BANGHA IMRE: A Gangesz két partja

Allahábád. India egyik legfontosabb zarándokhelye. Itt ömlik a Jamuná a Gangesz folyóba. Idős tanáromhoz, Dr. Kisórílálhoz járok már egy hete. Két iránytaxival egy órát vesz igénybe az út. Előbb a városon kell átvágni, aztán a nemrég épült hatalmas Jamuná-hídon. A hídtól csak egy kilométerre van a szent torkolat. Az egymásba ömlő két folyó, és a belőlük egyesült Gangesz olyan, mint egy hatalmas háromágú csillag.

Az indiaiak a torkolatot Trivéninek, hármas folyamnak hívják. A híd kivezet minket Dóábból, a folyóközből, India egyik legsűrűbben lakott, történelmileg leggazdagabb vidékéről. A hídról letérve nemsokára a naini börtön mellett halad el az utasokkal tömött háromkerekű iránytaxi. Ez az ország egyik leghírhedtebb börtöne, melynek egykor olyan jeles rabjai voltak, mint a későbbi miniszterelnök Dzsaváharlál Néhrú. A legutóbbi időben azonban azzal kerül az újságok címlapjára, hogy az elégtelen ellátás következtében öt hónap lefolyása alatt tizenhét rab halt meg benne.

Az iránytaxiban mindig recsegve bömböl a zene, az emberek pedig egykedvűen hallgatják. Soha nem fogom meglátni, hogy mi van magas falon belül. Vajon miféle emberek vannak odabent? Indiában soha nem féltem a közbiztonság miatt, annak ellenére, hogy többször is megjártam a tolvajokkal. Két fényképezőgépem, egy walkmanem és vagy ötszáz rúpiám bánta. Ülhet-e most odabent valaki éppen az én pitiáner bűnözőim közül? Mennyire idegen világ ez nekem, pedig India számos vidékén napi valóság a rablóbandák jelenléte.

Az én figyelmem manapság messze van mindettől. Középkori hindi szövegproblémákat beszélek meg Dr. Kisórílállal. Egy kétszáz éve élt költőt próbálunk megérteni, egy letűnt világból. A költőt Thákurnak hívták és Allahabadtól nem messze, a Gangesz déli partján levő apró fejedelemi udvarokban élt. Bár a paloták ma is állnak, és a legtöbbjük törvényszéki épületként szolgál, a fejedelmi udvarok kultúrájukkal együtt eltűntek, és az egykori maharadzsák leszármazottjai csak paródiáját élik meg az egykori dicsőségnek. Thákur életéről alig tudunk valamit. Versein keresztül ismerjük viszont érzéseit, és a történelmi dokumentumok alapján el lehet képzelni a kort, amelyben élt. Akkoriban több hatalom küzdött a déli partvidék feletti befolyásért. A helyi hatalmat kis fejedelemségek gyakorolták, amelyek hol szövetkeztek, hol harcoltak egymással, hol összeomlottak, hol megnőttek. Állandó politikai alakulat sokáig nem maradt fenn. A vidék fejedelmei magukat előkelő harcosoknak, bundélá rádzsputoknak tartották, de a szomszédos tartományok néhány száz évvel korábban államot alapító rádzsputjai, a kaccshaváhák, a ráthórok, a sisódiják, lenézték őket, és nem tartották őket igazi harcoskasztbelieknek. A bundélá dicsőségre a legnagyobb csapást azonban nem a büszke rádzsputok mérték, hanem egy meztelen szerzetesekből álló sereg. A szerzetesparancsnok Himmat Bahádur húszezres seregével legyőzte, és hűségesküre kényszerítette a bundélákat. 1800 körül a szerzetes hadúr előtt még a távoli Dzsajpur kaccshaváha rádzsput ura is megalázkodott. Himmat Bahádurt aztán egy nála is nagyobb hatalom győzte le: a britek 1803-ban felakasztották. A bundélá maharadzsák pedig elfogadták, hogy a britek alárendelt szövetségesei lesznek. A nyers erőszak, intrikák és árulások e világában Thákur négysorosai leírják a mitológiai vaskori állapotokat, a szerelmet és Istent keresik, lefestik az állandóan változó évszakok szépségét, és amellett, hogy újra meg újra dícsérik az uralkodói bőkezűséget, az önálló emberi tartást kérik számon a fejedelmeken, és bárkin, aki férfinak nevezi magát. A költemények hol az egyszerű pásztorlányok beszédmodorát idézik, hol pedig nyomdafestéket nem tűrő szavakkal szitkozódnak. Kéziratos gyűjteményekben még mindig találni újabb és újabb Thákur verseket. A brit szemléletmódon, majd a nemzeti szabadságküzdelmen felnőtt indiai irodalomkritika azt tartotta, hogy az elkorcsosult késő-feudalizmus versei talpnyaló költők művei, elszakadtak a való élettől, és elhanyagolta őket.

Ma nem iránytaxiban, hanem egy egész napra kibérelt kis Máruti taxiban kelek át a hídon. Fel sem merül bennem, hogy estére milyen közel kerülök majd mind a rablóbandák, mind Thákur világához. Kéziratot kereső tudóstársamhoz, Dúbédzsihez tartok a néhány száz kilométerre levő Gangesz parti faluba, Karéruába. A híd után többször is sáfrányszín ruhába öltözött, mezítlábas zarándokcsoportok mellett haladunk el. A csoportból valaki egy rúd két végére kötött kis edényben Gangesz-vizet visz a vállán egy Siva-templomba. Ha a templom távolabb van, akkor napokat is gyalogolnak mezítláb, és ezidő alatt a szerzetesek életét élik. A szállítórudat kánvarnak hívják, és a zarándokokokat a rúdról kánvarijának. A napokban gyakran láttam ilyen csoportot, hiszen a vízfelajánlás minden évben ebben a hónapban történik. A kánvariják úgy öltözködnek, mint a szerzetesek, de sokkal gyorsabban mozognak, és még a kívülálló is megérzi, hogy másokról van szó. Az egyik éjszaka arra ébredtem, hogy egy nagyobb csoport halad el az ablakom előtt, és recsegő erősítőjükön valamiféle vallási zene bömböl. Valami egészen nagy kánvarijá csoport tartott körmenetszerűséget. A felébresztett indiaiak legtöbbje az ilyesmiért nem haragszik meg, hanem inkább örül, hogy az éjszaka közepén is része lehetett vallási élményben.

Kisórílál és Dúbédzsi jó barátok. Ha Allahábádból megyek Karéruába, akkor ő is beül hozzám az egy napra kibérelt taxiba, sőt még cipőboltos barátját, Agraváldzsit is elhozatja. Agraváldzsi alig mozdul ki otthonról, és egy ilyen kirándulás mindig feldobja. Felvesszük Kisórílált és Agraváldzsit, és visszafordul a taxi. Bár Mirzápurnál van híd a Gangeszen, az északi út sokkal jobb, és hamarabb odaérünk rajta. Újra átmegyünk a Jamuná-hídon, aztán a városon, és aztán a Gangesz-hídon. Az esős évszakban megáradtak a folyók, és mindegyikük betölti a teljes folyómedret. A torkolatnál a megáradt folyók elöntötték a partot, és csónakok viszik be a zarándokokat az igazi torkolathoz. A legtöbb zarándok gyászoló, akik valamilyen családtagjuk hamvát hozzák a Gangesz legszentebb pontjához, hogy ott vegyenek végső búcsút szerettüktől. Ez szertartással, kopaszra nyiratkozással és rituális fürdővel párosul. A Gangesz-hídon még fényképezkedni is megállunk. Ilyen hatalmas folyó rendkívüli látvány. A híd a Delhi-Kalkutta főútvonal, India egyik legfontosabb útjának a része. Ezen az egyre hosszabb szakaszokon négysávossá alakított úton másfél óra alatt Karéruában vagyunk. Még a brit gyarmatosítók hozták létre India tengelyét, a Kalkuttától Láhórig vezető nagy kelet-nyugati utat, a Grand Trank Roadot. A gyarmatosítás előtt lehetetlen volt Indiában monszun idején közlekedni.

Kisórílál arról beszél, hogy egy hét múlva utazik egy konferenciára. Egy volt diákja, Pannálál jön érte, és vonattal viszi el Dzshánsziba. Az út másfél nap vonattal. Több, mint kétszáz évvel ezelőtt egy ideig még talán az a város is Himmat Bahádur érdekszférájába tartozott. Pannálálnak szabadjegye van, és egy másik utast is magával vihet. Így utaztatja Kisórílált. Pannálál monográfiát is írt Kisórílálról, aki doktori dolgozatának vezetőtanára volt. Nemrég ment nyugdíjba. Hindi doktorátusa ellenére nem lett egyetemi oktató. Sokáig azt hittem róla, hogy köztisztviselő, de aztán Kisórílál elmondta, hogy rendőrtiszt Madhja Pradés, a Gangesz déli partvidékének egy távoli zugában. Kisórílál mégis panaszkodik, Pannálál volt a legjobb diákja, de mégsem volt elég ügyes az irodalomhoz.

Mikor leérünk a Gangesz-hídról, rendőrség állja el az utat. A sofőrnek magyaráznak valamit hadarva. Az utat egy hosszabb szakaszon lezárták, de nem akarunk visszafordulni. Sofőrünk elmondja, hogy innét kissé északabbra megpróbálhatjuk. Talán a lezárt útszakasz egy részére is vissza tudunk valahogy szivárogni. Lemegyünk a főútról, és keskeny földutakon apró falvakon keresztülvágva jutunk lassan előre. Több mint másfél órát haladtunk már, mikor a sofőr valahogy visszajut a lezárt főútra. Közben elmondja, hogy a rendőrök azért zárták le az utat, mert a kánvarijá zarándokok összetűztek a pandzsábi teherautósofőrökkel. Indiában kaminok nincsenek, hanem hatalmas, szinte mindig túlterhelt teherautók szállítják a nagyobb közúti rakomáyokat. Ezeknek a kifestett kocsiknak még a vezetőfülkéje felett is alakítottak ki rakteret. A kocsikon oldalt istenségek képei, elöl és hátul pedig az ártó szellemek elűzésére riasztó démonfejek vagy egy cipő. A sofőrök sokak szemében félig alvilági alakok. Nappal alszanak, éjszaka vezetnek. Isznak, és a rendőri erőszakoskodásokat azzal kerülik ki, hogy megvesztegetik őket. A benzinpénz mellett a kocsi tulajdonosa erre is ad nekik néhány ezer rúpiás keretet. Állítólag egy részeg sofőr elütött egy kánvariját, és erre a zarándokok megtámadták, és felgyújtották a teherautókat ezen az útszakaszon.

Ahogy visszaérünk az útra, valóban látunk néhány kiégett teherkocsit. Rajtunk kívül csak pár biciklis és ökrösszekér van az úton. Szembejövő forgalom egyáltalán nincs. Egy kisvárosban megállunk valamit enni, és utána nemsokárta elérjük a túloldali útlezárás pontját. Ezen túl már nagyobb a forgalom.

A sofőr azt ajánlja, hogy visszafelé majd a Gangesz északi partján fekvő főútvonal helyett a déli parton menjünk visza. Az sokkal kisebb, nem járnak rajta teherautók. Örülök a döntésnek, mert a déli parton még úgysem jártam. Ez már Madhja Pradés, az a vidék, ahol Thákur élt.

Kora délután érkezünk Karéruába, ahol Dúbédzsí elmondja, hogy már több órája vár. Nagy örömmel mutatja meg az utóbbi év kéziratszerzeményeit, amelyekből sokat le is fényképezek magamnak. Még olyan is van közöttük, amelyekben ismeretlen Thákur-versek vannak. Kisórílál korábban elmondta, hogy Dúbédzsi büszke tartása ellenére nagyon szegény, ezért hagyok nála valami pénzt, hogy amikor teheti, újabb kéziratkereső útra indulhasson. Kisórílálnak Karéruá közelében is van egy diákja, aki Dúbédzsitől még korábban megtudta, hogy tanára ma ide fog jönni, és erősködik, hogy szeretne minket vendégül látni. Visszaindulás előtt még hozzá is benézünk.

Szeretnénk még jóval sötétedés előtt visszaindulni, de nem tudunk. Déli irányba indulunk, és a mirzápuri hídon megyünk át a megáradt Gangeszen. Míg az északi part teljes egészében síkság, a déli oldalon itt-ott kisebb dombok vannak. A szürkületben még itt-ott látni egy-egy hindu templomot a dombok tetején.

Sötétedik. Az ég olyan felhős, hogy a napot egy pillanatra sem láttuk. Mire elhagyjuk Mirzápurt, ránksötétedik. Néhány napja olvastam az újságokban, hog a rendőrség elfogta India egyik leghírhedtebb rablóvezérét, aki errefelé működött, és hirtelen felötlik bennem, hogy mégsem volt jó döntés az elhagyatott déli úton nekivágni az éjszakának. A helyiek tudják, hogy miféle utakon nem érdemes éjszaka autózni. A rablóbandák kövekkel zárják el az utat, és készerítik megállásra az autókat. A környékbeliek tudnak róluk, és a rendőrség ellenében gyakran segítik őket.

Koromsötét van, és az eső is elered. Kisórílál közben mesél. Elmondja, hogy Pannálál diákjának azért van szabadjegye, mert néhány éve ő kapta el a rablóvezér Daduát Madhja Pradésben, egy-kétszáz kilométerre Mirzápurtól. A környékbeliek közül, ha valaki a rendőrséghez fordult, akkor azt Daduá emberei elhurcolták, és lassan feldarabolva megölték. Madhja Pradés India mértékben ritkán lakott állam, és a dimbes-dombos vidéken a falvak között viszonylag könnyű búvóhelyet találni. Pannálálnak valaki jelentette, hogy tud Daduá aktuális búvóhelyéről, és el is vezette Pannálál rendőrcsapatát arra a helyre. A kialakult tűzharcban néhány rablót megöltek, de a legtöbbjük elmenekült, mert Pannálálék Daduát szerették volna elkapni. Végül sikerült megsebesíteniük, és mikor a közelébe értek, látták, hogy Daduának már nincs sok hátra. Megkérdezték tőle, hogy van-e valmi kívánsága, és van-e valaki, akinek a halála előtt üzenne, de ő csak annyit mondott, hogy "vizet!"

Azt hittük, hogy itt nem lesznek teherautók, de mivel hallottak a sofőrök az összetűzésről, és az útlezárásról, ezért nagyon sokan itt próbálnak előrehaldni. Itt meg dugóba keveredünk. Lehet, hogy csak napok múlva indulnak meg a teherautók, amik közé beszorultunk. Sofőrünk valahogy az út mellé húz, és magunk mögött hagyjuk az álló teherkocsikat. Ezen az úton is rendőr áll egy faluban, és leterel a főútról. Zuhog az eső Errefele már a sofőr sem ismeri az útat.

Most már valóban bajban vagyunk. A rablók is általában rendőrruhában működnek, és mi van, ha az útról leterelő rendőr is közéjük tartozik. Az eső csak szemerkél, és a soha le nem kapcsolt relfektor fényében legalább annyit látunk, hogy keskeny út éppen most egy falun visz át vagy lakatlan területen. Egyszer elágazáshoz érünk. Jobbra egy keskeny alaljáró a vasúti töltés alatt, előre pedig még keskenyebb út. Előre indulunk. Egy idő után elfogy az út, és visszafordulunk.

Sok pénz nincs nálam, és sokkal inkább a gépemben őrzött kézirat-fényképeket és a jegyzeteimet féltem. Pedig ennél több félnivalóm is lehetne. Mióta a bankrendszer annyira fejlődött, hogy a gazdagok a pénzüket nem háznál tartják, a rablóbandáknak az emberrablás a kifizetődőbb vállalkozás. Egy fehér emberért biztosan nagy váltságdíjat remélhetnek.

Visszaérünk az elágazáshoz. A töltés a Kalkutta-Delhi vasútvonal töltése, és azt keresztezi az út. Az aluljáró mélyen van, és az esőtől meggyűlt benne a víz. Fogalmunk sincs, hogy milyen mély lehet, és hogy át megy-e rajta a kocsi. Fáradtak vagyunk. Karéruába visszamenni nem tudunk, hiszen így is alig szabadultunk ki a teherautók közül a forgalmi dugóból. Két hetven körüli öregembernek egy kis Márutiban éjszakázni lehetetlen. Nincs más választásunk. Bemegyünk az aluljáróba, neki az egyre mélyülő víznek. A reflektorfényben egyre csak a víz látszik, és még az aluljáró túlsó végét sem tudjuk kivenni. Olyan, mintha hajóval mennénk át egy híd alatt.

Kibírta a kocsi, és egyre kevesebb lett a víz. Ráadásul a vasút jó tájékozódási pont. Ha az út továbbra is a vasút és a Gangesz közötti sávban visz, akkor nem tévedhetünk el.

Nem tévedtünk el, és tíz órára már Nainiben voltunk, ahonnét azon az úton, amin reggel jöttem, most visszafele visz a taxi. A veszélyt teljes egészében csak utólag fogjuk fel, és akkor ijedünk meg. Nem találkoztunk ugyan rablókkal, de megéreztük őket, és jártunk Thákur világában.

Illusztráció: Dr. Kisórílál / A szerző felvétele

(Forrás: Káfé)