DÉKÁNY ANDRÁS: Carl Akeley, a múzeumi állatország megalapítója

A newyorki természetrajzi múzeum nemcsak arról híres, hogy kiváló tudósai vannak, hanem arról is, hogy a legnagyobb gyűjteménnyel rendelkezik. Megtalálható ott az állatország minden egyes eddig ismert tagja, az egész világ flórája és a geológiai gyűjtemények egész sora. Mindez úgy van összeállítva, oly szemléltetően, hogy a legegyszerűbb ember is, aki bekerül ebbe a, városnagyságú épületcsoportba, azonnal látja, hogy milyen ma az élet a földön és milyen volt ez az élet valamikor régesrégen, az ősidőkben. Mert az amerikai múzeum volt az első, amelyik kidobta a szomorú és poros vitrineket, szomorú és poros állataikkal és helyükbe beállította magát a tájat: híres festőivel megfestette a környezetet; fákat, növényeket preparáltak és azok közt helyezték el a kitömött állatokat. A látogató előtt csodálatos panorámában vonul végig Afrika, Amerika, Ázsia, Ausztrália és a sarkvidék állatvilága. Természetesen ilyen óriási munkához, ilyen művészi és technikai feladathoz megfelelő ember is kell.
Ilyen ember volt Carl Akeley, példaképe a lelkes tudósnak, de példaképe a művésznek és a természet rajongó barátjának.
Akeley már nem él. Esztendőkkel ezelőtt hősi halált halt a Belga-Kongóban és a sírja is ott áll a dzsungel közepén, liánoktól és a dzsungel ősnövényeitől elborítva. Fölötte trópusi madarak énekelnek s a dzsungel állatai váltanak át a kő-kereszttel jelölt dombocskán. Úgy halt meg, ahogy kívánta, ahogy legjobb barátjának mondta egy este a múzeum Afrika-termében:
— Roy, mielőtt meghalok, még egy kis időre meghúzom majd magam a sátramban. Kis tábort ütök Afrikában, üldögélek a tábortűz fénye mellett, pipázni fogok és nem csinálok semmit! Boldog leszek, mert nem tartozom már senkinek számadással.
És Akeley majdnem így tett, — csak éppen nem üldögélt és nem pipázott. Mert csak a munkát ismerte s ezenkívül semmi más örömet.

Akeley eredetileg szobrásznak készült és úgy lett belőle preparátor és később zoológus: éveken keresztül expedíciókat vezetett Afrikába és Ázsiába. Amerika legkiválóbb természetbúvára volt, az idegen tájak szerelmese. Nagyszabású kirándulásai, azok a bizonyos, híres „safarik", mindig nagy eredménnyel zárultak. Akeley puskája pedig csakis akkor dördült el, ha valami egészen különleges állatpéldány került eléje. „Ake" (így hívták a barátai), magános ember volt, nem szerette az úgynevezett nagyszabású expedíciókat, egyedül vágott neki  az  őserdőknek,   a  pusztaságoknak,   csakis bennszülött vadászai, nyúzói és szolgái kísérték. Középmagasságú, szikár, kicsit görnyedten járó férfiú volt, de mint mondta: elnyűhetetlen. Nem ismerte a   fáradtságot és sikerrel küzdött évtizedeken keresztül a fehér embernek sokszor gyilkos klímában. Akeley a múzeum szerelmese volt, a szemléltető gyűjtemények elve lebegett előtte. Tulajdonképen őt nevezhetjük a mai, modern múzeumelmélet apjának. Irtózott a vitrinektől, a hatalmas üvegszekrényektől,  amelyekben úgy festenek a kitömött állatok, mintha dunsztos üvegben lennének. Folyton azon elmélkedett, hogyan lehetne teljes egészében kiemelni, a megfelelő környezet   hangulatával   körülvenni   a   művészi preparátor keze alól kikerült múzeumi állatot. Hogy a new-yorki múzeum és a  chicagói  Field-múzeum  nemcsak  nagy értékekkel  dicsekedhetik,   hanem  a nagyközönség számára megnyitott termei olyan csodálatosan szépek, azt nagyrészt Carl Akeleynek, a művésznek és a zoológusnak lehet köszönni. Akeley hirdette, hogy a fiatalságot „tűzön-vízen keresztül" közelebb kell hozni a természethez, hiszen a newyorki, a pittsburgi, a philadelphiai, chicagói gyerekek, diákok és iparosfiúk, a városok, a gyártelepek ifjúsága mást se lát, mint házakat, tűzfalakat, utakat, füstöt és egyebet se szív, mint rossz levegőt. Legalább lássa meg, mit rejt a természet. így születtek meg azok a különös gyűjtemények, amelyeket minden nap autók szállítanak el a különféle iskolákba a newyorki múzeumból! Madár-, emlősállat- és ásványgyüjtemények kerülnek az érdekes autók polcaira, minden autóhoz egy-egy filmvetítőgép tartozik és így a gyerekek könnyen megláthatják azt, amiről azelőtt csak álmodozhattak: a múzeum kincseit. Akeley ifjúsági múzeumának külön épületet emeltek, 900.000 dollár költséggel, valóságos önálló múzeumot. A tanároknak és a tanítóknak, a természetrajz előadóinak nincsen más dolguk, mint hogy telefonon felhívják a múzeum ifjúsági osztályát és fényképekkel kísért előadást kérnek, kitömött állatokkal, felolvasásra szánt szöveggel együtt.

Az az ember, aki kitervezte ezt a szép és kultúrértékű munkát, életének nagy részét a dzsungelekben harcolta végig. Volt része izgalmakban éppen elégszer.
Egyszer egy párduc terítette le, amikor hazatérőben volt a táborba. Akeley azon a napon varacskos disznót keresett, ezt a vaddisznónál jóval nagyobb, félelmetes agyarú állatot. Az őserdő fái között ballagott lassan előre, majd egy patak medréhez ért, amikor hirtelen sárga pont villant fel előtte. Eldördült a puska, de a golyó csak a párduc egyik lábát törte el, ami komoly veszedelmet jelent! Akeley menekülni igyekezett. A vadállat azonban a hátára ugrott és marcangolni kezdte. A közelben nem volt senki. Akeley egyik kezével a hasát védte, a másikkal pedig a párduc torkát szorongatta, így hemperegtek a homokban. És a vékony ember, az elszánt afrikavadász és tudós, csodát művelt: puszta kézzel megfojtotta a párducot, térdeivel pedig betörte a bordáit! És ez nem legenda, hanem valóság: a történtek után hónapokig feküdt tábori szállásán, élet-halál között, cafatokra tépett hústömeg volt, mint azt Elliot professzor jelentette a múzeumnak.



Más alkalommal egy elefánt szakította be Akeley mellkasát: véletlenül nem volt megtöltve puskája, mikor az elefánttal találkozott. Alkonyatkor történt a találkozás és reggel volt, amikor ráakadtak a sebesültre. Agóniában töltötte el, a dzsungel közepén az afrikai éjszakát: körülötte oroszlánok bömböltek, hiénák üvöltöttek és ha egy kicsit is magáhoztért, nem gondolhatott másra: mi lesz, ha a közelben csatangoló állatok megérzik az emberszagot!? ...
Egyszer feketehimlőt is kapott, úgyhogy felettese, múzeumi igazgatója, könyörgő táviratot küldött neki, hogy felépülése után, megrokkant egészségére való tekintettel, hagyja már ott Afrikát és jöjjön vissza New Yorkba! Az öreg Aket azonban nem abból a fajtából faragták, aki meghátrál. Amikor egy időre visszatért, ott folytatta munkáját, ahol elhagyta. A múzeum preparátori osztályának volt a vezetője s mint említettük, igazi művész. Mielőtt hozzáfogott volna az elefántok, oroszlánok, gorillák kitömetéséhez, előbb mindegyik modellt megcsinálta kicsi bronzszobrokban. Ezek a szobrok ma külön értékei a múzeumnak: a világ egyik legtehetségesebb szobrászává avatják Carl Akeleyt, a vadon rajongóját. Egyik leghíresebb és legismertebb szobrának a címe „Sebesült bajtárs"; két hatalmas elefánt támogatja a megsebesült cimborát. Ez a csoport látható bronzmodellben és megvan „valóságban" is, ékessége az Afrika-teremnek, melyen egy kitömött elefántcsorda vonul keresztül, hat nagy és két kicsi elefánt, megfelelő környezetben.

Akeley természetrajzi kutatásain kívül több felfedezést is tett. Ő találta fel a cementfecskendőt, amely nélkül manapság már képtelenek lennének kitömni, illetőleg preparálni egy elefántot, de ugyanezt a cementfecskendőt sikeresen használták a Panama-csatorna építésénél és a cementhajóknál, amelyeket a világháború alatt próbáltak Amerikában forgalomba állítani. Az állatok fényképezésére különleges fényképezőgépet talált fel és egyéb találmányokkal is gazdagította a múzeumtechnikát.
Akeleynek az oroszlánok és az elefántok voltak a kedvencei. Az oroszlánok ugyan gyakran meghajszolták, egy elefánt majdnem összetaposta, de ő mindig azt vallotta, hogy: „nincs szebb állat az oroszlánnál és az elefántnál és — nincsenek szebb éjszakák az afrikai éjszakáknál!"
„Az oroszlán igazi sportférfi — írja könyvében, — de csak addig, amíg nem bántják. Nem avatkozik bele más dolgába, az ember mégis hidegvérűen lelövi, mert úgy tanulta, hogy az oroszlán ragadozó állat. Pedig az ember a ragadozó, mert minden állatot megöl, hogy megehesse a húsát, vagy felhasználja a bőrét, még a madarakat is, csak azért, hogy a nők kalapján tollak ékeskedjenek!"
Szerette a vadont és szerette a vadállatokat. Fegyvert csak azért hordott magánál, hogy védekezzék és hogy megszerezze a múzeumnak való példányt. Fegyverét azonban csak akkor sütötte el, ha valóban olyan állatot látott, amely alkalmas volt a kitömetésre.
„Bennem állandóan két ember viaskodik, — írja, — az egyik azt mondja, hogy gyönyörködjél az állatokban, a másik pedig múzeumi átokkal van megverve és folyton azt suttogja a fülembe: nem követsz el bűnt, Akeley, mert a tudományt szolgálod, az emberek tapasztalatait gyarapítód és ezzel talán javítod is az emberek szívét."
Érdekes, ha elolvassuk Bell, Selous, Percival és a magyar Kittenberger Kálmán afrikai vadászkönyveit, mind azt mondják, hogy az oroszlánnál a legtöbb bajt tulajdonképen mindig az okozza, hogy az Afrikába került fehér vadász mindenáron oroszlánt akar lőni. Kétségtelen, hogy az oroszlán Afrika legveszélyesebb vadjai közé tartozik, de a régi Afrika-járók mégis azt hangoztatják, hogy nem annyira veszélyes, mint amilyen — a híre. Ezt igazolja Akeley is, aki azok közé a ritka emberek közé tartozik, akiknek módjában volt jóformán alig pár lépésnyiről megfigyelni az állatokat. Tanganyikában van egy terület, Serengeti-síkságnak hívják, ahol az oroszlánok egészen a legutóbbi évtizedig jóformán teljes háborítatlanságban éltek. Ezt a területet fedezte fel Akeley és ide vezette el azt a kisebb expedíciót, melynek tagjai között volt Martin Johnson is, a nagy fotográfus.

