JÓSA PIROSKA: Autóbusszal Nagyváradtól Gibraltárig és vissza (6)

Ismerkedés Barcelonával

Kolumbusz a tér fölött

Jólesően nyújtóztatjuk lábainkat a szinte egész napos buszozás után, miközben Elena köré csoportosulunk a tengerparti sétányon, amely Kolumbusz nevét viseli. Kellemes fuvallat hűsíti a levegőt a 31 fokos melegben, hiszen a Földközi-tenger itt van karnyújtásnyira tőlünk. Míg a busszal forgolódunk parkolási lehetőséget keresve, megpillantom Kolumbusz zászlóshajója mását, a Santa Mariát, amely mint a hajózási múzeum részlege fogadja a kíváncsi látogatókat. Körülöttünk lüktet a közel 1 700 000 lakosú kikötőváros délutáni forgalma, de valahogy a széles sugárutakon felhígul a tömeg, nem nyomasztó. Elena pár perc alatt elmeséli, hogy a Madriddal vetélkedő katalán fővárost joggal lehet még Párizzsal is hasonlítani, hiszen a virágzó gazdasági élet mellett művészeti és turisztikai szempontból is méltó a két említett várossal való összehasonlításra. 


Valóban ez az első benyomásunk, ahogy az impozáns kandeláberekkel díszített sétányra s a közelben–távolban látszó hatalmas régi és új épületekre tekintünk, no meg a bal oldalon emelkedő, a Gellért-hegynél nagyobb Montjuichra, amelyre közúton kívül magasvasúttal is fel lehet jutni. Jó néhány villanyrendőrrel őrzött átkelő után a világhírű fás sétányon, a Ramblán gyülekezünk. A Plaza Puerta de la Paz – Békekapu tér – képe most eltér az útikönyvben megismerttől, hiszen Kolumbusz 59 méter magas emlékművét éppen felújítják, így a talapzaton levő bronz domborműveket, szobrokat, melyek a nagy felfedező életéből mutatnak be jeleneteket, most deszkabódé takarja, akárcsak a nyolc oroszlánt. A vasoszlop tetején aranyozott földgömbön álló közel nyolc méter magas Kolumbusz-szobor azonban a helyén áll. A tengerparti Avenida de Colont magas pálmafák díszítik. 


Útközben Elena mellett igyekszem maradni, így megtudom, hogy 1888 és 1929-ben világkiállítás volt Barcelonában, majd 1992-ben olimpiai játékok, így ezekre az eseményekre sokat épült-szépült a város. A Rambla 1200 méter hosszú, szakaszonként kissé megtört útvonal, ahol két oldalon zajlik az autós forgalom, míg középen, a tágas platánfás sáv különleges színfoltja a városnak. A széles, árnyékos térség utcahosszat piac, vendéglő-kávézó és mutatványos látnivalók egyvelege. A Kolumbusz-szobortól a gyönyörű Plaza de Cataluniáig terjedő sugárút engem a budapesti Andrássy útra emlékeztet, csak annál sokkal elevenebb. A helyiek Ramblasnak mondják, többes számban, hiszen keresztutakkal, kisebb terekkel öt szakaszra oszlik s ezeknek külön neve is van: Santa Monica, Capuchinos, San José, Estudios, Canaletas. Közben felfedezek egy metróállomást. Elena megjegyzi, a metró, helyi vonat, fogaskerekű és drótkötélpálya a villamos- és buszvonalak mellett nagyon jó közlekedést biztosít a városnak. Megtudom még, hogy a Rambla arab eredetű szó, és kiszáradt folyómedert jelent. Valaha itt folyt le a tenger felé a város, magasabb részeiről származó forrás- és esővíz. Ma az út két oldalán üzletek, vendéglők, színházak, mozik, múzeumok sorakoznak. Miután elhagyjuk a hajózási múzeum hatalmas épületét, Elena megmutatja az irányt, ahol a házak mögött van a híres katalán közgazdász, Güell palotája, amely színházi múzeum. Szenzációs modern macskaszobor mellett vezet el utunk, s közben meglátjuk az első eleven szobrot. Ezek az élő szobrok a Rambla világhírű nevezetességei: a szoborpózban mozdulatlan mutatványosok. Krétafehér arcú, fekete ruhás bohóc áll fél lábon, rejtély, hogy bírja olyan sokáig a kitekert testhelyzetet, mert míg körbeálljuk és bámuljuk, csak a szemhéja mozgása árulja el, hogy élő ember! 

Vár a viaszmúzeum

A Museo de Cera – viaszfigurák múzeuma – közelében Elena vezetésével jobbra átmegyünk a gyalogátkelőn, s a gótikus negyed látogatására indulunk. Hihetetlen az ellentét; pár pillanat múlva szűk középkori utcákban járunk évszázados paloták, csodás kovácsoltvas kandeláberek között, árnyékos hűvösben, különleges mintázott, csúszásmentes kövezeten. A Barrio Gotico római, vízigót és arab város kőmaradványaival és az európai középkor emlékeivel történelmi csoda Barcelonában. Az egyik szűk utcában a sóhajok hídjára emlékeztető kőcsipkés kovácsoltvas műremek köt össze két palotát emeletnyi magasan a fejünk felett. Egyik-másik palota durván faragott gránitkőkockákból épült, mások bevakoltak, néhol látszik a középkori tégla. Elhaladunk a XIV. században épült városháza és a katalán autonómiát jelképező Generalitat impozáns reneszánsz épülete előtt. Ez utóbbi engem ünnepélyességével a firenzei Palazzo Vecchióra emlékeztet. Aztán egy szűk sikátoron át a székesegyház jobb oldalán levő régi kolostor kerengőjében rövid időre mesevilág vesz körül! Az oszlopok között kápolnák sora imádkozó hívőkkel, mécsesekkel, elcsendesült turistákkal, míg a kolostorkertben délszaki növényzet – magnólia, pálma, leander, mimóza, japánrózsa és sok más virág. Kellemes hűvös van a zöld növények között átszűrődő napfényben és finom vízcsobogás – a sárkányölő Szent György szobrával díszített kút mellett kisebb sor, hiszen sokan oltják szomjukat a hideg forrásvízzel. Az 1380-1451 között épült kerengő a katalán gótika egyik gyöngyszeme. 


Hirtelen gágogásra figyelek, s látom, hogy a kert másik sarkában jókora medencében 13 fehér liba úszkál vagy a parton tollászkodik. Egy nyugodtabb sarokban Elena köré gyülekezünk, aki elmondja, hogy a város védőszentje Szent Eulália, akinek a székesegyház kriptájában áll díszes hófehér alabástrom szarkofágja. A 13 liba azt jelképezi, hogy a szent életű kislány ennyi esztendőt élt a földön. Maga a katedrális, mint sok más középkorban emelt templom, egy román stílusú székesegyház romjain kezdett el épülni, míg az alapoknál IV. századi őskeresztény kápolna maradványai találhatók. Az építkezést 1298-ban kezdték el gótikus stílusban, 1459-ig dolgoztak a háromhajós, impozáns méretű templomon, hiszen hossza 83, szélessége 37, magassága 25 méter. Akárcsak számos középkori templomot, a barcelonai székesegyházat is épületek veszik körül, így nincs meg a rálátás csak a főbejárat felőli térről, amelyet különben csak a XIX.-XX. század fordulóján alakítottak ki gótikus stílusban, hasonlatosan az akkor épült kupolával. 

A Piaza

A Szent Severo kapun át jutunk a pompás székesegyházba, s először látom a könyvekben leírt spanyol jellegzetességet, miszerint a szentély és a kórus a templom közepén van! A kórust itt három oldalról fal veszi körül. Az elkerített terület előtti részt nevezik trascorónak, és a szabad oldalon a díszes, áttört ajtón és rácson túli rész a coro. Itt – a hely akkora, mint egy kisebb templom – a kanonoki székek felett régi címerek díszlenek. Csak futó benyomást szerezhetünk a díszes mellékkápolnákról, ám megnézzük a leghíresebbet. Itt áll a fából faragott, füsttől fekete Krisztus-szobor, amely a hagyomány szerint az 1571-es lepantói tengeri csatában a hős Don Juan de Austria zászlóshajóját díszítette. Nagyon jelentős csata volt, mert ebben az ütközetben a keresztények legyőzték a török hajóhadat. Gyönyörűek a XV. századból való színes mozaik üvegablakok, valamint a hatalmas főoltár előtti díszes, faragott kanonoki székek. Innen lépcsőkön jutunk le az altemplomba, ahol Szent Eulália alabástrom szarkofágja található. 

JÓSA PIROSKA: Autóbusszal Nagyváradtól Gibraltárig és vissza (5)

Provence-tól Katalóniáig

Carrieres des Roches Bleues

Már zajlik a délelőtti vásárlás és forgalom a nagy francia kikötővárosban, Marseille-ben, mikor a Notre Dame de la Garde magaslatáról kanyarog le velünk a busz. Több stoplámpa irányítja a biztonságos közlekedést, s a hely szűkösségét mutatja, hogy egy lámpán egymás alatt van a két jel – az álló és a járás közben ábrázolt figurával a járókelők számára. Kisvártatva már az U alakú régi kikötő, Vieux Port egyik végénél érjük el a tengert, pillantást vetve If várára, majd rácsodálkozva a napsütésben és az enyhe szélben vitorlájukat lustán lengető hajókra. A patkó mindkét ágán mólók sokasága található, merőlegesen a partra, és azok mentén szép katonás sorban pihennek a kis motorosok, vitorlások. A két ágat összekötő központi partszakaszon, a halpiacon most is élénk a forgalom a kék napernyők alatt. A fedett buszmegállókban levő padokon csak néhány várakozó pihen, a négy-öt emeletes régi paloták zsalugáterei becsukva, az épület hosszán körbefutó kovácsoltvas erkélyrácsok pedig mint csipke díszítik a várost. A nappali megvilágításban még varázslatosabb a diadalív, csillog a hófehér márvány és a meseszép faragás. Az elővárosban különös színfoltok a kopár falakra festett nagyméretű képek. Elhaladunk egy hajót ábrázoló, valamint ablakot, ajtót, járókelőket megelevenítő fal mellett. Érdekes az autóut felett átívelő viadukton közlekedő metrókocsi látványa, úgy tűnik, a fejünk felett az űrben robog. Majd egy dombtetőn álló Salon nautique – vízi járműveket árusító üzlet – tűnik fel, előtte reklámként egy kishajó. Odébb egy meredek oldalon temető. 


