Dumont d'Urville 1822-ben a király parancsára, helyettes hajóskapitányi minőségben, távoli vizekre hajózik, hét ízben lépi át az egyenlítőt, több mint negyvenezer kilométert tesz meg, és háromévi távollét után értékes tudományos anyaggal megrakodva tér vissza: ezerhatszáz eddig ismeretlen növényt osztályozott, csaknem ezer kőzetmintát hozott magával, és vaskos kötetekre rúgó feljegyzéseket, melyekkel a bejárt térségekre vonatkozó hidrológiai ismereteket gazdagította. A Becsületrend és a sorhajókapitányi kinevezés zárja a világ igézetében eltelt, feledhetetlen napok mérlegét.
Otthon marad-e vajon most már, álmai teljesültével s dicsőséggel beteken Párizsban, szép, gazdag, s eszeveszetten szerelmes hitvese, Adélie mellett? Nem. A csavargás démona továbbra is jogait követeli, gyötri a vágy a Nagy Ismeretlen után, nem hagyja örülni sem eredményeinek, sem a házitűzhely melegének, sem a kitüntetéseknek, melyekkel pedig bőkezűen elárasztotta a sors. Túlságosan sokat látott már az életben ahhoz, hogy ne áhított volna még többet látni. Ez a természettől fogva komoly, szűkszavú férfi, miután hatalmába ejtette a távolság varázsa, a felismerhetetlenségig megváltozott. Maga is tisztában van ezzel, és szenved miatta, mégis, nem leli helyét, egyetlen gondolat megszállottja: látnia kell, amit még nem látott! Nemegyszer könnyekre fakasztja az ártatlan Adélie-t, az asszony családjával pedig, mely szemrehányásokkal árasztja el, megszakítja a kapcsolatot. Szeretné megmagyarázni a világ megismerésének e szenvedélyes kívánását, a sóvár vágyat, melynek rabjává lett, de képtelen rá. A szerető asszony azonban megérzi, hogy a beteljesületlen vágy valamikor falat emelhet közéjük, s önfeláldozóan maga beszéli rá férjét egy új utazásra. A férfi hálás, fel sem tételezte volna feleségéről, hogy erre képes.
Nem tudja, hogy Belle Adélie, ahogy egész Párizs nevezi, szíve mélyén nem hisz az elválásban, hogy így ír barátnőjének:
... Talán még meggondolja magát Sebastian, talán szerelmemnek az a bizonyítéka, amit nyújtottam, hatással lesz rá, talán mellettem marad?
Hiú remények. Győz a csavargás démona.
Dumont d'Urville leplezetlen örömmel fogadja 1826-ban egy polinéziai kutatóút javaslatát. Ezúttal már mint az Astrolabe fregatt parancsnoka. Ezzel egyidejűleg a Tengerészeti Minisztérium azzal is megbízza, hogy próbálja felkutatni annak a csaknem negyven évvel előbb eltűnt expedíciónak nyomait, mely a híres francia hajós, La Pérouse vezetésével világ körüli útra indult.
A sors kedvez a Hallgatag Sorhajókapitánynak. A Csendes-óceán vizén hajózva, Ausztráliától északkeletre, Vanikoro-sziget partjainál a bennszülöttek, akiknek tájnyelvét ő folyékonyán használja, s akiket mindenféle apró ajándékokkal lekenyerez, némi habozás után megmutatják neki a helyet, ahol lezajlott a katasztrófa, melynek apáik szemtanúi voltak.
... A tengeren lassan sikló dereglye fedélzetéről pattanásig feszült idegekkel meredtem a kristályosán áttetsző vízbe. Szívem egyszer csak hevesen feldobogott, egy kézmozdulattal leállítottam az evezősöket. Csekély mélységben megpillantottam mindazt, ami a két hatalmas fregatt - az enyémhez hasonlóan „Astrolabe" elnevezésű, és a „Boussole" után maradt. A rendetlenül szétszórt ágyúk, horgonyok, homokkal borított hajópárkányok, árbocvasalások darabjai és a hajótőkét lehúzó ólomlemezek töltötték be a ballaszt szerepét ezeknél a fürge, gyors hajóknál - írja naplójában Dumont d' Urville.
