1915 december 12-én egyikünk ezt írta naplójába: “Csak 450 kilométerre vagyunk a Paulet szigettől, de túlságosan kelet felé tőle. Közeledünk azokhoz a szélességekhez, amelyeken most egy éve jártunk, délnek jövet. Egy éve és egy hete, hogy elhagytuk Dél-Georgiát...”.
Egy esztendei szakadatlan küzdelem után íme ugyanott vagyunk, ahol oly duzzadó reményekkel jártunk utunk kezdetén. És mily nyomorult helyzetben értük meg ezt az évfordulót! Hajónk összemorzsolt, tehetetlen romhalmaz, magunk a szelek kényére bízva tenyérnyi jégtáblán lebegünk a sarki óceánban.
...Meteorológusunkat, Hussey-t, négy óránkint, néha gyakrabban is, kértük, jósolja meg a várható időt...
November 6-a borongós éggel köszöntött be, üvöltő hóvihar kerekedett, délnyugati széllel. Orrunkat se dugtuk ki a sátorból, ha nem volt múlhatlan dolgunk odakinn. A hó egész buckákba halmozódott, de örültünk a viharnak, mert észak felé űzött. A vihart verőfényes napok követték, boldogan szárogattuk meg a testünk melegétől átnyirkosodott hálózsákunkat és ruháinkat.
Az enyhe napok melege tönkre tette a jég felszínét. A csalóka jégbe és hóba térdig belesüppedeztünk. Napokig tartott ez a magas hőmérséklet. Naptűzéskor elviselhetetlenül melegünk volt. Mindent előkészítettünk arra az esetre, ha hirtelen fölengedne a jég.
...Amikor megtelepedtünk ezen a tanyánkon, még ott ágaskodott a szárnyavesztett hajó, orrával mélyen belefúródva a jég közé. Tatja a magasba meredt.
Törött árbocok, szanaszéjjel heverő gerendák és a kötelek kusza szövevénye teljessé tették a pusztulás vigasztalan képét.
..November 21-én egyik társunk ezt jegyezte naplójába: “Ma este, mikor már sátrunkban hevertünk, egyszer csak a Boss szavát halljuk: „He's going, boys!” (Fiúk, itt hagy minket!) És csakugyan, a mi szegény hajónk ott viaskodott a halállal, tőlünk harmadfél kilométerre... Egy utolsó merülés és a jég összecsapott fölötte örökre...
...December 20-án föltártam társaink előtt szándékomat: nekivágunk az útnak nyugat felé, hogy kisebbre fogjuk a Paulet-szigettől elválasztó távolságot. Mindjárt másnap el is indultunk terepszemlére. Wild, Crean és Hurley voltak velem, kutyafogatokon. Tizenhárom kilométert járhattunk meg, amikor egy kis jéghegy tetejéről szemügyre vettük a tájékot. Messze környéken csak egy aggasztó területet figyeltünk meg: azt a rettentően összehasadozott területet, amely a mi jégtáblánk és az újabban fagyott első lapos jégtábla között mutatkozott, tőlünk ezer lépésnyire.
Elhatároztam, hogy már most, december 22-én megünnepeljük a karácsonyt. Elfogyasztottuk megmaradt fényűző falatjainkat. Nyolc hónapja első ízben ettünk annyit, amennyi csak belénk fért. Ajóka olajban, pirított bab és borsos nyúlaprólék, olyan pompás ételegyvelegnek bizonyult, hogy iskolás korunk óta nem álmodtunk ilyent. Ünneplés után hozzáfogtunk a dologhoz. Mindenki lázasan pakolt, rakta a szánt – s amikor körülnéztem és láttam a buzgó, sugárzó arcokat, reménység ébredt bennem, hogy ezúttal kegyesebb lesz hozzánk a sors és nem hiusul meg kísérletünk, mint legutóbb, amikor menekülő csapatunkat visszaverte a jég.
*
December 23-án hajnalban három órakor mindenkit felköltöttünk, forró kávét ittunk és fél órával később útra keltünk. Két csónakunkat, a James Caird-et és a Dudley Docker-t kellett átszánkáztatnunk a veszedelmesen meghasogatott területen az első friss jégtáblához, amíg föl nem enged az éjszaka fagyott kemény jégkéreg.
Ahányan voltunk, mind belefeküdtünk a gyaloghámba és sok küzködéssel és erőfeszítéssel egyenkint átvonszoltuk a csónakokat a veszedelmes zónán. Aztán visszatértünk az Oceán-tanyára a sátrakért és a többi szánokért... Délután két órakor mindenki lefeküdt, hogy ezentúl éjszaka meneteljünk, kihasználandó a valamivel hidegebb hőmérsékletet és keményebbre fagyott felszínt.
Hat órával később – este 8 órakor – ismét úton voltunk, de csakhamar feltartóztatott egy nyílt csatorna. Ott tanyát ütöttünk és nyugovóra tértünk. Nagyon bántott ez az akadály s ezért Wild-dal síre kaptam, hogy átjárót keressünk. Csakhamar rátaláltunk arra a helyre, ahol a hasadék összezárul. Visszatérőben apró zászlókkal megjelöltük az odavivő utat.
Ugyanígy cselekedtünk máskor is. Amikor a többiek nyugovóra tértek, mi ketten előrementünk mintegy négy kilométerre a másnapi útvonal kikémlelésére... A kutyahajcsárok kötelessége volt az út előkészítése azok számára, akik a súlyos csónakokat vonszolták hátul... Ember és állat csodálatos munkát végzett. Kutyák nélkül felét se tudtuk volna elszállítani annak az élelemnek és fölszerelésnek, amit magunkkal cipeltünk.
December 25-én, menetelésünk harmadik napján boldog karácsonyt kívántunk egymásnak. Amikor hozzáláttunk “ünnepi” ebédünkhöz (vékony szelet bannock - zab-, árpa- vagy borsólisztbő1 készült lapos kerek sütemény, egy csésze híg kakaóval), azon jártattuk eszünket, vajjon mit esznek ma odahaza. Vidám hangulat uralkodott tanyánkon: a remény, hogy megmenekedtünk a jég hátán való élet egyhangúságától, fölvillanyozta kedélyünket. A lagymatag idő nagyon fárasztóvá tette karácsonynapi menetelésünket. Minden lépten térdig süppedtünk a nyirkos, puha hóba.
...Tűrhető tempóban haladtunk 28-án kora reggelig; akkor azonban olyan puha lett a hó, hogy csak nagy küzdelemmel vánszorogtunk tova. Reggel fél hatkor tanyát ütöttünk. Megmásztam egy kis fölbillent jéghegyet s onnan láttam, hogy jégen kell folytatnunk utunkat. A jégtáblákat lépten-nyomon nagy nyílt csatornák szeldesték...
December 29-én ezt írtam naplómba: “Terepszemlénken kiderült, hogy járhatatlan az út előttünk. Tegnap este mindnyájunk nagy csalódására ahelyett, hogy előrébb jutottunk volna, még hátrálnunk kellett egy kilométerre, hogy szilárdabb jégtáblán folytassuk utunkat. Másfél órai út után tanyát ütöttünk és lefeküdtünk...
Éjnek idején megrepedt a jégtábla alattunk. Erre sebtiben átköltöztünk egy régi szilárd jégtáblára, harmadfél kilométerre keletnek.
...Tizennégy kilométerrel jutottunk előrébb egy hét alatt egyenes irányban. Ilyen napi átlaggal 300 napba kerülne elérnünk a szárazföldet nyugat felé. Minthogy csak 42 napra való élelmünk volt, nem volt más mód, mint tanyát ütni megint a jégtáblán és türelmesen várni míg a viszonyok megjavulnak és újabb kísérletet tehetünk a menekülésre... Új otthonunkat, ahol csaknem negyedfél hónapot voltunk töltendők, méltán neveztük el Patience Camp-nek: a Türelem táborhelyének.
...Naponta küldtünk ki kisebb csoportokat fókalesre - eleségkészletünk fogytán volt. Kivált a lisztes tápanyagokat nélkülöztük... Gyöngék, erőtlenek voltunk.
A szakács minden dicséretet megérdemelt ügyességéért és leleményességéért. Eleinte a konyha csak részben volt védett, a fókaháj füstje belevette magát mindenbe...
Olyannyira szűkében voltunk az eleségnek, hogy le kellett lőnünk kutyáinkat. Csak két kutyafogatnak kegyelmeztünk meg. Ez az öldöklés volt a legkeservesebb kényszerűség egész expedíciónkon....
(Forrás: az ÚMSZ - időközben megszűnt - Kalandozó melléklete)
Illusztráció: munkában Alex Hurley, az Endurance expedíció fotósa
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése