DÉKÁNY ANDRÁS: Martin Johnson, a Paradicsom-tó környékének lakója

Martin és Osa

Az asszonyt Osának, a férfit Martinnak hívták. Martin az amerikai Kentuckyban látta meg a napvilágot. Gyerekkorában arról álmodozott, hogy cowboynak megy, pásztorfiú lesz, nagy rencseken fog majd élni, azután ménesgazda lesz, hatalmas gulyák ura. De a cowboyság rövid ideig tartott, a legényke érezte, hogy többre vágyik, hogy többet ér és felcsapott autószerelőnek. Hosszú, nyúlánk alakjára rákerült az overall, keze kifinomodott a műszerek kezelésénél, majd mikor a század elején feltűnt a mozigép, az autószerelőből rövidesen mozitulajdonos lett. Volt egy ládája, abban őrizte a kezdetleges szerkezetet, voltak különböző filmjelenetei, toldozott-foldozott ócskaságok, amelyeket a házalóktól vásárolt. Valahonnan kerített egy ponyvát s így készen is volt a mozi. Helyiség akadt a különböző pusztai kocsmákban, iskolákban.


Ugyanakkor az asszony egy cirkusszal járta Kentucky síkságait, a nagy rodeókon (a cowboyok lovasversenyein) jelent meg a cirkusz, hogy elszórakoztassa a közönséget. Egy ilyen rodeón történt, hogy összeismerkedtek. Martinnak, a mozitulajdonosnak, megtetszett Osa, a kicsi cirkusz gazdája. Összeházasodtak: eladták a mozit, eladták a cirkuszt és elhatározták, hogy világgá mennek. Kicsit utazgatnak, hogy meglássák, mi is van Amerika partjain túl.


Eljutottak San Franciscóba és ott, mivel mindig gyorsan határoztak, vásároltak egy filmfelvevőgépet. Ez a filmfelvevőgép alapozta meg a pályafutásukat. Valósággal művészei lettek a természet fényképezéseinek. Később a múzeumok is felfigyeltek rájuk, mert csodálatosnál csodálatosabb filmtekercseket pergettek le előadásaikon, melyeket a világban tett kirándulásaikon vettek fel.
Martin Johnson feleségével, Osával Jack London hajóján, a Snarkon kezdte meg kalandozásait a tropikus tengereken, a Csendes Óceán legtávolabbi zugaiban. Mindjárt kezdetben a legérdekesebb, de egyúttal a legveszedelmesebb szigetet szemelték ki, Malekulát, az emberevők szigetét. Az igazi, „romlatlan" emberevőket keresték, akik még nem kerültek összeköttetésbe a civilizációval és teljes primitívségében lehet megörökíteni ősi életüket filmen.

Vagy két esztendővel az első tengeri utazás után kezdte meg Johnson  kalandos  vállalkozását  Malekula  szigetén. Az első kaland hátborzongatóan izgalmas volt. Feleségével Vaon üti fel a főhadiszállást, egy kis szigeten, közvetlen Malekula partjai előtt. Vao lakóinak elég gyakran  van  szerencséjük angol  hadihajók látogatásához, állandó félelemben élnek és ezért aránylag megbízhatóak. Martin és Osa filmfelvevőgéppel, fényképezőgéppel, sok ajándéknak szánt dohánnyal, ócska ruhával és piros szövettel partra szállnak Malekulán, öt vaoi legény kíséretében. Amint kissé behatolnak az őserdőbe, száz és száz fegyveres bennszülött fogja körül őket. A legtöbbnek rozsdás, ócska puska van a kezében, a többinek nyila vagy furkósbotja van. Megjelenik Nagapate, a nagy nambásoknak nevezett nép félelmetesen komor főnöke is. Pillanatok alatt szinte elvesznek a bennszülöttek tömegében, ellenállásról szó sem lehet. Ebben a pillanatban felbukkan a sziget előtt az „Euphrosyne", az angol ágyúnaszád és a bennszülöttek rémülten menekülnek.
Alig egy esztendővel később Martin és Osa újból megjelennek Malekula partjain. Ezúttal nagyobb felkészültséggel érkeznek: rengeteg dohánnyal és egyéb ajándéktárggyal, több különleges szerkezetű filmfelvevőgéppel és vagy harminc fegyveres kísérővel, köztük öt európaival. Partra szállnak és diplomáciai tárgyalásokba bocsátkoznak a nagy nambásokkal. Rendkívül érdekesek ezek a barátkozások, Johnson kapitány különböző kísérletei a vadak bizalmának megnyerésére, még érdekesebb, hogy ez szinte teljes mértékben sikerül nekik. Nagapate megérti, hogy ezek a fehér emberek nem olyanok, mint akik büntetőexpedícióra jönnek néha, felgyújtják a falvakat, leölik a disznókat és a nagy nambásokat. És nem is olyanok, mint a munkástoborzók, akik erővel szedik össze és ragadják el kényszermunkára a bennszülötteket, hanem jószándékú érdeklődők. Felmerészkedik a hajóikra, odaáll a filrnfelvevőgép elé, jóízűen megeszi a kenyerüket és rágja a dohányukat, azután meghívja fehér barátait a falujába. Az expedíció állig felfegyverkezve, de öt-hatszáz fegyveres bennszülöttől körülvéve, elindul Malekula belsejébe, Nagapate falujába.


A kutatók körülbelül egy hetet töltenek a faluban, összeszednek ott minden adatot, amely a nagy nambások életmódjáról összeszedhető és sok kilométer hosszúságú filmet készítenek róluk. Komoly, tudományos értéke van az összegyűjtött adattömegnek. Az emberevők életmódja a mi fogalmaink szerint természetesen vérfagyasztóan kegyetlen és embertelen. Hosszú oldalakon keresztül számol be Johnson kapitány arról, hogyan vásárolják az asszonyaikat disznó-valutában, hogyan dolgoztatják őket reggeltől éjszakáig megállás nélkül, még csak eszükbe sem jut a férfiaknak, hogy ők is tehetnének valamit. Ha pedig az asszony megszökik, hajtóvadászatot folytatnak utána, hazacipelik és sántává kínozzák, hogy többé meg ne szökhessek. Leírja, hogyan temetik el élve az öregeket, akiknek már nem lehet hasznát venni, beszámol a háborúságokról, amelyek állandóan folynak a sziget különböző bennszülött-lakói között, állandó hadikészültségben tartják őket és szinte Havonta megtizedelik soraikat.

Különösen érdekes része Martin Johnson beszámolójának az a fejezet, amely a vadak számára rendezett mozgófényképelőadásról szól. A tengerparton felállított vászon előtt a legnagyobb gyanakvással helyezkednek el a nagy nambások. De minden aggodalmuk ujjongó jókedvvé változik át, amikor megjelenik a vásznon Osa, aki pedig ott ül közöttük, azután megjelennek ők maguk is, köztük egy öregember, aki már meg is halt. A siker zajos és hangos, olyan lárma van a nézőtéren, hogy Johnson kapitány nem érti a mellette ülő Osa hangját. A nagy nambások fölugrálnak, tele torokból kiabálnak, a vászonhoz rohannak és meg akarják tapogatni a felvonuló fekete embereket. Osa sír a meghatottságtól, még akkor is, amikor az előadás végén jönnek Nagapate alattvalói és követelik a belépődíjat: egy-egy csomag dohányt fejenként a — megjelenésükért.


A kis expedíció tovább folytatja útját Malekula partjai körül. Majd egy kisebb kutatóút következik a nyugati partvidéken, az őserdőben. A lakosság ezen a vidéken nagyon gyér, rendkívül bizalmatlan és vad. Kétnapi fáradozással, rengeteg dohány és piros szövet feláldozásával sem tudnak egyetlen bennszülöttet sem a filmfelvevőgép elé csalogatni. Végre erőszakkal próbálkoznak, körülkerítenek egy kis telepet az őserdőben. De mire benyomulnak a primitív kunyhók közé, senkit sem találnak ott: a bennszülöttek felszaladtak a fák tetejére és pillanatok alatt eltűntek a lombtengerben. Ügy másznak a fákon, mint a majmok. Osától megkapják a nevüket: a majomemberek. Külsejükre nézve is inkább majmok, mint emberek, életmódjuk sem sokban különbözik a majmokétól. Egy másik faluban később mégis sikerül megbarátkozniuk a majomemberekkel. Ezeknek egész teste be van festve, különböző harcias képeket festenek magukra. Kunyhóikban múmiává szárított emberi tetemeket, vagy füstölt koponyákat őriznek. A gyerekeik fejét elnyomorítják: három hónapos korukban szoros, kosárszerű kötelekbe fűzik a fejüket, amely alatt a koponya hosszúkás formára nyúlik meg nyolc-kilenc hónap alatt.


A festett majomemberek sok dohányért és egyéb ajándékért bemutatják Johnson kapitányoknak ősi táncukat. Sokszáz méter film készült erről a táncbemutatóról, a film egyik legérdekesebb dokumentuma mindannak, (amit a fehér ember eddig a csendesóceáni szigetek bennszülött lakóinak életmódjáról megtudott. Ezeknek a minden valószínűség szerint kihalásra kárhoztatott népeknek legérdekesebb emlékeit jelentik Johnson kapitány expedíciójának felvételei és feljegyzései.

A Hebridákon készített filmnek világsikere volt. Ez a film Martin Johnson életére is döntő hatású volt: elhatározta, hogy kimélyíti eddigi terveit: fényképeken és filmeken megörökíti azokat a földeket, ahol még ősi állapotban él, lélekzik a természet. Így esett a választás Afrikára. Martin Johnson és felesége, Osa Johnson 1923-ban új területet kezdett meghódítani a fiimezők számára: Kelet-Afrikát, a vadban bő, híres Kenya-gyarmatot, ott is a legelhagyatottabb részt, az Északi-Kenyát, amely Abesszíniával határos. Hogy mi mindent láttak, a híres Kaisot-sivatag szélén, abban a csodálatos, fehér ember nem látta birodalomban, azt tudjuk egy-két filmjükből, amelyek hozzánk is eljutottak, így a „Simba" (Oroszlán) című nagyszerű természeti mozgófényképsorozatból, amelynél nagyobbat és szebbet Martin Johnsonék óta senki nem készített. Ezek a filmek ma már a külföldi múzeumok féltett kincsei. Alig húsz esztendeje annak, hogy Martin Johnson hozzáfogott Afrika ősi életének fényképezéséhez és ez a húsz esztendő elég volt arra, hogy bebizonyítsa elméletét: a kultúra előrehaladásával, az ember térfoglalásával pusztul a föld nagy állatországa és valóban ideje volt annak, hogy legalább filmeken megörökítsék ezt az állatbirodalmat.


Afrikai tanyájukat csodálatosan szép környezetben ütötték fel és pompásan felszerelték. Valóságos falucska alakult ki a Paradicsom-tó partján: cölöpházak, laboratóriumok, raktárak épültek annak az ősi országútnak szélén, amelyen a közeli erdőkből kijártak az elefántok, hogy alkonyat idején a Paradicsom-tóhoz ballagjanak és lehűtsék magukat.


A Paradicsom-tó mellett valóban paradicsomi állapotok "lehettek. Ez a vidék tulajdonképen fokozatosan emelkedő domb, egy régen kialudt tűzhányó krátere, ahová befészkelte magát a tó zölddel és kékkel villogó színekkel, vizein mindenféle madarakkal, partjain, a fák ágain bölcsen gunnyasztó, öreg gólyákkal. A tó körül óriási őserdők terülnek el. A fák törzséhez moha tapad, az erdő pedig ezer hangtól zeng és zúg: elefántok bőgésétől, hiénák üvöltésétől és páviánok rikoltozá-sától hangos. Az ösvényeken vadvirág nyílik, az elefántok virágszőnyegeken gázolnak, körülöttük pedig pillangók száll-dosnak. A kicsi források és a vízesések csipkés vize olyan finom, mint a menyasszonyi fátyol...





„Safari" című könyvében, ebben az érdekfeszítő és költői munkában így ír Martin Johnson a Paradicsom-tó partjáról:


„Akkor vagyunk a legboldogabbak, ha ott élhetünk a Paradicsom-tó partján, száz és száz kilométernyire minden civilizációtól. Elefántok és bennszülött népek legközelebbi szomszédaink. Tulajdonképen igazán nem sokban különbözünk a többi embertől, ha életünk más irányba fordult is, mint az övék. Szeretjük az izgalmas, kalandos életet, otthonunkat, de szeretjük a kényelmet is. Afrikában bőven van részünk izgalmakban. A vad elefántok bemerészkednek zöldségeskertünkbe és burgonyát lopnak. Buta struccok átrohannak az úton, közvetlenül az autónk előtt. Az orrszarvúak elől fölmenekülünk a fák tetejére, oroszlánok és hiénák üvöltöznek tanyánk körül. És mégis: sohase volt a világon boldogabb otthon, mint a miénk. Az utca sarkán nincsen fűszeresbolt és a legközelebbi telefon jó ötszáz kilométernyire található tőlünk. Viszont egész esztendőben van napfény, virág és nevetés. Sok tekintetben királynak és királynőnek érezzük magunkat a mi földünkön, a hegytetőn, ahol a mi Paradicsom-tavunk terül el. Szabályokra nem adunk semmit: csak azért ruházkodunk, hogy meg ne fázzunk és azért eszünk, hogy éljünk. Étkezésünk egyszerű, ruháink dísztelenek. A nappal együtt kelünk és amíg világos van: dolgozunk."


„Gondolják el, hogy mindez a világ tetején van, egy nagy, sivatag felett. Mintha toronyban laknánk, ahol előttünk senki sem járt. Gondoljunk arra, hogy a vadállatok már akkor is ezekhez a forrásokhoz jártak, amikor Cleopatra hajóit ringatták a Nilus hullámai, sőt bizonyára már akkor is, amikor Noé állt fiaival együtt bárkájának vitorlái alatt s talán éppen Noé egyik fia volt az őse azoknak a fekete embereknek, akik odalent most nyájaikat legeltetik."

Ilyen környezetben, szinte költői hangulatban, dolgoztak Johnsonék. Megörökítették az állatvilágot, sok veszedelem, de még több öröm közepette. Még azt is lehet mondani, hogy az állatokkal barátságba kerültek és olyan megfigyeléseket tettek, amelyeket tudományos szempontból sem lehet lebecsülni. Martin Johnson, a tudós fényképész — tudós megfigyelővé vált Afrika szívében. Olyan nagyszerű jelzőket használ, amikor leírja az állatok életét, hogy érdemes könyvéből egy-két sort idézni:


„A strucc úgy lépked, mintha piperkőc lenne. A nagy fekete hím ostoba és ügyetlen, a nőstény méltó társa: állandóan cicomázkodik. Könnyedén a sarkára áll, szárnyaival csapkod, mint valami öreg hölgy, aki a karosszékben kényelmetlenül érzi magát."


„Szerencsétlen sorsának következtében a varacskos disznó nagyon is tisztában van azzal, hogy alsóbbrendű állat. Kétségbeejtő képet vág, ha találkozol vele, apró farkát mereven fölfelé tartja és rémülve felhorkan. Az ellenség közeledtére hanyatt-homlok menedéket keres, még pedig a legelső han-gyászmedve fészkében."


„Szeretem az elefántokat, mert a dzsungel kitűnő, középosztálybeli polgárai. Csakis a maguk dolgával törődnek, nem viaskodnak egymással, megértő rokonok és becsületes érzések lakoznak bennük. Egyszer, amikor akaratomon kívül kénytelen voltam rálőni egyre, hogy megvédjem életemet, halálosan megsebeztem a nagy állatot. Hogy ne szenvedjen, agyon akartam lőni, de mialatt a lövéshez készülődtem, az elefánt két társa két oldalt támogatva a sebesültet, bevezette az őserdőbe."


„Úgy hiszem, a rinocerosznak egyetlen barátja sincs a világon, még a fajtája között sem. Nem járnak csapatosan, nem társulnak más állatokkal sem és valahányszor találkoztam velük, vagy egymás között marakodtak, vagy minket készültek megtámadni. A nőstény orrszarvú rettenetes anyós lehet. Mormogó kicsinyét nem ereszti el addig a nagyvilágba, amíg rfem nő meg akkorára, amekkora ő maga. A viziló ugyanabba a családba tartozik, ahová az elefánt és a rinocerosz. Ha azonban az elefánt művelt úriember, az orrszarvú pedig mormogó, vén medve, akkor a vízilovat leginkább egy kövérkés bácsihoz lehet hasonlítani, aki a meleg délutánokon a hátsó Udvarban ül, gallér nélkül, ugyanakkor a felesége mosással keresi meg mindkettőjük számára a mindennapi eledelt."


„A viziló nagyon mulatságos, ha megijed. Akár egy elhízott fajankó, amelyik nem szokta meg, hogy zavarják, elveszti a fejét és képtelen védekezni a veszedelem ellen. Egy délután két vízilovat találtam valamelyik pocsolyában. Azonnal alábuktak, mint két elhízott búvár. A lábukat nyilván kétrét kellett hajlítani, mert a víz nagyon sekély volt. Tudtam, hogy sokáig nem maradhatnak a víz alatt, fel kell jönniök, hogy lélekzetet vegyenek. Valóban: egy-két perc múlva két hatalmas száj bukkant fel, lihegve, prüszkölve. Amikor apró szemükkel meglátták, hogy még mindig ott vagyok, még jobban megijedtek; újabb bujkálás, prüszkölés következett. A találkozás azzal végződött, hogy a vízilovak lélekzete elfogyott. Rájöttek arra, hogy nem érdemes tovább ellenállni: letelepedtek tehát a tó közepére, nyugodtan várták az elkövetkezendő véget és titokban biztosan azt remélték, hogy talán most már végre békében fogják őket hagyni..."


Johnson és felesége ilyen megfigyelések közben végezték el tudományos filmezéseiket. Táboruk lassanként állatseregletté alakult át: Johnson és a felesége állatbébiket hoztak a tanyára, felnevelték azokat, némelyik ottmaradt, némelyik megszökött. Közben csak akkor szólt a puska, ha életüket fenyegette veszedelem, egyébként berregett a fényképezőgép, a csodálatos filmszalag segítségével megörökítődött az, amit oly kevesen láthatnak a fehér emberek közül: az igazi ősvilág, a sivatag és az őserdő élete! Még két repülőgépet is szereztek, az egyiket Zebrának, a másikat Zsiráfnak nevezték el. A gépmadarakkal eljutottak a Kilimandzsáró fölé, lefilmezték a gyönyörű Kenya hófödte csúcsát, néma kráterét, elszálltak a gépmadárral ismeretlen tájak irányába, vonuló darvakat, flamingókat örökítettek meg repülés közben. Közel másfél évtizedet töltöttek Afrikában, hogy azután két esztendőre Borneo szigetén üssék fel tanyájukat, ott is az őserdők közepén! Azok a murutok (borneói bennszülöttek), akiket felfogadtak, úgy beszéltek később erről a két emberről, mint különös, égből földreszállt lényekről, akik jósággal, barátsággal segítettek mindazokon, akik a közelükbe kerültek. A borneói film a tudományos élet büszkesége: rohanó folyók, titokzatos tavak, mocsarak élete elevenedik meg rajta.
Majd megint Afrika következett, azután két évtized múlva végleg visszatértek Amerikába. És itt történt a szerencsétlenség: Martin Johnson, aki megtanulta a repülőgép vezetését s aki trópusi viharokban, tornádók közepette vitte fel a Zebrát és a Zsiráfot túl a felhőkön, 1938-ban, Los Angeles közelében, szép, derűs és nyugodt időben — lezuhant repülőgépével....


(Forrás: DÉKÁNY ANDRÁS: A huszadik század világvándorai Singer és Wolfner Irodalmi Intézet RT, Budapest, 1942. Lelőhely: a csíkszeredai Kájoni János Megyei Könyvtár Dokumentációs Részlege, Kelemen Katalin szíves közreműködésével)

Következik DÉKÁNY ANDRÁS: Carl  Akeley, a múzeumi állatország megalapítója