... A part menti település öregjei lassan, kelletlenül, vonakodva elmesélték a tragédia részleteit, de többször hangsúlyozták, hogy a katasztrófáról csupán hallomásból, mások elbeszéléséből tudnak, mert ők akkor még gyerekek voltak... Az egyik fregatt viharba kerülvén víz alatti zátonynak ütközött, és mint a kő, süllyedt alá, a másikat egy hullám a partra vetette. Vanikoro lakosai lándzsákkal felfegyverkezve, barátságtalanul fogadták a fehér jövevényeket. Megütköztek egymással, s az összecsapásban harminc francia életét vesztette. A maradék, egy jól felfegyverzett kis csoport, még sokáig, „teljes hét holdig" védekezett a szigetlakók áltál gyakran ostrom alá vett hajóroncson, míg végül primitív tutajt eszkábálva össze, kihajóztak az óceánra, ahol aztán a háborgó hullámok alighanem elnyelték őket, mert minden további hír elenyészett felőlük.
Vajon a bosszúálló sors üldözi azokat, akiknek kegyesen megengedi, hogy körülhajózzák a világot? La Pérouse expedícióját annak idején nem vezérelte vissza otthonába, tragikus véget szánt James Cooknak, akit Tahiti harcias bennszülöttei álnokul meggyilkoltak. Mit tartogat őneki, Dumont d'Urville-nek?
Nincs idő a tűnődésre. A kapitány parancsára a legénység Vaniko-róban mauzóleum-emlékművet épít a következő felirattal: LA PÉROUSE ÉS TÁRSAI EMLÉKÉRE - 1828. MÁRCIUS 14-EN
Két évig tartott az utazás. A Hallgatag Sorhajókapitány nemcsak egy horgonyt hozott haza Franciaországba, amit La Pérouse korvett-jének roncsai közül a Csendes-óceánon kihalásztak, hanem gazdag természetrajzi gyűjteményt és tudományos feljegyzéseket is. Számos ismerettel gyarapította a tudományt Polinézia és Mikronézia flóráját, faunáját, ásványtanát, sőt a szigetlakók tájnyelvét illetőleg is.
A tudós kutató most élményekkel betelve néhány évre bezárkózik otthonába, pihenés nélküL, szenvedélyesen folytatva a hozott anyagok feldolgozását. Minden szabad pillanatát feleségének és egyetlen fiacskájának szenteli. Színes stílusban írt könyve: az Utazás a világ körül nagy sikert arat az olvasók körében. Tudományos munkáit húsz, egymást követő kötetben jelenteti meg.
Ám Belle Adélie nem sokáig örülhet boldogságának. Dumont d'Urville-t, még mielőtt befejezné Francia Polinézia lakóinak népszokásairól írott könyvét, a művet, melyet már annyira vár a párizsi Földrajzi Társaság, megint gyötörni kezdi a vágyakozás, és felszítja benne a nyugtalanságot. Nem törődik korával, hiszen már ötven felé jár, s ilyenkor ideje megállapodni, megfeledkezik szüntelenül kínzó csú-zos bántalmairól, és gondolatban ifjonti hévvel visszatér a múltba, az ismeretlen színekkel és illatokkal teli, távoli világba. Hiszen még annyi látnivaló van. Álmatlan éjszakáin, felesége mellett heverve a napfénytől megtébolyodott cikádák felejthetetlen hangversenyét hallja, narancsligetek illatát szívja be, csukott szemhéja alá zaklatón hatolnak be a napban fürdő Dél oly rég látott tájai. Végül nem bírja tovább a vágy nyomását, és Adélie előtt gondosan titkolva, a tőle megszokott alapossággal kidolgozza egy nagy, francia világ körüli expedíció tervét. Megint egy újabb expedíció. De hát vajon James Cook nem vágott-e neki háromszor is a tengernek, hogy megkerülje a földgolyót? A franciák rosszabbak talán?
Miután forró vágyait papírra öntve elküldte a tengerészeti minisztérnek, Dumont d'Urville várja a választ. Lelkiismeret-furdalást érez azzal szemben, akit megint magára akar hagyni, s ugyanakkor szenved még a gondolatától is annak, hogy a válasz esetleg elutasító is lehet. Türelme nem könnyű próbának van alávetve. Eltelik egy hónap, majd kettő. S épp, mikor már reményét veszti és beletörődik a gondolatba, hogy immár mindörökre besüllyed emlékei közé - befut a kedvező válasz. De nem az, amiről álmodott.
Lajos Fülöp király személyesen kegyeskedett messzemenő változásokat eszközölni a tervezetben. S ettől az izgalmasnak ígérkező tudományos világ körüli utazás fontos és megtisztelő állami küldetéssé változott. Franciaország jelenléte a Messze Dél vizein politikai szempontból égetően szükséges lett. Európa és az Újvilág más államai arra készülnek, hogy megkaparintsák a földnek ezeket a titok ködével fedett térségeit. Nem hiányozhat onnét a francia zászló sem.
...Az az óhajom, hogy uralkodásom alatt birodalmam legjobb hajósa, Jules Sebastian César Dumont d'Urville sorhajókapitány arra az útvonalra irányítsa hajóit, melyen egykor James Weddell útra kelt. Óhajtom továbbá, hogy Dumont d'Urville Franciaország dicsőségére messzebb jusson, mint az angol utazó, és megközelítse a tengeren, amennyire csak lehet, a Déli-sarkot...
Ez a király akarata. S Dumont d'Urville kénytelen meghajolni előtte, szegény Belle Adélie pedig kénytelen lemondani a családi boldogságról.
,,. .. Keserű ásat fizetek férjem dicsőségéért" - hajtogatja kétségbeesve, s közben nem tudja, hogy elválásuk akaratlan előidézője maga a férfi.
A tengerészeti miniszter még külön iratban közli, hogy Őfelsége saját kincstárából fejenként százezer arany frankot kegyeskedik adományozni a legénység minden tagjának, ha sikerül átlépniük a déli szélesség 74°-át, azt a pontot, ameddig James Weddell eljutott, ezenfelül húsz arany frankot minden további fokért útban a Sark felé.
Úttörő expedíciójához Dumont d'Urville két korvettet kap: az egyik az Astrolabe, melyet már előző utazásából ismert, a másik aZé-lée. Kedvetlenül fogadja az uralkodói döntést, mely álmait visszájára fordítja. A jég ismeretlen és kietlen, halotti világa oly idegen tőle, mint semmi más, meghátrálni azonban képtelenség. Tisztában van vele, hogy ez a teljesítmény hivatott lemosni a gyalázatot, mely foltot ejtett hazája becsületén.
Ugyan ki ne ismerné honi földön éppúgy, mint messze az ország határain túl Yves de Kerguélen-Tremaréc dicstelen történetét? XV. Lajos hű és kedvelt udvaronca azért vágott neki a Messzi Délnek, hogy vizein uralkodója parancsára új, eddig még fel nem fedezett térségekkel bővítse ki Franciaország határait, visszatérve pedig, 1772-ben, mikor Versailles-ban jelentést tett útjáról, azzal dicsekedett, hogy elérte a mitikus Terra Australist.
„Ha igaz az, amit de Kerguélen lovag mesél - mondták a királyi udvarban -, az általa oly szerencsésen felfedezett, ismeretlen föld éghajlata kivételesen kellemes és barátságos, földje rendkívüli módon termékeny, olyannyira, hogy könnyűszerrel táplálhatja mindazokat, akik ott kívánnának megtelepedni, s ilyenek szép számmal akadnak."
„Állítólag erdők és mezők zöldje borít mindent, amit csak a lovag látott. Ez arra enged következtetni, hogy az emberek, akik e gazdagon megáldott természet ölén élnek, értenek a földmíveléshez. De még ha különböznének is valamiben tőlünk, ilyen primitív körülmények közt élve minden bizonnyal őszinték és bizalmasak, hiszen még nem fertőzte meg őket a civilizáció."
„ ... De Kerguélen elbeszéléséből leszűrhető, hogy az ismeretlen föld belsejében sok különféle ásványi kincs rejlik: márvány, drágakő, s ki tudja, talán még hatalmas gyémántlelőhelyek is."
,, ... Ez a felfedezés számunkra is fontos - tették hozzá az udvari tudósok. - Minthogy évszázadokon keresztül el voltunk vágva a világ többi részétől, ez a földrész felbecsülhetetlen értékű adatokat nyújthat a bolygónkon végbement változásokról."
XV. Lajos környezetében nem is gyanítják, hogy a senki földjének e szépséges és lenyűgöző látomása, melyet a királyi kegyenc szemük előtt kibont, csupán saját buja fantáziájának gyümölcse, amivel el akarja kápráztatni a többieket, és el szeretné nyerni uralkodója kegyeit.
De Kerguélen szeme előtt a Messzi Délen valóban földerengett, vastag ködréteg mögött, valamiféle part. Közelebbről azonban nem vehette szemügyre, mert a legénység lázadozott. Színes meséjét egy több mint kétszáz évvel előbb élt francia hajós régi beszámolójából merítette, minden skrupulus nélkül. Ez a hajós, de Gonneville lovag, miután 1505-ben eljutott egy - saját bevallása szerint - „tejjel és mézzel folyó" földre, elnevezte azt Terra Australis Incognitának, s fogalma sem volt róla, hogy Brazíliába érkezett.
De Kerguélen a sikertől megittasodva nem gyanította, hogy teljesen bele fog bonyolódni saját, már-már lassacskán maga által is elhitt hazugságának hálójába, nem tudta, milyen drágán kell majd egyszer megfizetnie érte. Ugyan melyik uralkodó nem áhítozik arra, hogy gyarapítsa hazája s egyben saját neve dicsőségét? Kedvencének elbeszélése teljesen bűvkörébe vonta a királyt, s elhatározta, hogy birodalmához csatolja az értékes gyöngyszemet. De Kerguélent megtisztelő feladattal bízta meg:
... Franciaország nevében bekebelezi az általa jelfedezett földrészt, kapcsolatot létesít lakosaival, elnyeri barátságukat.. . továbbá megvizsgálja, milyen hasznos cserelehetőség nyílna Franciaország szá- mára gazdagságából...
A király döntése meghökkenti de Kerguélent. Mitévő legyen? Meg- hátrálni nem lehet, különben is, bízik szerencséjében. Hátha ezúttal valóban sikerül kikötnie azokon a partokon, melyeket távolról látott? S miért ne lehetne az a föld éppen olyan, amilyennek de Gonneville lefestette? Vállalnia kell a kockázatot? Nem bátraké-e a szerencse?
A nagy hajó 1774-ben, ötvenhat ágyúval felszerelve és két korvett fedezetével elhagyja Brestet. Csaknem száz ember van fedélzetén: földmívesek, kézművesek, papok, asszonyok és gyerekek. Ezenfelül gazdag felszerelés a világ déli csücskén felavatandó új francia területek megműveléséhez, továbbá zsákszámra vetőmag, ekék, lovak, tehenek és birkák, sőt baromfik is a bennszülöttekkel folytatott cserekereskedelemhez.
De Kerguélen lovag, hogy ne kelljen megválnia szép szeretőjétől, beöltözteti a lányt hajósinasnak, és felcsempészi a hadihajóra. Az igazságot azonban nem lehet sokáig eltitkolni, a legénység egyik tagja véletlenül rájön, kicsoda is az a csinos kis mousse (hajósinas), aki folyton a kapitány kajütjében lebzsel. Kitör a botrány, de a sok gond és baj hamarosan eltereli róla az emberek figyelmét. Ugyanis mindennap új csalódást hoz és nyugtalanságot kelt. A tenger egyre fenyegetőbben morajlik körülöttük, húszméteres hullámokkal ostromolja a hajót, egyre fagyosabb szél rázza a vitorlákat, s egyre nehezebben haladnak előre. A hajó orra előtt jégtáblák kezdenek gyülekezni, tatja mögött jégtörmeléktől fehér víz fortyog.
A tengerrel vívott küzdelem elrabolja az időt, az áhított földnek pedig, mely utazásuk célja, még mindig se híre, se hamva. Telnek a napok, telnek a hetek, egyik a másik után. Míg végre a hosszú hetek óta üres, ködborította óceánon jéglepte sziklák fenyegető körvonalai bukkannak elő, elállják a hajó útját, félelmet ébresztenek. A parton horgonyt vetni lehetetlen, örvénylő hullámfal védelmezi. A jégtörmelékkel teli víz bősz dühvei ront a sziklák lábának.
Kikössenek mégis? Minek? Ez a köves, néptelen, örökösen jeges záporral vagy szélviharral és hófőrgeteggeí ostorozott pusztaság volna vajon ama ígéret Földje, mely felé törekedtek? Nyoma sincs itt a buja erdőknek és zöld réteknek, sem a termékeny szántóföldeknek: egy árva fűszál se nő ezen a tájon. A háborgó hullámok mosta kőpadok keskeny sávjain itt is, ott is sose látott szörnyek hatalmas, szürkésbarna teste hentereg, fejük felett ragadozó sarkvidéki madarak rikácsoló hada köröz. Tehát de Kerguélen-Trémarec lovag hazudott! A kétségbeesett emberek reményeikben csalatkozva és skorbuttól meggyötörve visszatérésre kényszerítik kapitányukat. És bosszút esküsznek.
A bűnöst, aki Franciaországban, alighogy kiköt a hajó, hadbíróság elé kerül, halálra ítélik. Az ítéletet később gazdag barátai beavatkozására húszévi fegyházra változtatják, hogy a Saumur-erőd falai közt elmélkedhessen gyalázatos gaztettéről. Naplójában, melyet hátrahagyott, évek múltán töredelmes bűnbánattal bevallja:
"... Az a föld valóban megművelhetetlen, sziklás, terméketlen és lakatlan volt."
(Forrás: A Sarkcsillag nem vezérelte őket. Világjárók-sorozat, 118. Gondolat, 1978)
Illusztráció: Kísérteties jéghegyekkel találkoznak útközben
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése