztarsina igen alázatos lett s kérelemre fogta a dolgot. Most már hát okosan lehetett velük beszélni. Legelőször  is a sztarsinát  hordtuk  le,  hogy, bár  hivatalt visel,   mégsem átall ilyen „csendháborítást'' (barantá-nak mondtuk) elkövetni. Azután tudomására hoztuk, hogy fegyver-rejtegetés bűntettében részes, mert mint az aul elüljárójának, tudnia kellett volna, hogy az egyik alattvalója „jegy" nélkül berdankát hord magával, s hogy e miatt majd a naryn-koli hatóság előtt meg fogjuk tenni ellene a feljelentést. Végül pedig kiadtam neki a parancsot, hogy a tegnapi szökevényt a további törvényes lépések megtétele végett azonnal szolgáltassa ki, s aztán egész csapatával együtt azonnal és feltétlenül takarodjék el.

(A folytatáshoz a További bejegyzések-re kell kattintani!)


Ez után a salamoni ítélet után visszatértem jurtomba, a hova magammal vittem Szitnyikovot, mint a karaván legtapasztaltabb „sztepnyák"-ját, hogy nyugodtan megbeszéljük a részleteket. Kétségtelen, hogy az embereknek félig-meddig igazuk volt, mert akár kik is voltak tegnap este azok hárman, mégis csak útonállók módjára fogtuk el őket, s nem lehet rossz néven venni, hogy hozzátartozóik síkra szálltak értük. Komplikáltabbá tette azonban a dolgot a titkolt fegyver, meg a mai erőszakos támadás, a mely a „türe" és a két orosz jelenlétében sem kezdett azonnal csendesedni s udvarias kérelemmé simulni, mint a hogy az ilyen körülmények között a kazakokhoz illett volna.

A magasabbrangú hivatalnokokkal való beszélgetésekből tudtam, hogy az ázsiaiakkal szemben a tekintélyt nagyon is meg kell őrizni, s ezt eddigi, bár rövid idei tapasztalataim is igazolták. Akármilyen kellemetlen is reám nézve mindenféle feljelentés, mégis azt hittem, az lesz a leghelyesebb, ha foglyainkat egyszerűen átadjuk a naryn-koli hatóságnak, annál is inkább, mert ártatlan voltukról egyáltalában nem voltam meggyőződve, de meg a fegyvertilalom ellen való vétség már fenforgott. A dzsarkenti kazakokat úgy is úgy ismerik már, mint rosszindalatú csőcseléket, ám menjen a dolog a maga törvényes útján.

Szitnyikov teljesen egyetértett ezzel a felfogással s különösen megbotránkozott a kazakok hosszantartó féktelenkedése miatt. Felfogása szerint, már az ő látására is — nem is említve az én megjelenésemet — azonnal le kellett volna szép illedelmesen a lóról szállaniok és süvegjüket levéve, kórusban bőgni az „aman"-t! De még azt is megjegyezte, hogy szerencse, hogy az aul ilyen messze van tanyánktól, s így a kazakok csak reggelre érkezhettek meg, mert ha éjjel jönnek, sokkal súlyosabb lett volna a helyzet s némi kis lövöldözést alig kerülhettünk volna el. A khinai határ még vad vidék; odakinn még durva törvények uralkodnak, s a vadász itt még gyorsabban bánik fegyverével, mint a nagyobb települések védelmi körében.

A míg mi a teendő intézkedéseket hánytuk-vetettük meg, az alatt odakinn ismét kitört a skandalum, s az ajtón kitekintve, ismét a régi harczi jeleneteket láttam kifejlődni. Erre már elvesztettem türelmemet; a nagaika helyett, a mely talán jobban helyén való lett volna, felkaptam a jurt falán függő revolvert s kisiettem vele. Ezt a fegyvert rendesen Oruz-bek viselte dzsigiti  méltóságának  feltüntetésére,   de  a  hozzávaló  töltéseket,   kellő elő-vigyázatból, valamelyik jachtanomba pakoltam.

A veszedelmes szerszámot (persze nem volt megtöltve), felhúzott sárkánnyal, magasra emelve ugrottam a szemtelen kazakok közé, rájuk kiáltva, hogy mindenkit lelövök, mint a kutyát, a ki még öt perez múlva itt lesz. Embereimnek pedig megparancsoltam, hogy kötözzék össze azonnal a harmadik foglyot, a kinek kiadatása felett éppen összetűztek, s vigyék a jurtba. Néhány percz múlva ez megtörtént s erre lassan kezdtem olvasni, bir, iki, iics... (egy, kettő, három ...) a huszadiknál lövök!

Huj! hogy rebbentek szét egyszerre ! A nyeregkápára hajolva vágtattak szanaszét, hogy csak úgy repültek a kövek, s néhány másodpercz múlva a lódobogás elhangzott a völgyben, s kis tanyánk körül megint ép olyan békés csend honolt a hajnal rózsás fényében, mintha mi sem történt volna.

Ez volt „a kapkaki győzelem", a mely még sokáig kedvelt és kimeríthetetlen tárgya volt esteli beszélgetéseinknek.
Az egész dolog alig egy negyed óra alatt játszódott le s most már hozzáláttunk tüzet rakni és reggelit főzni; de előbb leoldoztattam a harmadik fogoly kezéről a példaadásképen rákötött gúzst s kiadtam a parancsot, hogy neki ép úgy adjanak teát és kuldzsahúst reggelire, mint másik két társának. Általában csak most, hogy nyugalom állt be, érdeklődhettem két foglyunk iránt. Ezek az éj folyamán nagyon megszelídültek s könyörögtek, hogy bocsássuk őket szabadon, hisz ártatlanok; különösen a berdankás sírt sokat „szép fegyvere" miatt, a melyet már most kétségtelenül örökre elvesztett. Néhány havi börtönnel nem törődik, de fegyvert többé sohasem tud magának szerezni s akkor aztán hogyan éljen meg, mint vadász ?

Mélyen lesújtva álltak ott a ficzkók Attei őrizete alatt, amíg a sátrakat felszedtük s a tevéket kezdtük felpakolni. Valami nagy bűnösök nem lehettek s a mikor önkényt kezdtek segédkezni a pakolásnál, embereim úgy, mint magam is, enyhébben kezdtük őket megítélni. Ez a kedvező hangulat még növekedett, a mikor Bilek a lovak összeterelésekor lóhússal súlyosan megterhelt gebét vett észre, amely az éj folyamán a többi lóhoz csatlakozott. A fiúk tehát nem hazudtak, a mikor a hazaszállítandó lóhúsról beszéltek, s így az egész dolog sokkal ártatlanabbnak tűnt fel.
A karavánt előre eresztettem, utánuk a három fogoly következett, s magam Temirrel, Oruz-bek-kel és Szitnyikov-val zártuk be a menetet. Foglyaink valószínűleg arra gondoltak, hogy majd a karaván indulásakor megugranak, de látva a fenn leírt intézkedést, csendesen kezdtek sírni, de megadták magukat sorsuknak.

A szegény fiúkat kezdtem sajnálni, s miután néhány versztnyit haladtunk, s a szűk völgyben a menet rendje miatt lehetetlen volt kitörni, magamhoz intettem a puska-tulajdonost s egészen barátságosan kezdtem vele beszélgetni.  Elbeszélte,  hogy  szegény  ördög, aki magát  és apját  vadászatból tartja fenn. Két lován és fegyverén kívül nincsen semmije az égadta földön, azért, ha van dolog, szívesen vállal szolgálatot az aul urainál. Így volt ez tegnap is: kiküldték, hogy hozza be a lóhúst, s ő magával vitte a puskáját is, hogy útközben őzet lőjön, de nem talált semmit. A mikor ő és társai tegnap megpillantották jurtjaink tüzét, nagyon megijedtek s azt hitték, hogy barantadzsikkal van dolguk, különösen mikor kirgiz nyelven kiáltottak rájuk! A legelők itt a kazakoké, s a kirgizek ellenséges lábon állnak velük: innen származik a menekülő kísérlet, a mit persze meglehetős bután rendeztek, de hisz még fiatalok. Jobban tették volna, ha általuk ismert utakon a tanyánkat kikerülték volna.

Mindezt Üzpök, a 17 éves kazak legény, a legalázatosabb és levert hangon adta elő, de olyan egyszerűen, hogy az őszintesége felett nem lehetett kétségem s azért a dolgot szivemből kezdtem sajnálni. Csak legalább az az ostoba fegyverengedély-kérdés ne volna, a mit 30—40 ember előtt, mint tanúk előtt- tárgyaltam le a starsinával! Legjobban szerettem volna a ficzkókat szabadon ereszteni, csak ez a „nyilvánosság" ne lett volna. Ezután a vadászatról meg a vadakról kezdtem vele beszélni, s elmondta, hogy őz van elég itt az erdőben. Bugu (szarvas) ugyan szintén van, de azt csak véletlenül lehet elejteni, kivéve a bőgés idejét (csagirgan zeman, szószerint kiáltás ideje).

A völgy valamivel szélesebb lett s nem környezték többé olyan meredek, sziklás lejtők, mint feljebb, hanem lankásabb, alacsonyabb halmok, a melyeket sűrű, teljesen zárt erdők fedtek. Nagy kedvem jött vadászni és Temirrel meg Atteivel megbeszélve a dolgot, a következőleg határoztunk s ezt mindjárt végrehajtottuk is.

(Folytatjuk)