DÉKÁNY ANDRÁS: Sten Bergman, Kamcsatka vándora

Bergman feleségének festménye Kamcsatkáról

Vannak felfedezők korunkban, akikről a nagyközönség alig hall valamit, pedig a tudományos világban ismert a nevük és életük teli van kalandosabbnál kalandosabb mozzanatokkal. Ilyen kutató Sten Bergman is, a fiatal svéd tudós, aki tíz esztendő óta jóformán évről-évre felkeresi Kelet-Ázsiában Kam-csatkát és azt a szigetsort, amelyet Kurili-szigeteknek hívnak a japánok. Ez a világ, a föld egyik legridegebb és legzordabb része. Kamcsatkát és a Kurili-szigeteket a viharok honának nevezik, mint a párhónapos nyár után máris beköszönt a tél, a borzalmas fagyok és a kietlen szél ideje.


Nemrégen nálunk járt, Magyarországon, Sten Bergman. Előadása után összeültünk egy kicsit beszélgetni a budapesti egyetem ásványtani intézetében. Elcsodálkoztam, amikor megláttam: hogyan lehet, hogy ez az alacsony, sovány ember annyi szenvedést kiállt! Megbirkózott hajótörésekkel, Kamcsatka fagyával, a jeges szelek marásával. Érdekes, furcsa ember. Egy kicsit ázsiai típus, ferde a szeme és sárgás az arcbőre. Pedig azt mondják, hogy régi svéd családból származik, ősei svédországi földmívelők és kereskedők voltak, de a fiatal Bergman már a norrköpingi főiskola hallgatója lett.

Bergman fotózik

Szerényen állt ezen a vasárnapi délelőttön az újságírók között és szinte zavarba jött, amikor megkérdeztem tőle, mi szépet talál abban a Kamcsatkában, amelyről mi csak rosszat hallottunk eddig!
— Ha a feleségem itt lenne, — mosolygott Bergman, — most nagyon összeszidná magát. Mert higyjék el, hogy Kamcsatka szép, nagyon szép. A feleségem egyik legnagyobb híve ennek a vidéknek és ha egy európai asszony ennyire megszeret egy vidéket, akkor az csak szép lehet. Nem mondom, kezdetben kínlódtunk eleget, a feleségem is meg én is, de mindez csak átmenet volt. Amikor fáztunk a hidegben, a hóviharokban és kicsit hűvösnek találtuk a lamutok sátrait, mindig arra gondoltunk, hogy jön majd jobb idő is, csak ki kell várni. Ha a kutatóban nincsen meg ez a jobb időbe vetett bizalom, ne is keressen fel idegen világrészeket. Csak egy példát mondok. Amikor először vettünk búcsút Kamcsatkától, csodálatos este volt. A távolban vörösen világított a Klucsevszkaja és az Avacsinszkája vulkán, Kamcsatka partjairól pedig felénk hozta a szél a fenyők illatát. Szinte láttuk, hogy az erdőkben járnak a medvék, feljebb pedig rénszarvascsordák vándorolnak, a szigeteken pedig a taporka-madarak énekelnek. Ekkor éreztük mind a ketten, hogy visszajövünk. Mert csodálatos ez a nomád élet és ezért szép Kamcsatka! A nomádsága, az elhagyatottsága és ridegsége...


Bergman csupa derűlátás. Ez kicsendül minden munkájából és minden szavából. Kurili-szigetekről írt könyvénél kevés érdekesebb olvasmányt ismerek. A Kurili-szigetek Japánhoz tartoznak. Nemurótól, Japán legészakibb kikötővárosától húzódik fel ez a szigetcsoport egészen Kamcsatkáig. A szigetsorban 31 sziget sorakozik egymás mellett, majdnem mindegyiket vulkanikus, meredek hegyek, működő és kialudt vulkánok borítják. A földrengés és a vulkánok kitörése nagyon gyakori errefelé, a bennszülöttek annyira megszokták, mint mi a nyári viharokat. A szigetek területe 16 ezer négyzetkilométer. A tengerészek között a Kurili-szigetek nem örvendenek valami jó hírnévnek, mert meredek partjaikat majdnem egész nyáron át köd borítja s majdnem egész éven át vad viharok dühöngenek felettük. Ezért hívják a Kurili-szigeteket a viharok hazájának!


Itt élt több esztendőn át Sten Bergman, a svéd kutató. Bejárta ennek a területnek szinte minden egyes részét tengeren és szárazföldön. Maga is mondja, hogy kevés fehér ember fordult még meg ezeken a szigeteken és olyan talán egy sem, aki tudományos kutatás végett jött volna ide. Beszámolójából kiderül, hogy a színes élményeken és kalandokon kívül értékes tudományos felfedezésekkel tért vissza hazájába.


A Kurili-szigetek vidékén kagylóhalászattal is foglalkoznak a bennszülöttek. A fésűkagylót gyűjtik, amely milliószámra él a tenger fenekén. Motorhajók mennek ki a tengerre, hat-tízfőnyi japán legénységgel, akik búvárok segítségével dolgoznak. A búvár a fenéken hálókosarakba gyűjti a kagylókat. Az egyik alkalommal Sten Bergman is kedvet kapott ahhoz, hogy leszálljon a tenger fenekére. Vasárnap reggel volt, amikor japán szolgájával beültek egy csónakba és behajóztak az egyik halászhajóra.

Bergman felesége, Dagny

Bergman felment a fedélzetre és megmondta a búvároknak, hogy szeretne leszállni, adják kölcsön a búvárruhát. A búvárok nagyon csodálkoztak és azt mondták, hogy az lehetetlenség! A tenger fenekére való leszállást tanulni kell, előbb öt-hat méteres mélységű vízben, azután mindig lejjebb és lejjebb, de egyszerre nem lehet ilyen mélyre leereszkedni. Bergman azonban nem tágított, végre is beöltöztették: felvette a búvárruhát, néhány szvettert húzott alája, hogy ne fázzék a mélyben. Azután néhány perc múlva már lent volt az Ohoczki-tenger fenekén! Elbűvölve nézte a különös tájképet. Az algák között nagy csapatokban úszkáltak a halak; a tisztások homokos talajában rengeteg mindenféle fésűs-kagylót látott. Elkezdett sétálni a fenéken. Lépten-nyomon hatalmas félszegúszó halakat riasztott fel az iszapból. Egyik nagyobbfajta hal nyugodt mozdulatokkal feléje úszott és egy cseppet sem csodálkozott azon, hogy milyen különös lényt lát. Bergman kezei krétafehérek voltak, mert a víz hatalmas nyomása a vért teljesen kiszorította belőlük. Lehajolt, hogy egy kagylót vegyen fel, de ebben a pillanatban elveszítette a talajt a lába alól és észrevette, hogy útban van fölfelé a vízben. Fent a halászok nyugtalankodni kezdtek, ezért húzták fel Bergmant.


Igénytelen   ember.   Neki   ugyan   teljesen  mindegy,   hogy hóban, vagy jégen hajtja fejét álomra. A hálózsákot mindig magával vitte, úgy vándorolt ebben a kietlen világban. Jeterofu-sziget  belsejében,   a   Szasiuzu-hegységben történt,   hogy medvevadászatra  indult.  Egész napon át követte a medvék nyomát, néha elő is bukkant valahol a mackó, de lőtávolon belül nem tudta becserkészni. Dombra fel, völgybe le folyt a hajsza, elől a medve és jóval hátrább a svéd. A medve megneszelte, hogy puskás ember követi, mert állandóan trappolt. Végül is nyomtalanul eltűnt az állat. Beesteledett és Bergman ott állt Jeterofu havában, a szeles, hideg estében. Talált egy medvebarlangot, de nem volt egészen bizonyos benne, hogy a barlang üres-e.


Tízméternyire megállt a barlang előtt, levette a puskát a válláról és stentori hangon, ékes svéd nyelven beordított: van-e medve odabent? Mint írja, meg volt győződve róla, hogy a medve az udvarias kérdésre feltétlenül felelni fog és válaszképen kibújik odújából. Felelet azonban nem jött az alvilágból és így Bergman bebújt a barlangba. Átkúszott a kis alagúton, azután megkereste a medve fekvőhelyét, amely illatos fenyőágakkal volt kibélelve. A hátizsákból karácsonyfagyertyákat  szedett elő,  előkészítette a  teáskannát,  kényelmesen letelepedett,  megvacsorázott,  sőt még  csokoládét is evett a nagyszerű szállás  örömére. Azután pipára  gyújtott,  magnéziumfénynél le is fényképezte magát, levelet írt a feleségének. Majd lefeküdt, a puskát maga mellé helyezte és nyugodtan elaludt. A medve nem látogatta meg. Ilyen ember Sten Bergman.


Kamcsatka a hó és jég, tundrák és sűrű bozótok, nomád népek és vulkánok, kietlen tájak s a ridegség birodalma! Ezt a vidéket szemelte ki a svéd földrajzi társaság arra, hogy Sten Bergmant nagyobb expedícióval a terület felkutatására küldje. Előzőleg, mint láttuk, a Kurili-szigeteken kutattak, de csak ketten, Bergman és felesége, a hős Dagny Bergman. A kamcsatkai útra azonban nagyobb expedíciót állítottak össze, kettőjükön kívül elindult a föld túlsó oldalára Hulten Erik és Elsie Hulten botanikusok, René Malaise zoológus és Ernst Hedström preparátor. A cél az volt, hogy Kamcsatka természeti viszonyait tanulmányozzák. Az expedíció hosszas utazás után meg is érkezett Kamcsatkába, az orosz fegyencek és a kamcsadálok, lamutok és korjákok, a legtávolabb élő, legkevésbbé ismert nomádok birodalmába. Mindannyiuknak kijutott a küzdelemből, gyakran forogtak életveszedelemben, a vad hóviharok és a téli utazások szenvedése egyformán sújtotta őket, valamennyien megküzdöttek a tenger viharaival, a vad hegyek vad növényzetével, az úttalan utakkal, tengernyi megpróbáltatással. Hat fehér ember, hat kitűnő svéd, közöttük két nő, Dagny Bergman és Elsie Hulten!


— Amikor el kellett hagynunk ezt a földet, — mondotta két évvel később Sten Bergman, — ahol annyit küzdöttünk, egyikünk sem szívesen indult vissza a civilizációba, mert megszerettük a kietlen és szép Kamcsatkát!

A medve és a róka, a szörnyű, ,,alsovnik"-nak nevezett bozótos, a törpefenyő, a hó hazája tehát szép is lehet. Bizonyára az, ha annyira hatása alá került Bergman, aki rajongva beszél és ír a vulkánokról, a Klucsevszkaja, az Avacsinszkaja, az Opala, a Supanova vulkánokról, a rideg téli éjszakákról, amikor csak a szánhúzó kutyák és az erdőkben bujkáló rókák üvöltését lehetett hallani. Megértéssel beszél a föld legelhagyatottabb népeiről: Kamcsatka nomádjairól, akik szegénységben, nyomorult táplálékon, alkoholtól megmérgezve, deportált, lezüllött és kegyetlen orosz fegyencekkel keveredve élik nyomorúságos életüket.


Sten Bergmanék betekintettek a kamcsadálok, a korjákok és a lamutok, a mongoloktól leszármazott őslakók életébe. De nemcsak betekintettek, hanem közel két éven keresztül közöttük éltek, fehér embernek szinte elképzelhetetlen körülmények közt. Ezek a nomád népek nem ismerik a tisztálkodást, olyan egyszerűek és olyan primitívek, mint amilyen évezredekkel ezelőtt lehetett a mongol puszták népe. Nem úgy élnek, mint az eszkimók és nem úgy laknak, mint a lappok. Kezdetleges jurták a szállásaik, élelmiszerük többnyire a rénszarvas, a pénzegységük   pedig  a  világhírű   prémes állat, a coboly prémje. Kezdetben  Sten   Bergman  is   elcsodálkozott, amikor  a  kamcsadálok  azt kérdezgették tőle, vajon hány cobolyprémért vette a puskáját, meg azt a csodálatos szerszámot amelyen olyan közel kerül az ember szeméhez minden, a távcsövet. Bergman és társasága azonban később annyira hozzászokott az új valutához, a cobolyprém értékegységhez, hogy amikor visszajöttek, hónapokon keresztül nehéz volt megszokniok Stockholmban a svéd őrével való számítgatást. Leírja, hogy például az egyik kamcsatkai a szomszédjától egy csónakot vett. A csónak ára majdnem egy cobolyprém volt, de nem egészen. Aprópénznek visszakapott a cobolyért egy róka-prémet és ezzel kész volt az üzlet.
Természetesen Bergman követte a kamcsadálokat pénzszerzési útjukon is, vagyis a cobolyvadászaton. Elment velük mindenhová, hogy megismerje életüket, közben gyűjtötte a ritkaságokat, a néprajzi tárgyakat, madár- és állatbőröket; Hulten és felesége pedig Kamcsatka növényeit.


A lamutok és a korjákok pásztorkodó népek, a rénszarvas a vagyonuk. A lamut azonban egy-két fokkal előbbre van a korjáknál: ők vadászgatnak is, de az életük azért épp olyan egyszerű és szegényes, mint a korjákoké. Sten Bergman leírja kamcsatkai útirajzában, hogy a lamutok rénszarvasszánja valóságos műremek. Nyírfából készítik, de akárcsak a kutyaszánoknál, itt sem használnak egyetlen csavart vagy szöget sem. A szán különböző részeihez vékony, cserzetlen rénszarvasbőrből készítik a szíjakat és éppen ezért az egész alkotmány ruganyos, hajlékony s mivel rénszarvast használnak kutyák helyett, árkon-bokron át rohanhat a kamcsatkai alkalmatosság. A lamutok a rénszarvast hátaslóként is használják. Rajtuk kívül csak az északszibériai tunguz népek nyergelik meg a rénszarvasokat, Ősi világukban élnek, tehát pogányok. „Névleg keresztények ugyan — írja Bergman — és a görögkeleti egyház tagjai. A jurtákban szentkép is függ és a szentkép előtt keresztet vetnek. De a lelkük mélyén ma is ragaszkodnak a sámánizmushoz, vagyis ahhoz a mesterkedéshez, amellyel a lelket felhasználhatják bizonyos dolgokra. Ehhez a varázslathoz kell a legfontosabb szerszám, a sámán-dob."


Életük egyszerű és egyhangú, mint amilyen a vidék, a végtelen kamcsatkai erdő és a pusztaság. Hajnalhasadtán kelnek, a csillagok még ott látszanak a jurta füstnyílásán keresztül. Akiknek kedvük tartja, azok megmosakodnak, de kevés ilyen elszánt ember akad a lamutok tanyáján. És ez a mosakodás sem túlságosan bonyolult. A legegyszerűbben intézik el: minden tisztességes lamut jurtájában van teáskanna; a kanna csövéből vizet szívnak a szájukba, ezt a markukba fújják, majd szétkenik az arcukon. Ennyi a mosdás. A gyerekét mosdató édesanya még ennél is egyszerűbben intézi el a kérdést: száját teleszívja vízzel, majd a gyerek arcába fújja, azután egy moha-csomóval szárazra törli a kicsit. A férfiak kimennek a nyájakhoz, az asszonyok pedig hozzáfognak a házi foglalatoskodáshoz;  többnyire  a bőrök elkészítéséhez.  Minden  ruhájuk prémből készül, rénszarvasbőrből, kivéve a sapkákat, amelyeket a tehetősebbek vidrabőrből készítenek. Az a gazdag ember és az a falu elsője, akinek nem menyét, nem kutya, hanem vidrabőr a kucsmája! Ruháikat bélhúrral varrják össze és ha lehet, színes üveggyöngyökkel díszítik fel, mert a cobolyprém. után Kamcsatkában még most is az üveggyöngy  ér a legtöbbet.

Sten Bergman portréja

Hónapokon keresztül éltek Bergmanék a lamutok között, majd innen áttették szállásukat a korjákokhoz, belső Kamcsatka nomádjai közé. A korjákok már nem szégyenlik a pogány szokásokat; ők teljesen a sámánizmus hívei, nem is ismerik a görögkeleti,   oroszoktól terjesztett vallás szokásait Náluk a sámán a legnagyobb úr, nemcsak varázsló, nemcsak főpap, hanem a föld és az ég ura, akinek varázsszavára rénszarvasok születnek, emberek gyógyulnak. Egy ilyen sámán egyszer bemutatta a tudományát  Bergmannak. Felvette  a mindenféle csörgővel, állatfogakkal feldíszített ruháját, a bőrszalagokkal feldíszített, csúcsba szaladó sámánsüveget, kezébe vette a  dobot,  majd  énekelni  kezdett.  A jurtában  sötétség volt, csak a tűz égett, az öreg sámán mind jobban belemelegedett a különös melódiájú, inkább sóhajtásnak, vonitásnak hangzó sámánvarázsdalokba. Lábával dobogott, kezével, a dobbal  hadonászott,  hogy   elővarázsolja  az  idegeneknek az Avacsinszkaja és a Klucsevszkaja tetejéről a szellemeket. Az öreg szemei kimeredtek, a dob dübörgött, a jurtában különben  döbbenetes  némaság   uralkodott.   A   korjákok   behunyt szemmel bizonyára  látták  a  szellemeket,   de  mint  Bergman mondja: ,,Hogy mit hallottak a szellemektől, azt nem árulta el az öreg sámán. Annyi bizonyos, hogy egész lelkével végezte mesterségét, mert a bűvölés után holtfáradt volt a nagy ideg. izgalomtól."


A Lisztvenicsnaja-öbölben érdekes felfedezést tettek Bergmanék, amely sok tekintetben rávilágított arra, miért élnek Kamcsatka népei  olyan szörnyű primitívségben. A Lisztvenicsnaja-öbölben felfedezte Bergman egy kőkori falu maradványait. Először hamut és elszenesedett ágdarabkákat találtak, majd rábukkantak a hajdani   tűzhely   maradványaira, megbarnult és megfeketedett kövekre. A helyrajz szerint, amit egészen jól ki lehetett venni, az ősi kamcsadál tűzhely nem állott a jurta közepén, hanem annak egyik fala mellett, ösi obszidián szilánkok hevertek mindenfelé, továbbá állati csontok és halgerincek maradványai kerültek elő.  Majd kiásták a kőkori falu második jurtáját is, itt a tűzhely közelében sok, teljesen sértetlen csiga- és kagylóhéjat találtak, olyan jó állapotban,   hogy   a   legtöbb   még   megtartotta   gyöngyházának fényét is. Ebben a jurtában néhány szép obszidián nyílhegyre is bukkantak. Majd egy kőbaltát találtak, rendesen csiszolva és egy kőből való mécsest, azután több agyagedény cserepét. A cserepekből sikerült egy   korsót  teljesen  összeilleszteni  s kiderült, hogy a világ legritkább korsófajtáját találták meg; olyan házieszközt, amelynek a füle nem az edény külső, hanem belső oldalán volt!  Hogy miért készítették ilyen  különösen ezeket az edényeket az ösi jurta lakói, arra bizony nem lehet feleletet adni.


Az ásatásnak különben egészen csodálatos eredménye volt, fényt vetett egy olyan kérdésre, amely felett sokat vitázott a tudomány. Obszidián nyilak, kőbalta — mind egytől-egyig a kőkorszak emlékei! Ugyanakkor a jurták aránylag nem is voltak nagyon idősek. Felvetődött tehát a kérdés, hogy mikor, milyen időben használhatták ezeket az eszközöket a kamcsadálok és mikor fejeződött be Kamcsatkában a kőkorszak! Ahhoz kétség sem fér, — Sten Bergman szerint, — hogy valaha kamcsadálok lakták a Lísztvenicsnaja-öböl telepét, mert mind a korjákok, mind a lamutok jóval később vándoroltak be Kamcsatkába a tunguz-puszták felől. És különben is ennyire délre még mindmostanáig sem jöttek le. A későbbi kutatások alkalmával előkerült feljegyzések is azt bizonyították, hogy ezekben a földbe vájt mélyedésekben, a kamcsadál jurtákban, kamcsadálok laktak. És a vizsgálatoknak, a múlt faggatásának egészen különös, szinte hihetetlenül hangzó eredménye lett.


Bergman megállapította, hogy a kamcsadálok kőkorszaka csak néhány évszázaddal ezelőtt fejeződött be, mert a régi írások is azt bizonyították, hogy amikor a régi orosz utazók felfedezték Kamcsatkát és a félszigettel együtt a kamcsadálokat, tehát 1697-ben, a kamcsadálok még a kőkorszakban éltek; vadászszerszámaik, házieszközeik kőből készültek, nem ismerték sem a vasat, sem a rezet, mert ezek nem találhatók Kamcsatkában!a


A hajózástól mindig féltek, kezdetleges vízieszközeikkel nem mertek kimenni a tengerre és így ez a nép úgy élt még nem is olyan régen, mintha valami idegen bolygón, élte volna le napjait. Azt sem tudták, hogy rajtuk kívül élnek még emberek a földön. Hogy honnan származtak el, melyik táj volt évezredekkel ezelőtt a szülőföldjük, arra már nincsen felelet.
Az ember gyakran szereti hangoztatni, hogy mi mindent tudunk már, mi mindenhez értünk és hol van már az a kőkorszaki világ, amikor az ember kőbaltát csinált és obszidiánból csinálta a nyílhegyet! Nos, amikor Európában befejeződött a renaissance, Ázsiában még élt egy nép a kőkorszakbeli primitívségben.


Ez a felfedezés egyik legnagyobb eredménye Sten Bergman kamcsatkai expedíciójának.


(Forrás: DÉKÁNY ANDRÁS: A huszadik század világvándorai Singer és Wolfner Irodalmi Intézet RT, Budapest, 1942. Lelőhely: a csíkszeredai Kájoni János Megyei Könyvtár Dokumentációs Részlege, Kelemen Katalin szíves közreműködésével)

Következik: DÉKÁNY ANDRÁS: Martin Johnson, a Paradicsom-tó környékének lakója