Erre az útra indult el az öreg Ake úgy, hogy barátjától, Andrewstől, az amerikai múzeum igazgatójától, így búcsúzott el:
—  Roy, mielőtt meghalok, még egy kis időre meghúzom majd magam a sátramban. Tábort ütök Afrikában, üldögélek a tábortűz fénye mellett, pipázni fogok és nem csinálok semmit!
Andrews így válaszolt:
—  Nem lesz abból semmi, kedves Ake. Maga is nagyon jól tudja, hogy csak tetszeleg az ilyen kijelentésekkel. Egyáltalában, miért megy akkor Afrikába? Azért, hogy pipázzék és tábortűznél üljön? Vallja be, ha meghallja az elefántok trombitálását, az oroszlánok bömbölését, szépen zsebreteszi a pipáját, elballag a tábortűztől és belefígyel az éjszakába, mint ahogyan a vadászok figyelnek és egyáltalában nem úgy, mint ahogyan a költők!
Igen, az öreg Ake elment erre az útra, bizonyára pipázott is és bizonyára elüldögélt a tábortűz mellett, de elsősorban az fűtötte, az nyugtalanította, hogy bebizonyítsa Martin Johnsonnak: ismer olyan oroszlános területet, ahol az oroszlánok nem támadják meg az embert.
Az öreg, törődött testű Afrika-kutató napokon keresztül kereste a Serengeti vidékén azokat az oroszlánokat, amelyeket egy évvel előbb látott. Végre megtalálta őket és akkor boldogan állított be Martin Johnsonék sátrába.
—  Most majd elhiszi, Martin, amit mondtam! — mosolygott csillogó szemmel.
Martin Johnson szerint olyan izgatott volt, hogy azonnal indulni akart és alig lehetett lebeszélni arról, hogy ne vágjanak neki az útnak a sötét éjszakában. Lefeküdtek: az egyik sátorban Akeley, a másikban Martin Johnson. Reggel azután puskát vettek a vállukra és nekiindultak, hogy megkeressék Akeley oroszlánjait. Őrákon keresztül ballagtak a Serengeti-sivatag száraz, szikkadt, sziklás vidékén, csurgott róluk a verí-ták, vakított a trópusi nap, az öreg Ake lihegett, Martin Johnson is megállt időnként, hogy kiszuszogja magát. Egy emelkedésnél Akeley megtorpant, majd előremutatott:
—  Itt vannak!


(...)


Ez (...) volt Akeley utolsó útja. Aznap ágynak dőlt és amikor Martin Johnson belépett a sátrába, látta, hogy Akeley nagyon beteg.

A szíve kezdett kihagyni, az öreg szerkezet nem bírta már a nagy megerőltetést!
Halkan suttogta Martin Johnsonnak:
— Menjen, Martin, és fényképezze tovább az oroszlánokat! Aztán mondja el a nagyvilágban, hogy mit látott, mert azt akarom: tudja meg a világ, milyen csúnya dolog az, hogy á sportférfiak gyilkolják az oroszlánokat! És mondja meg azt is, hogy az öreg Akenek igaza volt!
A Serengeti vadonában felvett oroszlánfelvételek ma már közismertek. Ismeri a „Simba" című filmből a nagyvilág, de csak egy-két jelenetet, magát a nagy filmet, az oroszlánok békés csoportjáról, csak a tudományos világ látta. Mi is büszkélkedhetünk ilyen felvételekkel: Széchenyi Zsigmond gróf, a „Csui" népszerű írója és annyi kitűnő vadászkönyv szerzője, egy-két évvel később ugyanezen a vidéken járt, elvetődött a Serengetibe és ott, nyilván ugyanazokat az oroszlánokat fényképezte le, alig ötven-hatvan lépés távolságról, amelyekről Akeley úgy beszélt, hogy „az én oroszlánjaim" ...


(Forrás: DÉKÁNY ANDRÁS: A huszadik század világvándorai Singer és Wolfner Irodalmi Intézet RT, Budapest, 1942. Lelőhely: a csíkszeredai Kájoni János Megyei Könyvtár Dokumentációs Részlege, Kelemen Katalin szíves közreműködésével)


Következik DÉKÁNY ANDRÁS: Richard Evelyn Byrd, a Déli Sark remetéje