A szerzőházaspár a könyörtelen É-Sark felfedezői után a D-Sark meghódítóinak állít emléket, népszerű könyvükben Dumont d'Urville, Borchgrevnik, Shackleton és Scott alakját rajzolják föl. A portrék "lépcsőzetesen" emelkednek fölfelé, mindegyik személyiség egy lépcsővel hozta közelebb a sikert. D'Urville még csak kiköt az Antarktiszon, de ezért a kikötésért csaknem az életével fizet. Borchgrevnik volt az első, aki társaival már kitelel ott... A portrékból kirajzolódik a déli sark meghódítóinak jelleme és elszántsága: akár életüket is adják felfedezésük sikeréért.
*
Gyűlölettel szemlélte a körülötte terjengő fehérséget, a tükörsima jégfelületet, mely korvettjét halotti koszorúként övezte. Gyűlölettel - amit azonban gondosan tikolt, s amivel a legénység tagjai közül senki sem merte volna gyanúsítani. A komor, felhőkkel borított ég alatt minden ellenséges volt itt számára, minden visszataszító és idegen.
- Vitorlákat fel! - adta ki ridegen a parancsot, miközben tekintetét fürkészőn a ködös láthatárba fúrta.
A mögötte álló tiszt hitetlenkedve pillantott a parancsnokra, majd az egymásba akaszkodó, egymással szinte összeforrott jégtömbök áthatolhatatlan és egységes torlaszára nézett. Rosszul hallotta talán? Félreértette? Ám alighogy szóra nyitotta volna a száját, hogy megmondja, nem lát semmiféle utat - a korvett orra előtt váratlanul egy repedés vékony vonala sötétlett fel. Még egy-két pillanat, és hatalmas, hajózható csatorna tárta ki előttük barátságos kapuját, mintha valamiféle titokzatos erő húzta volna félre a jégtáblákat.
„Honnan tudta, hogy ez fog történni?" - futott át a gondolat a tiszt agyán, amint a parancsot engedelmesen megismételte. Sohase merte volna feltenni ezt a kérdést parancsnokának. A hosszú hónapok, mialatt a Messzi Dél vizein hajóztak, semmiben sem enyhítették a francia expedíció két hajóján, az Astrolabe-on és a Zélée-n uralkodó vasfegyelmet.
A fedélzet fagyott deszkáin, melyekről gondosan lesöpörték a havat, súlyos tengerészbakancsok dobogása hangzott. Dumont d'Urville sorhajókapitány homloka ezer ráncba szaladt, szája elégedetlen fintorra rándult. Miért haladnak olyan lassan? Lomhábbak, mint valaha. Vajon miért? Parancsai eddig mindig villámgyorsan teljesültek, úgy, ahogy megkívánta, mert aki az ő hajójának fedélzetére tette a lábát, az jól tudta, hogy a parancsnokkal nem lehet tréfálni.
Kedvező szél duzzasztotta a kibontott vitorlákat, a jégzománc száraz percegéssel pattogzott le róluk. A korvett orra óvatosan nyomult a keskeny, kanyargós sikátorokba, kikerülgetve a jégtáblákat, melyek hol hátráltak, hol különös gátalakzatokban újra összetorlódtak előttük.
- Miért nem vonult ki ma az egész őrség a fedélzetre? Miért vonták fel olyan ügyetlenül a vitorlákat? - vetette oda nyersen, mikor a műveletet befejezték.
- Sok a betegünk, kapitány úr kérem, néhányan nem is tudtak kikecmeregni a kójákból (kajütágy - a szerk.).
- Mi bajuk?
- Terjed a skorbut. A Zélée parancsnoka ma hírül adta, hogy hajójukon kilenc matróz már mozdulni sem tud. Igen, ott is a skorbut! - tette hozzá a kapitány néma kérdésére.
- Ezen nem tudok segíteni. Tartani kell, a lehető legtovább, a déli irányt - hallotta a választ a tiszt. Felsóhajtott.
„Kemény az öreg, nem fordul vissza akkor se, ha mindnyájan itt döglünk. Aki maga nem beteg, az nem ért meg másokat" - gondolta keserűen.
Nem tudta, hogy Dumont d'Urville, alighogy leért a fedélzetről és becsapta maga mögött a kajütajtót, hangosan feljajdult. Óvatosan lehúzta jobb lábáról a cipőt. Nagyujjának dagadt ízülete fájdalmasan égett, szaggatott, mintha valaki minduntalan egy vörösre izzított drótot huzigált volna rajta át. A podagra (lábköszvény - a szerk.) kínozta, már attól kezdve, hogy kihajóztak azokra az átkozott, fehér antarktiszi vizekre. A hideg és nedvesség eme pokla újra fellobbantotta idült betegségét, a reumát is, és kiszívta erejét. De az embereknek erről nem szabad tudniuk. Maguk is a leggyötrőbb kínokat szenvedik, míg hol felhúzzák, hol bevonják a merevvé fagyott vitorlákat, dolgoznak a jégkérges kötélzettel, jól sose lakva, noha a hajóraktár dugig volt sózott és szárított hússal, liszttel meg kásával. Nem erre volt szükség, a friss zöldféle hiányának betegei voltak.
A kapitány szomorúan forgatta a vastag növénygyűjtő pergamen lapjait, melyeken a föld minden zugának virágai és növényei villogtatták szirmaik, formáik, levélzetük gazdag tarkaságát. A fehérnek és feketének őt körülvevő halálos szimfóniája közepette oly furcsán idegennek hatott ez a színpaletta. Ragaszkodott ehhez a más csillagokkal és más nappal teli könyvhöz, és sose vált meg tőle. Valahányszor rápillantott, meleget, fűszeres növényillatot érzett, visszatértek hozzá a feledhetetlen, távoli utazások emlékei. Gyerekkora óta szenvedélye volt bogarakat, ásványokat, növényeket gyűjteni, szárítani, rendszerezni, meglelve nevüket, vagy új nevet adva azoknak, amelyek eddig még névtelenek voltak.
Ahogy most nézegette a herbáriumot, képzeletéből előcsalta a fakó, tikkasztó hőség marta partot, a láthatárt lezáró hegyek lágy, szederjeskék szalagát, érezte az árnyas paratölgy és ciprusligetek feledhetetlen hűvösségét, beszívta azoknak a tájaknak forrósággaí átitatott, vadcserje szagú levegőjét, fülében a cikádák lenyűgöző hangversenye muzsikált. Sejthette-e akkor, hogy az az első utazás a Földközi-tenger valószínűtlenül kék vizén feljuttatja őt a dicsőség első lépcsőfokára?
Előbb jóformán senki se hallott Dumont d'Urville-ről, egy normandiai nemes fiáról, a bresti Tengerésziskola neveltjéről s egyben legjobb növendékéről. „Rendkívül tehetséges, csak túlságosan zárkózott" - mondogatták tanárai. „Csinos fiú, de miért olyan mogorva?" - panaszolták a lányok, hiába várva, hogy valamelyikőjüket is pillantásra méltassa. Hát az ő bűne talán, hogy a legszebb lány bájainál is többre becsülte a tudós könyvek titkainak varázsát? És vajon felelős volt-e azért, hogy az apró betűs lapok jobban vonzották, mint a fegyvercsörgés, mint az ütközetek zaja? Tudásszomja volt az oka annak is, hogy 1812-ben nem indult a többiekkel Napóleon után, Moszkva ellen, s így megmenekült a kudarc keservétől. Az idő tájt, mint a Tengerésziskola frissen kinevezett előadója tanított Toulonban, ugyanakkor maga is kitartó mohósággal fáradozva, hogy saját tudását minél jobban elmélyítse. Nem tudott betelni vele. Érdekelte a fizika, a csillagászat és az ásványtan, szenvedélye volt a természettudomány, s kiváltképp a növényvilág rejtelmei vonzották.
Toulon szemrevaló leányzói duzzogva figyelték a délceg tengerészt, aki idejét arra vesztegette, hogy a Maritime-Alpok levendulától, kakukkfűtől, rozmaringtól illatozó lejtőin holmi füveket gyűjtögessen. Honnan tudhatták volna, hogy ezeket a növényeket ő szokása szerint gondosan és módszeresen le is írta, pontosan le is rajzolta, lepréselte, növénytanilag osztályozta, majd beragasztotta herbáriumába.
Hogy a különféle népek tudásanyagának kincstárából szabadon meríthessen, gyorsan elsajátított néhány idegen nyelvet: az angol, német, olasz és spanyol nyelvnek nem voltak előtte többé titkai, s éppígy a görögnek és hébernek sem. Amikor már minden irányban bekóborolta Toulon napperzselte környékét, más égbolt, másfajta természet után kezdett áhítozni. Vágyai valóra váltak: felvették egy hid-rográfiai hajó fedélzetére, mely speciális küldetéssel a Földközi-tenger keleti térségeire indult. A hallgatag normannt nagy tudása ekkor már ismertté tette, görög nyelvtudása pedig ugyancsak hasznára lehetett a parancsnokságnak.
Tudta, milyen nagy célt hivatott elérni ez a számára oly megtisztelő megbízatás: modern csillagászati eszközök segítségével pontosan meg kellett jelölnie a Jón-tenger és az Égei-tenger partvidékének és szigeteinek legfontosabb stratégiai pontjait, de emellett saját, egyéni célja is volt: megismerni a világot. Minden alkalmat megragadott, s ha behajóztak valamelyik kikötőbe, ő fáradhatatlanul rótta a köves föld úttalan útjait, kóborolt a napégette, jó szagú növényektől susogó, rőt hegyeken, szőlőskertekben és kiszáradt patakmedrekben. Kecsketejjel oltotta szomját, amit közvetlenül a szép formájú agyagkorsóból ivott, vagy egy kancsó borral. És boldog volt, ha szemügyre vehetett minden növénykét, minden bogarat, s mohón gyűjtögette a sziklatörmelékeket. Sejthette-e vajon, hogy a pillanat, melyben lehorgonyoztak az Égei-tenger egyik apró, istentől és embertől elfeledett szigetének, Milosz szigetének partján, életének valamiféle fordulópontja lesz?
Pihenőjük hosszabb ideig tartott, mint tervezték. Messzi kószálásai közben összebarátkozott a parasztokkal, pásztorokkal, halászokkal, akiknek könnyen elnyerte a bizalmát, hiszen az ő nyelvükön beszélt, nem volt idegen.
- Néhány nappal ezelőtt, ahogy a szőlőben a kutamat ástam, valami régi szoborra bukkantam. Töredezett, igaz, de nagy. Nem értek hozzá: hátha ér valamit? Akarja látni? - szólította meg egyszer félénken egy öreg kecskepásztor.
Dumont d'Urville-t addig ugyan nem érdekelték a szobrok, de mielőtt kihajózott volna a Földközi-tengerre, egész csomó történelmi és mitológiai munkát elolvasott, s így sokat tudott az antik Görögország művészetéről. Eszébe jutott, hogy évszázadokkal ezelőtt Mílosz szigetén templomot emeltek Venusnak, a szerelem istennőjének. Ez lenne a mai Mílosz? Kíváncsian a pásztor után sietett, és döbbenten látta, hogy a valóság legvakmerőbb álmait is felülmúlja.
A hőség szikkasztotta föld göröngyei s az elsárgult szőlőlevélkupac alól váratlanul kivillant az istennő sima, fehéren fénylő márványteste. Igen, ez ő volt. Megcsonkította az idő, letörte karjait, de szépségét nem rabolta el. A napba tekintő, üres szemgödrök, a titokzatos mosollyal szétnyíló ajkak, az előkelő főhajtás, a csípő hajlata - mindez a görög lángelme leírhatatlan báját tükrözte. Elég volt neki egyetlen pillantást vetni rá, hogy megértse: ez a nyugodt méltóságot sugárzó antik szobor nagy mester vésője alól került ki. És azt is tudta, hogy nem lesz nyugta többé.
A pásztor, aki nem is sejtette, mekkora kincset rejtett szőlőskertje, csodálkozott a francia vendég elragadtatásán, s azon nyomban akkora összeget kért a szoborért, ami többszörösen meghaladta a főhadnagy havi fizetését. Ennek ellenére Dumont d'Urville úgy érezte, nem szabad elszalasztani ezt a vissza nem térő alkalmat, és meg kell szereznie Franciaország számára a szerelem istennőjének szobrát. Bármi áron.
Sok nehézséget kellett leküzdenie, hogy a francia nagykövet segítségével megszerezze az összeget, továbbá hogy a török hatóságoktól, melyeknek fennhatósága alá tartoztak akkor az Égei-tenger kis görög szigetei, megkapja az engedélyt a szobor megvásárlására és elszállítására, de semmilyen akadálytól nem riadt vissza. Célját el is érte. A milói Vénusz ott állt végre a Louvre-ban, és híre szerte a világon elterjedt. Akaratlan felfedezője pedig, akit a francia király kitüntetett a Lajos-kereszttel, rendkívüli képzettségével felhívta magára az udvar figyelmét. így nem is csodálkozott senki, amikor a tudós utazót felvették a Francia Földrajzi Társaság alapítótagjai közé. Ez a a megtisztelő rang lehetővé tette számára, hogy megvalósítsa élete leghőbb álmát - világ körüli tengeri utat tehetett a híres angol hajós, James Cook nyomait követve. Hiszen róla írta a rajongó szavakat: „Vérbeli tengerész volt, a szó legnemesebb értelmében."
(Folytatjuk * Forrás: A Sarkcsillag nem vezérelte őket. Világjárók-sorozat, 118. Gondolat, 1978)
Illusztráció: az északi fény nyugtalan villódzása sokszor babonás félelemmel töltötte el a hajósokat
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése