DÉKÁNY ANDRÁS: Martin Johnson, a Paradicsom-tó környékének lakója

Martin és Osa

Az asszonyt Osának, a férfit Martinnak hívták. Martin az amerikai Kentuckyban látta meg a napvilágot. Gyerekkorában arról álmodozott, hogy cowboynak megy, pásztorfiú lesz, nagy rencseken fog majd élni, azután ménesgazda lesz, hatalmas gulyák ura. De a cowboyság rövid ideig tartott, a legényke érezte, hogy többre vágyik, hogy többet ér és felcsapott autószerelőnek. Hosszú, nyúlánk alakjára rákerült az overall, keze kifinomodott a műszerek kezelésénél, majd mikor a század elején feltűnt a mozigép, az autószerelőből rövidesen mozitulajdonos lett. Volt egy ládája, abban őrizte a kezdetleges szerkezetet, voltak különböző filmjelenetei, toldozott-foldozott ócskaságok, amelyeket a házalóktól vásárolt. Valahonnan kerített egy ponyvát s így készen is volt a mozi. Helyiség akadt a különböző pusztai kocsmákban, iskolákban.


Ugyanakkor az asszony egy cirkusszal járta Kentucky síkságait, a nagy rodeókon (a cowboyok lovasversenyein) jelent meg a cirkusz, hogy elszórakoztassa a közönséget. Egy ilyen rodeón történt, hogy összeismerkedtek. Martinnak, a mozitulajdonosnak, megtetszett Osa, a kicsi cirkusz gazdája. Összeházasodtak: eladták a mozit, eladták a cirkuszt és elhatározták, hogy világgá mennek. Kicsit utazgatnak, hogy meglássák, mi is van Amerika partjain túl.


Eljutottak San Franciscóba és ott, mivel mindig gyorsan határoztak, vásároltak egy filmfelvevőgépet. Ez a filmfelvevőgép alapozta meg a pályafutásukat. Valósággal művészei lettek a természet fényképezéseinek. Később a múzeumok is felfigyeltek rájuk, mert csodálatosnál csodálatosabb filmtekercseket pergettek le előadásaikon, melyeket a világban tett kirándulásaikon vettek fel.
Martin Johnson feleségével, Osával Jack London hajóján, a Snarkon kezdte meg kalandozásait a tropikus tengereken, a Csendes Óceán legtávolabbi zugaiban. Mindjárt kezdetben a legérdekesebb, de egyúttal a legveszedelmesebb szigetet szemelték ki, Malekulát, az emberevők szigetét. Az igazi, „romlatlan" emberevőket keresték, akik még nem kerültek összeköttetésbe a civilizációval és teljes primitívségében lehet megörökíteni ősi életüket filmen.

Vagy két esztendővel az első tengeri utazás után kezdte meg Johnson  kalandos  vállalkozását  Malekula  szigetén. Az első kaland hátborzongatóan izgalmas volt. Feleségével Vaon üti fel a főhadiszállást, egy kis szigeten, közvetlen Malekula partjai előtt. Vao lakóinak elég gyakran  van  szerencséjük angol  hadihajók látogatásához, állandó félelemben élnek és ezért aránylag megbízhatóak. Martin és Osa filmfelvevőgéppel, fényképezőgéppel, sok ajándéknak szánt dohánnyal, ócska ruhával és piros szövettel partra szállnak Malekulán, öt vaoi legény kíséretében. Amint kissé behatolnak az őserdőbe, száz és száz fegyveres bennszülött fogja körül őket. A legtöbbnek rozsdás, ócska puska van a kezében, a többinek nyila vagy furkósbotja van. Megjelenik Nagapate, a nagy nambásoknak nevezett nép félelmetesen komor főnöke is. Pillanatok alatt szinte elvesznek a bennszülöttek tömegében, ellenállásról szó sem lehet. Ebben a pillanatban felbukkan a sziget előtt az „Euphrosyne", az angol ágyúnaszád és a bennszülöttek rémülten menekülnek.
Alig egy esztendővel később Martin és Osa újból megjelennek Malekula partjain. Ezúttal nagyobb felkészültséggel érkeznek: rengeteg dohánnyal és egyéb ajándéktárggyal, több különleges szerkezetű filmfelvevőgéppel és vagy harminc fegyveres kísérővel, köztük öt európaival. Partra szállnak és diplomáciai tárgyalásokba bocsátkoznak a nagy nambásokkal. Rendkívül érdekesek ezek a barátkozások, Johnson kapitány különböző kísérletei a vadak bizalmának megnyerésére, még érdekesebb, hogy ez szinte teljes mértékben sikerül nekik. Nagapate megérti, hogy ezek a fehér emberek nem olyanok, mint akik büntetőexpedícióra jönnek néha, felgyújtják a falvakat, leölik a disznókat és a nagy nambásokat. És nem is olyanok, mint a munkástoborzók, akik erővel szedik össze és ragadják el kényszermunkára a bennszülötteket, hanem jószándékú érdeklődők. Felmerészkedik a hajóikra, odaáll a filrnfelvevőgép elé, jóízűen megeszi a kenyerüket és rágja a dohányukat, azután meghívja fehér barátait a falujába. Az expedíció állig felfegyverkezve, de öt-hatszáz fegyveres bennszülöttől körülvéve, elindul Malekula belsejébe, Nagapate falujába.


A kutatók körülbelül egy hetet töltenek a faluban, összeszednek ott minden adatot, amely a nagy nambások életmódjáról összeszedhető és sok kilométer hosszúságú filmet készítenek róluk. Komoly, tudományos értéke van az összegyűjtött adattömegnek. Az emberevők életmódja a mi fogalmaink szerint természetesen vérfagyasztóan kegyetlen és embertelen. Hosszú oldalakon keresztül számol be Johnson kapitány arról, hogyan vásárolják az asszonyaikat disznó-valutában, hogyan dolgoztatják őket reggeltől éjszakáig megállás nélkül, még csak eszükbe sem jut a férfiaknak, hogy ők is tehetnének valamit. Ha pedig az asszony megszökik, hajtóvadászatot folytatnak utána, hazacipelik és sántává kínozzák, hogy többé meg ne szökhessek. Leírja, hogyan temetik el élve az öregeket, akiknek már nem lehet hasznát venni, beszámol a háborúságokról, amelyek állandóan folynak a sziget különböző bennszülött-lakói között, állandó hadikészültségben tartják őket és szinte Havonta megtizedelik soraikat.

Különösen érdekes része Martin Johnson beszámolójának az a fejezet, amely a vadak számára rendezett mozgófényképelőadásról szól. A tengerparton felállított vászon előtt a legnagyobb gyanakvással helyezkednek el a nagy nambások. De minden aggodalmuk ujjongó jókedvvé változik át, amikor megjelenik a vásznon Osa, aki pedig ott ül közöttük, azután megjelennek ők maguk is, köztük egy öregember, aki már meg is halt. A siker zajos és hangos, olyan lárma van a nézőtéren, hogy Johnson kapitány nem érti a mellette ülő Osa hangját. A nagy nambások fölugrálnak, tele torokból kiabálnak, a vászonhoz rohannak és meg akarják tapogatni a felvonuló fekete embereket. Osa sír a meghatottságtól, még akkor is, amikor az előadás végén jönnek Nagapate alattvalói és követelik a belépődíjat: egy-egy csomag dohányt fejenként a — megjelenésükért.


A kis expedíció tovább folytatja útját Malekula partjai körül. Majd egy kisebb kutatóút következik a nyugati partvidéken, az őserdőben. A lakosság ezen a vidéken nagyon gyér, rendkívül bizalmatlan és vad. Kétnapi fáradozással, rengeteg dohány és piros szövet feláldozásával sem tudnak egyetlen bennszülöttet sem a filmfelvevőgép elé csalogatni. Végre erőszakkal próbálkoznak, körülkerítenek egy kis telepet az őserdőben. De mire benyomulnak a primitív kunyhók közé, senkit sem találnak ott: a bennszülöttek felszaladtak a fák tetejére és pillanatok alatt eltűntek a lombtengerben. Ügy másznak a fákon, mint a majmok. Osától megkapják a nevüket: a majomemberek. Külsejükre nézve is inkább majmok, mint emberek, életmódjuk sem sokban különbözik a majmokétól. Egy másik faluban később mégis sikerül megbarátkozniuk a majomemberekkel. Ezeknek egész teste be van festve, különböző harcias képeket festenek magukra. Kunyhóikban múmiává szárított emberi tetemeket, vagy füstölt koponyákat őriznek. A gyerekeik fejét elnyomorítják: három hónapos korukban szoros, kosárszerű kötelekbe fűzik a fejüket, amely alatt a koponya hosszúkás formára nyúlik meg nyolc-kilenc hónap alatt.


A festett majomemberek sok dohányért és egyéb ajándékért bemutatják Johnson kapitányoknak ősi táncukat. Sokszáz méter film készült erről a táncbemutatóról, a film egyik legérdekesebb dokumentuma mindannak, (amit a fehér ember eddig a csendesóceáni szigetek bennszülött lakóinak életmódjáról megtudott. Ezeknek a minden valószínűség szerint kihalásra kárhoztatott népeknek legérdekesebb emlékeit jelentik Johnson kapitány expedíciójának felvételei és feljegyzései.

A Hebridákon készített filmnek világsikere volt. Ez a film Martin Johnson életére is döntő hatású volt: elhatározta, hogy kimélyíti eddigi terveit: fényképeken és filmeken megörökíti azokat a földeket, ahol még ősi állapotban él, lélekzik a természet. Így esett a választás Afrikára. Martin Johnson és felesége, Osa Johnson 1923-ban új területet kezdett meghódítani a fiimezők számára: Kelet-Afrikát, a vadban bő, híres Kenya-gyarmatot, ott is a legelhagyatottabb részt, az Északi-Kenyát, amely Abesszíniával határos. Hogy mi mindent láttak, a híres Kaisot-sivatag szélén, abban a csodálatos, fehér ember nem látta birodalomban, azt tudjuk egy-két filmjükből, amelyek hozzánk is eljutottak, így a „Simba" (Oroszlán) című nagyszerű természeti mozgófényképsorozatból, amelynél nagyobbat és szebbet Martin Johnsonék óta senki nem készített. Ezek a filmek ma már a külföldi múzeumok féltett kincsei. Alig húsz esztendeje annak, hogy Martin Johnson hozzáfogott Afrika ősi életének fényképezéséhez és ez a húsz esztendő elég volt arra, hogy bebizonyítsa elméletét: a kultúra előrehaladásával, az ember térfoglalásával pusztul a föld nagy állatországa és valóban ideje volt annak, hogy legalább filmeken megörökítsék ezt az állatbirodalmat.


Afrikai tanyájukat csodálatosan szép környezetben ütötték fel és pompásan felszerelték. Valóságos falucska alakult ki a Paradicsom-tó partján: cölöpházak, laboratóriumok, raktárak épültek annak az ősi országútnak szélén, amelyen a közeli erdőkből kijártak az elefántok, hogy alkonyat idején a Paradicsom-tóhoz ballagjanak és lehűtsék magukat.


A Paradicsom-tó mellett valóban paradicsomi állapotok "lehettek. Ez a vidék tulajdonképen fokozatosan emelkedő domb, egy régen kialudt tűzhányó krátere, ahová befészkelte magát a tó zölddel és kékkel villogó színekkel, vizein mindenféle madarakkal, partjain, a fák ágain bölcsen gunnyasztó, öreg gólyákkal. A tó körül óriási őserdők terülnek el. A fák törzséhez moha tapad, az erdő pedig ezer hangtól zeng és zúg: elefántok bőgésétől, hiénák üvöltésétől és páviánok rikoltozá-sától hangos. Az ösvényeken vadvirág nyílik, az elefántok virágszőnyegeken gázolnak, körülöttük pedig pillangók száll-dosnak. A kicsi források és a vízesések csipkés vize olyan finom, mint a menyasszonyi fátyol...

DÉKÁNY ANDRÁS: Sten Bergman, Kamcsatka vándora

Bergman feleségének festménye Kamcsatkáról

Vannak felfedezők korunkban, akikről a nagyközönség alig hall valamit, pedig a tudományos világban ismert a nevük és életük teli van kalandosabbnál kalandosabb mozzanatokkal. Ilyen kutató Sten Bergman is, a fiatal svéd tudós, aki tíz esztendő óta jóformán évről-évre felkeresi Kelet-Ázsiában Kam-csatkát és azt a szigetsort, amelyet Kurili-szigeteknek hívnak a japánok. Ez a világ, a föld egyik legridegebb és legzordabb része. Kamcsatkát és a Kurili-szigeteket a viharok honának nevezik, mint a párhónapos nyár után máris beköszönt a tél, a borzalmas fagyok és a kietlen szél ideje.


Nemrégen nálunk járt, Magyarországon, Sten Bergman. Előadása után összeültünk egy kicsit beszélgetni a budapesti egyetem ásványtani intézetében. Elcsodálkoztam, amikor megláttam: hogyan lehet, hogy ez az alacsony, sovány ember annyi szenvedést kiállt! Megbirkózott hajótörésekkel, Kamcsatka fagyával, a jeges szelek marásával. Érdekes, furcsa ember. Egy kicsit ázsiai típus, ferde a szeme és sárgás az arcbőre. Pedig azt mondják, hogy régi svéd családból származik, ősei svédországi földmívelők és kereskedők voltak, de a fiatal Bergman már a norrköpingi főiskola hallgatója lett.

Bergman fotózik

Szerényen állt ezen a vasárnapi délelőttön az újságírók között és szinte zavarba jött, amikor megkérdeztem tőle, mi szépet talál abban a Kamcsatkában, amelyről mi csak rosszat hallottunk eddig!
— Ha a feleségem itt lenne, — mosolygott Bergman, — most nagyon összeszidná magát. Mert higyjék el, hogy Kamcsatka szép, nagyon szép. A feleségem egyik legnagyobb híve ennek a vidéknek és ha egy európai asszony ennyire megszeret egy vidéket, akkor az csak szép lehet. Nem mondom, kezdetben kínlódtunk eleget, a feleségem is meg én is, de mindez csak átmenet volt. Amikor fáztunk a hidegben, a hóviharokban és kicsit hűvösnek találtuk a lamutok sátrait, mindig arra gondoltunk, hogy jön majd jobb idő is, csak ki kell várni. Ha a kutatóban nincsen meg ez a jobb időbe vetett bizalom, ne is keressen fel idegen világrészeket. Csak egy példát mondok. Amikor először vettünk búcsút Kamcsatkától, csodálatos este volt. A távolban vörösen világított a Klucsevszkaja és az Avacsinszkája vulkán, Kamcsatka partjairól pedig felénk hozta a szél a fenyők illatát. Szinte láttuk, hogy az erdőkben járnak a medvék, feljebb pedig rénszarvascsordák vándorolnak, a szigeteken pedig a taporka-madarak énekelnek. Ekkor éreztük mind a ketten, hogy visszajövünk. Mert csodálatos ez a nomád élet és ezért szép Kamcsatka! A nomádsága, az elhagyatottsága és ridegsége...


Bergman csupa derűlátás. Ez kicsendül minden munkájából és minden szavából. Kurili-szigetekről írt könyvénél kevés érdekesebb olvasmányt ismerek. A Kurili-szigetek Japánhoz tartoznak. Nemurótól, Japán legészakibb kikötővárosától húzódik fel ez a szigetcsoport egészen Kamcsatkáig. A szigetsorban 31 sziget sorakozik egymás mellett, majdnem mindegyiket vulkanikus, meredek hegyek, működő és kialudt vulkánok borítják. A földrengés és a vulkánok kitörése nagyon gyakori errefelé, a bennszülöttek annyira megszokták, mint mi a nyári viharokat. A szigetek területe 16 ezer négyzetkilométer. A tengerészek között a Kurili-szigetek nem örvendenek valami jó hírnévnek, mert meredek partjaikat majdnem egész nyáron át köd borítja s majdnem egész éven át vad viharok dühöngenek felettük. Ezért hívják a Kurili-szigeteket a viharok hazájának!


Itt élt több esztendőn át Sten Bergman, a svéd kutató. Bejárta ennek a területnek szinte minden egyes részét tengeren és szárazföldön. Maga is mondja, hogy kevés fehér ember fordult még meg ezeken a szigeteken és olyan talán egy sem, aki tudományos kutatás végett jött volna ide. Beszámolójából kiderül, hogy a színes élményeken és kalandokon kívül értékes tudományos felfedezésekkel tért vissza hazájába.


A Kurili-szigetek vidékén kagylóhalászattal is foglalkoznak a bennszülöttek. A fésűkagylót gyűjtik, amely milliószámra él a tenger fenekén. Motorhajók mennek ki a tengerre, hat-tízfőnyi japán legénységgel, akik búvárok segítségével dolgoznak. A búvár a fenéken hálókosarakba gyűjti a kagylókat. Az egyik alkalommal Sten Bergman is kedvet kapott ahhoz, hogy leszálljon a tenger fenekére. Vasárnap reggel volt, amikor japán szolgájával beültek egy csónakba és behajóztak az egyik halászhajóra.

Bergman felesége, Dagny

Bergman felment a fedélzetre és megmondta a búvároknak, hogy szeretne leszállni, adják kölcsön a búvárruhát. A búvárok nagyon csodálkoztak és azt mondták, hogy az lehetetlenség! A tenger fenekére való leszállást tanulni kell, előbb öt-hat méteres mélységű vízben, azután mindig lejjebb és lejjebb, de egyszerre nem lehet ilyen mélyre leereszkedni. Bergman azonban nem tágított, végre is beöltöztették: felvette a búvárruhát, néhány szvettert húzott alája, hogy ne fázzék a mélyben. Azután néhány perc múlva már lent volt az Ohoczki-tenger fenekén! Elbűvölve nézte a különös tájképet. Az algák között nagy csapatokban úszkáltak a halak; a tisztások homokos talajában rengeteg mindenféle fésűs-kagylót látott. Elkezdett sétálni a fenéken. Lépten-nyomon hatalmas félszegúszó halakat riasztott fel az iszapból. Egyik nagyobbfajta hal nyugodt mozdulatokkal feléje úszott és egy cseppet sem csodálkozott azon, hogy milyen különös lényt lát. Bergman kezei krétafehérek voltak, mert a víz hatalmas nyomása a vért teljesen kiszorította belőlük. Lehajolt, hogy egy kagylót vegyen fel, de ebben a pillanatban elveszítette a talajt a lába alól és észrevette, hogy útban van fölfelé a vízben. Fent a halászok nyugtalankodni kezdtek, ezért húzták fel Bergmant.


Igénytelen   ember.   Neki   ugyan   teljesen  mindegy,   hogy hóban, vagy jégen hajtja fejét álomra. A hálózsákot mindig magával vitte, úgy vándorolt ebben a kietlen világban. Jeterofu-sziget  belsejében,   a   Szasiuzu-hegységben történt,   hogy medvevadászatra  indult.  Egész napon át követte a medvék nyomát, néha elő is bukkant valahol a mackó, de lőtávolon belül nem tudta becserkészni. Dombra fel, völgybe le folyt a hajsza, elől a medve és jóval hátrább a svéd. A medve megneszelte, hogy puskás ember követi, mert állandóan trappolt. Végül is nyomtalanul eltűnt az állat. Beesteledett és Bergman ott állt Jeterofu havában, a szeles, hideg estében. Talált egy medvebarlangot, de nem volt egészen bizonyos benne, hogy a barlang üres-e.


Tízméternyire megállt a barlang előtt, levette a puskát a válláról és stentori hangon, ékes svéd nyelven beordított: van-e medve odabent? Mint írja, meg volt győződve róla, hogy a medve az udvarias kérdésre feltétlenül felelni fog és válaszképen kibújik odújából. Felelet azonban nem jött az alvilágból és így Bergman bebújt a barlangba. Átkúszott a kis alagúton, azután megkereste a medve fekvőhelyét, amely illatos fenyőágakkal volt kibélelve. A hátizsákból karácsonyfagyertyákat  szedett elő,  előkészítette a  teáskannát,  kényelmesen letelepedett,  megvacsorázott,  sőt még  csokoládét is evett a nagyszerű szállás  örömére. Azután pipára  gyújtott,  magnéziumfénynél le is fényképezte magát, levelet írt a feleségének. Majd lefeküdt, a puskát maga mellé helyezte és nyugodtan elaludt. A medve nem látogatta meg. Ilyen ember Sten Bergman.


Kamcsatka a hó és jég, tundrák és sűrű bozótok, nomád népek és vulkánok, kietlen tájak s a ridegség birodalma! Ezt a vidéket szemelte ki a svéd földrajzi társaság arra, hogy Sten Bergmant nagyobb expedícióval a terület felkutatására küldje. Előzőleg, mint láttuk, a Kurili-szigeteken kutattak, de csak ketten, Bergman és felesége, a hős Dagny Bergman. A kamcsatkai útra azonban nagyobb expedíciót állítottak össze, kettőjükön kívül elindult a föld túlsó oldalára Hulten Erik és Elsie Hulten botanikusok, René Malaise zoológus és Ernst Hedström preparátor. A cél az volt, hogy Kamcsatka természeti viszonyait tanulmányozzák. Az expedíció hosszas utazás után meg is érkezett Kamcsatkába, az orosz fegyencek és a kamcsadálok, lamutok és korjákok, a legtávolabb élő, legkevésbbé ismert nomádok birodalmába. Mindannyiuknak kijutott a küzdelemből, gyakran forogtak életveszedelemben, a vad hóviharok és a téli utazások szenvedése egyformán sújtotta őket, valamennyien megküzdöttek a tenger viharaival, a vad hegyek vad növényzetével, az úttalan utakkal, tengernyi megpróbáltatással. Hat fehér ember, hat kitűnő svéd, közöttük két nő, Dagny Bergman és Elsie Hulten!


— Amikor el kellett hagynunk ezt a földet, — mondotta két évvel később Sten Bergman, — ahol annyit küzdöttünk, egyikünk sem szívesen indult vissza a civilizációba, mert megszerettük a kietlen és szép Kamcsatkát!

A medve és a róka, a szörnyű, ,,alsovnik"-nak nevezett bozótos, a törpefenyő, a hó hazája tehát szép is lehet. Bizonyára az, ha annyira hatása alá került Bergman, aki rajongva beszél és ír a vulkánokról, a Klucsevszkaja, az Avacsinszkaja, az Opala, a Supanova vulkánokról, a rideg téli éjszakákról, amikor csak a szánhúzó kutyák és az erdőkben bujkáló rókák üvöltését lehetett hallani. Megértéssel beszél a föld legelhagyatottabb népeiről: Kamcsatka nomádjairól, akik szegénységben, nyomorult táplálékon, alkoholtól megmérgezve, deportált, lezüllött és kegyetlen orosz fegyencekkel keveredve élik nyomorúságos életüket.


Sten Bergmanék betekintettek a kamcsadálok, a korjákok és a lamutok, a mongoloktól leszármazott őslakók életébe. De nemcsak betekintettek, hanem közel két éven keresztül közöttük éltek, fehér embernek szinte elképzelhetetlen körülmények közt. Ezek a nomád népek nem ismerik a tisztálkodást, olyan egyszerűek és olyan primitívek, mint amilyen évezredekkel ezelőtt lehetett a mongol puszták népe. Nem úgy élnek, mint az eszkimók és nem úgy laknak, mint a lappok. Kezdetleges jurták a szállásaik, élelmiszerük többnyire a rénszarvas, a pénzegységük   pedig  a  világhírű   prémes állat, a coboly prémje. Kezdetben  Sten   Bergman  is   elcsodálkozott, amikor  a  kamcsadálok  azt kérdezgették tőle, vajon hány cobolyprémért vette a puskáját, meg azt a csodálatos szerszámot amelyen olyan közel kerül az ember szeméhez minden, a távcsövet. Bergman és társasága azonban később annyira hozzászokott az új valutához, a cobolyprém értékegységhez, hogy amikor visszajöttek, hónapokon keresztül nehéz volt megszokniok Stockholmban a svéd őrével való számítgatást. Leírja, hogy például az egyik kamcsatkai a szomszédjától egy csónakot vett. A csónak ára majdnem egy cobolyprém volt, de nem egészen. Aprópénznek visszakapott a cobolyért egy róka-prémet és ezzel kész volt az üzlet.
Természetesen Bergman követte a kamcsadálokat pénzszerzési útjukon is, vagyis a cobolyvadászaton. Elment velük mindenhová, hogy megismerje életüket, közben gyűjtötte a ritkaságokat, a néprajzi tárgyakat, madár- és állatbőröket; Hulten és felesége pedig Kamcsatka növényeit.


A lamutok és a korjákok pásztorkodó népek, a rénszarvas a vagyonuk. A lamut azonban egy-két fokkal előbbre van a korjáknál: ők vadászgatnak is, de az életük azért épp olyan egyszerű és szegényes, mint a korjákoké. Sten Bergman leírja kamcsatkai útirajzában, hogy a lamutok rénszarvasszánja valóságos műremek. Nyírfából készítik, de akárcsak a kutyaszánoknál, itt sem használnak egyetlen csavart vagy szöget sem. A szán különböző részeihez vékony, cserzetlen rénszarvasbőrből készítik a szíjakat és éppen ezért az egész alkotmány ruganyos, hajlékony s mivel rénszarvast használnak kutyák helyett, árkon-bokron át rohanhat a kamcsatkai alkalmatosság. A lamutok a rénszarvast hátaslóként is használják. Rajtuk kívül csak az északszibériai tunguz népek nyergelik meg a rénszarvasokat, Ősi világukban élnek, tehát pogányok. „Névleg keresztények ugyan — írja Bergman — és a görögkeleti egyház tagjai. A jurtákban szentkép is függ és a szentkép előtt keresztet vetnek. De a lelkük mélyén ma is ragaszkodnak a sámánizmushoz, vagyis ahhoz a mesterkedéshez, amellyel a lelket felhasználhatják bizonyos dolgokra. Ehhez a varázslathoz kell a legfontosabb szerszám, a sámán-dob."


Életük egyszerű és egyhangú, mint amilyen a vidék, a végtelen kamcsatkai erdő és a pusztaság. Hajnalhasadtán kelnek, a csillagok még ott látszanak a jurta füstnyílásán keresztül. Akiknek kedvük tartja, azok megmosakodnak, de kevés ilyen elszánt ember akad a lamutok tanyáján. És ez a mosakodás sem túlságosan bonyolult. A legegyszerűbben intézik el: minden tisztességes lamut jurtájában van teáskanna; a kanna csövéből vizet szívnak a szájukba, ezt a markukba fújják, majd szétkenik az arcukon. Ennyi a mosdás. A gyerekét mosdató édesanya még ennél is egyszerűbben intézi el a kérdést: száját teleszívja vízzel, majd a gyerek arcába fújja, azután egy moha-csomóval szárazra törli a kicsit. A férfiak kimennek a nyájakhoz, az asszonyok pedig hozzáfognak a házi foglalatoskodáshoz;  többnyire  a bőrök elkészítéséhez.  Minden  ruhájuk prémből készül, rénszarvasbőrből, kivéve a sapkákat, amelyeket a tehetősebbek vidrabőrből készítenek. Az a gazdag ember és az a falu elsője, akinek nem menyét, nem kutya, hanem vidrabőr a kucsmája! Ruháikat bélhúrral varrják össze és ha lehet, színes üveggyöngyökkel díszítik fel, mert a cobolyprém. után Kamcsatkában még most is az üveggyöngy  ér a legtöbbet.

Sten Bergman portréja

Hónapokon keresztül éltek Bergmanék a lamutok között, majd innen áttették szállásukat a korjákokhoz, belső Kamcsatka nomádjai közé. A korjákok már nem szégyenlik a pogány szokásokat; ők teljesen a sámánizmus hívei, nem is ismerik a görögkeleti,   oroszoktól terjesztett vallás szokásait Náluk a sámán a legnagyobb úr, nemcsak varázsló, nemcsak főpap, hanem a föld és az ég ura, akinek varázsszavára rénszarvasok születnek, emberek gyógyulnak. Egy ilyen sámán egyszer bemutatta a tudományát  Bergmannak. Felvette  a mindenféle csörgővel, állatfogakkal feldíszített ruháját, a bőrszalagokkal feldíszített, csúcsba szaladó sámánsüveget, kezébe vette a  dobot,  majd  énekelni  kezdett.  A jurtában  sötétség volt, csak a tűz égett, az öreg sámán mind jobban belemelegedett a különös melódiájú, inkább sóhajtásnak, vonitásnak hangzó sámánvarázsdalokba. Lábával dobogott, kezével, a dobbal  hadonászott,  hogy   elővarázsolja  az  idegeneknek az Avacsinszkaja és a Klucsevszkaja tetejéről a szellemeket. Az öreg szemei kimeredtek, a dob dübörgött, a jurtában különben  döbbenetes  némaság   uralkodott.   A   korjákok   behunyt szemmel bizonyára  látták  a  szellemeket,   de  mint  Bergman mondja: ,,Hogy mit hallottak a szellemektől, azt nem árulta el az öreg sámán. Annyi bizonyos, hogy egész lelkével végezte mesterségét, mert a bűvölés után holtfáradt volt a nagy ideg. izgalomtól."


A Lisztvenicsnaja-öbölben érdekes felfedezést tettek Bergmanék, amely sok tekintetben rávilágított arra, miért élnek Kamcsatka népei  olyan szörnyű primitívségben. A Lisztvenicsnaja-öbölben felfedezte Bergman egy kőkori falu maradványait. Először hamut és elszenesedett ágdarabkákat találtak, majd rábukkantak a hajdani   tűzhely   maradványaira, megbarnult és megfeketedett kövekre. A helyrajz szerint, amit egészen jól ki lehetett venni, az ősi kamcsadál tűzhely nem állott a jurta közepén, hanem annak egyik fala mellett, ösi obszidián szilánkok hevertek mindenfelé, továbbá állati csontok és halgerincek maradványai kerültek elő.  Majd kiásták a kőkori falu második jurtáját is, itt a tűzhely közelében sok, teljesen sértetlen csiga- és kagylóhéjat találtak, olyan jó állapotban,   hogy   a   legtöbb   még   megtartotta   gyöngyházának fényét is. Ebben a jurtában néhány szép obszidián nyílhegyre is bukkantak. Majd egy kőbaltát találtak, rendesen csiszolva és egy kőből való mécsest, azután több agyagedény cserepét. A cserepekből sikerült egy   korsót  teljesen  összeilleszteni  s kiderült, hogy a világ legritkább korsófajtáját találták meg; olyan házieszközt, amelynek a füle nem az edény külső, hanem belső oldalán volt!  Hogy miért készítették ilyen  különösen ezeket az edényeket az ösi jurta lakói, arra bizony nem lehet feleletet adni.


Az ásatásnak különben egészen csodálatos eredménye volt, fényt vetett egy olyan kérdésre, amely felett sokat vitázott a tudomány. Obszidián nyilak, kőbalta — mind egytől-egyig a kőkorszak emlékei! Ugyanakkor a jurták aránylag nem is voltak nagyon idősek. Felvetődött tehát a kérdés, hogy mikor, milyen időben használhatták ezeket az eszközöket a kamcsadálok és mikor fejeződött be Kamcsatkában a kőkorszak! Ahhoz kétség sem fér, — Sten Bergman szerint, — hogy valaha kamcsadálok lakták a Lísztvenicsnaja-öböl telepét, mert mind a korjákok, mind a lamutok jóval később vándoroltak be Kamcsatkába a tunguz-puszták felől. És különben is ennyire délre még mindmostanáig sem jöttek le. A későbbi kutatások alkalmával előkerült feljegyzések is azt bizonyították, hogy ezekben a földbe vájt mélyedésekben, a kamcsadál jurtákban, kamcsadálok laktak. És a vizsgálatoknak, a múlt faggatásának egészen különös, szinte hihetetlenül hangzó eredménye lett.


Bergman megállapította, hogy a kamcsadálok kőkorszaka csak néhány évszázaddal ezelőtt fejeződött be, mert a régi írások is azt bizonyították, hogy amikor a régi orosz utazók felfedezték Kamcsatkát és a félszigettel együtt a kamcsadálokat, tehát 1697-ben, a kamcsadálok még a kőkorszakban éltek; vadászszerszámaik, házieszközeik kőből készültek, nem ismerték sem a vasat, sem a rezet, mert ezek nem találhatók Kamcsatkában!a


A hajózástól mindig féltek, kezdetleges vízieszközeikkel nem mertek kimenni a tengerre és így ez a nép úgy élt még nem is olyan régen, mintha valami idegen bolygón, élte volna le napjait. Azt sem tudták, hogy rajtuk kívül élnek még emberek a földön. Hogy honnan származtak el, melyik táj volt évezredekkel ezelőtt a szülőföldjük, arra már nincsen felelet.
Az ember gyakran szereti hangoztatni, hogy mi mindent tudunk már, mi mindenhez értünk és hol van már az a kőkorszaki világ, amikor az ember kőbaltát csinált és obszidiánból csinálta a nyílhegyet! Nos, amikor Európában befejeződött a renaissance, Ázsiában még élt egy nép a kőkorszakbeli primitívségben.


Ez a felfedezés egyik legnagyobb eredménye Sten Bergman kamcsatkai expedíciójának.


(Forrás: DÉKÁNY ANDRÁS: A huszadik század világvándorai Singer és Wolfner Irodalmi Intézet RT, Budapest, 1942. Lelőhely: a csíkszeredai Kájoni János Megyei Könyvtár Dokumentációs Részlege, Kelemen Katalin szíves közreműködésével)

Következik: DÉKÁNY ANDRÁS: Martin Johnson, a Paradicsom-tó környékének lakója

DÉKÁNY ANDRÁS: Bengt Berg, aki a darvak nyomán ment Afrikába

Őszhajú, sudár magas ember. Szemüvege mögül meleg szemek tekintenek a világba, hangja mély, mint a harang szava... és ha beszél, lenyűgöz mindenkit. A tudomány nagy szellemei közé tartozik, ő ma a svédek Herman Ottója, Chernel Istvánja. Egyszerűen csak madarász, de ebben a címben több minden van benne: tudományos akadémiák tagsága, nagy kitüntetések, világhír és elismert név. Svédországban, Öland tartományban, Odin világában született. Odin világa pedig, mint tudjuk: a misztérium és a mese világa; manók és koboldok, furcsa szellemek, éji tűzcsóvák, hóviharok és dörgő égboltozatok színesítik meg ezt a világot. Parasztok és halászok laktak abban a falucskában, ahol a tanító fia, Bengt Berg felnőtt. Hamisítatlan lagerlöfi táj mindenfelé: síkság, fenyvesek, nyíresek, dombok, tavak, folyók, lápok és köves tengerpart. Ilyen az ölandi pusztaság, az észak melankolikus tája.


A tanító fia és a falusi kereskedő összebarátkozott. Ők ketten, a kis legény és a módos polgár szintén Lagerlöf Zelma tollára kívánkoznak: a gyerek szegény volt, egyszerű ruhában járt, mert a nyolcszázas évek végén a svéd tanító még mindig a szegénység kenyerét ette. És a szegénység mellett ott volt körülötte a mesevilág, ráadásul a boltocska, különös szagokkal és különös tárgyakkal. Bengtet megbabonázta a szegfűszeg és a mazsola szaga, a puskaporos hordók látványa, a cukorkás dobozok zörgése. De megbabonázta maga a kereskedő is, akinek félelmetes híre volt az ifjúság körében, szakállas zordonsága tekintélyt árasztott, hatalmas alakja pedig félelmet keltett a gyerekek lelkében. Dübörögve, valósággal ordítva beszélt, de mégis aranyszívű ember volt. Úgy szerette a csillogó szemű, elgondolkozó, mesékről álmodó kis Bengtet, mintha a tulajdon fia lett volna. Neki magának nem volt családja, mindössze egy kutyája, melyet Pangnak hívtak. A kutya, a kereskedő és Bengt jóbarátok lettek. Együtt kószáltak az ölandi síkságon. A gyerek vitte a puskát, a kutya elhozta a lelőtt vadkacsákat, a kereskedő pedig eladta a vadat. Egyszer azt mondta a kereskedő a tanító fiának: 
— Bengt, holnap nagyobb útra indulok, Kronába, ott van dolgom. Velem jössz ?
— Igenis, uram, megyek.
És hajnalban elindult a kétkerekű talyiga. A zötykölődö padon ott ült a szakállas kereskedő, mögötte, a szénában, kuporgott Bengt Berg és Pang, a kutya.

A Keleti-tengernél, a partokon, sirályok vijjongtak, az ölandi pusztaság felett köd úszott, a nyírfák már hullatták leveleiket, a fenyők között halkan muzsikált a szél, ősz volt és a kétkerekű kordé mintha egyre jobban belement volna az őszbe. Egyszer csak felszükölt Pang, fejét a magasba emelte és ugatni kezdett. A kereskedő felnézett, a bóbiskoló gyerek felijedt. Pang szakadatlanul üvöltött, mert az égen különös hangok sűrűsödtek, vágódtak le az ölandi pusztaságra. Darvak szálltak, az északi tájakról jöttek és dél felé vonultak. A darvak — mint azt később a felnőtt Bengt Berg mesélte, — tömegével jöttek, szinte nem akart vége lenni a nagy felvonulásnak. 
„Olyan hatással voltak rám ezek a madarak, — emlékezik erre a napra Berg, — hogy azóta is, sok évtized után érzem azt a nagyszerű pillanatot és még most is feldobog a szívem, ha visszagondolok arra a találkozásra, amely egész jövőmet eldöntötte." Mert amikor megérkeztek Kronába és a kereskedő a kis község főterén kifogta a lovat, Bengt és Pang útnak indult. A gyerek elhatározta, hogy megkeresi a darvakat, mert úgy látta, hogy túl a sáncon, ott szálltak le valahol. Alkonyat volt, sötétedett már, de azért ők ketten, a gyerek és a kutya nekiindultak. Mentek, mentek, Pang néha elkóborolt, de időnként mégia visszatért a kis gazdájához. Amikor a sáncokhoz érkeztek, amelyek arra voltak hivatva, hogy a partokat megvédj* a tenger áradásától, csodálatos dolog történt. A szürkületben, egészen közel, ott tanyáztak a darvak!


Bengt kicsike volt még, talán nyolc  esztendős,  tehát a madarak óriásinak tűntek fel előtte. Amikor a darvak észrevették a gyereket és a kutyát, nagy rikoltozással, trombitálással lelassultak és dübörögve elhúztak a fejük fölött! A gyerek rohanni kezdett visszafelé, rettegés és félelem kalapált a torkában, mert úgy érezte, hogy sárkányok támadtak rájuk. Pang pedig, a híres vadász, a rókák és a nyestek réme, behúzta farkat, úgy loholt Bengt mellett! Közben egy bika, amelyik a közelben legelt, megrémülve vagy feldühödve a rettenetes zenebonától, a fiúcska és a kutya után vetette magát. Árkon-bokron, kerítéseken át menekült a két daruvadász és már régen besötétedett, amikor agyonizzadva, sárosan, a rémülettől dobogó szívvel a kis Krona kocsmájához értek, a kereskedő szállására.
Ez az emlék, ez az Odin-legendába illő gyerekkori történet jegyezte el örökre Bengt Berget a természettudománnyal, a madarakkal és főleg — a darvakkal. Ettől kezdve arról álmodozott, hogy nagy vadász lesz, vagy nagy kutató. Stanley, Livingstone és Samuel Baker művei voltak a kedvenc olvasmányai. A könyvekben a darvakról keresett adatokat, de a könyvek, — felfedezők, nem madarászok művei, — inkább a tájakkal és a népekkel törődtek. Bengt tehát, amikor stockholmi diák lett, elhatározta, hogy kikutatja a madárvonulás nagy rejtélyeit. Kikutatja és feleletet ad arra a sok kérdőjelre, amelyben még most is úgy dúskál a madarászat tudománya.


Az a fiúcska, aki Öland tartományban nőtt fel és a szakállas kereskedő, meg Pang hűséges barátja volt, nem feledkezett el a darvakról. Ma a módszeres madárkutatás nagy tudósa, a fészkelés és a vándorlás nagy madárdetektivje. A könyvek egész sora hirdeti Bengt Berg dolgozószobájában, hogy élete tele van munkával, kutatással. Esztendőket töltött azzal, hogy a sirályok fészkelését tanulmányozza, külön foglalkozott a keselyűkkel, a különböző récefajokkal, a gázlómadarakkal: De legjobban mégis csak a darvak érdeklik.


Hol is kezdte volna máshol a kutatást, mint a darvak, a „kuorgák" ősi földjén, a lappok magas hegységében, a Sjaunja folyó hozzáférhetetlen, ismeretlen mocsarai között! Ide ment el a fiatal tudós, hogy feleletet keressen a rejtélyre, amely körülfogta a darvak fészkelését. Mert bár a darvak Európa legnagyobb madarai, még a gólyánál is nagyobbak, mégis rejtély borította a fészkelésüket.
A lapp mocsárvidék: félelmetes dzsungel, mgovány, veszedelmes lápbozót, ahová még a bennszülöttek sem merészkednek el mert igen-igen bizonytalan onnan a visszatérés. Bengt Berg megismert egy lapp pásztort, aki ott élt a mocsárvidéken. Ez a pásztor azt állította, hogy tudja, merre fészkelnek a darvak, az embernagyságú madarak. Heteken keresztül nyomoztak együtt, a lapp pásztor egyre azt hajtogatta: „bízzál, uram, meg fogjuk találni." De csak múltak a napok és nem találtak semmit.


Végre, két fűzcserje kiemelkedő púpjai között megtalálták az első fészket!

Két tojás volt benne, csak éppen a darvak nem látszottak sehol sem. Bengt és társa egész nap ott bujkált a közelben, hogy meglássa a daruházaspárt, de a madarak nem jöttek elő. A fiatal tudós nem nyúlt a tojásokhoz. Otthagyta, hogy kikeljenek a kicsi darvak és csak azt sajnálta, hogy nem volt vele fényképezőgép. Így tehát megvolt a fészek, látott darutojásokat, de többre nem futotta az időből.
Visszatért a stockholmi egyetemre, múltak az évek, amíg újból lehetővé vált, hogy felmenjen északra, a „kuorga" birodalmába.


Erre az útjára már jobban felszerelte magát, két fényképezőgépet is vitt, gumicsizmát, ásókat, mert az volt a terve, hogyha fészket talál, a közelben beássa magát és úgy kísérli meg az emberszemtől még nem látott és fényképezőgéppel soha meg nem örökített fészkelést lefényképezni. így jutott el északra, a smalandi felvidék belsejébe, ahonnan azt jelentették neki, hogy az árterület egyik szigetén darufészket sejtenek. Május eleje volt, tehát sietni kellett, mert a darvak ilyenkor már egy-két hete költenek. Lomberdők szélén, karcsú nyírek között haladt a csónak Bengt Berggel és egy finn szolgával. Sikeresen eljutottak a jelzett szigetre. Ott volt a mocsárerdőben a darufészek, ugyanolyan, mint amilyent a lappföldi mocsarakban látott: egyszerű gyepdombocskán két csudaszép tojás. Tudta, hogy biztos helyről négy daruszem figyeli mmden mozdulatát,  ezért  eltaszította  a csónakot és elevezett onnan, mintha nem is érdekelné a fészek. A közelben azonban tanyát ütött és látcsövével figyelte a tájat. Amint alkonyodni kezdett, megjelent a két hatalmas madár. Ott szálltak a víz fölött és az erdő körvonalai mögött. Egyetlen egy lehetőség volt: olyan búvóhelyet építeni, amelynek a titkát a madarak nem fürkészhették ki. Mindenféle szerszám, fűrész cserjevágó olló, balta, ásó és több üres zsák került másnap a csónak fenekére. Bengt Berg legénye meg is jegyezte:
—  Mintha kincset akarnánk ásni.
—  Akarunk is, Johnson — felelte Bengt Berg. 

Visszatértek a fészekhez, természetesen a darvak akkor már újból eltűntek, de szokásuk szerint nem röppentek fel, hanem surranva bevették magukat a fák közé. Bengt Berg, nehogy kihűljenek a tojások, melyet a daruszülők elhagytak, elővigyázatosságból egy sálat terített rájuk. Ezután megkezdődött az árokásás, úgy húsz lépésnyire a fészektől, verőfényben, napsütésben. A kiásott gödröt fűzfavesszővel, olajos zsákdarabokkal fedték be és ennek a tetejébe, mint Bengt Berg írja:  odaültették a mocsár legszebb virágait.
A daru a madárvilág legokosabb tagjai közé tartozik, „világlátott" madár, hosszúéletű is, úgyhogy bőséges tapasztalattal rendelkezik és így nem könnyű félrevezetni. Bengt Berg tudta ezt és csak a negyedik napon foglalta el rejtekhelyét, azt sem a legegyszerűbb módon. Egy zsákot emberformára tömtek ki, hogyha a madarak látják a visszatérő csónakot, ne „gondoljanak" arra, hogyan lehetséges az: két ember jött és csak egy megy vissza. A tudós bebújt a fedezékbe. a szolga pedig magával cipelte a kitömött zsákot, szépen leültette a csónakba és úgy evezett el.


Az első nap nem járt sikerrel. Bengt Berg ott lapult a gödörben, mindössze egy kicsi nyíláson tudott kitekinteni és ahogy figyelt, figyelt, egyszerre csak — mint valami szellem. — ott volt előtte az egyik daru! Jóval hamarabb tért vissza, mint ahogyan Berg gondolta volna és ahogy hirtelen a fényképezőgép után nyúlt, az levált az állványról és eltűnt az iszapban. A halk csobbanást meghallhatta a daru, mert felfigyelt, de nem repült el, mint azt megtették volna a többi vizimadárfajták,   hanem   óvatosan,   méltóságteljes léptekkel, közeledni kezdett a hang irányába.


Könnyebb elképzelni, mint leírni, — emlékezik meg erről jelenetről  — milyen helyzetben voltam fényképezőgép nélkül, amikor a madár lassan közeledett felém. Milyen képeket sikerült volna készítenem, amikor  fakószürke tollazatát elárasztotta a napfény!  Így csak arra várhattam, hogy megpillant azon a résen át, amelyen a fényképezőgépnek kellett volna kitekintenie. A gödörhöz lapultam, mélyen a vízbe, végre már csak a daru hosszú lábait láttam. Azután a láb is eltűnt és én meg se moccantam, nehogy eláruljam magamat. Örökkévalóságig tartott és amikor megnézhettem az órámat, kitűnt, hogy háromnegyed órába telt, amíg újra megpillantottam a darut. A tetőzet felett állt, körüljárta, többször megállt, hogy mindent megvizsgáljon. Azután búvóhelyemtől hosszú léptekkel a fészke felé ment, tojásait többször megforgatta, majd nyugodtan leült költeni."


A sikertelen kísérlet után egy-két nappal később újból megbújt Bengt Berg a tartalék fényképezőgéppel. Ekkor készültek azok a felvételek, amelyek valóságos csodaszámba mentek. Az egyik képen még csak azt látjuk, hogy a daru áll a tojások mellett, a másodikon kotlik, a harmadikon egy magányos cankó sétál szépen oda a daruhoz, megvizsgálja a neki óriási nagy tojásokat. A negyediken már felbukkan a családi esemény: az egyik fióka ezen a napon kelt ki, a tudós tehát éppen a legjobbkor érkezett! Megfigyelhette, hogy a költés alatt a darumama többízben felkelt fészkéről, hogy tojásait megforgassa. Az is látszott, milyen gonddal ügyelt arra, hogy a fióka ne tótágast álljon majd a fészekben és nehogy a fészek fölé hajló ágak megsértsék a lassan kibukkanó apró madárkát. A fióka olyan hangosan csipogott a tojásban, hogy tizenöt lépésnyi távolságból, a fedezék mögött lapuló Bengt Berg is jól hallotta. „A daru percekig ott állt lehorgasztott fejjel - írja Berg -, és figyelte az eseményeket, mintha hallgatná a kedves, új hangokat és azon töprengene, mit is tegyen most. A darumama időnként eltöprengett, azután csőrével óvatosan megfogta a tojás nyílását és héjdarabkákat tördelt le. Minden egyes törmelék után  többet láttam  a  fiókából.  Délben, amikor az anyamadár vagy huszadszor emelkedett fel, hogy megvizsgálja a helyzetet, a tojás két részre repedt és láthatóvá lett a fióka feje. Most vált azután igazán buzgóvá az anyamadár. Nagy nyugtalanságában sajátságos, fojtott hangokat hallatott. A nyirkos pehelyruháról nagy gonddal távolította el a héjdarabkákat, valamennyit oldalt rakta, nehogy azok kárt tegyenek a gyenge apróságban ..."


Ezután elmúlt egy-két, sőt talán három óra is. A fióka ez alatt az idő alatt elbújt anyja lágy melltollai alatt. Hosszú órák után azonban a daru kiterjesztette szárnyait és a szárnyak alól előbujt az újszülött, hogy körülnézzen a világban és a nap fényében megszárítsa tollacskáit. Olyan élmény volt ez, melyet nem lehetett elfelejteni. Bengt Berg ezután  is szorgalmasan  végezte kutatásait, bejárta Svédország, Norvégia, a Keleti- és az Északi-tenger madárszigeteit, tanulmányozta a sirályokat, az  alkákat, a vonuló, az érkező madarakat,  Svaerholt híres madárhegyét, ahol annakidején a mi Herman Ottónk is sok értékes megfigyelést tett. Különösen a darvak vonulása érdekelte Bengt Be-get. Merre is vonulnak a darvak, amikor ősszel útrakelnek? Régi vita volt a madárvonulás rejtélye és többféle elmélet született meg a viták folyamán. Manapság a madárvonulás okát a következőképen magyarázzák: amikor bekövetkezett a jégkorszak, az időjárás változása arra kényszerítette a madarakat, hogy az egyre szigorúbbá váló telek elől elmeneküljenek. A kóbor madarak a hideg északról, költőhelyüktől egyre jobban eltávolodtak. Majd felbukkantak a földön a vándormadarak, amelyek különös ösztöntől hajtva még jóval a tél beköszöntése előtt olyan vidékre szárnyalnak el, ahol elegendő a táplálék és meleg van. Az ébredező párosodási ösztön azonban arra kényszeríti őket, hogy tavasszal ismét felkeressék a régi tájat, azt a vidéket, ahol fiókáikat a megszokott környezetben nevelhetik fel. Egyik madárszülő a másiktól örökli ezt az ösztönt,  amely immár évezredek óta arra ösztökéli őket, hogy a telet Afrikában töltsék, a nyarat pedig Európában. A  fehér gólyák, amelyek   Nyugat-Európában  fészkelnek,  a pireneusi félszigeten át repülnek Afrikába, míg azok, amelyek Európa belső részén fészkelnek, tehát a magyarországi gólyák is a Balkánon át szállnak Szíriába, Palesztinába, onnan Egyiptomba, majd pedig Dél-Afrika földjére, hogy ott a búrok és a kafferek országában üssék fel tanyájukat. De vajjon merre, mely úton haladnak Berg ölandi madarai, a darvak? Ez a kérdés állandóan foglalkoztatta a tudományt — és Bengt Berg-nek kellett jönnie, hogy feleletet adjon rá. Annyit előtte is tudtak már a darvak vándorlásáról, hogy átvágnak a Keleti-tengeren és a középeurópai síkságon; de tovább nem tudták követni útjukat.


A mi nagy madarászunk valósággal elindult a darvak után. Felütötte megfigyelő tanyáját Spanyolország déli részén, a gibraltári szoros partvidékén, a marokkói partokon és az algecirasi öbölben, de vonuló darvakat nem sikerült felfedeznie! Közben, hogy ne vesszen kárba az idő, megmászta a spanyol Sierra Nevadát, hogy ott a szakállas saskeselyűt tanulmányozza, majd a Guadalquivir-menti mocsárvidéket, a vizimadarak, sirályok, fehér gémek és gázlók tanyáját kereste fel. Mindig jobban és jobban kialakult benne az a felfogás, hogy a darvak nem telelhetnek a Földközi-tenger partvidékén, sem a Nilus deltájában, sem Egyiptom földjén. Máshol kell keresni a darvak téli tanyáját!


Végül is arra a meggyőződésre jutott, hogy mind az európai, mind az ázsiai darvak a trópusi Szudánban gyűlnek össze. Nem kutatott tovább Spanyolországban, hanem fogta a vándorbotot, illetve a fényképezőgépet, a látcsövet és elindult a Nilus mentén dél felé.
Alig van madár, amelyik egész éven át Egyiptomban élne. A tömérdek madárfajtának mindössze csak kis töredéke honos Egyiptomban és ezek közül is alig maradt itt néhány fajta, amikor közeledik az elviselhetetlenül forró, vizeket szikkasztó nyár. Erre vonatkozólag Bengt Berg jellemzőnek tartja, hogy a tizennégy vadrucafajta közül, amely ősszel a Nilus vízhálózata fölött nyüzsög, egyetlen faj marad Egyiptomban a fészkelés idejére.


Bengt Berg megszervezte tehát szerény expedícióját, bérelt egy nílusi dahabiét (vitorlást) és elindult a Fehér-Nílus világába, amelyet madarakban leggazdagabb vidéknek ismernek. Itt a partokat ősi papirusrengetegek borítják, a vízben, különösen éjszaka idején, vízilovak trombitáinak, krokodilu-sok csobbannak, a nádi rengetegben, leopárd surran és az égen keselyűk szállnak. Egyébként némaság borítja be az egész tájat, a Fehér-Nilus parti világát, ha távol vannak a madarak. A mi telünk idején ott rikoltoz az ázsiai rozsdás réce, gágog-nak az egyiptomi ludak, kanalas gémek és szürkegémek kiáltoznak rekedten, récék fütyörésznek, tehéngémek böffentik el magukat és — most már tudjuk — a darvak ezrei hangoskodnak a trópusi Afrikának ebben a különös, vad vizi birodalmában.


Bengt Berg megtalálta a darvakat, mégpedig olyan tömegben, ahogy azt nem is remélte. Ott voltak a mi darvaink és a koronás darvak, amelyek a transkaukázusi steppékröl jöttek ide téli szállásra. Jóval Cordofan alatt találta meg Bengt Berg az óriási darutelepet. Éppen a part iszapzátonyain gyülekezett a madársereg, amikor a svéd tudós dahabiéja felbukkant a vízen. A koronás darvak mögött sorakoztak az európai darvak, közöttük pedig, a hosszú darulábak alatt tízezernyi mindenféle apró gázlómadár szaladgált. Éppen úgy, mint ahogyan a nílusvölgyi oszlopos templomok között a kirándulók serege!


A Fehér-Nilus a madarak folyója. Valóságos paradicsoma a szárnyas seregeknek, amelyek Ázsia steppéiről és az európai tengerpartok, szárazföldek tele elől menekülnek ide, a védelmet adó folyóhoz. Azt is megfigyelte Bengt Berg, hogy amikor a darvak ezrei felrepültek, vagy visszatértek legelő kőrútjukról, csak a legritkább esetben látta őket ékalakban felfejlődni, amely forma nálunk a darvak közismert, jellegzetes repülése. Inkább ferde sorokban, laza kötelékekben repültek, de sohasem szabályos V-alakban. Ezért állítja, hogy mindennapi életükben a darvak nem repülnek a jellegzetes ékala: ban, csak akkor, amikor vándorútra kelnek, mert az ékalakban való repülés a fizika törvényei szerint a levegő ellenállásának könnyebb legyőzésére szolgál. A nagy darutelepeket, egymástól öt-tíz kilométernyi távolságban, Omdurmántól délre, a cordofani steppéken fedezte fel, fényképezte le Bengt Berg.


Ekkor már nem lemezgéppel dolgozott, hanem mozifelvevővel. Először csak a vitorlásról készítette felvételeit, majd homokszigetről homokszígetre, nyakig a Nilus vizében vándorolva filmezett. A közeli felvételeket azonban mégis a régi gyakorlat szerint készítette el. Beásta magát azokon a tanyahelyeken, ahol alkonyatkor, napszállta idején tanyáztak a darvak. Az ezer és ezer tagból álló darucsapat kellős közepén kuporgott, rettenetes madárzajban, rikoltozó, krugató óriásmadaralc csoportjainak kellős közepén, hogy szolgálja a tudományt és hogy boldoggá tegye önmagát.


Amikor a környező partokon elfogyott az élelem, a madársereg felröppent és egy-két kilométerrel délebbre ütötte fel tanyáját. A tudós mindenütt nyomon követte őket. Így ment ez napról-napra egészen addig, míg Európában közeledni nem kezdett a tavasz. Fogytán volt már az élelem a Nilus mentén. A darvak nyugtalanabbakká váltak, megérezték az északi üzenetet és egyik sereg a másik után tűnt el, visszafelé! Visszafelé azon az úton, amelyen a mi őszünk idején jöttek ide délre. De ekkor már nem rendetlen csoportokban, hanem ékalakban kezdték meg vonulásukat, mert nagy útra indultak.


Amikor a darvak nyugtalankodni kezdtek, még egy érdekes látványban volt része Bergnek. Jöttek a gólyák, nagy csapatokban vonultak a magasban dél felől, hogy visszatérjenek európai tanyájukra. A darvak nem szálltak közéjük, csak felfigyeltek a magasba és nézték fehér társaikat az ég kék boltozatán. Amikor elvonultak a gólyák, szárnyrakaptak a darvak is, előbb az ázsiai koronás darvak, azután a „mieink", az európaiak. És egy-két hét múlva ott, ahol százezrével tanyázott a madársereg, újra csönd lett. Magukra maradtak a vízilovak, a krokodilusok, a Fehér-Nilus, a papirusrengetegek és a durha-mezők.


Bengt Berg nem indult azonnal vissza. Lejjebb ment még a Níluson, mert úgy vélte, hogy akad még tennivaló, kutatni-való Afrikában. Szudán legdélibb részén, a mocsaras tavak vidékén fedezte fel és örökítette meg filmen az Abu Markubot, a papucscsőrű gólyát, ezt az ősmadarat, melyet azóta „Bengt Berg madarának" hívnak...




(Forrás: DÉKÁNY ANDRÁS: A huszadik század világvándorai Singer és Wolfner Irodalmi Intézet RT, Budapest, 1942. Lelőhely: a csíkszeredai Kájoni János Megyei Könyvtár Dokumentációs Részlege, Kelemen Katalin szíves közreműködésével)

Következik: DÉKÁNY ANDRÁS: Sten Bergman, Kamcsatka vándora

DÉKÁNY ANDRÁS: Mr. Beebe, a tenger Piccardja

Bizonyára nem akadt még tengerjáró utas, aki ne gondolta volna el, micsoda mélységek felett hajózik, A tenger mélysége néhol valósággal megdöbbentő. Volt idő, amikor még nem tudták, milyen mély is lehet a tenger. Az ókorban a bölcselkedők úgy számították (és majdnem jól számítottak!), hogy a tenger legnagyobb mélysége nem lehet nagyobb, mint a legmagasabb hegy. Ez csak feltevés volt, mert hiszen a derék bölcsek azt se tudták, hogy melyik a legmagasabb hegy a földön. Egy lüneburgi geográfus, bizonyos Varennius Bernát, az 1600-as évek végén vitába szállt több kollégájával, akik azt állították, hogy a világtengereknek egyáltalában nincs is fenekük! Varennius a kollégákkal szemben azt hangoztatta, hogy a tengereknek, akárcsak a tavaknak, fenekük van és azok nem lehetnek mélyebben, mint amilyen magasak az Alpesek. De Varenniusra nem hallgattak, megmosolyogták, hiszen szebben hangzott és érdekesebb is volt azt hinni, hogy a tengerek mélysége végtelen és aki oda belepottyan, évezredeken keresztül csak zuhan, hiszen a tengereknek nincsen fenekük...


Ha elővesszük Richard híres oceanográfiáját, vagy a Challenger-expedíció kötetsorozatát, Nansennek a mélytengeri kutatásokról írt tanulmányait, Lajos monacói herceg könyveit, azokat az érdekes munkákat, amelyek a mélytengeri kutatásokkal foglalkoznak, akkor méltán elcsodálkozhatunk. Mert attól az időtől kezdve, amely a kételkedés kora volt, egészen addig az időig, amíg végre lassan-lassan bizonyságot lehetett szerezni a tengerek mélységéről, nagyon hosszú az út. Maghellan, a nagy hajós, a Tűzföld felkutatója, hiába próbálkozott a délamerikai partoknál feneket találni, nem sikerült. Így jártak azután rengetegen, tengerészek, kutatók. Csak amikor eljött a mélytengeri expedíciók ideje, lebbent fel a fátyol a titokzatos mélység világáról.


... Tudósok kiszámították, hogy a föld felszíne 510 millió négyzetkilométer és ebből Wagner professzor 365 millió négyzetkilométert számított a tengerek, 145 millió négyzetkilométert pedig a szárazföldek területére. Tehát közel 75 százalék jut a tengereknek, úgy-e, nem is gondolnánk, hogy ekkora a különbség! Krümmel professzor kiszámította, hogy a föld tengerpartjainak összes hossza 260.000 kilométer, tehát hatszorosa az Egyenlítő kerületének. Ha ránézünk a térképre, láthatjuk azt is, hogy a szárazföldek a Sarkkör felé növekednek, a déli félgömbön viszont csökkennek. Dél-Amerika és Afrika csúcsban végződik. A déli félgömbön tehát jóval több a tenger, mint az északin és így az északi szárazföldek kiterjedése kétszer és egynegyedszer nagyobb a délinél. Penck professzor kimutatta, hogy a déli félgömbön a vízfelület közel kilencszer nagyobb a szárazföldek összes területénél.

Mr. Beebe és elmaradhatatlan esernyője

Ha pedig elővesszük Thoulet professzor úgynevezett batimetrikus térképét, akkor egy egészen új világot, sőt egészen újrendszerű térképrajzolást ismerhetünk meg. A batimetrikus térkép fordítottja annak, amit mi a térképeknél általánosságban ismerünk. Itt a vonalak, a rajzok és a számok nem magasságokról, fennsíkokról, dombokról és hegyekről beszélnek, hanem mélységekről. Ez a legnehezebb munka a geográfiában. Láthatatlan részek, területek, láthatatlan birodalmak válnak így láthatókká. Belőle megtudhatjuk, hogy milyen például az északamerikai medence a Bermuda-szigeteknél, mintha ott lent sétálgatnánk, nézelődnénk. Egyúttal új neveket is megismerünk, amelyekről nem tud a mi felső világunk. Ott lent a mélyben éppen úgy neve van a völgyeknek, a hegyeknek, a szakadékoknak, mint idefent. Verdefoki plató, Monaco-üst, Narens-árok, Nyugat-Atlanti-árok, Atlanti-hát és így tovább olvashatjuk a titokzatosan hangzó neveket. Ez a batimetrikus térkép Thoulet professzornak köszönhető és annak a bizottságnak, amely úgy harmincöt esztendővel ezelőtt Wiesbadenben ült össze, a monacói herceg, a híres oceanografus elnöklétével. Albert monacói herceg hatalmas összegekkel tette lehetővé a mélytengeri kutatást és térképezést. Ha ez a kitűnő tudós-fejedelem nem támogatja Thoulet professzor vállalkozását, ma is csak halvány képünk lenne arról, milyen is tulajdonképen a tengerfenék világa.


A batimetrikus térképek szerint a tengerfenék nagyjából hasonlít a föld felületéhez. Ott is vannak síkságok, homoksivatagok, csak a kvarcszemecskék helyett az elpusztult, aprócska élőlények kovaházai alkotják a homokot. Elefántok helyett talán cápák csúsznak el arra, kígyók helyett hosszútestű murénák, madarak helyett pedig pávaszínű papagájhalak lebegnek a vízalatti őserdőkben... Amikor a Challenger-expedíció tudósai a Csendes-óceánon, a Central Pacific közepén leeresztették a szondáló gépet, 2425 fonalnyi mélységet mértek, vagyis 4350 métert. A svájci Jungfrau 4167 méter magas, tehát a Csendes-óceánnak ezen a részén eltűnne a hegyóriás, a hajók is átmehetnének felette, zátonyrajutás veszélye nélkül. Nem is olyan régen még az volt a hit, hogy az Óceánok mélysége közel jár a 16.000 méterhez. Á batimetrikus térképek azonban mást mondanak. Az eddig ismert és „hitelesített" legnagyobb mélység Guam-sziget közelében, a Mariana-szigetcsoport csendesóceáni területén található. Itt a tenger 9636 méter mély. Az Everest, a föld legnagyobb hegye 8840 m-es magasságával egész szépen eltűnne a Guam-szigetek közelében. Ma már tudjuk, hogy a Bengáli-öböl nem mélyebb 5000 m-nél, a szívünkhöz nőtt Adriai-tenger pedig 1260 m-es mélységgel dicsekedhetik. Az északi sarki medence legnagyobb mélysége 3000 méter, a Mexikói-öbölben, a délamerikai partok vonalánál és a Caraibi-tengernél. A Déli Sark közelében 5000-nél nagyobb a mélység, a délamerikai és az afrikai út középrészén pedig 6040 m-re szállt le a szondáló-gép. Tehát azt lehet mondani, ha összeszámítjuk a batimetrikus térképek adatait, hogy az átlagos tengermélység 3500— 4000 m között ingadozik. A 9000 méteres mélység azonban éppen olyan ritkaság, mint a 8000 méteres hegyek!


A tenger mélységeinek   éppen   olyan   rajongói   vannak, mint a magas hegyeknek.

A mélység és a magasság mindig vonzotta az embert, különösen az óriási hegyek és a rejtelmes tenger titokzatos, láthatatlan mélytengeri világa. A mélytengerek rajongói közé tartozik a már említett Thoulet professzor, a térképek nagymestere, Albert, a monacói fejedelem, aki felállította a csodálatosan szép tengeri zoológiái állomást és az első oceanográfiai múzeumot Párizsban, közöttük méltó helyet foglal el Dorn Antal, a régi nápolyi tengertani állomás létesítője, igazgatója, mindenese és Johannes Müller, a zoológus, valamint az egyszerű spanyol halászgyerekből hírneves tudóssá vált Lo Bianco Salvatore. A modern tengerrajongók közt a legelső helyen áll Wiiliam Beebe, a halak és a madarak nagy tudósa. Beebe a tenger Piccardja, bizonyára sokan emlékeznek még arra a búvárgömbnek nevezett csodára, amellyel nem is olyan régen, úgy tíz esztendővel ezelőtt, leszállt a mélybe és —. fel is jött onnan!
William Beebe életrajzát vaskos kötetben lehetne megírni, mert nincs a világnak olyan tája, ahol ne fordult volna meg. Ázsia, Afrika és Amerika forróégövi őserdőiben éppen olyan jártas, mint a Sarkokon, a délin és az északin egyaránt. Többször körülutazta a földet, léghajón és repülőgépen tanulmányozta a magasabb légréteget, de attól sem riadt vissza, hogy megmássza Mexikóban a Popocatepetlt. Európában a Mont Blanct és Ázsiában a Himalaya egy-két magasabb hegyét. Különös ember ez a sovány, kicsi, kopaszfejű, csupaizom és ín emberke, akin alig van hús. Wiiliam Beebe mindig tiltakozott az ellen, hogy a tudósokat „bogarászoknak" nevezzék; diákjai, tanítványai előtt egyre azt hangoztatta, hogy csak azok hordjanak szemüveget, akiknek nagyon kell, mindenki rendesen borotválkozzék, a hölgyek gondoljanak a kozmetikára is, senki se hagyja otthon az esernyőjét bármennyire is el van merülve gondolataiba, mert vége van már annak a világnak, amikor a tudós és a szórakozott ember egyet jelentett!


Wiiliam Beebe elmondhatja magáról, hogy sohasem hordott szemüveget, az esernyőjét sem hagyta otthon, nyitott szemmel és nyitott szellemmel járta kalandosabbnál kalandosabb útjait... És elmondhatjuk róla, akik olvastuk műveit, hogy ez az apró emberke nemcsak a tudomány kiváló művelői, a szellemi élet nagyjai közé tartozik, hanem egy személyben költő is, a látottak, a tájak, az állatok ihletett szavú leírója. Könyveinek egész sora eleveníti fel tapasztalatait. Az egyik könyvének „Gallapagos" a címe és az ősvilág utolsó megmaradt állatairól szól, amelyek ezen a szigeten mindmáig élnek. Ott van azután a kötetek sorában a „Dzsungel", a „Nap útja", az „Arkturus kalandja". A címek Verne Gyula munkáinak címeire emlékeztetnek s a vernei hangulatokat idézik, de nem az írói fantázia szüleményei, hanem a tudós nagyszerű naplói, szinte megrázó írások azokról a tájakról, ahol Mr. Beebe barangolt, kutatott, keresett és — talált. Hogy honnan van benne ez a nagy kalandozási vágy, ez a nagy utazási, nyughatatlan ösztön, azt Beebe egy mondatban megmagyarázta: normann származású, tehát a viking-ősök öröksége tört ki rajta.
(...)
Amikor megelégelte a szárazföldi utakat, akkor fordult az érdeklődése a tenger mélységei felé. Mielőtt hozzáfogott volna a világhírűvé vált leszálláshoz, előzőleg vagy tíz esztendeig búvárkodott már a különböző tengerekben, mint a new-yorki állattani társaság forróövi kutatóosztályának igazgatója. — El kell határozni, mit akarunk — mondta. — Megelégedünk-e azzal, hogy a felszín alá pillantunk, vagy pedig leszállunk a mélységekbe. — Eddig csak két embernek sikerült fél-mérföldnyi mélységből élve visszajönni a tengerből, neki és társának, Barton mérnöknek. Ezt a leszállást és visszajutást könyvében egy helyen ilyen tömören intézi el: „Bezártuk magunkat egy gömbbe, szívtuk az általunk előállított mesterséges levegőt, kitekintettünk az ablakon, a látottakról telefonon számoltunk be és szerencsésen visszatértünk."

Van egy nagyszerű könyve (a „Half Mile Down Harcourt"), amelyben elmondja személyes tapasztalatait a tengerek mélyéről. Azt mondja többek között: ideje lenne már megalakítani a Tenger Mélyét Megcsodálók Társaságát, mert hiszen már a kezdők is megtehetik, hogy holmi fürdőruha és egy üveggel ellátott sisak segítségével szépen lesétáljanak vagy tízméternyire a tengerparti lagunákba. Azt mondja többek között, hogy már az elmerülés pillanatában érezzük a helyzet rendkívüliségét. Hetven kilónkkal a legnagyobb könnyedséggel ugrunk vagy háromméternyi távolságot. Ha lezuhanunk egy korallszikláról, mindössze könnyed sodródást érzünk és minden mozdulatunk olyan, mint amikor lassított film pergését nézzük. Beebe élt is a tengeralatti kirándulások lehetőségeivel. Egy évtizeden keresztül tökéletesítette egyszerű leszállási eszközeit, felfedezte a tenger alatt használható lőfegyvert, sőt azt a papírt és azt az irónt is, amelynek segítségével jegyzetekben és rajzokban örökíthette meg tengeralatti élményeit. Természetesen, az embernek sajátmagát is, a rajztömböt is ólommal kell nehezítenie, mert különben az ember nem tudna megállni a talpán, a mappa pedig a „tengeralatti ceruzával" együtt szépen felszállna a víz színére. Izgalmas és nyugtalanító az ő felszólítása: „Ha a korallzátonyon ülsz, meg is támadhat valami, de semmiesetre se polip vagy cápa, mert ezekre gondolni sem érdemes. Könyököd körül csípést vagy lökést érzel, egy kis halacska van ott, aranyköntösben, a színes halak nemzetségéből és alig hüvelyknyi nagyságú, de mégis mérgesen bökdös. Itt lehet a lakása valahol a közeledben, azt igyekszik megvédeni, de rövid idő múlva úgy tekint rád, mint valami újdonsült tengeri lényre és máris otthagy, hogy a közeledő tengeri durbincsot űzze el. Vadászhatsz is, ha úgy tartja a kedved, készítsél parittyát, nyilat és vedd célba a halakat. Az én fegyverem nehezebb horgászbot, ennek a végére dinamitkúpot erősítettünk. Ha kertre vágyói, keressél szép mezőt, vagy a zátonyon barlangot, baltáddal feszítsél le koralltömböket, amelyeken tengeri tollak, tengeri legyezők és tarka kökörcsinek pompáznak. Helyezd el ezeket a szikla különböző repedéseibe és egy-két nap múlva abban a kertben gyönyörködhetsz, amelyet te csináltál. A felső világ kertjének gyümölcseire madarak gyűlnek, itt művedet halak serege rajzzá körül, rákok és tengeri csillagok másznak el a közeledben . . ."

DÉKÁNY ANDRÁS: Wilhjalmur Stefansson, a Sarkvidék remetéje

A Sarkvidék általában sokkal kevésbbé érdekli az embereket, mint maga a két Pólus, az Északi és a Déli sark! Azokra az expedíciókra szoktak inkább felfigyelni, amelyek kutyaszánjaikkal megindulnak a sarkok felé. A rádiók világgá röpítik a hírt és az emberek izgulva, csodálkozva és sokszor rettegve várják a híreket. Persze, ezeknek az expedícióknak tagjai valódi hősök. De hősök azok is, akik nem a pólusok felé haladnak, hanem csak azok vidékét kutatják, azt az óriási területet, amely jóval, de jóval nagyobb Európánál. Ezeket az expedíciókat már nem kíséri közfigyelem, jóformán alig tudnak róluk. Pedig éppúgy megérdemlik a bámulatunkat, mint a sarkkutatók.


Ezeknek a sorába tartozik Wilhjalmur Stefansson is. Ma ő Amerika leghíresebb sarkvidéki kutatója. Szabad ember, nem tartozik sehová, semmiféle tudományos intézethez, pedig mindenütt szívesen vennék, ha soraikba lépne. Jobban ünneplik a filmsztároknál, mert nagyszerű előadó és beszámolója mindig érdekes. Családi krónikák szerint indián vér is folyik ereiben. A Stefansson-család Dániából származott át és a dédapja az amerikai rengetegek első pionírjaihoz tartozott. Nagyanyja indián nő volt és Wilhjalmur Stefansson arcán ott láthatók az indián vonások. Az apja farmer, ő maga is annak indult testvéreivel együtt. Egyszer elhatározták, hogy különválnak és a négy fiú Dél-Dakotában farmot alapított. Állatokat szereztek és megkezdődött a gazdálkodás. Nem sokáig, mert az alig 15—16 éves fiúk nem sokat konyítottak az üzlethez s egy hóvihar alkalmával mindenük elpusztult! Stefansson ezután elment cowboynak, bejárta a Vadnyugatot, ménesek élén, ménesek nyomában. A nyeregben, ha megszállta a hangulat, rónák szépsége és a tábortüzek fénye, verseket írt! Költeményeket, amelyekről ő azt tartja, hogy nem sokat értek, de annyit mégis, hogy kifinomították az ízlését. Tanulni kezdett, megtakarított pénzecskéjéből és az apja ötdolláros útravalójából elvégezte a középiskolát, majd beiratkozott a Harvard-egyetemre.

Az egyetemi évek utolsó hónapjában történt, hogy Vilhjalmur Stefanssonnak az egyetem könyvtárában egy monográfia került a kezébe, amely Grönlandról szólt, az eszkimókról és arról, hogy Grönland valójában nem más, mint katlan, amelyet jég borít el. Este azután Stefansson leült az íróasztal mellé. A nyitott ablakon beáramlott a hűvös levegő, látta maga előtt a jéghegyeket, a hóban tanyázó eszkimókat és a havon ballagó  jegesmedvét.Összeszedett egy csomó Grönlandról szóló könyvet és megírta azt az értekezést a Geografic Magazin számára, amely eldöntötte a sorsát. Ugyanebben az időben  Leffingwell, a nagy amerikai  sarkkutató,  hajójával Kanada északi részén kutatta a jégvilágot. Valamilyen úton-módon eljutott hozzá a Geografic Magazinnak ez a száma és Stefansson cikke annyira megragadta figyelmét, hogy a legközelebbi távíróállomásról üzenetet küldött a fiatal egyetemi hallgatónak: Hajlandó-e expedíciójához csatlakozni?


Stefansson vállalkozott a feladatra. Most körülbelül ötven éves, de huszonegy éves kora óta többet lakott az eszkimók jégkunyhójában,  mint szállodában, vagy polgári  otthonban. Amikor feladta a választáviratát,  közölte,  hogy  pár   hónap múlva csatlakozik Leffingwellhez. Összeszedte a maga kis holmiját, hajóra ült, áthajózott a kanadai tavakon, leúsztatott a Mackenzie folyón és megérkezett   a   Grand-Rapid-szigetekre, arra a területre,   ahonnan  már   nem   megy tovább hajó. Itt indiánus szolgákat fogadott, azután eszkimók jöttek a segítségére, hogy eljusson az Északi Jeges-tenger vidékére.


Azóta jóformán állandóan itt él, Kanada északi részén és csak évenként, kétévenként jön vissza párhónapos amerikai tartózkodásra, hogy feldolgozza a látottakat, a gyűjtött anyagot és a fényképeket. Azután megint visszamegy, hogy folytassa eszkimóéletét. Mert azt mondja, hogy csakis azok bírják el a sarkvidéki klímát, akik úgy élnek, mint az eszkimók. Tehát: télen jégkunyhóban, nyáron fókabőrsátrakban és egyébként állandóan állati prémekből készült ruhában. Étele ugyanaz, ami az eszkimóké. Fókahús, fókazsír halak, néha medvehús, vagy karibupecsenye.

Stefansson és a fóka

Fehér emberektől távol, eszkimókunyhókban élve, kiállva a rettenetes hidegeket, a nélkülözéseket, ott élt és él Stefansson az eszkimók között. Azért él közöttük, mert szereti őket. Legjobb barátai laknak a jeges kunyhókban, ismerik őt és ragaszkodnak hozzá. Följegyzi nyelvüket, kutatja szokásaikat és gyűjti azokat a házieszközöket, amelyek fokozatosan fogynak és évről-évre tünedezőben vannak. Mert a fehér ember eszközei az eszkimók szemében kincset jelentenek és inkább azokkal igyekeznek most már berendezni otthonaikat. Megoldott több északi jegestengeri, geográfiai problémát, föltárt olyan szigeteket, amelyek ismeretlenek voltak a földrajz számára és ahol valamikor, a múltban, hatalmas eszkimótelepek voltak. Nem fél semmiféle veszedelemtől. Igaz, kevés is a veszedelem, ha a fehér ember eszkimó módjára él. Van egy könyve, címe: The Friendly Arctic (A barátságos sarkvidék). Azt mondja Stefansson ebben a könyvében, hogy a fehér ember megszokta azt, hogy több a napfény, mint az éjszaka, megszokta azt, hogy erdők vannak, rétek, meg szállodák. Az eszkimó mindebből nem ismert semmit és az sem, aki közéjük kerül. Már most arról van szó, hogy a fehér ember elbírja-e ezt a változást vagy nem. Stefansson elbírta, sőt nem is akar már rajta változtatni. Nem lát a sarkvidéken rémeket, mert ismeri az észak törvényeit, szereti az éghajlatot és szereti a magányt. Azt írja, hogy a legnehezebb valami beletörődni a hosszú hónapokon át tartó örök éjszakába. Eleinte nehezen is ment. De rájött arra, hogy ennek is megvan a szépsége. Várni a közeledő napra, éjszakai vadászatra menni az eszkimókkal és eltölteni velük a sötétség idejét.  „Most már türelmetlen vagyok, hogy mikor jön meg az örökös éjszaka és mindig örülök, amikor csak egy órára meglátjuk a napot a jéghegyek mögött" — írja a könyvében Stefansson, a sarkvidék remetéje. Stefansson tulajdonképen nem felfedező, hanem a néprajz és az antropológia tudósa. Ha felfedező volna, nyilván nem állta volna meg, hogy el ne menjen az Északi sarkra: képességei, gyakorlati tudása, edzettsége erre hivatottá tennék. Azonban Stefansson ilyen babérokra nem vágyott sohasem, ő a Sarkvidék rajongója, az eszkimók barátja és a sarki állatvilág (nagyon-nagyon szerény állatvilág) kutatója. Amit azonban ő teljes huszonkét esztendeig tartó sarki élete nyomán feltárt, az a tudomány aranybetűs lapjaira tartozik. Első expedíciójára 1906-ban indult el s mint már említettem, eredetileg Leffingwell meghívására kellett volna csatlakoznia a jegestengeri kutatókhoz. A fiatal Stefansson neki is indult as útnak, de bizony csak második expedícióján, 1908-ban találkozott össze Leffingwellel, aki a híres Ejnar Mikkelsen kapitánnyal, Grönland kutatójával együtt akarta megoldani mindazokat a feladatokat (az úszó jég kérdését), amelyek a , Leffingwell-féle expedíció legfontosabb céljait jelentették. A neves amerikai sarkkutató (Leffingwell) Stefanssonnak a Viktória-szigetet jelölte ki, hogy ott tanulmányozza az eszkimók életét. Mint tudjuk, Stefansson belefogott ebbe a munkába és ott szerette meg annyira a sarki életet, hogy megírhatta általános feltűnést keltő munkáját, a „Barátságos sarkvidék" című könyvet. Első könyve azonban nem ez volt, hanem az 1913-ban megjelent „My Life with the Eskimo" (Eletem az eszkimók között), amelyet azonban „zöld" munkának tart, egy-két tévedés belecsúszott, holott másfél évi tapasztalat után született meg ez a könyv. Stefansson Alaszka és Kanada jegestengeri vidékét kutatta át, kezdve Point Barrowtól, Shingle Pointig, onnan a Banks-föld, a Viktória-föld és a Patrick-, valamint a Melwille-szigetekig, jóformán minden területet, eszkimófalut, tanyát bejárt.

A kutató Brit-Columbiában

Eredetileg az volt a célja, hogy Roderick Macfarlane, a neves tudós és kutató expedíciójának tapasztalatait vizsgálja felül és kiegészíti a hiányokat. Macfarlane még 1867-ben járta be Amerika északi partvidékét, abban az időben, amikor az eszkimók valóságos rablóhadjáratot folytattak a szárazföldön beljebb élő indiánok ellen. A Good Hope erőd közelében található kőbányából fejtették ki az eszkimók a késeknek, nyílhegyeknek való köveket és ezekkel a fegyverekkel rohamozták meg a Mackenzie-folyó torkolatánál élő indiánokat... Ide, erre a vidékre jött először Stefansson, aki költőnek készült, majd Kelet-Afrikába akart menni, a négerek misszionáriusa szeretett volna lenni! Itt hódította meg az észak, itt szerezte azokat a barátait, eszkimókat, cetvadászokat és a világ senki-jeit, mint amilyen a kilencszázas évek elején Klinkenberg kapitány volt, a kalandor, aki hajócskájával, számos félvér gyermekével együtt éveken keresztül itt vándorolt, jég, hó és viharok között, menekülve a törvény elől. Az eszkimók, a cetvadászok és a Klinkenberg-féle kalandorok irányították az első években Stefanssont.


Stefansson sikerének titka az volt, hogy megtanult eszkimó módjára élni! Táplálkozásban és ruházatban, sőt még gondolkozásban is egyforma volt az eszkimókkal. Antropológiai vizsgálatai fellebbentették a fátyolt azokról a kételyekről, amelyek Roderick Macfarlane munkájában még hemzsegtek. Nincs egyetlen tudós sem, aki olyan hosszú időt töltött el az eszkimók között, mint Stefansson.
Általában azt lehet mondani, hogy az eszkimók nem ismernek semmi rendszert, legfeljebb a hosszú éjszakák, a hónapokig tartó sötétség szabályozza úgy-ahogy életüket. így volt ez Stefanssonnal is, akinek el kellett hagynia mindent, ami múltjához, az úgynevezett civilizációhoz kötötte.


Alig akad érdekesebb olvasmány annál, ahogyan Stefansson leírja a sarki emberek napjait. Mint mondja: a szokás először arra kényszerítette, hogy igyekezzék alvását napi nyolc órára szabályozni, mert az így egészséges. De nem lehetett, mert az eszkimók máshogyan élnek. Hol egy órát alusznak, hol tizet, esetleg tizenötöt, ahogyan kedvük tartja. Megtörtént, hogy a tábor, az eszkimó falu lakossága aludt, azután megérkezett egy vadász, jegesmedvét, fókákat vonszolt, az alvó falu felébredt és egy teljes napon át evett, evett, majd újból lefeküdt és két napig aludt!


Stefansson szerint így a legegészségesebb, a sarki állatok is így csinálják. Ha a közeli telepekről (sokszáz kilométer távolságból) vendégek érkeztek, megkezdődött a mulatozás. Amikor ezek a szomszédok távozásra készülődtek, a család pedig nyugovóra akart térni, újabb vendégek jöttek, természetesen újabb felfordulás következett. Egy eszkimó asszony mesélte Stefanssonnak, hogy nyolc éves kislánya öt nappalt és éjszakát virrasztott át s játszott vidáman az egymásután érkező vendéggyerekekkel.  Így azután az  eszkimók,  ha veszélybe   kerülnek,   könnyen   kibírnak   alvás   nélkül   négy-öt napot is.


Stefanssontól tudjuk, hogy kevés olyan nehezen tanulható nyelv van a világon, mint az eszkimó. Ha boldogulni akarunk, meg kell tanulnunk legalább tizenkétezer szót, tehát négyszer annyit, mint amennyire az átlagos európai embernek szüksége van. Az eszkimókkal érintkező fehérek nagyrészt iskolázatlan emberek, eleinte megpróbálkoznak az eszkimók nyelvével, de rövidesen lemondanak a kísérletezésről és áttérnek az általánosan használt korcs-nyelvekre. A fehérek ezt a korcsnyelvet, mint Stefansson írja, az eszkimók nyelvének tartják, de bizony ennek szavai között angol, spanyol, dán, sőt a Hawai-szigetek bennszülötteinek szavai is megtalálhatók. Kezdetben Stefansson is azt hitte, hogy jó úton indul el, de vele volt egy neves német tudós eszkimó nyelvtana, még a nyolcszázas évek közepéről és ennek segítségével rájött, hogy a Good Hope környékén, első állomásán felszedett „eszkimó" szavak bizony nem az igaziak. A német tudós még a nyolcszázas évek közepén készítette el nyelvtanát, abban az időben, amikor Alaszka és Kanada északi részére nem jutottak el a cetvadászok és nem zavarták össze az eszkimók nyelvét, nem fertőzték meg idegen, könnyebben kiejthető szavakkal.