Valamivel tíz óra előtt már elhagyjuk az utolsó külvárosi negyedet is. Elég kopár, sziklás tájon visz az út, kétoldalt néhány kisebb üzem. A távolból feltűnik az Oroszlán-öböl hajókkal. Elena felteszi a közkedvelt francia sanzonokat a kazettára alapzenének, majd mintegy vallomásként elmeséli, hogy nagyon szereti ezt a vidéket, hiszen a nagyapja francia volt. Igaz, a szíve még Görögországba is húzza, mivel a férje családi gyökerei ott vannak, ám minden napjának gondjai közösek a bukarestiek gondjával, bajával. 


Ismét közeledünk a tenger felé, miközben szoborszerű kőalakzatok mellett visz el az út. A felhők miatt sejtelmes, ködös, fehéres, majd élénk kék lesz a tenger, ahogy a nap ismét kisüt. Ezután hosszú ideig a Földközi-tenger közelében haladunk. A kép változatos – távoli nagy hajók mellett partközelben csónakok, a parton a mólók hosszán magányos horgászok, sokan lakókocsival a közelükben. Arles és Nimes felé visz utunk, miközben piros-fehér zebracsíkos gyárkémények vidítják a tájképet. A környezet bokros, füves, helyenként sás, másutt elszáradt növényzet, odébb rekettyék, sok sirály. Néha úgy érzem, ismerem ezt a vidéket, hiszen ez a nagy impresszionista festők kedvenc témája, s a világ sok égtáján múzeumokban látható. Öreg, néha roskatag tanyák, mezőgazdasági épületek, nyárfasorok, őszibarackosok váltakoznak, feltűnik egy-egy pár házból álló kicsiny település. Arles mellett előbb egy csatornán, majd a nagy Rhone folyamon túl ismét fa estészet világában érzem magam, hiszen a sok virágzó napraforgó főleg Van Gogh világát ébreszti. Sajnos, csak a távolból pillantjuk meg Arlest, megállni nincs idő, pedig ezen a vidéken az ókori római időkből számos épület ragyogó állapotban ma is áll. 


Valamivel 11 óra után már feltűnik Nimes. Elég nagy város a dombok ölében. Engem valahogy Váradra emlékeztet, ahogy elsuhanunk a közelében. Sajnos, a római emlékeket a távolból nemt tudom felismerni, így marad a barátságos ligetes táj és az egyre nagyobb kiterjedésű, szőlővel beültetett földterületek látványa. Végig autóúton haladunk, s időnként fizetőkapuknál állunk meg néhány percet. 


Így egyik helyen sikerül lejegyeznem, hogy a következő szakaszra busznak 26, míg motorkerékpárnak 3 frank a díj. Valamivel dél előtt jó negyedórára pihenő Montpellier közelében egy benzinkútnál. A pénzbeváltónál kiderül, hogy egy dollár napi árfolyama 4,80 frank. Az üzlet kínálatából szívesen hazavinnék egy jó két arasznyi báliruhás porcelánbabát, ára 162 frank. A társaság jó része ebédel, más meg sört, kávét fogyaszt, jómagam megelégszem a nézelődéssel

Bazaltkitermelés a kék szikláknál

Újból útnak indulva Béziers közelében a Carrieres des Roches Bleues mellett bazaltoszlopokat látok és barlangok felé mutató útjelző táblákat. Azután igen barátságos szőlőföldek és szántók, kis falvak. Érdekes módszert alkalmaznak az omladékos domboldalak megszilárdítására: a fiatal fák hosszú sávban fóliában hasított nyílásba vannak beültetve, míg a műanyagot cövekkel, kövekkel rögzítik a talajhoz. Déli egy órakor kibontakozik a gyönyörű középkori gótikus katedrális hatalmas tömbje, miközben Narbonne közelében kanyarog az utunk. Az útjelző táblákon Perpignan mellett feltűnik az első nagy spanyol város, Barcelona is, bár még több mint 200 km út van odáig. Úgy látszik, a szőlő hazájában járunk, van fiatal ültetvény és korosabb, ám valamennyi példásan gondozott. Közel két óra, mikor Perpignan mellett haladunk el, és feltűnnek a Pireneusok első vonulatai. Közeledve nagyon festői a kép, hiszen a hegyláncok ölében egészen azok derekáig falvak, városok piros cseréptetői látszanak a távolban, erdők zöldje és a sziklák sárgája-barnája csodás színharmóniájával. Lélegzetem is visszafojtom, míg áthaladunk egy-egy hosszú és magas völgyhídon, mert olyan szép a táj! Lenn alattunk a falvak, felettünk a hegyek, erdők. 


Ezután már a határzónában vagyunk Le Perthus mellett, ahol rövid pihenőt tartunk. Nem azért, mert valami hivatalosság megállít, hanem Elena javaslatára pénzt váltunk. Bár süt a nap, elég hűvös van, és erős szél is fúj, huzatos a hely a magas hegyek között. Az autópálya túloldalán a hegytetőn érdekes csonkagúla formájú építmény, a tetején téglaszínű oltár oszlopokkal körülvéve. Sajnos, vezetőink sem tudják, mit jelképez, s az útikönyvek sem említik, valószínű, újabb építmény, talán éppen a határt jelöli. Gyorsan kialakul a sor, de fogy is percek alatt a pénzváltó helyen, ahol semmi igazolást nem kérnek az utastól, csak a pénzt. Pötyögtetés a számítógépen, s a tisztviselő már számolja is a pesetát, majd a pénzváltást igazoló papíron adja is ki az üvegablakon. Én 105 ausztrál dollárért 9575 pesetát kapok, egy maroknyi fémpénzt és néhány papírt is... A jó hangulatot fokozandó spanyol népzene szól, miközben erdős hegyek között visz utunk Figueres felé, mely az első település ezen a részen. 


Az 506 000 km2 nagyságú Spanyolországot közel 40 milliónyian lakják, a spanyolon kívül jelentős katalán, baszk, galíciai népességgel. Hegyes-völgyes ország, mondja Elena, hiszen az átlagos magasság 600 méter feletti, mivel a félsziget középső részén levő fennsíkot, a Mesetát hegyláncok keretezik, ezek a különböző nevű Sierrák. Kirándulásunk során bejárjuk Katalóniát, majd Aragónia fővárosába, Zaragozába megyünk, aztán Madridba, Kasztíliába, majd következik Andalúzia Córdoba, Sevilla, Granada és Malaga városokkal, míg a visszautunk Valencián át Alicante és Valencia látogatásával zárul. 


Közel órája járunk már spanyol földön, közben a Pireneusok lassan elmaradnak. Első benyomáson, hogy nagyon sok az új épület, a helységek gondozottak, mindenfelé építkeznek. Az út mellett katonás sorban telepített nyárfa- erdősávok. Négy óra előtt egy kisebb benzinkút mellett pihenő. A kocsi ablakait megmossák, és feltöltik az üzemanyagtartályokat. Mivel eléggé megéheztem, s meleg is van, így 240 pasetáért vásárolok egy remek Magnum fagylaltot. A hegyláncok már a távolban kéklenek, a közelben alacsony, erdővel fedett dombok. 

A Santa Maria mása a kikötőben

Jó félóra múltán már Barcelona elővárosában járunk. Egy darabon a vasútvonal mellett haladunk, mindkét irányba a budapesti HÉV-hez hasonlatos rövid villanyvonatok közlekednek. A felírások spanyol mellett katalán nyelvűek, az épületek ablakain redőny helyett zöld színű sötétítő függöny. Pálmafás széles sugárutak, 15-18 emeletes paloták és még magasabb toronyházak. A szelektív hulladékgyűjtést színes tartályok – kék, zöld, sárga – mutatják a megszokott sötétzöld kukák mellett. Gyönyörű platánfás utcák váltakoznak a pálmafákkal, kovácsoltvas erkélyek, zsalugáterek jelzik, hogy közeledünk a régi városrész felé. Különös templomtornyokat is látok, lapos tetővel, rajta felfüggesztve fémállványon a harang. Aztán öt óra után nem sokkal már a tengerparton vagyunk, a hatalmas oszlop közelében, amelyet Kolumbusz emlékére állítottak. A távolban látszik az egykori felfedezőhajó, a Santa Maria mása, amely ma múzeum. Egy elektromos óra éppen 31 fokot mutat, mikor a parti sétányon kiszállva városnézésre indulunk. 


(Folytatjuk)

JÓSA PIROSKA: Autóbusszal Nagyváradtól Gibraltárig és vissza (4)

Marseille – történelem és legenda

If vára, ahol Monte Cristo grófja raboskodott

Reggel hatkor szól a telefonébresztő, s hétkor már reggelizünk, miután csomagjainkat a közelben parkóló autóbusz pocakjában elhelyezzük. Ismételten megállapítom, hogy a franciák mesterei a konyhának. Az este megismert étteremben önkiszolgáló alapon választhatunk a hideg és a meleg ételek között, amelyeket a kétcsillagos szálló felkínál. A nagy bőséget látva el sem tudom képzelni, mi lehet a magasabb kategóriájú szállodák reggeli felhozatala? Van itt minden kényes igényt kielégítendő ennivaló! A megszokott kávé, tej, tea mellett több változatban savanyú tej – ismert világmárkák natúr és gyümölcsös változatban –, péksütemények, kenyér és kétszersült, főtt tojás és ökörszem, többféle sonka, szalámi, virsli, sajtok, salátaöntetek, paradicsom, paprika, hagyma, olajbogyó, főtt kukorica és kukoricapehely, no és vaj, tejfől, többféle lekvár, méz, édes tészták, gyümölcskompót és frissen sajtolt ivólé. A bőség zavarában vaj, sajt, sonka, kifli, narancslé, ananász és narancskompót kerül a tálcámra. Reggeli után a gyönyörű nyári napon az egész csoport már nyolckor a buszban ül. Kiderül, az éjszakai kikötői séta részvevői Elenával csak az éjszaka közepén, jóval éjfél után érkeztek a szállóba, ki gyalog, ki taxival, már ahogy a zsebe engedte. Ennek ellenére mindenki kipinhetnek tűnik, hiszen tapasztalatom szerint a kirándulások első napjaiban még bőven van fizikaierő-tartaléka a turistának. Először városnézésre indulunk busszal a városközpontba. Marseille Franciaország második legnagyobb városa, így van bőven látnivaló a reggeli napfényes órákban is. A több mint 2500 éves város területén ősember-lelőhelyek igazolják, hogy régen lakott terület. A környező dombokon levő barlangokban találtak menedéket az első itt lakók. A görögök Kr. e. 600-ban már a tengerhez közelebb telepednek le, így ők számítanak igazi városalapítóknak. Városuk a mai régi kikötő mellett Massalia néven szerepel, a ligur és gall törzsekkel folytatott kereskedelem központja. Egy időben önálló köztársaság és vetélkedik az Afrika északi részén fekvő Karthágóval, ezért a pun háborúk idején Rómával szövetkezik. Még jó ideig megőrzi függetlenségét a Római Birodalom terjeszkedése idején, és csak Julius Caesar korában kerül római uralom alá. Akkor is megmarad szabad városnak Kr. u. a III. századig, majd barbár frank törzsek és szaracénok pusztítják. 


A keresztes háborúk idején a XI. században ismét fontos kikötő, de csak a XV. század végétől kerül a francia királyok birtokába. A XVIII. század elején már közel kilencvenezer lakosa van, azonban az 1720-ban kitört pestisjárvány elpusztítja a lakosság több mint felét. A francia forradalom idejére ismét fellendül, és lelkesen támogatja a királyság megdöntését. A mai francia himnusz, az egykori lelkesítő Marseillaise a város forradalmi önkénteseinek ajkán csendül fel első ízben mint Rouget de Lisle utászhadnagy szerzeménye. A második világháború során mind a németek, mind a szövetségesek bombázzák. Szerencsére a város gyorsan talpra áll, s mára több mint egymillió lakosú. 


Mivel időnk igen szűkös, hiszen Barcelonáig jókora út, 480 km áll előttünk, s a késő délutáni program ismerkedés a katalán fővárossal, ezért keringőzünk egyet, majd a magaslaton épült Notre Dame de la Garde előtti térségről igyekszünk felülről emlékezetünkbe vésni ezt a szép kikötővárost. A viszonylag korai órában tanúi vagyunk az üzletek kinyitásának, látjuk a széles sugárút két szélén a virágpiacot, míg a kikötőben a halvásárt és rengeteg tengeri herkentyűt, hiszen buszvezetőnk a szélső sávban araszol, hogy minél jobban bámulhassunk jobbra-balra. Az egyenetlen terepviszonyok miatt buszokat, trolikat és taxikat látunk, villamost nem, Elena pedig elmondja, hogy kitűnő a metrohálózat. Szembeszöknek nagyságuknál fogva az utcai névtáblák, számok s a fontos látnivalókat mutató irányjelzések. Az utcák szélesek, és legtöbbjük fával, virággal díszített, a palotákon jellegzetes zsalugátér, hiszen ne feledjük, eléggé délen vagyunk már, ahol a forróság elleni védekezésnek évszázados hagyományai vannak. 


A szebbnél szebb szökőkutak a nappali megvilágításban is éppen olyan varázslatosak, mint az éjszakai pazar fényben, és bizony fáj a szívem, mert erre az ősrégi városra egy hét is kevés lenne! A városháza, az opera, a régi Charité ispotálya, a tőzsde, a kikötőben álló székesegyház, a Páli Szent Vince-templom, valamint a patkó alakú régi kikötő két végében álló középkori erőd, melyek Szent János és Szent Miklós nevét viselik, a különböző korokból származó gyönyörű épületek – megannyi látnivaló. Emlékezetembe igyekszem vésni a prefektúra impozáns épülete előtt álló vízesésszerű hatalmas szökőkutat. Van még jókora diadalív és középkori várat idéző apátság. 


Azután meredek, kanyargós, szűk utcákon haladunk felfelé a Notre Dame de la Garde székesegyházhoz. A veszélyes kanyarokban stoplámpa, fejünk felett az utca két oldalán áthúzott kötélen ruhanemű szárad, mint Nápolyban. A kicsiny boltok előtt, ahol hely van rá, vevőcsalogatónak éppen ebben az órában rakja ki áruját a tulajdonos. Végül megérkezünk a parkolóba, s előttünk hosszú lépcsősor és az emeletes templom, a torony csúcsán az aranyozott Mária-szoborral, míg a másik oldalon a Földközi-tenger és Dumas Monte Cristo regényéből ismert sziget If várával, ráadásul szinte az egész város. Messzire látni, bár könnyű pára lebeg a tenger felett, ám az ég kék, és vakítóan süt a nap. Karnyújtásnyira látszik a kikötő – hiszen légvonalban alig több, mint egy kilométer a távolság. Az If vára felé már igyekeznek a sétálóhajók a kirándulókkal, az U alakú Vieux Port vizén hosszú sorokban állnak kikötve a motorcsónakok, vitorlások; látszik a halpiac tarka forgataga. Ahogy a lépcsőkön felfelé lépdelek, egyre közelebb jutok a 60 méter magas torony hegyében álló Madonna- szoborhoz, amely szikrázik a napfényben. Pihenésképpen megállok és visszafordulok, mivel egyre szélesebb a horizont, újabb városzrészletek panorámája tárul ki szemem előtt. Örömmel fedezem fel az iménti városnézés során megismert épületeket a magasból. Aztán a templom alsó szintjén levő jókora térségen Elena köré gyülekezünk, aki röviden elmondja a Notre Dame de la Garde történetét, majd mindenki egyénileg indul felfedező útra egy fél óra erejéig. 

A 162 méter magas dombtetőn már a XIII. században Szűz Mária tiszteletére templomot épít a közeli apátság, s ez az évszázadok alatt a tengerészek zarándokhelyévé válik. A bizánci stílusú bazilikát 1953-ban kezdik el építeni Espérandieu tervei szerint, akinek a műve a kikötőben álló székesegyház is. 1864-ben szentelik fel, s megőrzik azt a nevet, amit a Szűzanyának ezen a zarándokhelyen adtak évtizedek alatt a hívők (védő, oltalmazó lenne a fordítás). Szárazról és vízről jól látható a 9,70 méter magas Madonna-szobor a templom hatvan méteres tornyán, amely Máriát fején koronával, bal karján az áldást osztó kis Jézussal ábrázolja. A szobor súlya 4500 kg és 1963-ban újraaranyozásához 29 400 aranylapocskát használtak fel. Azután mindenki fényképez, filmez és persze, csodálkozik, hiszen felejtethetetlen kép tárul szemünk elé. A sétányon szobrok, Krisztus-keresztek. Nekem a legjobban egy életnagyságú fehér márvány alkotás tetszik, amely a földre roskadt, töviskoszorús Megváltót ábrázolja, amint a mellé térdelt Veronika kendőjével a szenvedő homlokát türölgeti. A talpazaton a jókora emléktábla felírása szerint ezzel a viszonylag új – pár évtizedes – alkotással adóznak az életüket áldozó misszionáriusoknak. Erről a szintről nyílik a kripta, amely eredetileg sziklába vágottt templomrész. A román stílusú altemplomban az oltáron gyönyörű, festett fából készült Mária-szobor, amely a Szűzanyát bizánci koronával, bal karján a virágot tartó, mosolygó kis Jézussal és jobb kezében virágcsokorral ábrázolja. A következő szintre, a bazilikába lényegében fel lehet jutni egy oldalsó lépcsőn a kriptából vagy a domb tetején álló térségről a díszes főkapun keresztül. A neobizánci stílusú pazar templombelső számos mellékoltárral olyan képet mutat, amilyet egyetlen eddig látott kegyhelyen sem figyeltem meg. A nálunk is megszokott köszönő márványtáblácskák mellett, amelyek százával találhatók a jókora templom falain, hajókat ábrázoló festmények és felfüggesztett hajómodellek, zászlók is látszanak mindenfelé. Az ember nem is tudja, merre nézzen, annyi a látnivaló! A falak is érdekesek, hiszen nincs freskó és festett dísz, mivel a széles csíkos márványborítás erezete maga a dísz, van is, mit csodálni, mert a fehér mellett a zöld, a piros és a kékeszürke számos árnyalatát látni még az a kétméteres ezüst Mária-szobor a gyermekkel, amelyet egy szegény provanszi mester hat év munkájával alkotott a múlt század első felében. Ezt a szobrot az ünnepi körmenetek során kiviszik a templomból. 


Mikor látom, hogy vészesen fogy az idő, kimegyek a templomból, ezúttal a főkapun, majd körbejárom, megcsodálva Marseille panorámáját mind a négy égtáj felől. Megtalálom az emléktárgyakat árusító üzletet, ahol francia frank hiányában – nem volt idő pénzt váltani, olyan korán indultunk a szállásról – sikerül hét dollárért egy mutatós, Marseille-ről szóló, gyönyörű fényképekkel dísztett útikönyvet vásárolnom. Sok csoporttársam már Váradon beszerezte a megfelelő valutát, de nekem csak dollárom és német márkám volt zsebpénz gyanánt, hiszen tapasztalaton szerint ezekkel bárhol elboldogul az ember. Előbb ragaszkodnak a helyi pénznemhez, ám magyarázkodásomnak a késő esti érkezésre és a kora reggeli indulásra vonatkozólag végül foganatja van, és megszán az egyik eladónő. Erre még néhány váradi társam is előszedi a pénztárcáját, kiszolgálja őket is kedvesen, egyetlen kérése, hogy pontos összeget adjunk, mert nem tud visszaadni. 


Ezután már csak utolsó pillantás a gyönyörű tájra, miközben a lépcsőkön lesétálva eljutok a buszparkolóig. Az egész csoport megelégedett, az éhesebbek már az elemózsiás csomagok után néznek, a reggeliről elhozott ennivalónak látnak neki. Igazság szerint a svédasztalt nem arra találtáak ki, hogy az ember táskában-zsebben kihozza az étteremből az ott felszolgált táplálékot, de a keleti nyomor és a déli éhség nagy úr, így vérmérséklettől függően mindenki zsebrevág ezt-azt. Én általában szelet kenyérrel, kiflivel beérem, de a bátrabbak Danone joghurt mellett több szendvicset is elhoznak tízóraira, ebédre. 


(Folytatjuk)

JÓSA PIROSKA: Autóbusszal Nagyváradtól Gibraltárig és vissza (3)

Képzeld el, hogy nincs határ…

Rálátás Mentonra és a kikötőre

Utunk második napján a rövid veronai időzés után festői tájak bontakoznak ki előttünk, hiszen a Garda-tó és az Elő-Alpok környékén járunk. Egy hegytetőn zömök épület, az útmutató tábla szerint San Giacomo de Norde, valószínűleg kolostor. Egy órakor még éppen száz kilométer van Milánóig. Közben áthaladunk Brescia, Cremona, Parma mellett. Valamennyi ismerős név irodalmi művekből, zenei ismeretekből. Fél kettőre jár az idő, mikor áthaladunk a nagy, csendes, széles folyón, aminek neve földrajzból ismerős: Pó. A gabonatermő síkságon nagy henger alakú bálákba préselve áll a földeken a szalma, hiszen aratás után lennének.


Éppen délután három órakor haladunk át a 45 fokos délkörön, amelyet egy kapu jelképez az út felett. Elena, hogy a hosszú buszozás unalmát elűzze, a galdiátorokról mesél, miközben néhány társunk nyugodtan húzza a lóbőrt, s a hátsó ülésen a gyerekek kártyáznak. Van a csoportban egy testvérpár (szülők nélkül), ősztől nyolcadik osztályba járó leányka sötétzöldre festett körmökkel és hatodik osztályos öccse, újgazdag szülők csemetéi. Zsebpénzzel bőven el vannak látva, minden megállóhelyen vásárolnak valamilyen emléktárgyat, enni-innivalót. Különben igen talpraesettek, s elég jól beszélnek idegen nyelveket. Megtudom, éppen az indulás előtt tértek haza Németországból, ahol a szüleikkel nyaraltak egy ismerős családnál. Zenetanárnő turistatársunk, aki zongorázni tanítja a gyermekeket, elmondja, a tanév alatt szinte minden fontos tantárgyból tanár áll mellettük, mert a szülők magáncégnél reggeltől estig elfoglaltak. Különben ez már éppen a harmadik kirándulás, amelyen a két testvér szülők nélkül részt vesz a Hema Com Tourral, tavaly Franciaországban, azelőtt Angliában jártak. A harmadik gyermek náluk is kisebb, a negyedik elemista Mihai a bukaresti idegenvezető, Elene gyermeke. Jókötésű, jó étvágyú gyermek, ő is meglehetősen önálló, nem zavarja az édesanyját, s jól összebarátkozik a másik sráccal, akivel közösen bosszantják néha a cérnavékony serdülő leánykát.


Fél négyre jár az idő, mikor Genovába érünk, elhagyjuk Piemont tartományt és Liguriába érkezünk. Itt kezdődik az alagutak sorozata olyan sűrűn egymás után, hogy alig érünk ki az egyikből, néhány méter után jön az újabb; máskor hatalmas völgyhidakon, lélegzet elállító viaduktokon vezet a festői út. Lenn a völgyben kis falvak, városkák, mintha repülőgépből néznénk a tájat. Közben baloldalt mindegyre kibukkan a Ligur-tenger kékje a távoli mesehajóknak tűnő vízi járművekkel vagy a közelebbi vizet szántó motorcsónakokkal, vitorlásokkal. A rengeteg alagút és viaduk ellenére az autóúton jó sebességgel haladunk, mert a pálya szinte egyenes, és nincs gond a szintkülönbséggel sem. Menet közben volánt cserél a két buszvezető, mert a rendőrség Nyugat-Európában nagyon szigorúan veszi azt, hogy négy óránál többet egyhuzamban nem vezethet egy ember, a technika rögzíti az időt és a sebességet. Közben az errefelé ritka ködbe jutunk, ami gondolom, rekord augusztusban. Az ég is szürke, akár a távolban felcsillanó tenger. Elég magasan haladunk, hiszen a víztükör jócskán távol marad el alant, s látszik, hogy utak hálózzák be a hegyek alsóbb lejtőit és a völgyi településeket. Helyenként az autóút két pályája jócskán eltér egymástól mind távolságban, mind magasságban, már ahogy a hegyi nehéz terepviszonyok diktálják, hiszen háromsávos mindkét irányban. Az út mellett szemvidítóként virágzó leanderbokrok és pálmafák, mivel már a csodás Riviéra tájain járunk. A magas hegyeken lóg a lába a sötét fellegeknek, a sziklás csúcsok éppen csak kikandikálnak alóluk. A Gyilkos-tó melletti Oltárkő ikertesvérének tűnik egy kopár hegy. Fél öt után az autóút közelít a tengerparthoz, de az alagutak, bár ritkábban, most is kísérnek. Közben kibújik a Nap, míg jobb oldalon kínai festményhez hasonlatosak a félig ködbe burkolózott magas sziklás vonulatok.


Öt órakor húszperces pihenő, nézelődés egy benzinkútnál. Mikor elindulunk, ismért azúrkék a tenger, és csak finom fátyolfelhők látszanak az égen. Megjelennek az óriási kaktuszok és az agávék, amelyek kivirágzott példányai jókora fához hasonlatosak. Nemsokára már San Remo és Monaco környékén járunk, de csak az útjelző táblák mutatják, mert az autópálya elkerüli a lakott településeket. A hegyoldalak tele vannak üvegházakkal, hiszen a virágkertészetek paradicsoma ez a vidék. Hihetetlen látvány jobbról-balról a kisebb-nagyobb üvegházak látványa, míg a tengeren feltűnnek a vitorlások és a távolban egy-egy hajó.


Délután hat óra után valamivel hagyjuk el Olaszországot, lenn a tengerparton feltűnik Menton, az első francia település. A két ország közötti határon még csak nem is lassít a forgalom, csak az útjelző táblák és az zászlók mutatják, no meg az alagutak másféle típusú megvilágítása (jobban megvilágítottak), hogy Franciaországban érkeztünk. Csodás a vidék tovább is, hiszen következik Monaco, majd Nice-Nizza és Cannes. Az autópályát kísérő meredek védőfalon repkény fut, s szembetűnik, hogy a városok képe is különbözik az olaszokétól, legalábbis így távolról.


Fél hétkor haladunk el Nice mellett, amely modern nagyvárosnak tűnik sok magas épülettel. Közben Ellena mesél a közeli dombon álló luxusszállóról, a Hotel Negrescóról, amely ma a francia állam tulajdona, mert a bohém és egy időben igen gazdag építész elmulatta. Elhaladunk még egy kék-fehér, piramis formájú benzinkút mellett is, ebben van a szokásos üzletvendéglő. Látunk lapos tetős lakonegyedeket is, amúgy távolról úgy mutatnak, mint új korukban a romániai hasonló városnegyedek. A hippodrom Cote d'Azur pályája kihalt a késő délutáni órákban. Különös színfolt három piramis alakú szálló, a gizehi nagy piramisokra emlékeztet a francia Riviérán.


Este hétkor távolodunk a tengerparttól, alagutak sincsenek, a táj is simább. A kisebb dombokat itt lenyesték, s az út is néha kanyarog. Erdős tájon haladunk, s a gyér forgalomban úgy tűnik buszunk is megtáltosodik, hiszen még jó 150 kilométer áll előttünk éjszakai szállásunkig, Merseille-ig. Az autópálya szélén táblák mutatják a maximális sebességet, ezen az útszakaszon 130 kilométert engedélyeznek. Buszunk úgy százzal haladhat, de az előző kis autók biztosan a táblán jelölttel. Közben előttünk púpos teve alakú sziklás hegy képe rajzolódik ki, amely mindegyre változtatja a formáját, ahogy közeledünk felé.


Este kilenc órára érünk Marseille elővárosába. Az addig szunyókáló társaság felélénkül a nagy fényesség láttán, hiszen az utcák és középületek nappali fényben úsznak. Nem takarékoskodnak a villannyal, így bizony csak kapkodjuk a fejünket, ahogy a mesésnek tűnő paloták, templomok, parkok, majd a kikötő mellett elhaladunk. A szavunk is elakad, mikor a magaslaton megpillantjuk a Notre Dane de la Garde székesegyház fénytől ragyogó körvonalát. Miután végighaladunk a patkó alakú kikötő mentén, egy nagy sugárúton felfelé kanyarodunk a hegyre, miközben elhaladunk Michelangelo közismert Dávid-szobrának fehér márvány másolta mellett.


Majdnem esti tíz órakor érkezünk a Les Ballantines szállóba, ahol életemben először találkoztam kulcs helyett a mágneses lyukkártyás megoldással. A névjegy nagyságú lapocskát egy vízszintes nyílásba kell beilleszteni, s aztán nyílik a kilincs. Itt már takarékosabbak, mert a folyosón csak a figyelmeztető fényecske világít a villanykapcsolóban, majd a meggyújtott körte magától elalszik másfél perc múlva, hiszen ennyi idő alatt a szállóvendég a lifttől eljut a szobaajtóig, s ki is nyitja. A szoba kényelmes, fehér bútorral, rószaszín falakkal, modern festménnyel. A fürdőszobába álomszép, minden újnak tűnik, bár nem az, mint megtudom Tomescutól, hiszen ők rendszeresen már évek óta itt szálláaolják el a váradi turistákat.


A farkaséhes társaság rohan vacsorázni. A légkondicionált étteremben tanuló pincérgyerekek szolgálnak fel nagy igyekezettel a késői órában. Talán egész utunk során itt volt a legfinomabb az étel, nemhiába híres a francia konyha! Előételként citromszelettel díszített arab ételt, kusz-kuszt szolgálnak fel, majd disznókaraj zöldborsóval, karottával, krumplival következik, s egy nagy adag fagylalt zárja a fenséges menüt. A csoport fele, köztük Ica is Elena vezetésével éjfél előtt egy órával elindul a kikötőbe. Én inkább az alvást választom, mert megfigyeltem, hogy a busszal is jókora utat tettünk meg a tengertől, s a francia pénzem nem lévén, nem hazardírozhattam taxira vagy buszra. Így még valamennyi ideig bámulom az ablakból a pompás kilátást a kivilágított Notre Dame de la Garde felé. Másnap ezt a templomot látogatjuk meg, hiszen csak ennyire futja a kevés időből, amit még ebben a gyönyörű kikötővárosban töltünk.


(Folytatjuk)

JÓSA PIROSKA: Autóbusszal Nagyváradtól Gibraltárig és vissza (2)

Látogatás Rómeó és Júlia városában

Júlia erkélye Veronában

Az éjfélkor elköltött vacsora után rövid, ám pihentető alvás. Korán reggel ébredek, amint szoktam; gyors készülődés és már indulok felfedezni a környezetet. A gyönyörű napsütésben az ébredő üdülővárosban reggel hétkor már fényképezem az Eden szálló mutatós sétálóutcáját, közben megállapítom, számomra vadigennek tűnik Jesolo. Elgondolkodom, ennyit változott volna kilenc év alatt? 1990 őszén két éjszakát is töltött csoportunk a városkában, de akkor sokkal kisebb volt, mint ahogy éjszakai szállodakereső kóborlásaink idején felmértem. Néhány fiatal már korán reggel is görkorcsolyázik,éjszaka úgy tűnt, mindenkinek a lábára nőtt ez a sporteszköz. 


Megnézek néhány kirakatot, aztán mintha mágnes húzna, elindulok az ellenkező irányba. Jó a szimaton, mert rövid séta után kitárul a homokos tengerpart és az Adria. A nem túl széles parti sávon behúzott napernyők, mint leveleiktől megfosztott nyárfák állnak, ameddig a szem ellát, valamint kényelmes nyugágyak és frissen gereblyézett homok. A korai órában csak néhány hozzám hasonló bámuló figyeli a könnyű párát a víz felett s a napfény járékát a halkan csobbanó hullámokon. Kocogók végzik napi testmozgásukat, mások kutyákkal szaladnak a keskeny kövezett úton, végig a parton. Szinte elfeledkezem az időről, olyan kellemes a tiszta levegő.


Éppen nyolc órára már visszaérkezem a szállóba, s egyenesen az étterembe indulok. Nagyon jólesik a mandarinlé, a vaj, sajt és sonka a friss, ropogós kiflivel és teával. A már becsomagolt hátizsákot aztán lehozom a szobából, és kilenc előtt húsz perccel már úton vagyunk, megcsodálva milyen kiterjedt és mutatós lett Jesolo. 


Unaloműzőként Elena Olaszországról mesél, előbb általánosan, majd különösen a ma meglátogatandó Veronáról szól. Induláskor követjük a Velence felé vivő utat, végig a lagúnák mellett haladunk. Sással benőtt csatorna szomszédságában visz sokáig az út, még hattyút és kócsagot is megpillantok a vízen, néhány helyen pedig horgászok figyelik feszülten a kapást. Van, aki csónakból, míg legtöbben a partról próbálják ki a szerencsét. A távolban felcsillan az Adria s a néhány Velence környéki sziget, a dallamos nevű Burano, Torcello és Murano. Velencének a parti részen épült iker városa, Mestre mellett rátérünk a milánói irányra, miközben pillantást vetünk a velencei Marco Polo repülőtér modern épületére, a nagyméretű vörös- fehér csíkos légikikötőre. A táj szépen művelt mezőgazdasági terület, kukoricatáblák, zöldségesek, gyümölcsfák, kisebb települések, jellegzetes – templomoktól különálló – harangtornyokkal, campanilékkel. 


Fél tízre jár az idő, mikor jelzik a padovai kitérőt, egész közel látszik az országunkban is talán legnépszerűbb szent, páduvai Szent Antal városa. Tíz órakor Vicenza mellett haladunk el gyönyörű vidéken, kisebb hegyek, ciprusok, píneák, lépcsőzetesen kialakított szőlőskertek között. 


Fél tizenegykor parkolunk le az Adige két partján épült 270 000 lakosú Veronában. Itt megérint az örökkévalóság szele, mert örömmel figyelem meg, szinte minden olyan az óvárosban, mint kilenc évvel ezelőtt. A gyönyörű nyári napon a világ minden tájáról érkezett turisták csoportosan és egyénileg, útikönyvvel a kézben igyekszenek beleélni magukat a Capuletek és a Montaguék világába. Rengeteg a látnivaló a városban, ám szinte mindneki először a halhatatlan szerelmesek múltban tűnő nyomait keresi, ott a legnagyobb a tömeg mindig, ahol reájuk emlékezhetnek. Mindössze másfél óra nézelődésre van időnk, még szerencse, hogy az óváros nem túl nagy területű. Az Arenát csak körbeszaladjuk, bemenni nincs idő, ám éppen készülődnek a szabadtéri operaévadra, így futó pillantást vetünk az Aida és a Carmen díszleteire, melyeket munkások és gépek éppen igyekeznek bejuttatni az első században épült római amfiteátrumba amelynek méreteit rohanás közben is érzékeljük. Az ellipszis alakú, huszonkétezer nézőt befogadó építmény 152 méter hosszú és 128 méter széles! A város szívében, a piazza Branon van az arena, túloldalon a vározháza. 


Továbbhaladunk a Via Mazzinin Júlia háza felé igyekezve, mikor rádöbbenünk, a csoport java részének nincs olasz pénze. Így én is berohannék egy útba eső bankba, ám a ravasz dupla ajtó csak egyenként engedi be és majd kifelé is a társaságot. Bevallom, ilyen alkalmatossággal először találkozom (úgy tűnt, más is). Bemégy egy elegáns üvegajtón, s az előtted levő második csak akkor tárul, ha az első becsukodik. Amennyiben véletlenül még egy személy bejön melléd, kettőtöknek már nem nyílik a következő ajtó, bát hely bőven lenne akár három-négy személynek is! Szerencsére elég hamar rájön Elena a titokra, így libasorban a csoport java része besorjázik a fotócellákkal, kamerákkal felülvigyázott intézménybe. Jómagam húsz márkát váltok, és kapok érte 18 100 lírát. 

Júlia bronzszobra

Gyors ügyintézés után pár perc múlva már Júlia házánál állok, s úgy tűnik, a bolondok házába értem. Óriási tömeg, kiabálás, máskor halkabb zsongás. A XIII. század gótikus palota erkélye az udvari szárnyon van. Csobogó kút, zöld növényzet és mellette modern bronzszobor, karcsú Júlia. Jó néhány percet figyelve szinte nevetőgörcsöt kapok, mert sörpocakos németek, kecses japán lányok, agg és hangos amerikai nagyapák és szőkített hajú lármás nagymamák tülekednek a szobor körül, hogy az időtlen szépségű, nyúlánk lányalakot átölelve megörökítsék magukat, kipipálva egy látnivalót az útikönyvben! 


A palotában levő múzeumba betérni nincs idő, így továbbindulok régi emlékeim nyomán a Piazza delle Erbére. A gyümölcs- és zöldségpiac kínálata most is olyan gazdag, mint emlékezetemben él, a XIV. századi kúttal Madonna Verona szobrával és a velencei uralomra emlékeztető XVI, századi oszloppal. Most is megtalálom a sárga virággal díszített apró cukkinit – gondosan helyezik el kosarakban, ládákban, nehogy letörjenek a virágok –, apró padlizsánok, körte alakú paradicsomok és más csodás zöldségek, gyümölcsök mellett. Azután egy íves átjárón a Piazza dei Signorira érkezem, ahol Dante szobra elgondolkozva figyeli a színes turistaáradatot és a röpködő galambokat, melyek majdnem olyan szemtelenek, mint velencei társaik. Szinte letaglózva figyelem a teret szegélyező palotákat, valamennyi a régi idők emlékeit idézi, mivel XII-XV. században épültek és ma is állnak! 


Egy újabb íves átjárón keresztül már a XII. században román stílusban épült Santa Maria Antica templomhoz érek, amely valamikor a Scaliger-palota kápolnája volt. Ezután a kovácsoltvas ráccsal körülvett kis térségen a XIII. század végi, XIV. század eleji Scaliger-síremlékeket csodálom meg. Ennek a fejedelmi háznak közel másfél száz esztendős uralma alatt virágzott fel a város. Fénykorát Cangrande idejében, 1308-1329 között élte Verona. Síremlékén levő lovasszobrán mosolygós, pocakos embernek ábrázolta a művész, olyan barátságosnak, hogy ma is szívesen hallanánk tőle egy jóízű kacagást! Bár a kor olyan véres volt, mint ahogy az itt menedéket talált Dante az Isteni színjátékban leírja, hasonlatosan Shakespeare-hez, most Scaligeri fejedelmi ház rég holt tagjai békésen alusszák örök álmukat a gótikus tornyocskákkal díszített síremlékek alatt. Mivel az idő vészesen múlik, az autóbusz felé indulunk Icával. Igaz, előbb az ultramodern technikával felszerelt illemhelyet keressük fel 500 líráért. Lábpedállal működik a kézmosó csap, minden csillog-villog, legyen az csempe vagy fém. Itt láttam életemben a legnemtörődömebb középkorú asszonyt, aki legalább három percig festette az ajkát elmerülte, a külvilágról látszólag nem tudva, az egyik tükör előtt, a nagy forgalomban nem is hederítve arra, hogy sor alakult ki nyomában a csap körül!

JÓSA PIROSKA: Autóbusszal Nagyváradtól Gibraltárig és vissza (1)

Elindulunk a 8500 km-es útra

Lido di Jesolo - első komolyabb állomásunk

Világjáráshoz nem elég a pénz és az egészség, legalábbis, ha Romániában él az utazni vágyó 
Földünk megismerése a huszadik század végére már nem elérhetetlen álom a jóléti társadalomban. Repülőgéppel jó egy nap után a déli féltekére érhet az ember, míg a szomszédos kontinensekre 10-12 óra az út. A világ bármely tájára vetődsz, biztosan találkozol japánokkal és amerikaiakkal, ők a leglelkesebb globetrotterek, de a nagy múzeumokban, az ókori kultúra emlékei körül valóban jelen vannak szinte az egész emberiség képviselői. Találkoztam húsvéti vakáció idején francia kisdiákokkal osztálykiránduláson a görögországi Pireusz kikőtöjében; Augsburgban beszélgettem japán középiskolás leánnyal, aki hátizsákkal és fényképezőgéppel az európai országokkal ismerkedett; Toledóban idegenvezetőnőnk spanyol barátnője, fiatal ügyvéd, besegített szeretett és valóban csodás szülővárosa megismertetésébe, miközben annak örvendett, hogy sikerült találkozniuk, hiszen éppen előző nap érkezett haza egy hónapos indiai körútjáról. 


Az egyesült Európában vízum nincs, a határok jelképesek, sehol nem állítják meg a forgalmat, nem kutakodnak a csomagokban. Csak tábla és zászló jelzi, mint nálunk a megyehatárt, hogy az unió más államában jársz… Gyakran megesik, hogy hét végére vagy éppen csak egy vacsora kedvéért átmennek az emberek egyik országból a másikba. Vásárlásnál a számlán mindenütt szerepel az érték az illető ország pénznemében és euróban is, hiszen így készülnek a közös fizetőeszköz bevezetésére. Nyugat-Európa utazási ügynökségei valóban egzotikus kirándulásokat hirdetnek a már megszokottnak számítóak mellett, így eljuthat az utazó Izlandra északi fényt csodálni, bejárhatja az indián kultúra emlékhelyeit, kagylót gyűjthet a Marquesas-szigeteken, vagy ismerkedhet a tengerfenék élővilágával a Vörös-tenger-parti üdülőhelyeken. 


A hazai mániákus világjáró boldog, ha régi ismerőse, rokona, iskolatársa meghívja látogatóba, és amennyiben szerencséje van, kap vízumot. Ha nem, hát Istenem, majd próbálkozik máskor… Aztán lehet élére rakni a pénzt, apránként valutát szerezni, mert a külföldi utak ellenértékét csak keményvalutában lehet kifizetni, aztán figyelni az utazási irodák ajánlatát. Így esett velem is, mikor még tavasszal (1999-ben) telefonált régi turistatársam, a friss nyugdíjas Ilona, hogy remek spanyolországi útra bukkant a Hema Com Tournál, ha érdekel, nézzek be a Sas-palotába. 
Másnap már fel is iratkoztam az eredetileg július első napjaira tervezett kirándulásra. Kapok egy útitervet a kéthetes kiruccanásra, így hazatérve először térképen tanulmányozom az útvonalat, majd előkeresem az útikönyveket, a régibb-újabb, Ausztriáról, Olasz- és Spanyolországról szóló köteteket, jó néhány művészettörténeti és történelmi munkát is leszedek a polcokról, s módszeres rendszerességgel hozzákezdek naponta néhány órát ezekkel foglalkozni. Van időm bőséggel, mert indulás előtt egy héttel kiderül, az egész autóbusznyi társaság nem kapta meg a schengeni vízumot a spanyol konzulátustól. Szinte már meg is feledkeztem arról, hogy jó iratkötegnyi fénymásolt aktát adtam le a vízum megszerzése érdekében. Bizonyítékot arra vonatkozóan, hogy rendelkezem saját tulajdonú háromszobás lakással, több mint hét hektár szántóföldem is van, és valamennyi pénz is található a bankszámlámon. A turistairoda vezetője, aki a vízumokért jóval előbb letette az iratcsomót, majd jó tíz nap múlva kénytelen volt az egészet visszahozni, elmesélni, hogy a magyarázat szerint túl sok vízumot adtak ki június folyamán, és nem léphetik át a keretet, amit Isten tudja, ki állapított meg! 


Szerencsére augusztus első felére várják a csoport iratait, így az indulást augusztus 18-ra napolják el. Nem túl vidám a helyzet, hiszen három országban a szállás-étkezés már biztosítva, s mindezt most új időpontokra kell lekötni. Néhány turista kénytelen visszavonni az iratait, de a többség kitart. Közben más turistaügynökségeken járva megtudom, az ilyesmi mindennapos, csak azok az utak biztosak, ahol nem szükséges vízum a román polgároknak, sajnos, ilyen ország nincs túl sok. 


Szóval van idő még egyszer átforgatni az útikönyveket, majd meglátogatni a székelyföldi rokonságot. Végül elérkeznek az utolsó napok. Három nappal indulás előtt közlik, hogy augusztus17- ről 18-ra forduló éjfélkor lesz az indulás a Szent László téri parkolóból, igaz, vízum még nincs, de van rá ígéret. Hátizsák becsomagolva, jegyzetfüzet, iratok, pénz a kézitáskában és a nyakban lógó famerzacskóban, szóval minden készen, mikor este hat óra tájban telefonértesítés: nincs éjféli indulás, mert Tomescu úrnak csak az utolsó pillanatban sikerült kiimádkoznia a vízumot, lekéste a repülőgépet, és csak a reggeli gyorssal érkezik, így találkozás másnap nyolckor a megbeszélt helyen. 


Szép nyári időben örvendezünk a találkozásnak, s foglaljuk el előre megbeszélt ülőhelyeinket. A több mint ötven turistára méretezett légkondicionált Mercedes buszban bőven van hely a 41 turistának, s a csomagok mellett kerül hely néhány találékony turistatársunk ásványvizes pillepalackjainak is. A bukaresti, Spanyolországra szakosodott idegenvezető, Elena ügyködik, szóval tartja a társaságot, a buszvezetők – ketten vannak – buzgón törülgetik az ablakokat. 


Végül láthatóan fáradtan, kimerülten, kis kézitáskával és bőrönddel taxival érkezik Tomescu is. Gyorsan buszba parancsolják a Körös-parton ácsorgó, népséget, és fél kilenckor már a borsi határátkelőnél sorolunk be a társasgépkocsiknak fenntartott sávban. Megtudjuk, nem sok hiányzott, hogy ezúttal is elutasítsák a vízumkérelmünket, de végül nagy nehezen sikerült, csak négy fiatalnak nem adták meg, annak ellenére, hogy a megelőző években már voltak az ominózus pecsét birtokosai hasonló turistaúton, s haza is tértek tisztességgel. A buszban vannak gyermekek – szám szerint hárman –, de ők a szüleikkel együtt más országba szóló kiránduláson voltak, és a két hónapos időtartamba belefér ez a spanyol út is. Szerencsénkre csak két autóbusz van előttünk, s mikor sorra kerülünk, gyorsan átesünk a román határon a formaságokon. Annál hosszabb a várakozás a magyar határőrbódé előtt, ahol útleveleink adatainak számítógépbe való pötyögtetése úgy látszik, még időigényes dolog. Már tízre jár az idő magyar idő szerint – hazai 11 –, mire a magyarországi utakon gurulunk, szépen megművelt kukoricaföldek mellett, melyek virágzó napraforgótáblákkal és felugarolt földdarabokkal váltakoznak. 


A busz fürgén nyeli a kilométereket, Budapestet kikerüljük, s Bicske mellett, Tatabánya közelében tartunk rövid pihenőt. Van, aki babgulyást fogyaszt, én megelégszem egy 120 forintos tölcséres fagylalttal, mások kávéznak, cigarettáznak. Délután három után érünk Hegyeshalom–Nickelsdorf határállomáshoz, és jó negyedóra alatt már át is esünk a közös magyar–osztrák útlevél- és vámvizsgálaton. 


Szembetűnő a rend mindenben, az autóút melletti településeken és a mezőgazdaságban. Nem látni egy szál gazt, katonás erdősávok váltakoznak a szántófölddel. Itt is sok a napraforgó, a guggolós, egyvirágú, alacsony szárú fajtából, amelyet bizonyára géppel gyűjtenek be, mint magyarországi rokonait. Fél ötkör már a Bécs körüli körgyűrűn haladunk, majd át a Dunán s mellette tovább. Itt még elég kicsi a híres folyó, parjtán fűzfák, nyárfák. Az autóút és a Duna közötti kerékpáros sávon nagy a forgalom ebben az órában. Mi elég lassan haladunk a nagy forgalom miatt, így van mód, hogy megfigyeljem, a víz tiszta, ha nem is kék. közben módunk van Bécs ipari negyedeit, tévétornyát megfigyelni, főleg mikor a Graz felé vezető négysávos útra térünk. Az út elején magasan haladunk kétoldalt hatalmas épületek, amelyek feltűnően élénk színben pompáznak. Egyszer csak közel kerülünk a tévétoronyhoz is, amely olyan, mint ha egy repülő csészalj lenne a derekán. Közben dugóba is keveredünk, s csak öt óra után lódulunk neki nagyobb sebességgel. Előttünk gyönyörű hegyek, s a hatsávos út két oldalán számos szélerőmű: jó magas oszlopon három viszintes óriáslapát. 

Dr. KARLÓCAI JÁNOS: Hegymászásunk hőskoráról

Dr. Karlócai János

A magas hegyek felkeresése a régi időkben csak kevesek kiváltsága lehetett. Ezek sem természetszeretetből, a hegyek iránti vágyakozásbál, hanem anyagi okokból, pásztorkodás, kincskeresés, favágás, vagy vadászszenvedélük kielégítése céljából hatoltak fel a magasra nyúló völgyekbe, mászták meg a gerinceket, vagy hegyoldalakat. A csúcsokra csak elvétve jutott el egy-egy vállalkozó.


A kincsgyűjtők, pásztorok és hegyi vadászok seregéhez később kezdtek csatlakozni azok, akiket tudásvágy, a szebb és több megismerésére való törekvés sarkallt. Kőzetgyűjtők, természetbúvárok, geográfusok és a szélesebbkörű tájismeretre vágyó kutatók vették maguknak a fáradságot, szembefordultak a magas hegyeket beárnyékoló rengeteg tévhittel, babonás elképzeléssel és vállalták a feladatot, hogy megküzdjenek a természet sokszor kérlelhetetlen erejével.


Így volt ez az Alpokban, a Kaukázusban, a távoli világrészek égbetörő csúcsai között és természetesen a hozzánk legközelebb eső hegycsoportban, a Kárpátok koszorújában. Magashegyi szempontból a Kárpát-medence gyöngyszemét a poprádi síkságból feltörő lenyügöző gránittömb, a Magas Tátra képezi, melyet keletről a Szepesség, nyugaatról a liptói völgyek határolnak.


Halljuk hogyan szól erről a csodás hegységről Váradi Antal Tátra regéje:

Tudjátok-e hogyan keletkezett
A Tátra bérc? ... Halljáttok, elbeszélem!
Sík volt-e tájon egykor a vidék
Mint mindenütt amerre a szem tekint.
S a sima föld megunta egyszerű,
Igénytelen s alanti helyzetét.
Ejh hát örökké id lenn maradjak!
Por lepje folyton sima arcomat,
S fű nőjjön tar göröngyös homlokán,
Míg odafent szűz csillag-tengerével
Pompázik rég a tiszta boltozat?
Ejh fel, meguntam én alatta lenni.
Törjünk az ég felé s verjük át
A menny acélvilágú boltozatját,
Hogy a hatalmas Isten hadd pihenjen
Az én mohos szikláim ormain.
Fel, rajta föld kebel nagy szelleme!
Vulkán-teremtő tűz csodás erői,
Törjünk az égbe! Föld-anyátok rendel
S, ti égre törve, szót fogadjatok!
A megdördült nap kelettől nyugatig
Az ősi földnek méhe ... ropogó
Lángerdők csaptak a nagy ég felé
S megrepedt a világ mint szörnyű seb
S egy óriás gránittömeg csodája
Nyomult a meghasadt föld mélyéből
S orkán-üvöltés földrengés zajával
Az alvilágnak jajgatása közben
Mennydörögve tört a büszke ég felé!
S ott áll a bérc, köröttem már leszállt
A csöndes éj; a Tátra homlokán
Hűs szellő lobogtat távol tüzet
S mellettem gyors patak kristálya cserg.
... Az erdőzúgás, a patak moraja
Magasztos szent chorálba olvadt össze
S repült, repült a fényes ég felé ...


A tátrai idegenforgalom megindulása a 18. század végére esik, 1793-ban létesült Csáky István földbirtokos első vadászháza a mai Ótátrafüreden, 30 évvel később itt már fogadó és hidegvízfürdő várta az üdülő vendégeket. Ezek száma nem lehetett túlságosan nagy, de a tátrai fürdők jóhíre hamar eljutott messzi földre, 1840-ben Frigyes Ágost szász király is felkereste a Magas-Tátra akkor még egyetlen gyógyfürdőjét.


A Magas-Tátra idegenforgalmának kibontakozása, a Tátrajárók - Taternikek mozgalmának erősödése szorosan összefügg azzal a gazdasági helyzettel, mely a magyar szabadsagharc bukása után a bányavárosokat, a Szepesség legnagyobb gazdasági kincsét sújtotta. A régebben virágzó bányaművelést erősen visszavetette a Bach korszakban az osztrák bányajog bevezetése, ami azzal járt, hogy a bányatelepek adója a korábbihoz képest az ötszörösére emelkedett. Ennek ellensúlyozására a tulajdonosok az akkori viszonyok között a bérek csökkentéséhez folyamodtak, ami egy-kettőre nagyarányú munkaerővándorlást eredményezett. Jobb kereseti lehetőséget nyútjtott a bontakozó idegenforgalom és a vasútépítés, melynek üteme erősen meggyorsult. 1871-ben elkészült a Kassa-Oderbergi vasút és ezáltal a Magas-Tátra sokak számára könnyen megközelíthetővé vált.


A személyi és tárgyi előfeltételek így apránként fogaskerékszerűen egybekapcsolódtak abban a hajtóműben, mely a Tátra feltárása és megismerése érdekében egyre nagyobb lendületbe jött. Az eseményeket jelentősen befolyásolta a magyar geográfia hazai szervezetének, a Magyar Földrajzi Társaságnak l872-ban Budapesten történt megalakulása. A tudomány széleskörű művelése és a honismeret elmélyítése szerepelt az első kezdeményezők programában, s lényegében véve ettől az elmúlt száz év folyamán nem tértek el.


Hunfalvy János, Déchy Mór és a többi kezdeményező szívügyének érezte az alpin feltáró munka megszervezését a Magas-Tátrában és a Kárpátok egész vonulatában. Így lassan megérlelődtek a feltételek ahhoz, hogy az eddigi első megmászók nyomdokait követve a helyi értékű vállalkozások helyébe jól átgondolt, szervezett összefogás lépjen.


Körlevelek készültek, felhívásokat tettek közzé, jelkentkezőíveket kötöztek, adakozásra szóllítottak fel. A liberál-kapitalizmus korában a még oly magasztos indítékú közérdekű szervezkedés csak magánerőre támaszkodhatott, erre a célra állami támogatást nem remélhettek.


A villachi Gustav Jäger 1869-ben 1000 példányban magyar és német nyelvű felhívást tett közzé, melyben leírja a kitűzött célt és ismerteti a szükséges anyagi eszközöket. 1872-ben Julius Zimmermann késmárki tanár körözött aláírásgyűjtő ívet, majd nagyobb hatást ért el a késmárki líceum tanári testületének kollektív felhívása, melyhez kívülállók is csatlakoztak és Döller Antal őrnagy vezetésével megalakult az előkészítő bizottség. Ez adta meg a döntést ahhoz, hogy 1873. augusztus 10-én összeülhetett Ótátrafüreden az alakuló közgyűlés és ezzel megtörtént a zászlóbontás. 90 szepességi és 120 budapesti alapító tagja volt a Magyar Kárpát Egyesületnek, hazánk és a Kárpát-medence első turista szervezetének és ennek keretében ringott a magyar magashegymászás bölcsője.


Az alapszabályok értelmében az első célkitűzések között szerepelt a hegycsoport belseje megközelítésének lehetővé tétele, a magashegyi feltárás, alpin és speleológiai kutatás, utak, hidak, menedékházak építése, emléktárgyak gyűjtése, múzeum berendezése, hegyi vezetők lajstromozása. Az egyesület jelszava kezdettől fogva úgy szólt: apró munkával szívósan nagyot alkotni! Madách szavaival élve végtelen volt a tér, mely munkára hívott.


Az első szervezők nagy érdeméül kell elismerni, hogy az indulás után nem torpantak meg és csakhamar bebizonyították, hogy nem szalmaláng lelkesedés fűti őket. Az egyik első feladat volt az útépítés, mely a nagyobb méretű turisztika és idegenforgalom kulcskérdését képezte. A régi időkben a Tátra lábánál egyetlen szerény taposott nyomvonal huzódott, melynek további kapcsolatát tükrözi az elnevezés: Diebsteig-Tolvajösvény. Erre járhattak a fatolvajok, orvvadászok és a csillogó kincseket hajszoló sóvár kutatók. Részint meg kellett építeni a déli lakott területről, a Tátra menti községekből felhozó gyalogutakat, majd ki kellett alakítani azt az összekötő szekérutat, mely a Csorbai-tótól Tátralomnicon át Javorináig a menedékházak és fürdőhelyek közötti kapcsolatot megteremtette. Ez az összekötő ut évtizedeken keresztül és több szakaszban készült. Egyfelől a Nyugati-Tátra, a Csorbai-tó megközelítésére, másrészről a Javorina felé vivő út mellett fekvő Zsdiar-tól Tátrafüreden át Felső-Hágihoz való összeköttetés megteremtésére kellett gondolniok.


1 Ft egyesületi belépési díj és évi 2 Ft tagdíj ugyan számottevő összeg volt, ha meggondoljuk, hogy ez abban az időben megfelelt vagy 4 mázsa gabona árának, de mégis nagyon kévés ahhoz, hogy ilyen óriási méretű beruházásokra fussa. Az útépítő bizottság és fáradhatatlan elnöke Weber Sámuel érdemeként a tervezett út 10 éven belül Barlangligetig megépült, később ezt 2, majd 4 m szélességű lovagló úttá szélesítették és további gondozását Szepes megye közpénzből fedezte. Az idők követelményéinek megfelelően 1930-ban a csehszlovák állami útépítészet a mindig közkedvelt Tátrakörutat autóközlekedésre tette alkalmassá.


Az I. világháború kitörése előtt a tervek készen álltak, de mindmáig megépítetlen maradt a Podbanszko felé húzódó nyugati szakasz, talán egy napon ez is elkészül, amivel lehetővé válik a regényes Nefcer-völgy és környékének jobb megközelítése.

MÁRTON ZSOLT: Pincér voltam Kos-szigetén

Sapientiás egyetemista kalandjai a mitológiák földjén

Kalandvágy, tapasztalatszerzés és némi nagyobb anyagi forrás: ez a három alaptényező, ami egy fiatal elméjében megszületik amikor munkát keres idegen földön. Ez a három gondolat hajtott, ösztökélt engem is mint fiatal, lyukas zsebű egyetemistát. Egyik  ismerősömtől megtudtam, létezik egy munkaadó cég, amely Görögországban biztosít munkát szállodákban, pincér, kertész, sofőr, recepciós munkakörökben, és csakis egyetemistáknak, a nyári csúcsszezonra. A cég programismertetőjét elolvasva, viszonylag gördülékenynek tűnt az egész kiutazási és munkavállalási menetrend, így pillanatok alatt eldöntöttem, hogy jelentkezem és bevállalom ezt az igen ígéretesnek lefestett munkát.


Felutaztam Marosvásárhelyre, a cég egyik kirendeltségéhez, ahol előzetes felmérésen kellett megfelelnem. Angol nyelvtudásomat és pszichikai képességeimet ellenőrizték, angolból ugyancsak kemény szóbeli és írásbeli vizsgát tartottak. Ezt követően a vizsgáztató közölte, hogy megfelelek az elvárásoknak, elküldik ajánló levelemet a görög szállodáknak és amint megkapják a visszajelzést, azonnal értesítenek. Teltek-múltak a hetek, ám semmiféle  visszajelzés nem érkezett a cégtől. Majd napi rendszerességgel hívtam őket telefonon, de csak ritka esetekben tudtam elérni valamelyik munkatársukat, aki közölte: még mindig nincs munka számomra. Már le is mondtam róla, mert kezdtem kifutni abból időszakaszból, ami lehetővé tette volna számomra az utat, amikor egyik nap - már nem is számítottam rá -  csöngött a telefon és a munkaközvetítő iroda egyik munkatársa újságolta, találtak munkát számomra Kos szigetén, egy négycsillagos szállodában, pincér munkakörben, két nap múlva kellene induljak. 


Lesz ami lesz, gondoltam, itt az ideje világot látni és egy kis pénzt keresni. Egy nap alatt beszereztem a cég által kért papírokat, az erkölcsi bizonyítvány hitelesített angol fordítását és egy orvos által angolul kitöltött papírt. Lefizettem az irodának a közvetítői díjat,  ami számomra ugyancsak borsos összeget jelentett. Összecsomagoltam, gondosan összeválogattam a ruháimat, legfőképpen a pincér öltözékemet és testileg-lelkileg nagyjából készen álltam életem egyik nagy kalandjára. 


Augusztus 2-án, hétfőn este indultam vonattal Bukarestbe, a közvetítői iroda székhelyére, ahol találkoztam még három sorstársammal, akik úti célja ugyanaz volt mint az enyém. Nagy hirtelen aláírtunk egy szerződésnek tűnő papírt, ami a munkavállaló és munkáltató közötti feltételeket tartalmazta. 
Busszal folytattuk 24 órás utunkat a mitológiák fővárosába, Athénba, onnan a pireuszi kikötőből hajóval mentünk tovább úti célunk felé, ami újabb 12 órát evett meg az életünkből.  Hajnalban érkeztünk Kos szigetére, csak úgy özönlöttek a vendégek a turistaparadicsomba. A  megbeszélt helyen vártuk a hotel egyik képviselőjét, vinne el majdani munka- és szálláshelyünkre. Két óra várakozás után a kollégákkal úgy határoztunk, taxival megyünk a szállodába, ez volt az első jele a közvetítői iroda egyik mellébeszélésének. Viszonylag rövid idő alatt megérkeztünk a hotelhez, és ott elmondtuk a recepciónál, honnan jöttünk és miért vagyunk itt. A recepciós megkért, várjunk az előtérben és ha megjön egy menedzser, akkor majd hozzá forduljunk. Várakozás közben csakhamar kiderült, hogy itt még kilenc romániai egyetemista dolgozik, ugyanazon a közvetítői irodán keresztül. A marosvásárhelyi recepciós lánnyal folytatott néhány percnyi beszélgetés után megtudtuk, hogy az iroda ígérte pincéri borravalóra a szállodában semmi remény, mert ez egy ’’all inclusive’’ szálloda, itt egy bizonyos lefizetett összeg fejében minden ingyenes, a vendégek maguk szedik az ételt a ’’büféből’’. A ’’pincérek’’ csak az asztalokat takarítják le, miután a vendégek befejezték az étkezést. Három órányi várakozás után találkoztunk a menedzserrel, aki elvitt egy kb. tizenöt km-re lévő, nem működő szállodába, itt csak a hotel munkásai laktak, mert a működő szálloda, ami 1200 vendéget tudott fogadni, éppenséggel csordultig tele volt. A menedzser  megmutatta szobáinkat szólván, hogy három óra múlva legyünk kész, mert aznap kezdünk. Fáradtan, a csőbehúzottak keserűségével készültünk a megbeszélt időpontra. 


Visszavittek a hotel éttermébe, ahol nagy sürgés-forgás volt, készítették elő a ’’resztit’’ az esti vacsorára. A menedzser bemutatott a főpincérnek, későbbi közvetlen főnökünknek. A ’’metr’’, azaz a mester címet viselő barátságos tekintetű ember a konyhába küldött, ahol a  vacsorához szükséges evőeszközöket kellett csillogóra törölni. Két lengyel egyetemista lánnyal dolgoztam vacsoráig. Időközben megtudtam egyet s mást a hotelről, annak nem éppen vajszívű görög vezetőiről. Este minden előzetes felkészítés nélkül vetettek be a ’’mélyvízbe’’: összeszorult szívvel és más pincéreket figyelve fogtam neki a munkának, majd csak belejövök - gondoltam magamban. Este hét órától kezdődött a vacsora és egészen fél tízig tartott. Jómagamnak és frissen érkezett sorstársaimnak annyi volt a munkánk, hogy a rohanással meg nem álltunk egészen éjfélig, amíg mindent elő nem készítettünk a másnapi reggelire. Fáradtan, összetörve, a kemény talpú cipőtől és a szakadatlan hajtástól sajgó lábbal tértünk vissza szálláshelyünkre. 


Így teltek a napok. Volt, akinek fél hatkor kellett kelnie, hogy le ne késse az autót. A vendéglő négyszáz főt tudott befogadni egyszerre, 1200 vendég is volt egy hónapon keresztül, egy-egy étkezésnél mindössze tíz pincér robotolt. Szóltunk az érintett menedzsernek, ha már borravaló nincs, akkor a túlórát szeretnék bevállalni, meg is egyeztünk napi öt órában és az órabérben. Egy hónapon keresztül minden áldott nap 12 órát hajtottunk, hogy a kiutazási programba fektetett pénzünk megtérüljön. Amikor fizetésre került a sor, nem kaptuk meg az iroda által jelzett alapösszeget és hiába hadakoztunk, mert mint kiderült, szerződésünk nem volt hivatalos és nem ért semmit. Felhívtuk az irodát, az csak ígérgetett, hogy majd megold mindent, de annyi...

Ez volt a keményebb oldala két hónapos nyári munkámnak. Persze, az ott dolgozó több mint tízféle nációnak: lengyeleknek, albánoknak, szlovákoknak, cseheknek, pakisztániaknak, oroszoknak, görögöknek, arománoknak és másoknak köszönhetően több kultúrával megismerkedhettem. Az utolsó két hetet szórakozással, pihenéssel tölthettem mivel addigra hirtelen megcsappant a vendégsereg. Barátaimmal többször is körbeutaztuk a szigetet kölcsönzött motorbiciklivel. Fantasztikus, valóban paradicsomba illő tájakat, tengerpartokat  ismertünk meg, ahol nagyokat fürödtünk. Végül is rengeteg tapasztalatot gyűjtöttem és baráti kapcsolatok alakítottam ki. Ezért aki hozzám hasonlóan külföldi nyári munka betervezésén gondolkozik, érdemes belevágnia, mert a szerzett tapasztalatok egy életre szólnak. Ugyanakkor legyenek jól tájékozottak és nagyon-nagyon óvatosak,  ha munkaközvetítői irodán keresztül próbálnak kijutni bárhová a nagyvilágba.

(Forrás: ÚMSZ, Kalandozó melléklet, 2006)