Ez a dicstelen út ejtett foltot Franciaország becsületén. Mindenáron le kell mosni a felfedezések történetének fényes lapjairól, és megmutatni a világnak, hogy a francia hajósok többre képesek, mint az idegenek. Ezt követeli Franciaország királya.
- Miért épp nekem kell fizetnem mások hibáiért? Nem ilyen utazásra vágytam - gyötrődik Dumont d'Urville. Úgy érzi, meglopták ábrándjait, szíve mélyéig elkeseríti az ügyek ilyetén, előre nem látott fordulata. Kérdéseivel azonban senkihez sem fordulhat, a királyt pedig nem meri arra kérni, hogy változtassa meg döntését. Lajos Fülöp nem kételkedik választott emberében. Őt nevezte az ország legnagyobb hajósának, ami nem csekély megtiszteltetés.
Belle Adélie hősiesen eltitkolja könnyeit, és biztató szavakkal segít férjének. Szerető asszonyi ösztönével érzi, hogy a férfi milyen sokért nem adná most, ha mellette maradhatna, örülhetne az életnek, és nézhetné, ahogy fiacskájuk cseperedik, de hát a kocka el volt vetve. Megint magára kell maradnia gondjaival és nyugtalanságával, ilyen sorsot választott magának a Hallgatag Sorhajókapitány oldalán.
Le kell mosni a gyalázatot Franciaország becsületéről
Nehéz kibírni. A matrózok, alighogy elül a szél és lelappadnak a vitorlák, zúgolódás nélkül cipelik a jégkérges, hosszú kötélhez erősített, súlyos vasmacskát, és kivetik messze a korvett orra elé. Rémülten érzik, amint az ingatag jégtáblák megbillennek, kicsúsznak talpuk alól. A puha hóréteg mindenütt alattomos hasadékokat rejteget. Nem egy hajós bele is fordult már a vízbe, ami éget, akár a tüzes víz, s ahogy kikapaszkodik belőle, a vizes öltözék a fagytól egyetlen szempillantás alatt páncéllá merevedik.
Skorbuttól legyengült testtel, csonttá fagyva vonszolják tovább kitartóan a súlyos vaskarmokat, melyekhez odafagy a kéz. És visszatérve a hajóra boldogok, hogy végre a fedélzet deszkáit érzik a lábuk alatt, nem pedig a jégtáblákat. A kézicsörlőről letekerik a kötelet, és vesződséges munkával húzzák tovább előre a hajót. Centiméterenként vontatják, méterenként, csak tovább, csak minél gyorsabban!
Amikor pedig, akár csak a legcsekélyebb szélfúvás támad, s levegővel duzzasztja a vitorlákat, megint felhúzzák. És ez így megy, megállás nélkül, éjjel-nappal, éjjel-nappal.
Dumont d'Urville nem vonul vissza kajütje melegébe, noha az ő testét is vájja a hideg, elviselhetetlen fájdalmat okozva, nem hagyja el a fedélzetet. Állandó jelenléte és magatartása bizakodást önt az emberekbe, tartja bennük a lelket, hiszik, hogy az ő parancsnoklásával mindenhová eljutnak, s hitüket nem adják fel, bár életük napról napra nehezebb. A fehérség tengere szemük előtt a végtelenségig ér, a beláthatatlan, jeges pusztaság összeolvad az éggel. Ha leszáll a csend, az embernek olyan érzése támad, mintha minden visszafojtaná a lélegzetét. A jég egyre sűrűsödik, az eddig lazán álló táblák mind erősebben torlódnak a hajó oldalának mindkét felől, és helyenként áttörhetetlen gátat alkotnak. Mennyi jég lehet a világon?
Kétségbeejti őket a tudat, hogy tehetetlenek e megátalkodott ellenséggel - a természettel szemben. Kijutnak-e vajon ebből a fehér pokolból, ha a tömör torlaszok mindenfelől összezárulnak?
Komor gondolataikhoz a távolban minduntalan meg-meghasadó tömbök fenyegető döreje szolgáltat kísérőzenét. Az itt-telelés maga a vég, a lassú halál. Nemcsak a tisztek vannak ezzel tisztában, sejti a legénység is. Különben a skorbut hamarabb végez velük, mint a fagy és a förgeteg. Máris terjed közöttük, mint a láng, s egyiket a másik után ragadja el.
Tekintetét a körös-körül magasra gyűrődő jégtáblák derengő fehérségére szegezve hallgatja Dumont d'Urville a jégtömbök dörrenéseit és baljós csikorgását. Kudarcba fulladt az út, nem sikerült elérnie a mitikus földrész partjait, nem volt képes áthatolni a fehér védősáncon, s ebbe nehéz beletörődnie, de legalább szeretné ép bőrrel, élve megúszni. Mikor a szárazföld felől váratlanul erős szél támad, kiadja a parancsot:
- Vitorlákat fel!
Senkit sem kell hajszolni, mindnyájan tudják, hogy csakis ez a déli szélfúvás ragadhatja ki őket a csapdából, csakis ez duzzaszthatja fel vitorláikat és segíthet kimenekülniük észak felé, a nyílt óceánra. Megfeledkeztek a magas jutalomról és a haza dicsőségéről, egy vágyuk van csak: ki innen, minél hamarabb, minél távolabb! De nem látnak bele parancsnokuk lelkébe. Ő nem azért huzattá fel a vitorlákat, hogy nyugodtabb partokra hajózzon, napsütötte tájak felé, melyek bőven kínálják a dús zöld növényzetet, gyümölcsöt, zöldségfélét s azt a friss húst, amire szervezetüknek oly nagy szüksége van. Hogy hazamenjen ? Nem! A lemondás idegen fogalom számára, nem bír belenyugodni a kudarcba. Igaz, egy csatát elvesztett, de az egész háborút még megnyerheti, nem tekinti magát teljesen legyőzöttnek. A messzi útról érdekes megfigyeléseket hozhat magával, és ki tudja, talán még felfedezéseket is tehet. Nem törődik hát legényei csodálkozó pillantásaival és néma tiltakozásával - mindkét korvettet a nyílt óceánba sarkantyúként vágódó antarktiszi földfok felé irányítja, melyet egyesek Palmer-foknak, mások Graham- vagy Bransfield-földnek hívnak, ama bálnavadászokról, akik a Messzi Dél tengerein a felfedezések elsőbbségének pálmájáért küzdöttek. Hátha ott kegyesebb lesz hozzájuk a sors?
A harc utolsó fázisa, melyet azért vívtak, hogy dél felé vehessenek irányt, minden erejüket kifacsarta. A skorbut egyre vakmerőbben, könyörtelenül és büntetlenül pusztít mindkét hajón, a Zélée-n még hevesebben, mint az Astrolabe-on. A parancsnoknak csupán egyetlen orvossága van rá, a napi rumadag: nem sokat jelent, sokkal többet ér az életösztön. Kibírni a borzalmakat, kikerülni a kelepcéből, visszatérni az élők világába! Egyáltalán, létezik-e még valahol valóban ilyen világ? Mert körülöttük minden élettelen.
Végre a ködből és hullámokból, mint valami jelenés, kirajzolódnak valamiféle jégtől csillogó, ismeretlen hegycsúcsok, s fenyegetően, ellenségesen bezárják a láthatárt. A parancsnok lázba jön, s a térkép fehér foltjait ellenőrzi. Ezek lennének vajon ama partok, melyekhez el kellett jutnia? Nem, sajnos, ezek csak szigetek, melyeket jégpáncél borította tengersáv választ el a Palmer-foktól. De már ez is valami. Az egyiknek a Lajos Fülöp-föld nevet adja, a kisebbiket a francia király egyik fiáról Joinville-nek nevezi el.
Szeretett volna továbbhajózni. Érzi, hogy a cél már közel lehet, ám a két korvett legénységének teherbírása végsőkig megfogyatkozott. Sokakat ledöntött lábáról a skorbut, ezek a kínok kínját szenvedik függőágyaikon heverve, és még az ő parancsára sem mozdulnak. Undorral lökik el maguktól a dohos kását az állott, sózott hússal, és éhségre panaszkodnak. Foguk kitöredezik a vízbe áztatott kétszersülttől, ínyük vérzik, ízületeik szaggatása kibírhatatlan, mindnyájukat csüg-gedés fogja el. Dumont d'Urville maga is alig vonszolja magát. Már nemcsak a csúz gyötri, rá is lesújtott az az átkozott skorbut, amit nem ok nélkül neveznek „tengeri pestis"-nek. Egyedüli menekvés a gyors, minél gyorsabb visszatérés. Vagy inkább: menekülés. Életében az első megfutamodás ez, s mint gyalázatot, úgy éli át.
A legközelebbi, chilei partvidék első kikötőjében a legénység felét, csaknem száz embert ideiglenes tábori kórházakba szállítanak, de már ott is csak egy részük éli túl a könyörtelen sarki kaland következményeit. Azok, akik nem fizettek rá egészségükkel, örömmel fogadják a döntést, hogy továbbhajóznak a barátságos, forró égövi vizeken. Kapitányuk ugyanis még mindig nem gondol arra, hogy hazatérjen, hiszen nem térhet meg üres kézzel, ezt nem engedi az ambíciója. Egyébként is itt, a Csendes-óceán és Indiai-óceán térségeit kutatva végre elemében van, helyesbíti a térkép téves bejegyzéseit, korrigálja a pontatlanul bejelölt partvonalakat és part menti mélységeket. Felügyelete mellett az emberek kőzetmintákat, ismeretlen növényeket, virágokat gyűjtenek, rovarokat és bogarakat fognak. Gazdag gyűjtemények keletkeznek így a francia múzeumok számára.
A Marquises-szigetek, Tahiti, Szamoa és a Salamon-szigetek, Új-Guinea, Borneó és Szumátra - csaknem két évig cirkál a két korvett a Csendes-óceánon és az Indiai-óceánon, ám a sors nem kegyes hozzájuk. Igaz, a „tengeri pestis" megszűnt, de az embereket most veszedelmes sárgaláz kezdi gyötörni, és makacs vérhas társul hozzá. Végezetül a két korvetten nem akad egyetlen egészséges ember sem. Tizenhatan az óceán mélyében lelték sírjukat, a többit munkaképtelen gyengeségében már csak egyetlen álom, a hazatérés gondolata élteti. Magától a parancsnoktól sem idegen ez az érzés. Szomorúan azon tűnődik, hogy a sors forgandósága mennyire tönkretette ezt az annyira áhított utazást. Kár volt elhagyni övéit, s nem csupán a vágyakozásnak élni. A Messzi Dél jeges vizei kivetették őt, most a trópusi tenger is elűzi magától. Mihez kezdjen?
Dumont d'Urville kiköt Tasmania földjén, Hobartban. Nem véletlenül választotta ezt a kikötőt. A kormányzói tisztséget évek óta egy angol tölti be itt, sir John Franklin - az a férfi, akinek nevéhez egy arktiszi felfedező expedíció, a Réz-folyó medencéjében lejátszódott tragikus epopeia emléke fűződik. Megmentette éhségtől és kimerültségtől pusztuló embereit, kivezette őket reménytelennek tűnő helyzetükből, s egyúttal felbecsülhetetlen értékű adatokat szolgáltatott a tudománynak az Északi Jeges-tenger ismeretlen partvidékéről. Dumont d'Urville meg akar ismerkedni a sarkvidéki nehézségek leküzdésében oly tapasztalt kutatóval, hogy megossza vele gondjait, és baráti tanácsot kapjon tőle.
Sir John Franklin a vendéget megillető tiszteletadással fogadja „Franciaország legkiválóbb hajósát". Franklin kemény és ambiciózus férfi, nem híve a meghátrálásnak. Mégis, miután a kétéves expedíció történetét végighallgatja, habozás nélkül rávágja a választ:
- Haza kell témi. Tiszta lelkiismerettel s a derekasan teljesített kötelesség, tudatával. Ön mindent megtett, sorhajókapitány, amire az emberi erő képes. Többet senki sem érhet el. És egyetlen hajós sem fogja kockára tenni életét az elérhetetlenért. A mi híres hajósunk, James Cook ugyancsak kénytelen volt beadni a derekát, és naplójába a következő, jós jelentőségű szavakat írta: „Senki sem juthat mesz-szebb ezeken a vizeken, mint ameddig én eljutottam".
Dumont d'Urville úgy issza, oly mohón az angol szavait, mint forrás vizét a szomjúhozó. Elvégre nem akárki beszél. Franklinnek lehet hinni. A korvettek legénysége örömmel fogadja a „visszatérés" szót. Még néhány heti pihenőt tartanak Hobartban, hogy a betegek meggyógyuljanak, és kissé erőre kapjanak a hosszú út előtt. A parancsnok közben nap mint nap véget nem érő beszélgetéseket folytat a kormányzóval, de most már tudja, hogy emelt fővel térhet vissza hazájába.
Nem sejthette, milyen váratlan meglepetéseket tartogat még számára a sors, melyekkel felborítja és megsemmisíti terveit.
Dumont d'Urville órák óta kajütjébe zárkózva, gyötörtén rója egy és ugyanazt az utat, föl-le, faltól falig, de nem lel választ a kérdésre, mely oly váratlanul mellének szegeződött. Aznap reggel egy angol bálnavadász, John Biscoe alighogy partot ért, vészhírrel rohant hozzá. Egy hatalmas amerikai flotta - öt hadihajó -, Wilkes kapitány vezetésével, épp akkor kelt útra Sydneyből az Antarktisz meghódítására.
Hát szóval mégis akadnak olyanok, akik nem riadnak vissza? S ilyen pillanatban gondolhat-e nyugodtan arra, hogy hazatér Franciaországba? Mit fog mondani a király, a nemzet? És felesége, fia? Nem, nem szabad megcsalnia bizalmukat. Még egyszer neki kell vágni az útnak, s újabb kísérlettel behatolni abba az átkozott, halott világba. Hátha ezúttal végre mégis rájuk mosolyog a sors? Behatolni - de kivel? A betegek képtelenek erre a feladatra. Ujakat toborozni, felszedni akárkiket, kockáztatni?
... Vasakaratom eddig nem engedte, hogy az akadályok visszariasszanak. Örök jelmondatom: „győzelem vagy halál", mindig megóvott az ingadozástól és tétovázástól. Ezúttal is így lesz - jegyezte be nehéz szívvel útinaplójába.
*
- ... Tudom, hogy nincs elég emberünk, még annyian se vagyunk, amennyiből akár csak egy korvett legénysége kitelne - fejezte be a tiszteknek tartott beszédét. - Kérem, lássanak hozzá azonnal új emberek toborzásához. Fogadjanak fel mindenkit, akit csak találnak a kikötőben, ne kérdezzék, miféle hajóról szökött el, nekem mindegy. A válogatásnál csupán egy feltételt szabjanak: vakmerő és tapasztalt tengerész legyen, aki hozzánk kerül. Még egyszer szerencsét próbálunk, ezt kívánja tőlünk Franciaország becsülete.
Így hangzott a parancs.
Az Astrolabe és a Zélée sebtében összehívott tisztjei végighallgatták, de alig bírták leplezni megrökönyödésüket. Csalódásukat nem merték kimutatni, jól tudták, hogy a döntés megmásíthatatlan.
(Forrás: A Sarkcsillag nem vezérelte őket. Világjárók-sorozat, 118. Gondolat, 1978)
(Befejezése következik)
Illusztráció: Hajó a jéghegyek fogságában
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése