ALMÁSY GYÖRGY: Vándor-útam Ázsia szívébe (2)

Odaintettem a három foglyot s megmondtam nekik, hogy ezúttal „megkegyelmezek" nekik, ha arra érdemeket szereznek. Az egyik azonnal visszatérhet a lóhússal az aulba, a másik köteles velem jönni egész Naryn-kolba, s ott majd szabadon bocsátom, Üzpök azonban el fog kisérni a vadászatra s az ő magaviseletétől fog függeni, hogy mit csinálok vele és két társával. Reménysugár csillant fel a szegény ördög szemében s örömmel egyeztek bele mindenbe. Magamhoz vettem Kosztká-t, Attei-t és Temirt, s míg a karaván lassan előre haladt, mi Üzpök vezetése alatt gyorsan lefelé siettünk a völgyön a kilátásba helyezett jó vadászóhely felé.

A völgy nagy esése miatt már a lombos erdők régiójában jártunk, s a tüskés, sűrűn összeszövődött dzserganak (Hippophae rhamnoides), meg a nyír és borbolya-bokrok majdnem átlábolhatatlan bozótja fedte a völgy fenekét, a mely náddal és mindenféle futónövénynyel összeszövődve, kitűnő tanyául szolgált az ezen a vidéken nem ritka fáczánoknak (Phasaeanus mongolicus). Keskeny, alagútszerű ösvényeken hatoltunk keresztül ezen a majdnem trópusos üdeségű bozóton, mígnem Üzpök befordult az egyik jobb felé levezető oldalárokba, a melyen vadászó helyünkre jutottunk. Ép úgy, mint a Türgen mellett, itt is a Kapkak magaslatairól laposra elnyúlt, pár-vonalos magaslatok végtelen sorban követik egymást, a melyeknek mindegyike a típus szerint, északi és keleti lejtőiken erdővel vannak borítva. Temérdek vízér, a késő évszakokban is még mindig lábnyi magas, üde fűvel fedett mezők s mindenféle lombos aljanövényzet a legkitűnőbb őzvadászó helylyé avatják ezt a vidéket.

Üzpök lelkesült a dologért; pompásan és tisztán állt előtte az első hajtás terve s kijelölte számomra és Attei számára a lesőhelyet, míg ő maga Temirrel és Kosztkával neki indult, hogy alulról kezdve, felhajtsák a kiszemelt erdőcsíkot.
Attei és én a dombhát kopár nyugati lejtőjén lovagoltunk fel, meglehetős meredeken a gerinczre, a hol csakhamar megleltük az Üzpök által jelzett sziklacsoportot s ezzel álláshelyünket. A lovakat elrejtettük az egyik bokros fenyő mellé, míg mi, az öreggel, gyalog nyomultunk be az erdőbe lesőhelyünket  elfoglalni.

Alig van valami nagyszerűbb, mint a hatalmas, sűrű fenyőerdő. Kétszeresen meg tudja ezt becsülni az, a ki hónapokon át kóborol már az ázsiai pusztákon, s nem tudott hozzászokni a steppék száraz egyhangúságához, hanem lépésről-lépésre az árnyas erdő növényzete után sóvárog.

Az Ili és a Csarim mellett élvezhettük a napégette pusztákat, most meg éppen a szyrtek jég és hóborította, kietlen tájairól jövünk. A pusztaság, az egyhangúság mindkét helyen ugyanaz volt, úgy itt, mint ott, mert a sziklavadon és a jégártömeg nem feledtetheti a vigasztalan kopárságot. Milyen üdítő hatással voltak reám a Przsevalszk környéki silány erdők a puszták lélekölő unalma után! Mennyivel boldogabb voltam azonban itt, a hol végre, végre olyan erdőbe léptem, a mely előtt még a legelfásultabb európai erdész is megemelheti a kalapját. Sűrűn összeborulva, törzs törzs mellett nyúltak toronymagasságra az erdő óriásai, a méter vastag törzsek sugáregyenes szálai. A sötét, bozontos gallyak fenn a magasban sűrű menyezetet borítottak az erdőre, úgy, hogy néhány résen át megpillanthattam az eget, vagy itt-ott belopózkodott egy-egy eltévedt napsugár, de különben a rengeteget megülte az a csodás, ünnepélyes félhomály, a mely az erdő mélabús, sejtelmes csendjéhez annyira hozzáülik. Itt-ott ugyan a Picea Schrenckiana egész törzse tele van az elszáradt ágak vázával, másutt meg valami kidőlt mohos óriás zárja el az utat a fenyő-oszlopok között, de ez nem zavarja az általános képet, sőt ellenkezőleg, az efféle elvadult részletek csak erőteljesebben emelik ki az erdő érintetlen ősvadon jellegét.

Dobogó szívvel léptem az erdőbe, valósággal megvakulva a mai nap fényességének sugárözöne után, az erdő illatos árnyékának félhomályában. Lesőhelyünket nem kellett sokáig keresnünk, oly tisztán lehetett látni a jól megjárt, ösvénynyé tiport csapásokon, hogy merre kellett tartanunk. Susogva beszéltük meg Atteival a szükséges intézkedéseket, s néhány percz múlva egyedül ültem az egyik hatalmas fenyőtörzs tövén, várva az eseményeket s figyelve a madarakat, a melyeket megjelenésünk egy kissé megriasztott ugyan, de most már megnyugodva, ismét hozzáláttak rendes foglalkozásukhoz s fütyürészve szállingóztak ágról-ágra. Nem tudom, mennyi ideig vártam itt a hosszú, méla lesben, a mit a koczapuskás városi alak a legunalmasabbnak tart, míg az, a ki a természetet igazán szereti, valóban tudja ennek nemes gyönyöreit élvezni. Az erdő templomi csendességében kifejlődik az erdő titkos, kisszerű élete. A rovar fáradságosan  mászik  ágon, gallyon, köveken keresztül,  hogy gigászi munkával jusson néhány araszszal tovább; a madár a legközelebbi ágról egész egy-kedvűen kapja fel szegényt, a ki már ezéljához oly közel volt; a kis erdei egér meg nyugodtan törülgeti fényes bajuszkáját, látható megelégedéssel a sikerült reggeli után a telt gyomor élvezetével — ezek nem halavány képek, hanem az élet igazi színjátéka kicsinyben. Alig egy lépésnyi kerületben komédia, tragédia és idill váltakozik itt sűrű egymásutánban a megfigyelő körül, s a halotti csend, a misztikus félhomály adja meg hozzá a kellő hangulatot.

Az erdő oszlopai, mintha elmaradtak volna az időtől, nyugodtan, komolyan látszanak álmodni az évszázadok emlékeiről — s mégis, sehol sem veszi észre az ember az idők futását úgy, mint a napsütötte erdőben, a hol a megvilágítás folytonosan változó hatása szakadatlanul arra int, hogy percz percz után feltartóztathatatlanul rohan az örökkévalóság tengerébe. A napsugár játszó fényfoltjai folyton tovább és tovább nyomulnak, majd az eddig sötétkékes árnyékfoltok helyén rezgő napsugár villanik fel, míg ott, a hol enyhe világításban tűntek fel eddig a bokrok ágai, most komor sötétség borul. Folyton váltakozik a fény és árnyék, folyton más és más a dolgok képe, s mindig új táplálékot nyer a képzelet.
Az igazi vadász azonban nem csak rajong a természetért, s várakozását ezzel rövidíti, hanem még itt is dolgozik. Megfeszített figyelemmel hallgat minden hangra az erdőben, mert neki a legkisebb hang is beszédes figyelmeztetés. A madár felrebbenése, valami szajkó kiáltása, az ágacska recscsenése sok mindenről beszél, a mi a sűrűség homályában történik, s a vadász minden érzékét felcsigázva figyel ezekre a jelekre.

De legnagyobb élvezetet nyújt ilyenkor a harmonikus lelki hangulat. Szerencsétlen ember az, a ki ilyenkor nem tudja feledni az élet mindennapi kicsinységeit s feledve mindent, nem tud örülni az igazi életnek. Nem a tények száraz statisztikája, nem az eredmény a vadászat igazi vonzó oldala, az igazi vadászaté, a mely már úgy szólván művészetté emelkedik, hanem a reményteljes várakozás, meg a pillanat költészetének teljes megértése. Remény és költészet! Mit érne e nélkül a kettő nélkül az élet ? Van-e ezek nélkül igazi boldogság? Mint az életnek és mint a szerelemnek, úgy a vadászatnak is ez a kettő  az alapfeltétele,  hogy botor szivünket kielégítse.

A mint ott némán ültem, csendesen figyelve, mélyen alattam barna árnyék suhant el a törzsek közt, annyira takarva, hogy csak itt-ott láthattam testének egy-egy részét s agancsának csúcsát.

Maral! (Cervus eustephanus) villant át agyamban, mert a vad termete, felvillanó agancsának méretei ennek a fajnak gyenge példányára engedtek következtetni. A Tien-san szarvasa hiányzott még gyűjteményünkből s örömtől felindulva, de teljes nyugalommal emeltem fel puskámat, hogy a hatosnak vélt szarvast, a mint nyílt csapásra lép, kellőleg üdvözölhessem. S meg is jelent; könnyedén tipegve közeledett az ágak között, fejét hátravetve, hogy szarvai messze szétálltak teste mellett — csakhogy nem szarvas volt, hanem őzbak, valóságos, de túlfejlett őzbak, mert ilyen erős, ilyen hatalmas aganccsal felfegyverzett őzbak nincs több a világon !

Ha szarvas lett volna, még ha nem tudom mekkora agancscsal is, fogadni mernék, hogy oda lőttem volna bele, a hova tetszik, — de így tánczolt a puskacső kezemben, mint valami lenge nádszál! A meglepetés, az öröm túlnagy volt, szivem majd kiugrott, úgy dobogott, torkom kiszáradt, lélekzetem elakadt; mint vadászéletem kezdő éveiben, elfeledkeztem arról, hogy czélozzak, szemeim megbűvölve tapadtak a közelgő állatra, önkénytelenül elrántottam a ravaszt — s a puska elsült, ki az ég felé, míg a bak alig 15 lépésnyire tőlem a lövés dörejétől megrettenve, sarkon fordult s hatalmas szökelésekkel eltűnt az őserdőben, mielőtt még második lövésre gondolhattam volna. Mint a megtestesült szerencsétlenség, úgy ültem helyemen s bámultam a menekülő vad szökellései után, gépiesen mormolva, hogy .,a bátraké a szerencse!"

Láttam később még sok szibériai bakot teljes szabadságában, egész sorozat agancs volt a kezemben, de egyetlen egy sem ért fel még csak megközelítőleg sem, az én túlfejlett bakommal. A sors ez egyszer kegyesen mosolygott rám s olyan szerencsét kinált, a mi a vadásznak legnagyobb öröme lehetne, de a mint sokszor az életben — a mosolygó szerencsét nem tudja az ügyetlen kéz megtartani. A szerencsét megragadni, ahhoz igazán bátorság kell. Ma, évek multán, még mindig szivesen gondolok erre az epizódra, a mely mint vadászt, nem tüntetett fel éppen valami hízelgő színben. Az eset eredményes végződésével, szivesen beismerem, nagyon meg lettem volna elégedve s a gyönyörű diadaljelvényt szivesen vittem volna haza; de a pillanat vadász-gyönyörét azért teljes mértékben élveztem s emléke örökre feledhetetlen marad.
Lövésem után azonnal megjelentek Üzpök és Temir az erdőn át, Attei is hozzám lépett s mind a hárman vigasztalni kezdtek szerencsétlenségemben   (a   melyet  magam   ifjúkori   koczavadász-szamárságaim   emlékei   közé soroztam). Üzpök más, még jobb hajtással kecsegtetett, s az ösvényen lovagolva,   átmentünk   az   árkon  s  a   következő   dombláncz   kopár,   rendkívül meredek   nyugati   oldalán   másztunk  fel.   Itt   Kosztkára   vártunk,   a   kinek Temir   odakiáltotta,   hogy  kövessen   bennünket.   A fiú azonban   nem   jött. Jókora idő múlva, a legközelebbi hajtás feláldozásával, kiabáltunk, trombitáltunk puskacsövön, míg végre Üzpököt visszaküldöttük az imént elhagyott gerinczre,   hogy   kiabáljon  le   a  túlsó   oldalán   levő   völgybe,   a  hova  jeladásaink már nem hallatszottak. Ismét jó darab idő múlt el minden válasz nélkül, s most már Temir nyugtalan lett s maga is visszalovagolt. Messzelátómmal követtem őket, a mint  majd  itt, majd amott feltűntek a halmok között, kiabáltak, ordítoztak s lassanként egész nagy területet jártak be, de a fiú csak nem jelentkezett.

A dolog kezdett aggodalmas lenni. Habár a térszín erősen tagozott volt, mégis oly áttekinthető, hogy eltévedésről szó sem lehetett; inkább valami szerencsétlenségre gondoltunk, mert a lejtők rendkívül meredekek, s azonkívül már régen nem eshetett, mert a lehullott fenyőtűk, meg a gyep is rettenetes sikos volt. Kosztka lova sem volt a javából való s mint a többi mind, lezsarolt, kimerült. A lovas sem volt kirgiz, a ki csodákat tud mívelni lovával, hanem csak orosz. Ezt mind megbeszélve Attei-vel, arra a meggyőződésre jutottunk, hogy kecskene ballá-nk valahol lovastól együtt lezuhant és ki tudja, milyen szörnyű szerencsétlenség érte.

Abbahagytuk a vadászatot s visszalovagoltunk a keresőkhöz, a kik különben maguk is erre a meggyőződésre jutottak. Rövid tanácskozás után neki indultunk, hogy először is azt az árkot fogjuk átkutatni, a melyben az imént vadásztunk. Nem tudom leírni azt az aggodalmat, a mivel ehhez a munkához láttam; Kosztka mindnyájunk kedveltje volt s még a kirgizek is egész megrökönyödve tekintettek maguk elé s különösen az öreg Attei folyton azt mormolta: „Dzsarly kecskene ballá, dzsaman boldu! (Szegény kisfiú, szerencsétlenül járt!) Rám azonban még felelősség is nehezedett édes anyjával szemben, a kinek szemefénye volt, s a ki nem igen akarta, hogy velünk jöjjön! Sok könyörgésébe került,  míg beleegyezett.

Egy szóval keserű órákat éltem át a Kapkak-völgyében, remélem, nem sok részem lesz még effélében. Keresés közben megtaláltuk Kosztka lovának nyomát, amely lesőhelyem mellett a gerinczre vezetett, ahol azonban a köves talajon elvesztettük; csak annyit lehetett még konstatálni, hogy a lovas átment a gerinczen s a következő völgy felé indult le.
Hogy eltévedt-e vagy szerencsétlenül járt-e, már most nem tudtuk megmondani. Messze tőlünk a Kapkak völgyében egy aul jurtjait láttuk fehérleni s azonkívül a völgy olyan szélesen és nyíltan állt előttünk, hogy a fiú, ha csak valahol összezúzva nem fekszik, mindenesetre megtalálta az utat lefelé. Abban az aulban tudtak volna legelőbb felvilágosítással szolgálni, mert azt út közvetetlenül mellette visz el.

Ha azonban Kosztka nem ment el ott az aul mellett, akkor nem maradt más hátra, minthogy az egész tanya minden férfiát lóra ültessük, hogy segítsen nekünk keresni. Elrendeltem tehát, hogy azonnal siessünk az aulhoz, de nem voltam annyira kirgiz, hogy embereim ízlése szerint foganatosítsam ezt a rendeletet. Attei kíséretében lassan és óvatosan lovagoltam le, míg Üzpök és Temir teljes vágtatásban rohantak alá a nyaktörő meredélyen, nem törődve azzal, hogy minden ugrással ló és lovas nyakát szegheti. Csakhamar mindketten eltűntek szemeink elől s a mikor a völgyfenékre értünk, nyomukat sem lehetett látni. Most mi is vágtatásra nógattuk lovainkat, s a hogy csak bírtunk, siettünk a völgy fenekét ellepő csí pusztán az aul felé, a mi talán négy versztnyire lehetett tőlünk.

Attei egyszerre megkapja lovát s szótlanul mutat keresztül a síkon a hegyoldal felé, a hol két lovas is kényelmes trapban ügetett az aul felé. Kirántom messzelátómat, de a nagy távolság miatt nem látok mást, minthogy a két lovas kirgiz módon van öltözve; de Attei sas-szeme nem csal, hanem kitörő örömmel kiáltja „kecskene ballá" ; azzal megostorozzuk lovainkat, szikrázik a patkó, s eszeveszetten vágtatnak jó kis lovaink a pusztán végig.

Közvetetlenül az aul előtt találkoztunk velük; csakugyan Kosztka volt az egyik, a ki megfoghatatlan módon eltévedt s csak egy véletlenül szembe jövő kazak vezette ismét helyes útra. Jöttek azonnal Temir és Üzpök is, a kik éppen az aul embereit trombitálták össze, de mint praktikus kirgizekhez illik, a viszontlátás örömei közt sem feledkeztek meg arról, hogy jókora tömlő airant és néhány csészét hozzanak magukkal.  Most kezdődött aztán a kérdezősködés, mesélés, a melynek minden szavából a legőszintébb öröm rí ki; az öreg Attei arczán még könny is gördül alá a fakó redők között!
Első pillanatban ugyan jól le akartam hordani a ficzkót, de mikor épen és egészségesen láttam itt magunk között, úgy örültem a kölyöknek, hogy megfeledkeztem a dorgatóriumról!

Hogy hogyan tévedt el Kosztka, az egyszer s mindenkorra titok marad, mert némi kis erdőben való jártassággal ez nem eshetik meg rajta. Úgy látszik, hogy a szabad természetben járatlan fiú, a mikor hajtó-társaitól elmaradt, teljesen elvesztette a fejét, keresztül-kasul lovagolt a lejtőkön, s végre is az egymáshoz rendkívül hasonló gerinczek között teljesen elvesztette a tájékozódást s talán sohasem talált volna ki, hacsak nem találkozik véletlenül azzal a kazakkal.
Persze jól megjegyeztük ezt az esetet s Kosztkát többé sohasem eresztettük el egyedül, legfeljebb teljesen áttekinthető térszínen. Ő maga nem szívesen beszélt erről az eltévelyedéséről, de azért esténkint a tábortűz mellett néha bizony hallania kellett ingerkedő megjegyzéseket.

Kihörpentve a hozott airant, siettünk, már most persze a karaván-úton, Naryn-kol felé, mert a keresésben három órát veszítve, le kellett tennünk a további vadászatról.

(Folytatjuk)