A szlovák világjárónak pár éve jelent meg - Fekete János kollégájával együtt - izgalmas könyve Jég és föld között. Az Antarktisz (újra)felfedezése címmel, a dunaszerdahelyi NAP Kiadónál. A Déli Sarkon rájuk szabott expedíciós útikalandok mellett Kele a könyv végére 37 tanácsban összefoglalta kalandozó életének kitapasztalt és megszenvedett aranyszabályait, amely önmagában is kis könyv a könyvben. A szerző nem elégszik meg szabályainak felsorolásával - amelyek közül a legtöbbet nekünk sem árt megfogadnunk -, hanem életéből vett hol mulatságos, hol tragikusan tanulságos történetekkel támasztja alá legtöbbjét. Azzal indít, hogy “utazóvá válásom során elkövetett hibáimról és gyötrelmeimről vallok. Az olvasót ne tévessze meg se egy-egy túlzásom, se álnagyzolásom. Ezekkel csak zavaromat leplezem, és tökéletlenségemet. Szerencsém volt - túléltem... Túléltem csaknem negyvenévnyi vándorló életmódot, és évekig úton, otthonomtól távol voltam. Mivel az utazás nem az indulás napjával kezdődik és nem a hazaérkezéssel fejeződik be, egyfolytában úton voltam…”
Mivel a könyv - magánhasználatra - interneten keresztül ingyenesen letölthető a Magyar Elektronikus Könyvtárból , inkább csak a jellemzőbb, figyelemfelkeltő részleteknél időzünk csak el. De azokat érdemes viszont mélységükben átélni, átgondolni és saját kalandvágyunk állapotára hangolni.
Első szabályát máris így fogalmazta meg: MINT ÉLETÜNK MINDEN RENDKÍVÜLI ESEMÉNYÉRŐL, A LEENDŐ NAGY UTAZÁSOKRÓL IS ÁLMODOZNI KELL. ESETENKÉNT TÚLSÁGOSAN SOKÁIG. Egyúttal figyelmezteti a terveket dédelgető utazásra vágyókat, hogy az álmok születése hosszas és igen fájdalmas folyamat. És máris következzék a legszemélyesebb bizonyíték:
„Legrégibb álmaim egyike, hogy eljutok az Everestre. Gyermekkoromban kezdődött, azt követően, hogy édesapám a Föld legmagasabb csúcsa meghódítását célzó, 1930 körüli brit expedíciókról mesélt. Ámulva hallgattam az Irvin és Mallory sorsáról szóló történeteket, fantáziámat mozgásba lendítették a magassági rekord eléréséért folyó küzdelem mozzanatai. Végül elérkezett az 1971-es esztendő. Tibor Šurkóval és Jaro Oršulával elindultam Katmanduba, hogy engedélyt kapjunk az Everest megmászására. Az álmom és számos hegymászótársam álma tapinthatóvá kezdett válni. Az álom - és vele a bölcselő figyelmeztetése - azonban csak 1980-ban teljesült. A figyelmeztetés igazát az engedély megszerzésének nehézségei, illetve az expedíció során bekövetkezett tragikus események bizonyították. Sokáig álmodoztam világ körüli útról is. Az első volt a legnehezebb, az eszközök megszerzése rengeteg türelmet, erőfeszítést és kemény munkát igényelt, 1981-ben azonban végül megvalósult. Megvalósíthatatlan álomnak tűnt a sarkvidéki barangolás. Megvalósulása sok huzavonával járt, fokozatosan jutottam el Grönlandra, a Spitzbergákra, majd 1993-ban barátaimmal ott álltunk az Északi-póluson, illetve 2000-ben végül eljutottam az Antarktiszra. Ha az olvasó azt kérdezné, hogyan alakultak a további utakkal kapcsolatos álmaim, be kellene vallanom... Igen, gyermekkoromtól álmodozom, és ma is vannak álmaim. Ezek láncolatának lassan a végéhez közeledem, és bolygónkról, a Földről elköltözöm, még mielőtt az összes álmom teljesülne. Most, 2002 tavaszán, e sorok írása közben egy további világ körüli útról álmodom, illetve arról, hogy unokámmal, Mišóval Tibetbe utazom, meg hogy eljutok a keleti Csendes-óceánban a Juan Fernandez-szigetre (ezen a szigeten esett meg, ami Robinsonnal történt), el szeretnék még jutni az Atacamába, és követném Benyovszky útvonalát az északi Csendes-óceánon. Főképp a Kuril- és az Aleut-szigeteknek arra a térségére gondolok, amelyeken hazánkfia már hét évvel James Cook előtt járt.
És még valami... Az elmondottak kapcsán elgondolkoztatónak tartom egy ismeretlen szerző megállapítását: Légy elégedett, jó úton haladsz. Ha semmit nem kívánsz, az biztos sikerülni fog...”
Frantisek Kele boldog ember, hiszen számos kemény expedícióban vehetett részt és eddig mindegyikről szerencsésen hazaérkezett. Ez többek között azért is volt lehetséges, mert igyekezett betartani azokat a szabályokat, melyeket éppen expedíciós tevékenysége szállított neki házhoz; természetesen utólag.
ÚGY KÉSZÜLJÜNK FEL AZ ÚTRA, HOGY KÖZBEN SOHA NE FÁJJON A LÁBUNK - hangzik a második tanácsa, amit meg lehet ugyan mosolyogni, de sok igazság van abban, hogy „az expedícióra való fizikai felkészülést a cél határozza meg. Máshogy készülünk fel az Andok meghódítására, másképp a Kibo megmászására, és egészen máshogy egy világ körüli útra. Elvem, hogy minden útra úgy kell felkészülni, mintha tartós csúcsteljesítményt kellene nyújtanom... Javaslom, jó testi kondíció eléréséhez vegyünk részt hosszú gyalog- és sítúrákon, vegyük igénybe a hegyikerékpárt (vigyázat, a szervezet leterhelése eleinte legyen fokozatos)... Az edzést időtartama függvényében értelmezem: nem annyira az a fontos, hány kilométert teszünk meg... A szabad természetben nagy teljesítmény nyújtható. Az összes javasolt aktivitás nagy összpontosításra kényszerít, serkenti a figyelmet (talán a gyaloglás kivételével), és szilárdítja az akaratot. Hordoznunk kell (gyalogtúrán hátizsákban) a felszerelést. Mindennemű meghibásodást magunk vagyunk kénytelenek kiküszöbölni. Az élelemről is magunk gondoskodunk...”
De a lábfájás megengedhetetlen! „Jó erőnlétem mindmáig lábamnak köszönhetem. Expedíció közben sohase fájt, mert a felkészülés során éppen eleget sajgott. Megerőltető menetelések közben előfordul, hogy teljesen ki vagyok merülve, de soha nem gyötör izomláz...”
Kele harmadik tanácsa: ÖRÜLJÜNK, HOGY ÚTRA KELHETÜNK! „Már negyed évszázada voltam utazó, de még mindig gyermekként örültem minden indulásnak. Pedig nem voltak ezek könnyű utak. Minden normális embernek szenvedést jelentett volna, ahogy 1971-ben Katmanduba jutottunk egy Škoda 1203-as mikrobuszon. Én azonban boldog voltam, és lelkes. Tudom, lelkes volt Tibor és Jaro is, akik velem tartottak. Az odavezető út 11 400 km volt, 55 km/h átlagsebességgel tettük meg. Ugyanennyi ugyanígy visszafelé is. Kelet-Iránban több mint 400 km-t tettünk meg földúton, és az Indus meg a Gangesz közötti síkságon a motor annyira felhevült, hogy be kellett kapcsolnunk a fűtést... A kinti hőmérséklet 40 Celsius-fok, az autóban még több. Számomra hasznos volt ez az út; azóta nem gyötör a reuma...”
NEM MINDENKI UTAZÓ, AKI UTAZIK - ez sorban a negyedik tanács. Érvelése: „Ha egy labdarúgó két meccs lejátszására utazik el Sydneybe, világ körüli utat tesz. Sydneyben öt napot időzik, és Szingapúrban még két órát, csatlakozásra várva. Igaz, nagy energiaráfordítással óriási távolságot tett meg, a világjáráshoz azonban ennek semmi köze. Talán csak annyi, hogy a világjárókhoz hasonlóan ő is közlekedési eszközt vett igénybe... Utazóvá lehet, aki vállalkozásait és útjait filozófiailag, gondolatilag megalapozza, aki értelmes céllal járja a világot. Ám még ha e feltételt valaki teljesíti is, még mindig csak félúton van e minősítés elnyeréséhez. Ugyanis utazónak csak az tekinthető, aki élményeit, ismereteit és átélt kalandjait megosztja azokkal, akik beszámolójára várnak.” Frantisek Kele nem hazudtolta meg önmagát: újságokban és folyóiratokban megjelent cikkeinek egész sora, könyvben megjelent közel harminc publikációja, illetve a szlovák tudományos akadémiától kapott két díja tudománynépszerűsítő tevékenységéért az egyik legolvasottabb útleírásszerzővé avatták.
(Folytatjuk)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése