ALINA ÉS CZESLAW CENTKIEWICZ: A „hajósok hajósa" messzi horizontokról álmodik (3)

Ez a dicstelen út ejtett foltot Franciaország becsületén. Mindenáron le kell mosni a felfedezések történetének fényes lapjairól, és megmutatni a világnak, hogy a francia hajósok többre képesek, mint az idegenek. Ezt követeli Franciaország királya.

- Miért épp nekem kell fizetnem mások hibáiért? Nem ilyen utazásra vágytam - gyötrődik Dumont d'Urville. Úgy érzi, meglopták ábrándjait, szíve mélyéig elkeseríti az ügyek ilyetén, előre nem látott fordulata. Kérdéseivel azonban senkihez sem fordulhat, a királyt pedig nem meri arra kérni, hogy változtassa meg döntését. Lajos Fülöp nem kételkedik választott emberében. Őt nevezte az ország legnagyobb hajósának, ami nem csekély megtiszteltetés.

Belle Adélie hősiesen eltitkolja könnyeit, és biztató szavakkal segít férjének. Szerető asszonyi ösztönével érzi, hogy a férfi milyen sokért nem adná most, ha mellette maradhatna, örülhetne az életnek, és nézhetné, ahogy fiacskájuk cseperedik, de hát a kocka el volt vetve. Megint magára kell maradnia gondjaival és nyugtalanságával, ilyen sorsot választott magának a Hallgatag Sorhajókapitány oldalán.

Le kell mosni a gyalázatot Franciaország becsületéről

Nehéz kibírni. A matrózok, alighogy elül a szél és lelappadnak a vitorlák, zúgolódás nélkül cipelik a jégkérges, hosszú kötélhez erősített, súlyos vasmacskát, és kivetik messze a korvett orra elé. Rémülten érzik, amint az ingatag jégtáblák megbillennek, kicsúsznak talpuk alól. A puha hóréteg mindenütt alattomos hasadékokat rejteget. Nem egy hajós bele is fordult már a vízbe, ami éget, akár a tüzes víz, s ahogy kikapaszkodik belőle, a vizes öltözék a fagytól egyetlen szempillantás alatt páncéllá merevedik.

Skorbuttól legyengült testtel, csonttá fagyva vonszolják tovább kitartóan a súlyos vaskarmokat, melyekhez odafagy a kéz. És visszatérve a hajóra boldogok, hogy végre a fedélzet deszkáit érzik a lábuk alatt, nem pedig a jégtáblákat. A kézicsörlőről letekerik a kötelet, és vesződséges munkával húzzák tovább előre a hajót. Centiméterenként vontatják, méterenként, csak tovább, csak minél gyorsabban!

Amikor pedig, akár csak a legcsekélyebb szélfúvás támad, s levegővel duzzasztja a vitorlákat, megint felhúzzák. És ez így megy, megállás nélkül, éjjel-nappal, éjjel-nappal.

Dumont d'Urville nem vonul vissza kajütje melegébe, noha az ő testét is vájja a hideg, elviselhetetlen fájdalmat okozva, nem hagyja el a fedélzetet. Állandó jelenléte és magatartása bizakodást önt az emberekbe, tartja bennük a lelket, hiszik, hogy az ő parancsnoklásával mindenhová eljutnak, s hitüket nem adják fel, bár életük napról napra nehezebb. A fehérség tengere szemük előtt a végtelenségig ér, a beláthatatlan, jeges pusztaság összeolvad az éggel. Ha leszáll a csend, az embernek olyan érzése támad, mintha minden visszafojtaná a lélegzetét. A jég egyre sűrűsödik, az eddig lazán álló táblák mind erősebben torlódnak a hajó oldalának mindkét felől, és helyenként áttörhetetlen gátat alkotnak. Mennyi jég lehet a világon?

Kétségbeejti őket a tudat, hogy tehetetlenek e megátalkodott ellenséggel - a természettel szemben. Kijutnak-e vajon ebből a fehér pokolból, ha a tömör torlaszok mindenfelől összezárulnak?

Komor gondolataikhoz a távolban minduntalan meg-meghasadó tömbök fenyegető döreje szolgáltat kísérőzenét. Az itt-telelés maga a vég, a lassú halál. Nemcsak a tisztek vannak ezzel tisztában, sejti a legénység is. Különben a skorbut hamarabb végez velük, mint a fagy és a förgeteg. Máris terjed közöttük, mint a láng, s egyiket a másik után ragadja el.

Tekintetét a körös-körül magasra gyűrődő jégtáblák derengő fehérségére szegezve hallgatja Dumont d'Urville a jégtömbök dörrenéseit és baljós csikorgását. Kudarcba fulladt az út, nem sikerült elérnie a mitikus földrész partjait, nem volt képes áthatolni a fehér védősáncon, s ebbe nehéz beletörődnie, de legalább szeretné ép bőrrel, élve megúszni. Mikor a szárazföld felől váratlanul erős szél támad, kiadja a parancsot:

- Vitorlákat fel!

Senkit sem kell hajszolni, mindnyájan tudják, hogy csakis ez a déli szélfúvás ragadhatja ki őket a csapdából, csakis ez duzzaszthatja fel vitorláikat és segíthet kimenekülniük észak felé, a nyílt óceánra. Megfeledkeztek a magas jutalomról és a haza dicsőségéről, egy vágyuk van csak: ki innen, minél hamarabb, minél távolabb! De nem látnak bele parancsnokuk lelkébe. Ő nem azért huzattá fel a vitorlákat, hogy nyugodtabb partokra hajózzon, napsütötte tájak felé, melyek bőven kínálják a dús zöld növényzetet, gyümölcsöt, zöldségfélét s azt a friss húst, amire szervezetüknek oly nagy szüksége van. Hogy hazamenjen ? Nem! A lemondás idegen fogalom számára, nem bír belenyugodni a kudarcba. Igaz, egy csatát elvesztett, de az egész háborút még megnyerheti, nem tekinti magát teljesen legyőzöttnek. A messzi útról érdekes megfigyeléseket hozhat magával, és ki tudja, talán még felfedezéseket is tehet. Nem törődik hát legényei csodálkozó pillantásaival és néma tiltakozásával - mindkét korvettet a nyílt óceánba sarkantyúként vágódó antarktiszi földfok felé irányítja, melyet egyesek Palmer-foknak, mások Graham- vagy Bransfield-földnek hívnak, ama bálnavadászokról, akik a Messzi Dél tengerein a felfedezések elsőbbségének pálmájáért küzdöttek. Hátha ott kegyesebb lesz hozzájuk a sors?

A harc utolsó fázisa, melyet azért vívtak, hogy dél felé vehessenek irányt, minden erejüket kifacsarta. A skorbut egyre vakmerőbben, könyörtelenül és büntetlenül pusztít mindkét hajón, a Zélée-n még hevesebben, mint az Astrolabe-on. A parancsnoknak csupán egyetlen orvossága van rá, a napi rumadag: nem sokat jelent, sokkal többet ér az életösztön. Kibírni a borzalmakat, kikerülni a kelepcéből, visszatérni az élők világába! Egyáltalán, létezik-e még valahol valóban ilyen világ? Mert körülöttük minden élettelen.

Végre a ködből és hullámokból, mint valami jelenés, kirajzolódnak valamiféle jégtől csillogó, ismeretlen hegycsúcsok, s fenyegetően, ellenségesen bezárják a láthatárt. A parancsnok lázba jön, s a térkép fehér foltjait ellenőrzi. Ezek lennének vajon ama partok, melyekhez el kellett jutnia? Nem, sajnos, ezek csak szigetek, melyeket jégpáncél borította tengersáv választ el a Palmer-foktól. De már ez is valami. Az egyiknek a Lajos Fülöp-föld nevet adja, a kisebbiket a francia király egyik fiáról Joinville-nek nevezi el.

Szeretett volna továbbhajózni. Érzi, hogy a cél már közel lehet, ám a két korvett legénységének teherbírása végsőkig megfogyatkozott. Sokakat ledöntött lábáról a skorbut, ezek a kínok kínját szenvedik függőágyaikon heverve, és még az ő parancsára sem mozdulnak. Undorral lökik el maguktól a dohos kását az állott, sózott hússal, és éhségre panaszkodnak. Foguk kitöredezik a vízbe áztatott kétszersülttől, ínyük vérzik, ízületeik szaggatása kibírhatatlan, mindnyájukat csüg-gedés fogja el. Dumont d'Urville maga is alig vonszolja magát. Már nemcsak a csúz gyötri, rá is lesújtott az az átkozott skorbut, amit nem ok nélkül neveznek „tengeri pestis"-nek. Egyedüli menekvés a gyors, minél gyorsabb visszatérés. Vagy inkább: menekülés. Életében az első megfutamodás ez, s mint gyalázatot, úgy éli át.

A legközelebbi, chilei partvidék első kikötőjében a legénység felét, csaknem száz embert ideiglenes tábori kórházakba szállítanak, de már ott is csak egy részük éli túl a könyörtelen sarki kaland következményeit. Azok, akik nem fizettek rá egészségükkel, örömmel fogadják a döntést, hogy továbbhajóznak a barátságos, forró égövi vizeken. Kapitányuk ugyanis még mindig nem gondol arra, hogy hazatérjen, hiszen nem térhet meg üres kézzel, ezt nem engedi az ambíciója. Egyébként is itt, a Csendes-óceán és Indiai-óceán térségeit kutatva végre elemében van, helyesbíti a térkép téves bejegyzéseit, korrigálja a pontatlanul bejelölt partvonalakat és part menti mélységeket. Felügyelete mellett az emberek kőzetmintákat, ismeretlen növényeket, virágokat gyűjtenek, rovarokat és bogarakat fognak. Gazdag gyűjtemények keletkeznek így a francia múzeumok számára.

A Marquises-szigetek, Tahiti, Szamoa és a Salamon-szigetek, Új-Guinea, Borneó és Szumátra - csaknem két évig cirkál a két korvett a Csendes-óceánon és az Indiai-óceánon, ám a sors nem kegyes hozzájuk. Igaz, a „tengeri pestis" megszűnt, de az embereket most veszedelmes sárgaláz kezdi gyötörni, és makacs vérhas társul hozzá. Végezetül a két korvetten nem akad egyetlen egészséges ember sem. Tizenhatan az óceán mélyében lelték sírjukat, a többit munkaképtelen gyengeségében már csak egyetlen álom, a hazatérés gondolata élteti. Magától a parancsnoktól sem idegen ez az érzés. Szomorúan azon tűnődik, hogy a sors forgandósága mennyire tönkretette ezt az annyira áhított utazást. Kár volt elhagyni övéit, s nem csupán a vágyakozásnak élni. A Messzi Dél jeges vizei kivetették őt, most a trópusi tenger is elűzi magától. Mihez kezdjen?

Dumont d'Urville kiköt Tasmania földjén, Hobartban. Nem véletlenül választotta ezt a kikötőt. A kormányzói tisztséget évek óta egy angol tölti be itt, sir John Franklin - az a férfi, akinek nevéhez egy arktiszi felfedező expedíció, a Réz-folyó medencéjében lejátszódott tragikus epopeia emléke fűződik. Megmentette éhségtől és kimerültségtől pusztuló embereit, kivezette őket reménytelennek tűnő helyzetükből, s egyúttal felbecsülhetetlen értékű adatokat szolgáltatott a tudománynak az Északi Jeges-tenger ismeretlen partvidékéről. Dumont d'Urville meg akar ismerkedni a sarkvidéki nehézségek leküzdésében oly tapasztalt kutatóval, hogy megossza vele gondjait, és baráti tanácsot kapjon tőle.

Sir John Franklin a vendéget megillető tiszteletadással fogadja „Franciaország legkiválóbb hajósát". Franklin kemény és ambiciózus férfi, nem híve a meghátrálásnak. Mégis, miután a kétéves expedíció történetét végighallgatja, habozás nélkül rávágja a választ:

- Haza kell témi. Tiszta lelkiismerettel s a derekasan teljesített kötelesség, tudatával. Ön mindent megtett, sorhajókapitány, amire az emberi erő képes. Többet senki sem érhet el. És egyetlen hajós sem fogja kockára tenni életét az elérhetetlenért. A mi híres hajósunk, James Cook ugyancsak kénytelen volt beadni a derekát, és naplójába a következő, jós jelentőségű szavakat írta: „Senki sem juthat mesz-szebb ezeken a vizeken, mint ameddig én eljutottam".

Dumont d'Urville úgy issza, oly mohón az angol szavait, mint forrás vizét a szomjúhozó. Elvégre nem akárki beszél. Franklinnek lehet hinni. A korvettek legénysége örömmel fogadja a „visszatérés" szót. Még néhány heti pihenőt tartanak Hobartban, hogy a betegek meggyógyuljanak, és kissé erőre kapjanak a hosszú út előtt. A parancsnok közben nap mint nap véget nem érő beszélgetéseket folytat a kormányzóval, de most már tudja, hogy emelt fővel térhet vissza hazájába.

Nem sejthette, milyen váratlan meglepetéseket tartogat még számára a sors, melyekkel felborítja és megsemmisíti terveit.

Dumont d'Urville órák óta kajütjébe zárkózva, gyötörtén rója egy és ugyanazt az utat, föl-le, faltól falig, de nem lel választ a kérdésre, mely oly váratlanul mellének szegeződött. Aznap reggel egy angol bálnavadász, John Biscoe alighogy partot ért, vészhírrel rohant hozzá. Egy hatalmas amerikai flotta - öt hadihajó -, Wilkes kapitány vezetésével, épp akkor kelt útra Sydneyből az Antarktisz meghódítására.

Hát szóval mégis akadnak olyanok, akik nem riadnak vissza? S ilyen pillanatban gondolhat-e nyugodtan arra, hogy hazatér Franciaországba? Mit fog mondani a király, a nemzet? És felesége, fia? Nem, nem szabad megcsalnia bizalmukat. Még egyszer neki kell vágni az útnak, s újabb kísérlettel behatolni abba az átkozott, halott világba. Hátha ezúttal végre mégis rájuk mosolyog a sors? Behatolni - de kivel? A betegek képtelenek erre a feladatra. Ujakat toborozni, felszedni akárkiket, kockáztatni?

... Vasakaratom eddig nem engedte, hogy az akadályok visszariasszanak. Örök jelmondatom: „győzelem vagy halál", mindig megóvott az ingadozástól és tétovázástól. Ezúttal is így lesz - jegyezte be nehéz szívvel útinaplójába.

*

- ... Tudom, hogy nincs elég emberünk, még annyian se vagyunk, amennyiből akár csak egy korvett legénysége kitelne - fejezte be a tiszteknek tartott beszédét. - Kérem, lássanak hozzá azonnal új emberek toborzásához. Fogadjanak fel mindenkit, akit csak találnak a kikötőben, ne kérdezzék, miféle hajóról szökött el, nekem mindegy. A válogatásnál csupán egy feltételt szabjanak: vakmerő és tapasztalt tengerész legyen, aki hozzánk kerül. Még egyszer szerencsét próbálunk, ezt kívánja tőlünk Franciaország becsülete.

Így hangzott a parancs.

Az Astrolabe és a Zélée sebtében összehívott tisztjei végighallgatták, de alig bírták leplezni megrökönyödésüket. Csalódásukat nem merték kimutatni, jól tudták, hogy a döntés megmásíthatatlan.

(Forrás: A Sarkcsillag nem vezérelte őket. Világjárók-sorozat, 118. Gondolat, 1978)

(Befejezése következik)

Illusztráció: Hajó a jéghegyek fogságában

ALINA ÉS CZESLAW CENTKIEWICZ: A „hajósok hajósa" messzi horizontokról álmodik (2)

Dumont d'Urville 1822-ben a király parancsára, helyettes hajóskapitányi minőségben, távoli vizekre hajózik, hét ízben lépi át az egyenlítőt, több mint negyvenezer kilométert tesz meg, és háromévi távollét után értékes tudományos anyaggal megrakodva tér vissza: ezerhatszáz eddig ismeretlen növényt osztályozott, csaknem ezer kőzetmintát hozott magával, és vaskos kötetekre rúgó feljegyzéseket, melyekkel a bejárt térségekre vonatkozó hidrológiai ismereteket gazdagította. A Becsületrend és a sorhajókapitányi kinevezés zárja a világ igézetében eltelt, feledhetetlen napok mérlegét.

Otthon marad-e vajon most már, álmai teljesültével s dicsőséggel beteken Párizsban, szép, gazdag, s eszeveszetten szerelmes hitvese, Adélie mellett? Nem. A csavargás démona továbbra is jogait követeli, gyötri a vágy a Nagy Ismeretlen után, nem hagyja örülni sem eredményeinek, sem a házitűzhely melegének, sem a kitüntetéseknek, melyekkel pedig bőkezűen elárasztotta a sors. Túlságosan sokat látott már az életben ahhoz, hogy ne áhított volna még többet látni. Ez a természettől fogva komoly, szűkszavú férfi, miután hatalmába ejtette a távolság varázsa, a felismerhetetlenségig megváltozott. Maga is tisztában van ezzel, és szenved miatta, mégis, nem leli helyét, egyetlen gondolat megszállottja: látnia kell, amit még nem látott! Nemegyszer könnyekre fakasztja az ártatlan Adélie-t, az asszony családjával pedig, mely szemrehányásokkal árasztja el, megszakítja a kapcsolatot. Szeretné megmagyarázni a világ megismerésének e szenvedélyes kívánását, a sóvár vágyat, melynek rabjává lett, de képtelen rá. A szerető asszony azonban megérzi, hogy a beteljesületlen vágy valamikor falat emelhet közéjük, s önfeláldozóan maga beszéli rá férjét egy új utazásra. A férfi hálás, fel sem tételezte volna feleségéről, hogy erre képes.

Nem tudja, hogy Belle Adélie, ahogy egész Párizs nevezi, szíve mélyén nem hisz az elválásban, hogy így ír barátnőjének:

... Talán még meggondolja magát Sebastian, talán szerelmemnek az a bizonyítéka, amit nyújtottam, hatással lesz rá, talán mellettem marad?

Hiú remények. Győz a csavargás démona.

Dumont d'Urville leplezetlen örömmel fogadja 1826-ban egy polinéziai kutatóút javaslatát. Ezúttal már mint az Astrolabe fregatt parancsnoka. Ezzel egyidejűleg a Tengerészeti Minisztérium azzal is megbízza, hogy próbálja felkutatni annak a csaknem negyven évvel előbb eltűnt expedíciónak nyomait, mely a híres francia hajós, La Pérouse vezetésével világ körüli útra indult.

A sors kedvez a Hallgatag Sorhajókapitánynak. A Csendes-óceán vizén hajózva, Ausztráliától északkeletre, Vanikoro-sziget partjainál a bennszülöttek, akiknek tájnyelvét ő folyékonyán használja, s akiket mindenféle apró ajándékokkal lekenyerez, némi habozás után megmutatják neki a helyet, ahol lezajlott a katasztrófa, melynek apáik szemtanúi voltak.

... A tengeren lassan sikló dereglye fedélzetéről pattanásig feszült idegekkel meredtem a kristályosán áttetsző vízbe. Szívem egyszer csak hevesen feldobogott, egy kézmozdulattal leállítottam az evezősöket. Csekély mélységben megpillantottam mindazt, ami a két hatalmas fregatt - az enyémhez hasonlóan „Astrolabe" elnevezésű, és a „Boussole" után maradt. A rendetlenül szétszórt ágyúk, horgonyok, homokkal borított hajópárkányok, árbocvasalások darabjai és a hajótőkét lehúzó ólomlemezek töltötték be a ballaszt szerepét ezeknél a fürge, gyors hajóknál - írja naplójában Dumont d' Urville.

... A part menti település öregjei lassan, kelletlenül, vonakodva elmesélték a tragédia részleteit, de többször hangsúlyozták, hogy a katasztrófáról csupán hallomásból, mások elbeszéléséből tudnak, mert ők akkor még gyerekek voltak... Az egyik fregatt viharba kerülvén víz alatti zátonynak ütközött, és mint a kő, süllyedt alá, a másikat egy hullám a partra vetette. Vanikoro lakosai lándzsákkal felfegyverkezve, barátságtalanul fogadták a fehér jövevényeket. Megütköztek egymással, s az összecsapásban harminc francia életét vesztette. A maradék, egy jól felfegyverzett kis csoport, még sokáig, „teljes hét holdig" védekezett a szigetlakók áltál gyakran ostrom alá vett hajóroncson, míg végül primitív tutajt eszkábálva össze, kihajóztak az óceánra, ahol aztán a háborgó hullámok alighanem elnyelték őket, mert minden további hír elenyészett felőlük.

Vajon a bosszúálló sors üldözi azokat, akiknek kegyesen megengedi, hogy körülhajózzák a világot? La Pérouse expedícióját annak idején nem vezérelte vissza otthonába, tragikus véget szánt James Cooknak, akit Tahiti harcias bennszülöttei álnokul meggyilkoltak. Mit tartogat őneki, Dumont d'Urville-nek?

Nincs idő a tűnődésre. A kapitány parancsára a legénység Vaniko-róban mauzóleum-emlékművet épít a következő felirattal: LA PÉROUSE ÉS TÁRSAI EMLÉKÉRE - 1828. MÁRCIUS 14-EN

Két évig tartott az utazás. A Hallgatag Sorhajókapitány nemcsak egy horgonyt hozott haza Franciaországba, amit La Pérouse korvett-jének roncsai közül a Csendes-óceánon kihalásztak, hanem gazdag természetrajzi gyűjteményt és tudományos feljegyzéseket is. Számos ismerettel gyarapította a tudományt Polinézia és Mikronézia flóráját, faunáját, ásványtanát, sőt a szigetlakók tájnyelvét illetőleg is.

A tudós kutató most élményekkel betelve néhány évre bezárkózik otthonába, pihenés nélküL, szenvedélyesen folytatva a hozott anyagok feldolgozását. Minden szabad pillanatát feleségének és egyetlen fiacskájának szenteli. Színes stílusban írt könyve: az Utazás a világ körül nagy sikert arat az olvasók körében. Tudományos munkáit húsz, egymást követő kötetben jelenteti meg.

Ám Belle Adélie nem sokáig örülhet boldogságának. Dumont d'Urville-t, még mielőtt befejezné Francia Polinézia lakóinak népszokásairól írott könyvét, a művet, melyet már annyira vár a párizsi Földrajzi Társaság, megint gyötörni kezdi a vágyakozás, és felszítja benne a nyugtalanságot. Nem törődik korával, hiszen már ötven felé jár, s ilyenkor ideje megállapodni, megfeledkezik szüntelenül kínzó csú-zos bántalmairól, és gondolatban ifjonti hévvel visszatér a múltba, az ismeretlen színekkel és illatokkal teli, távoli világba. Hiszen még annyi látnivaló van. Álmatlan éjszakáin, felesége mellett heverve a napfénytől megtébolyodott cikádák felejthetetlen hangversenyét hallja, narancsligetek illatát szívja be, csukott szemhéja alá zaklatón hatolnak be a napban fürdő Dél oly rég látott tájai. Végül nem bírja tovább a vágy nyomását, és Adélie előtt gondosan titkolva, a tőle megszokott alapossággal kidolgozza egy nagy, francia világ körüli expedíció tervét. Megint egy újabb expedíció. De hát vajon James Cook nem vágott-e neki háromszor is a tengernek, hogy megkerülje a földgolyót? A franciák rosszabbak talán?

Miután forró vágyait papírra öntve elküldte a tengerészeti minisztérnek, Dumont d'Urville várja a választ. Lelkiismeret-furdalást érez azzal szemben, akit megint magára akar hagyni, s ugyanakkor szenved még a gondolatától is annak, hogy a válasz esetleg elutasító is lehet. Türelme nem könnyű próbának van alávetve. Eltelik egy hónap, majd kettő. S épp, mikor már reményét veszti és beletörődik a gondolatba, hogy immár mindörökre besüllyed emlékei közé - befut a kedvező válasz. De nem az, amiről álmodott.

Lajos Fülöp király személyesen kegyeskedett messzemenő változásokat eszközölni a tervezetben. S ettől az izgalmasnak ígérkező tudományos világ körüli utazás fontos és megtisztelő állami küldetéssé változott. Franciaország jelenléte a Messze Dél vizein politikai szempontból égetően szükséges lett. Európa és az Újvilág más államai arra készülnek, hogy megkaparintsák a földnek ezeket a titok ködével fedett térségeit. Nem hiányozhat onnét a francia zászló sem.

...Az az óhajom, hogy uralkodásom alatt birodalmam legjobb hajósa, Jules Sebastian César Dumont d'Urville sorhajókapitány arra az útvonalra irányítsa hajóit, melyen egykor James Weddell útra kelt. Óhajtom továbbá, hogy Dumont d'Urville Franciaország dicsőségére messzebb jusson, mint az angol utazó, és megközelítse a tengeren, amennyire csak lehet, a Déli-sarkot...

Ez a király akarata. S Dumont d'Urville kénytelen meghajolni előtte, szegény Belle Adélie pedig kénytelen lemondani a családi boldogságról.

,,. .. Keserű ásat fizetek férjem dicsőségéért" - hajtogatja kétségbeesve, s közben nem tudja, hogy elválásuk akaratlan előidézője maga a férfi.

A tengerészeti miniszter még külön iratban közli, hogy Őfelsége saját kincstárából fejenként százezer arany frankot kegyeskedik adományozni a legénység minden tagjának, ha sikerül átlépniük a déli szélesség 74°-át, azt a pontot, ameddig James Weddell eljutott, ezenfelül húsz arany frankot minden további fokért útban a Sark felé.

Úttörő expedíciójához Dumont d'Urville két korvettet kap: az egyik az Astrolabe, melyet már előző utazásából ismert, a másik aZé-lée. Kedvetlenül fogadja az uralkodói döntést, mely álmait visszájára fordítja. A jég ismeretlen és kietlen, halotti világa oly idegen tőle, mint semmi más, meghátrálni azonban képtelenség. Tisztában van vele, hogy ez a teljesítmény hivatott lemosni a gyalázatot, mely foltot ejtett hazája becsületén.

Ugyan ki ne ismerné honi földön éppúgy, mint messze az ország határain túl Yves de Kerguélen-Tremaréc dicstelen történetét? XV. Lajos hű és kedvelt udvaronca azért vágott neki a Messzi Délnek, hogy vizein uralkodója parancsára új, eddig még fel nem fedezett térségekkel bővítse ki Franciaország határait, visszatérve pedig, 1772-ben, mikor Versailles-ban jelentést tett útjáról, azzal dicsekedett, hogy elérte a mitikus Terra Australist.

„Ha igaz az, amit de Kerguélen lovag mesél - mondták a királyi udvarban -, az általa oly szerencsésen felfedezett, ismeretlen föld éghajlata kivételesen kellemes és barátságos, földje rendkívüli módon termékeny, olyannyira, hogy könnyűszerrel táplálhatja mindazokat, akik ott kívánnának megtelepedni, s ilyenek szép számmal akadnak."

„Állítólag erdők és mezők zöldje borít mindent, amit csak a lovag látott. Ez arra enged következtetni, hogy az emberek, akik e gazdagon megáldott természet ölén élnek, értenek a földmíveléshez. De még ha különböznének is valamiben tőlünk, ilyen primitív körülmények közt élve minden bizonnyal őszinték és bizalmasak, hiszen még nem fertőzte meg őket a civilizáció."

„ ... De Kerguélen elbeszéléséből leszűrhető, hogy az ismeretlen föld belsejében sok különféle ásványi kincs rejlik: márvány, drágakő, s ki tudja, talán még hatalmas gyémántlelőhelyek is."

,, ... Ez a felfedezés számunkra is fontos - tették hozzá az udvari tudósok. - Minthogy évszázadokon keresztül el voltunk vágva a világ többi részétől, ez a földrész felbecsülhetetlen értékű adatokat nyújthat a bolygónkon végbement változásokról."

XV. Lajos környezetében nem is gyanítják, hogy a senki földjének e szépséges és lenyűgöző látomása, melyet a királyi kegyenc szemük előtt kibont, csupán saját buja fantáziájának gyümölcse, amivel el akarja kápráztatni a többieket, és el szeretné nyerni uralkodója kegyeit.

De Kerguélen szeme előtt a Messzi Délen valóban földerengett, vastag ködréteg mögött, valamiféle part. Közelebbről azonban nem vehette szemügyre, mert a legénység lázadozott. Színes meséjét egy több mint kétszáz évvel előbb élt francia hajós régi beszámolójából merítette, minden skrupulus nélkül. Ez a hajós, de Gonneville lovag, miután 1505-ben eljutott egy - saját bevallása szerint - „tejjel és mézzel folyó" földre, elnevezte azt Terra Australis Incognitának, s fogalma sem volt róla, hogy Brazíliába érkezett.

De Kerguélen a sikertől megittasodva nem gyanította, hogy teljesen bele fog bonyolódni saját, már-már lassacskán maga által is elhitt hazugságának hálójába, nem tudta, milyen drágán kell majd egyszer megfizetnie érte. Ugyan melyik uralkodó nem áhítozik arra, hogy gyarapítsa hazája s egyben saját neve dicsőségét? Kedvencének elbeszélése teljesen bűvkörébe vonta a királyt, s elhatározta, hogy birodalmához csatolja az értékes gyöngyszemet. De Kerguélent megtisztelő feladattal bízta meg:

... Franciaország nevében bekebelezi az általa jelfedezett földrészt, kapcsolatot létesít lakosaival, elnyeri barátságukat.. . továbbá megvizsgálja, milyen hasznos cserelehetőség nyílna Franciaország szá- mára gazdagságából...

A király döntése meghökkenti de Kerguélent. Mitévő legyen? Meg- hátrálni nem lehet, különben is, bízik szerencséjében. Hátha ezúttal valóban sikerül kikötnie azokon a partokon, melyeket távolról látott? S miért ne lehetne az a föld éppen olyan, amilyennek de Gonneville lefestette? Vállalnia kell a kockázatot? Nem bátraké-e a szerencse?

A nagy hajó 1774-ben, ötvenhat ágyúval felszerelve és két korvett fedezetével elhagyja Brestet. Csaknem száz ember van fedélzetén: földmívesek, kézművesek, papok, asszonyok és gyerekek. Ezenfelül gazdag felszerelés a világ déli csücskén felavatandó új francia területek megműveléséhez, továbbá zsákszámra vetőmag, ekék, lovak, tehenek és birkák, sőt baromfik is a bennszülöttekkel folytatott cserekereskedelemhez.

De Kerguélen lovag, hogy ne kelljen megválnia szép szeretőjétől, beöltözteti a lányt hajósinasnak, és felcsempészi a hadihajóra. Az igazságot azonban nem lehet sokáig eltitkolni, a legénység egyik tagja véletlenül rájön, kicsoda is az a csinos kis mousse (hajósinas), aki folyton a kapitány kajütjében lebzsel. Kitör a botrány, de a sok gond és baj hamarosan eltereli róla az emberek figyelmét. Ugyanis mindennap új csalódást hoz és nyugtalanságot kelt. A tenger egyre fenyegetőbben morajlik körülöttük, húszméteres hullámokkal ostromolja a hajót, egyre fagyosabb szél rázza a vitorlákat, s egyre nehezebben haladnak előre. A hajó orra előtt jégtáblák kezdenek gyülekezni, tatja mögött jégtörmeléktől fehér víz fortyog.

A tengerrel vívott küzdelem elrabolja az időt, az áhított földnek pedig, mely utazásuk célja, még mindig se híre, se hamva. Telnek a napok, telnek a hetek, egyik a másik után. Míg végre a hosszú hetek óta üres, ködborította óceánon jéglepte sziklák fenyegető körvonalai bukkannak elő, elállják a hajó útját, félelmet ébresztenek. A parton horgonyt vetni lehetetlen, örvénylő hullámfal védelmezi. A jégtörmelékkel teli víz bősz dühvei ront a sziklák lábának.

Kikössenek mégis? Minek? Ez a köves, néptelen, örökösen jeges záporral vagy szélviharral és hófőrgeteggeí ostorozott pusztaság volna vajon ama ígéret Földje, mely felé törekedtek? Nyoma sincs itt a buja erdőknek és zöld réteknek, sem a termékeny szántóföldeknek: egy árva fűszál se nő ezen a tájon. A háborgó hullámok mosta kőpadok keskeny sávjain itt is, ott is sose látott szörnyek hatalmas, szürkésbarna teste hentereg, fejük felett ragadozó sarkvidéki madarak rikácsoló hada köröz. Tehát de Kerguélen-Trémarec lovag hazudott! A kétségbeesett emberek reményeikben csalatkozva és skorbuttól meggyötörve visszatérésre kényszerítik kapitányukat. És bosszút esküsznek.

A bűnöst, aki Franciaországban, alighogy kiköt a hajó, hadbíróság elé kerül, halálra ítélik. Az ítéletet később gazdag barátai beavatkozására húszévi fegyházra változtatják, hogy a Saumur-erőd falai közt elmélkedhessen gyalázatos gaztettéről. Naplójában, melyet hátrahagyott, évek múltán töredelmes bűnbánattal bevallja:

"... Az a föld valóban megművelhetetlen, sziklás, terméketlen és lakatlan volt."

(Forrás: A Sarkcsillag nem vezérelte őket. Világjárók-sorozat, 118. Gondolat, 1978)

Illusztráció: Kísérteties jéghegyekkel találkoznak útközben

ALINA ÉS CZESLAW CENTKIEWICZ: A „hajósok hajósa" messzi horizontokról álmodik (1)

A szerzőházaspár a könyörtelen É-Sark felfedezői után a D-Sark meghódítóinak állít emléket, népszerű könyvükben Dumont d'Urville, Borchgrevnik, Shackleton és Scott alakját rajzolják föl. A portrék "lépcsőzetesen" emelkednek fölfelé, mindegyik személyiség egy lépcsővel hozta közelebb a sikert. D'Urville még csak kiköt az Antarktiszon, de ezért a kikötésért csaknem az életével fizet. Borchgrevnik volt az első, aki társaival már kitelel ott... A portrékból kirajzolódik a déli sark meghódítóinak jelleme és elszántsága: akár életüket is adják felfedezésük sikeréért.

*

Gyűlölettel szemlélte a körülötte terjengő fehérséget, a tükörsima jégfelületet, mely korvettjét halotti koszorúként övezte. Gyűlölettel - amit azonban gondosan tikolt, s amivel a legénység tagjai közül senki sem merte volna gyanúsítani. A komor, felhőkkel borított ég alatt minden ellenséges volt itt számára, minden visszataszító és idegen.

- Vitorlákat fel! - adta ki ridegen a parancsot, miközben tekintetét fürkészőn a ködös láthatárba fúrta.

A mögötte álló tiszt hitetlenkedve pillantott a parancsnokra, majd az egymásba akaszkodó, egymással szinte összeforrott jégtömbök áthatolhatatlan és egységes torlaszára nézett. Rosszul hallotta talán? Félreértette? Ám alighogy szóra nyitotta volna a száját, hogy megmondja, nem lát semmiféle utat - a korvett orra előtt váratlanul egy repedés vékony vonala sötétlett fel. Még egy-két pillanat, és hatalmas, hajózható csatorna tárta ki előttük barátságos kapuját, mintha valamiféle titokzatos erő húzta volna félre a jégtáblákat.

„Honnan tudta, hogy ez fog történni?" - futott át a gondolat a tiszt agyán, amint a parancsot engedelmesen megismételte. Sohase merte volna feltenni ezt a kérdést parancsnokának. A hosszú hónapok, mialatt a Messzi Dél vizein hajóztak, semmiben sem enyhítették a francia expedíció két hajóján, az Astrolabe-on és a Zélée-n uralkodó vasfegyelmet.

A fedélzet fagyott deszkáin, melyekről gondosan lesöpörték a havat, súlyos tengerészbakancsok dobogása hangzott. Dumont d'Urville sorhajókapitány homloka ezer ráncba szaladt, szája elégedetlen fintorra rándult. Miért haladnak olyan lassan? Lomhábbak, mint valaha. Vajon miért? Parancsai eddig mindig villámgyorsan teljesültek, úgy, ahogy megkívánta, mert aki az ő hajójának fedélzetére tette a lábát, az jól tudta, hogy a parancsnokkal nem lehet tréfálni.

Kedvező szél duzzasztotta a kibontott vitorlákat, a jégzománc száraz percegéssel pattogzott le róluk. A korvett orra óvatosan nyomult a keskeny, kanyargós sikátorokba, kikerülgetve a jégtáblákat, melyek hol hátráltak, hol különös gátalakzatokban újra összetorlódtak előttük.

- Miért nem vonult ki ma az egész őrség a fedélzetre? Miért vonták fel olyan ügyetlenül a vitorlákat? - vetette oda nyersen, mikor a műveletet befejezték.

- Sok a betegünk, kapitány úr kérem, néhányan nem is tudtak kikecmeregni a kójákból (kajütágy - a szerk.).

- Mi bajuk?

- Terjed a skorbut. A Zélée parancsnoka ma hírül adta, hogy hajójukon kilenc matróz már mozdulni sem tud. Igen, ott is a skorbut! - tette hozzá a kapitány néma kérdésére.

- Ezen nem tudok segíteni. Tartani kell, a lehető legtovább, a déli irányt - hallotta a választ a tiszt. Felsóhajtott.

„Kemény az öreg, nem fordul vissza akkor se, ha mindnyájan itt döglünk. Aki maga nem beteg, az nem ért meg másokat" - gondolta keserűen.

Nem tudta, hogy Dumont d'Urville, alighogy leért a fedélzetről és becsapta maga mögött a kajütajtót, hangosan feljajdult. Óvatosan lehúzta jobb lábáról a cipőt. Nagyujjának dagadt ízülete fájdalmasan égett, szaggatott, mintha valaki minduntalan egy vörösre izzított drótot huzigált volna rajta át. A podagra (lábköszvény - a szerk.) kínozta, már attól kezdve, hogy kihajóztak azokra az átkozott, fehér antarktiszi vizekre. A hideg és nedvesség eme pokla újra fellobbantotta idült betegségét, a reumát is, és kiszívta erejét. De az embereknek erről nem szabad tudniuk. Maguk is a leggyötrőbb kínokat szenvedik, míg hol felhúzzák, hol bevonják a merevvé fagyott vitorlákat, dolgoznak a jégkérges kötélzettel, jól sose lakva, noha a hajóraktár dugig volt sózott és szárított hússal, liszttel meg kásával. Nem erre volt szükség, a friss zöldféle hiányának betegei voltak.

A kapitány szomorúan forgatta a vastag növénygyűjtő pergamen lapjait, melyeken a föld minden zugának virágai és növényei villogtatták szirmaik, formáik, levélzetük gazdag tarkaságát. A fehérnek és feketének őt körülvevő halálos szimfóniája közepette oly furcsán idegennek hatott ez a színpaletta. Ragaszkodott ehhez a más csillagokkal és más nappal teli könyvhöz, és sose vált meg tőle. Valahányszor rápillantott, meleget, fűszeres növényillatot érzett, visszatértek hozzá a feledhetetlen, távoli utazások emlékei. Gyerekkora óta szenvedélye volt bogarakat, ásványokat, növényeket gyűjteni, szárítani, rendszerezni, meglelve nevüket, vagy új nevet adva azoknak, amelyek eddig még névtelenek voltak.

Ahogy most nézegette a herbáriumot, képzeletéből előcsalta a fakó, tikkasztó hőség marta partot, a láthatárt lezáró hegyek lágy, szederjeskék szalagát, érezte az árnyas paratölgy és ciprusligetek feledhetetlen hűvösségét, beszívta azoknak a tájaknak forrósággaí átitatott, vadcserje szagú levegőjét, fülében a cikádák lenyűgöző hangversenye muzsikált. Sejthette-e akkor, hogy az az első utazás a Földközi-tenger valószínűtlenül kék vizén feljuttatja őt a dicsőség első lépcsőfokára?

Előbb jóformán senki se hallott Dumont d'Urville-ről, egy normandiai nemes fiáról, a bresti Tengerésziskola neveltjéről s egyben legjobb növendékéről. „Rendkívül tehetséges, csak túlságosan zárkózott" - mondogatták tanárai. „Csinos fiú, de miért olyan mogorva?" - panaszolták a lányok, hiába várva, hogy valamelyikőjüket is pillantásra méltassa. Hát az ő bűne talán, hogy a legszebb lány bájainál is többre becsülte a tudós könyvek titkainak varázsát? És vajon felelős volt-e azért, hogy az apró betűs lapok jobban vonzották, mint a fegyvercsörgés, mint az ütközetek zaja? Tudásszomja volt az oka annak is, hogy 1812-ben nem indult a többiekkel Napóleon után, Moszkva ellen, s így megmenekült a kudarc keservétől. Az idő tájt, mint a Tengerésziskola frissen kinevezett előadója tanított Toulonban, ugyanakkor maga is kitartó mohósággal fáradozva, hogy saját tudását minél jobban elmélyítse. Nem tudott betelni vele. Érdekelte a fizika, a csillagászat és az ásványtan, szenvedélye volt a természettudomány, s kiváltképp a növényvilág rejtelmei vonzották.

Toulon szemrevaló leányzói duzzogva figyelték a délceg tengerészt, aki idejét arra vesztegette, hogy a Maritime-Alpok levendulától, kakukkfűtől, rozmaringtól illatozó lejtőin holmi füveket gyűjtögessen. Honnan tudhatták volna, hogy ezeket a növényeket ő szokása szerint gondosan és módszeresen le is írta, pontosan le is rajzolta, lepréselte, növénytanilag osztályozta, majd beragasztotta herbáriumába.

Hogy a különféle népek tudásanyagának kincstárából szabadon meríthessen, gyorsan elsajátított néhány idegen nyelvet: az angol, német, olasz és spanyol nyelvnek nem voltak előtte többé titkai, s éppígy a görögnek és hébernek sem. Amikor már minden irányban bekóborolta Toulon napperzselte környékét, más égbolt, másfajta természet után kezdett áhítozni. Vágyai valóra váltak: felvették egy hid-rográfiai hajó fedélzetére, mely speciális küldetéssel a Földközi-tenger keleti térségeire indult. A hallgatag normannt nagy tudása ekkor már ismertté tette, görög nyelvtudása pedig ugyancsak hasznára lehetett a parancsnokságnak.

Tudta, milyen nagy célt hivatott elérni ez a számára oly megtisztelő megbízatás: modern csillagászati eszközök segítségével pontosan meg kellett jelölnie a Jón-tenger és az Égei-tenger partvidékének és szigeteinek legfontosabb stratégiai pontjait, de emellett saját, egyéni célja is volt: megismerni a világot. Minden alkalmat megragadott, s ha behajóztak valamelyik kikötőbe, ő fáradhatatlanul rótta a köves föld úttalan útjait, kóborolt a napégette, jó szagú növényektől susogó, rőt hegyeken, szőlőskertekben és kiszáradt patakmedrekben. Kecsketejjel oltotta szomját, amit közvetlenül a szép formájú agyagkorsóból ivott, vagy egy kancsó borral. És boldog volt, ha szemügyre vehetett minden növénykét, minden bogarat, s mohón gyűjtögette a sziklatörmelékeket. Sejthette-e vajon, hogy a pillanat, melyben lehorgonyoztak az Égei-tenger egyik apró, istentől és embertől elfeledett szigetének, Milosz szigetének partján, életének valamiféle fordulópontja lesz?

Pihenőjük hosszabb ideig tartott, mint tervezték. Messzi kószálásai közben összebarátkozott a parasztokkal, pásztorokkal, halászokkal, akiknek könnyen elnyerte a bizalmát, hiszen az ő nyelvükön beszélt, nem volt idegen.

- Néhány nappal ezelőtt, ahogy a szőlőben a kutamat ástam, valami régi szoborra bukkantam. Töredezett, igaz, de nagy. Nem értek hozzá: hátha ér valamit? Akarja látni? - szólította meg egyszer félénken egy öreg kecskepásztor.

Dumont d'Urville-t addig ugyan nem érdekelték a szobrok, de mielőtt kihajózott volna a Földközi-tengerre, egész csomó történelmi és mitológiai munkát elolvasott, s így sokat tudott az antik Görögország művészetéről. Eszébe jutott, hogy évszázadokkal ezelőtt Mílosz szigetén templomot emeltek Venusnak, a szerelem istennőjének. Ez lenne a mai Mílosz? Kíváncsian a pásztor után sietett, és döbbenten látta, hogy a valóság legvakmerőbb álmait is felülmúlja.

A hőség szikkasztotta föld göröngyei s az elsárgult szőlőlevélkupac alól váratlanul kivillant az istennő sima, fehéren fénylő márványteste. Igen, ez ő volt. Megcsonkította az idő, letörte karjait, de szépségét nem rabolta el. A napba tekintő, üres szemgödrök, a titokzatos mosollyal szétnyíló ajkak, az előkelő főhajtás, a csípő hajlata - mindez a görög lángelme leírhatatlan báját tükrözte. Elég volt neki egyetlen pillantást vetni rá, hogy megértse: ez a nyugodt méltóságot sugárzó antik szobor nagy mester vésője alól került ki. És azt is tudta, hogy nem lesz nyugta többé.

A pásztor, aki nem is sejtette, mekkora kincset rejtett szőlőskertje, csodálkozott a francia vendég elragadtatásán, s azon nyomban akkora összeget kért a szoborért, ami többszörösen meghaladta a főhadnagy havi fizetését. Ennek ellenére Dumont d'Urville úgy érezte, nem szabad elszalasztani ezt a vissza nem térő alkalmat, és meg kell szereznie Franciaország számára a szerelem istennőjének szobrát. Bármi áron.

Sok nehézséget kellett leküzdenie, hogy a francia nagykövet segítségével megszerezze az összeget, továbbá hogy a török hatóságoktól, melyeknek fennhatósága alá tartoztak akkor az Égei-tenger kis görög szigetei, megkapja az engedélyt a szobor megvásárlására és elszállítására, de semmilyen akadálytól nem riadt vissza. Célját el is érte. A milói Vénusz ott állt végre a Louvre-ban, és híre szerte a világon elterjedt. Akaratlan felfedezője pedig, akit a francia király kitüntetett a Lajos-kereszttel, rendkívüli képzettségével felhívta magára az udvar figyelmét. így nem is csodálkozott senki, amikor a tudós utazót felvették a Francia Földrajzi Társaság alapítótagjai közé. Ez a a megtisztelő rang lehetővé tette számára, hogy megvalósítsa élete leghőbb álmát - világ körüli tengeri utat tehetett a híres angol hajós, James Cook nyomait követve. Hiszen róla írta a rajongó szavakat: „Vérbeli tengerész volt, a szó legnemesebb értelmében."

(Folytatjuk * Forrás: A Sarkcsillag nem vezérelte őket. Világjárók-sorozat, 118. Gondolat, 1978)

Illusztráció: az északi fény nyugtalan villódzása sokszor babonás félelemmel töltötte el a hajósokat

LUKÁTS JÁNOS: Keszthely, a pannon város

Kibontja vásznait a Sissy vitorlás, bólogatva hasítja a vizet. Belibeg a Balaton közepére, ahonnan ellátni a távoli Tihany félsziget felé, ahonnan megszemlélhető a fonyódi várhegy, északról pedig a kecsesen előreugró Szent Mihály-hegy integet, csúcsán a kálváriával. Sissy itt kétszer körbefordul, megmutatja magát több oldalról is a balatoni napsugárnak, aztán méltóságteljesen visszafelé indul, és a keszthelyi móló oldalához simul.

Minden balatoni móló más, a keszthelyin négy remek platán zöldell kora tavasztól tél kezdetéig, messze, benn a tóban, kőrakásokkal körülbástyázva. A móló körül kacsák és hattyúk serege, a hattyúkat errefelé illik nem szeretni, én csodálom őket.

Keszthelyt sokan a Balaton fővárosának mondják, bár más város is igényt tart e szép címre, Keszthely mégsem elsősorban fürdőváros. Élénk és élhető település ősszel és télen is, benépesíti a tóhoz közeli dombot és a távolabbi völgyeket. Egyébként a legrégebbi magyarországi városok egyike, ott volt, amikor ezt a vidéket még Pannóniának hívták, a Balatont pedig Pelsónak.

Ha nem is éppen ott, ahol manapság, de a közelben. Négyszögletű római erődváros volt, Valcum néven, 44 bástyával, helytartói palotával, légiósok lakótornyaival, kereskedőházak sorával. És a környéken olyan villákkal, amelyekben padlófűtés szolgáltatta télen át a meleget. Bazilika méretű keresztény templom állt benne, igaz, csak rövid ideig. A szomszéd dombokon kelta szőlőtermesztők laktak, akik aranyból vaddisznó-szobrokat készítettek. Később hunok, avarok jöttek a helyükre, az erődvárosból romváros lett, a hatalmas négyszög egyik csúcsa a Balatonba süllyedt, régészek máig keresik. A környéket (Keszthely és a Zala-torkolat között) ma Fenékpusztának nevezik, a különös név egy híres versenylóra emlékeztet. (De nem Festeticsék négylábú büszkesége volt az egyetlen, aki ilyenfajta nevet viselt, Mátyás király pej ménjét Sódarnak hívták.)

Volt egy keskeny földsáv a Nagy- és a Kis-Balaton között, azon át vezetett az út a négy égtáj felé, aki azt a sávot birtokolta, a környék ura volt, – és a pénzt is ő tehette zsebre, amit az utasoktól beszedett. Keszthely neve talán a latin Castellum szóból veszi eredetét.

A középkorban a lakosok a hegygerincre települtek, onnan jobban látták a közeledő ellenséget, a tűzvészt, a vihart. A legrégebbi település arrafelé volt, ahol ma a város temploma áll, és körülötte a sziklás templomkert. A város egy időben a Lackfiaké volt, de a gyanakvó természetű Zsigmond király fejét vétette Lackfi nádornak, – emlékét ma fehér lovas szobor őrzi a főtéren (mármint Lackfiét!).

Keszthely sose volt megyeszékhely, nem a politikai széljárás hajtotta előre vagy torpantotta meg. Török kézre se került, a török terjeszkedés megállt a Balatonnál, Keszthely azért adót fizetett nekik, – jobb a békesség. 1848 is emlékezetesebb események nélkül suhant el Keszthely fölött. Iskolaváros volt, papok városa. Meg a Festeticseké! Ez a rokonságát egész Európából gyűjtő óriáscsalád 1739-ben vetette meg a lábát Keszthelyen, és tette birtokai központjává a várost. A kastélyépítéshez 215 iparost hozattak, páratlan munkaalkalmat teremtve a környéken. Épült itt kórház és gimnázium, még a XVIII. században, kőszínház és múzeum a XIX.-ben, a XX. század elején pedig vasutat kapott a város (bár ekkor is csak szárnyvonalat, Tapolcáig).

A régi és az újabb Keszthely szépen egymás mellé épült, a hagyományos kisvárosi rész és a módosabb villanegyed. Az utcák párhuzamosak, nyír- és fenyőfa mindenütt, sok dió, gesztenye. Örömmel látja a járókelő, hogy egyre több napfényes kertsarokban lombosodik fügebokor, és meg is hozza nyár végére lilás-vörös termését. A forgalom és a csend is megosztozik az utcákon. A Balatontól óvatosan emelkedik a város a dombtető felé. Keszthely és a vízpart közé jó száz éve egy széles védősávot építettek, ma ezen állnak a parti szállodák, ebben kapaszkodnak meg a sétány óriásfái, de itt alakították ki a szigetstrandot is. A szigetet hullámtörő kövekből rakták föl, rajta csúcsos faépületek, megakad rajta az ember szeme. Sőt, mintha a szomszédos Hévíz tervezőinek is eszébe jutott volna a víz közepén az álomszerű, hegyes keszthelyi torony együttes.

A főtér valójában nagy kereszteződés. A gótikus templomot a barokk időben kicsit átformázták. A templom mellett az iskola, a századközépig a premontrei kanonokok gimnáziuma volt, ma egyik része világi iskola, másik részét ismét az egyház irányítja. A templom körül romkert, a hajdani vár falai talán, ha térdig érnek, köveit nagyrészt beépítették a házak alapjaiba, falaiba. A templom előcsarnokában sötétvörös márványtábla emlékeztet hajdan volt keszthelyiekre és hajdan volt nehéz évekre: az első világháborúban elesettek táblája. Verset véstek föléjük: “Kétszáz keszthelyi hősi vitéz nem tér soha vissza, / Csonka határokon át hív lelkük haza jár. / S végső sóhajukat haza hozza az esteli szellő, / Hitvesem, árva hazám, értetek éltem adám”. A templom mögött, sötét hársfák alatt a fájdalmas magyar anya kőalakja öleli magához térdelő fiát, két háborúra emlékezve.

Az L alakú tér fordulójánál a városháza. Amikor épült, “kvártélyháznak” szánták, később, harminc éven át itt működött Festetics mezőgazdasági főiskolája. De volt főposta, volt múzeum, 1935 óta városháza. Harmonikus, szép copf stílusú épület. A téren áll továbbá az ősrégi mozi és a vadonatúj Balaton színház. Ma egy színháznak százféle dolga van: egész éven át koncerteknek ad otthont, itt tartják a Helikon ünnepségeket, a Zalai Borcégért, a Balatoni Filmfesztivált, alkalmanként “igazi” színi előadást is rendeznek benne. A téren működik továbbá a keszthelyi rádió stúdiója, egy pék és egy patika, a bankfiók és a takarékpénztár. Egy különös építmény a régmúlt római villákat idézi (azt a padlófűtésest), persze, elegáns szórakozóhely van benne. A legszebb sarkon pedig, hej, a legszebb sarkon… nem az van, aminek lennie kellene. Itt állt ugyanis évtizedeken át a Hungária kávéház, szecessziós eleganciával, mennyezetig tükrökkel, színes ólomkeretes üvegablakokkal, – az épületben ma önkiszolgáló vegyesbolt működik. Ugye, lesz akarat, amelyik visszaállítja Keszthelynek ezt a hajdan volt büszkeségét?!

A tér közepén Festetics György szobra áll. Dehogy áll… ül! Valaha állt, aztán a demokratizáló hajlam kiűzte őt még a városból is, végül a kastélyparkban kapott helyet a vékonytermetű, töprengő természetű nagyúr. Néhány éve ülőszobrát készítették el a főtéren, diáklányok örömmel vetik magukat a bronzgróf karjai közé, a fiúk fejjel magasabbak, ők inkább elterpeszkednek mellette. György kegyelmes úr pedig mintha azon töprengene, mekkorát változott a világ alig száznyolcvan év alatt!

A főtéren ott áll “a fehér ember” szobra. Eredetijét alkotója 1956 októberében, az események lázában, egyetlen éjszaka alkotta meg, gipszből. A fehér ember, aki zászlót tart kezében, fél évszázadon át a Múzeum raktárában élt, – száműzetésben. A szobor, amely ma a téren áll, tartósabb anyagból készült, de alkotója kezét bizonyosan az ötven év előtti szándék vezette. A szobor mögött, az iskola falában pedig az egykori tábla és felirat: “Az elesetteknek az élők, akik talán holnap halnak meg a szabadságért”.

A sétálóutca egy kis történelmi olvasókönyv, a színes virágágyak és sziklakertek között, a díszburkolaton kényelmes padok, apró üzletek, vendéglők, – hívogató cégérrel. Tarka napernyők, zászlók erdeje. Jobbról az árkádos Pethő-ház (hajdan ők is kegyurak voltak Keszthelyen), mellette a zeneszerző Goldmark szülőháza. Tábla őrzi Fejér György emlékét, ő is Keszthely szülötte, történész, a városi könyvtár is az ő nevét hordozza. Itt látott napvilágot Nagy Ignác, az első magyar újságíró, aki megélt a maga szerkesztette napilapból (igaz, Hölgyfutár volt a címe), a szomszéd házból indult messze útra Asbóth Sándor, aki a szabadságharc őrnagyából amerikai tábornok lett. Keszthely számon tartja szülötteit és halottait.

A sétálóutca összeköti a főteret és a kastélyparkot, valójában a város gerince, a Keszthelyre látogatók járás-kelése legnagyobbrészt itt zajlik. A kastélyhoz a park díszkapuja vezet. Faragott, fehér mészkő pillérek és barokk, kovácsoltvas díszítés, egy központi és két oldalbejárattal. Zöld fák és fekete törzsek előtt vonzó látvány a lendületes építmény, méltó előjáték a kastélyhoz, a parkhoz. A parkban szökőkút, György gróf embermértékű szobra (lehet, hogy jobban illik ide?) és két vénséges vén akácfa, roskadozó karjaikat favillák támogatják.

A kastély akár egy kisebb birodalom országháza is lehetne, de hát az is, az egyik legnagyobb magyarországi birtokos család rezidenciája volt. A Festeticsek okos gazdák és felvilágosodott emberfők voltak, felelősséggel az ország – és némi sértődöttséggel az uralkodó – iránt. Magyarország első három kastély-együttese között van a keszthelyi. A háború idején az átvonuló csapatok és a helyben maradó polgárok a kastélyt kifosztották, a park nagyobbik felét évtizedeken át katonaság birtokolta. A könyvtárat még időben elfalazták, így szerencsésen túlélte a sötét napokat. A felújítás súlyos összegeket emészt fel, de körültekintéssel történik, a munka ígéretesen halad. A XVIII-XIX. század magyar főúri életmódjáról, szokásairól és berendezéséről a leghitelesebb képet a keszthelyi kastély adja. Létét nem egyetlen alkotó elme akaratának, hanem három nemzedék szívós kitartásának köszönheti. A legfőbb érték maga a berendezés, a nagyszerű toronyépület, az oldottabb kerek és az öntudatosabb négyszögletes épületszárnyak. 101 szoba felújítása már elkészült, a díszlépcsőház és tizennyolc terem, más-más funkcióval – és kilátással a parkra, a városra, északra a Keszthelyi hegység felé. Terem őrzi a Festeticsek lótenyésztő tevékenységének emlékét, festményeken, bronzban és márványban (ama nevezetes, méretes paripáét is). Egyedülálló a kínai és a meisseni porcelán gyűjtemény, távlatokat kínál a tükörterem. Megható a karzatos kápolna, az egykori ünnepi ebédlőben ma alkalmanként koncerteket rendeznek.

A bibliotéka a főúri barokk teremkönyvtárak egyike, galériával, csigalépcsővel, díszes bőrkötéssel, amely vall a könyv témájáról, koráról. A 70 ezer kötet között iniciálés kódex és ősnyomtatvány található, több a francia felvilágosodás első kiadásai közül, de kéziratok és számos kotta is. És teljességre törekvő Balaton-gyűjtemény. Élő könyvtár, mert segítséget nyújt a használóknak, élő könyvtár, mert fejlesztik ma is.

Francia kert és angolpark, az előbbi a növények szabályos, nyírott birodalma, az utóbbi a homályos “vad vadon”, faóriások és matuzsálemek országa. A kettő között halastó, híddal, szigettel. A tó partján százados fenyő, V alakban nőtt, bölcs kertészi akarat hagyta meg a “hibás” fát, amely két évszázad alatt látványossággá és személyiséggé terebélyesedett.

A kastéllyal derékszöget zár be a kocsiház és hintómúzeum (ez is remekül fölújítva). Az állományt ma 30 hintó alkotja, eredetiek és festményről készült hiteles másolatok, a lovaglás tárgyi világa és eszközkultúrája, szánhintók. Az emeleten történelmi modellvasút kiállítás, – nem gyerekjáték a hintó és a modell, – a közlekedéstörténeti és iparművészeti érdeklődés bizonyítékai. Felsorolni is nehéz volna a keszthelyi kastély értékeit (például a vadászati múzeumot), a park elrejtett, de föltárulkozó szépségeit.

Pedig a városban is van konkurencia! A kastély alatt, hogy a látogatónak ne kelljen sokat keresgélnie, ott a marcipán múzeum, – fogyasztható kiállítási tárgyakkal. Ott a babagyűjtemény, irigylésre méltó ruhakollekcióval, az egész Kárpáti medencéből. A panoptikum figurái olyan valósághűek, hogy a látogató időnként hátra kapja a fejét, nem valódi ember áll-e mögötte. És a Csigaparlament! Készítője, ha jól számoltam, hatmillió fehér csigaházból szerkesztette, méretarányosan.

De térjünk vissza a Balaton-partra! A déli nap vörös, fehér és sárga karikákat dobál a város és a tó fölé, a közeli hegyeket finom párába vonja. Nap és víz különös násza ragadta meg száz év előtt Egry Józsefet is, a festő a látványból és a vízióból varázslatos piktúrát teremtett. Beleszerkesztette a hálóvonó halászokat, a nehézkes bárkát, amint éppen ég felé lendíti a balatoni szél, álom és ébrenlét határát mesterien eltűntette a képről, az embert (önmagát is) téren és időn kívülre sodorta, a napsugáron át mintha az ég felé emelte volna.

Talán, ha kétszáz méterre található ma is a szép családi villa, az üvegtetős emeleti szobával, amelyben Egry évtizedeken át alkotott. Aztán átköltözött Badacsonyba.

Ez a kétszáz méternyi út ősparkon vezet át. Talán egy-két elrekesztett Balaton-forrás és a város alatt megbújó patak, amely itt ismét a felszínre tör, táplálja a faóriásokat évtizedek óta? A sétány mentén szobor tiszteleg Cholnoky Jenő földrajztudós és Balaton-kutató, valamint Bartók Béla emléke előtt, de itt emelkedik a Helikon Ünnepségek nyolcoszlopos pavilonja is. Festetics irodalmi versenyt rendezett főiskolája diákjainak és neves költő kortársainak. Járt itt Berzsenyi, Kisfaludy és Dukai Takács Judit, mindannyian a Dunántúl szülöttei, alig egynapi járóföldről érkeztek. Kazinczyt – az ország távoli csücskéből – elfelejtették meghívni, meg is sértődött kellőképpen! A Helikoni Ünnepségeken fát ültettek a nagy elődök és nagy kortársak emlékére, jól tartották a vendégeket (a költőkre bizony ez akkoriban is ráfért!), aztán Festetics két év után váratlanul meghalt, az ünnepségek abbamaradtak. A szép hagyományt mintha nehéz volna tartalommal újra megtölteni, pedig többször is történt kísérlet, a Keszthelyi Helikon egyelőre inkább jól hangzó név maradt.

A park és a város határán elegáns villasor, egy szépen faragott, pártázatos, vadszőlővel befuttatott házon évek óta kinn a tábla: Eladó. A krónikás sóhajtozva néha beleképzeli magát a csöndes ház lombos kertjébe, a zsalugáteres ablakok mögé. Aztán belátja: legföljebb a barátságos házieb szépen faragott, pártázatos házikóját tudná megvásárolni.

A villasor fölfelé vezető csöndes utcáin, a régi városrész pincéiben, a főút egy-egy saroképületében szép számmal sorakoznak a keszthelyi vendéglők. A városjáró vendég víztől, bortól, napfénytől, barangolástól nehezen hurcolja éhét-szomját, szívesen ott hagyná valahol. Vannak vendéglők, amelyek a közeli tóról, parkról veszik nevüket, a környék hegycsúcsairól, valamely virágról vagy más helybéli nevezetességről, de a magát olaszra, tengerentúlira festő pince, bár, pizzaház legtöbbször idegen nevet visel. A város utcáin, október végén is sok a vendég, a név mindegy nekik, messzire elviszik a keszthelyi vendéglők jó hírét.

Festetics legmaradandóbb intézkedése azért mégis az ő nevét viselő mezőgazdasági tanintézet, a Georgikon. A saját uradalma részére képeztetett itt gazdatiszteket, az alapítás évében (1797-ben) egyetlen tanár egyetlen diákot tanított. Aztán hamarosan a Dunántúl leghíresebb iskolája lett “a mezei szorgalom” terén, ahogy akkoriban a mezőgazdaságot nevezték. Olyan tanárokkal-tanulókkal büszkélkedhetett a Georgikon, mint Tessedik Sámuel, Pethe Ferenc, Nagyváthy János. A tantárgyak sokasága ma is meghökkentő: gyümölcsészet, selymészet, méhészet, kertészet, öntözés, – és gazdaasszony képzés. Kétszáztíz évvel ezelőtt! Az iskola kisebb-nagyobb zökkenőkkel máig virágzik, 2000 óta a Pannon Egyetem része.

A keszthelyi főutcán, az egyik iskola kertjében áll Szendrey Júlia szobra, körülnőtték sötét, örökzöld bokrok. Júlia ifiasszony a város közelében született, bár élete nagy részét Keszthelytől távol töltötte. A “feleségek felesége” szép nevet kapta a “költők költőjétől”, Petőfitől, az utókor mégse fogadta kegyeibe a nagyreményű, de tragikus sorsú asszonyt. A diáklányok talán inkább maguk közé tartozónak érzik.

Keszthely város templomaira érdemes egy pillantást vetni. A katolikus főtemplom a Magyarok Nagyasszonya nevet viseli (ott, a főtéren). Tornyát, a négy fióktoronnyal a Millennium ideje óta hordozza. A templom falába építve láthatjuk Lackfi nádor sírkövét és a keszthelyi kegyúri család, a Festeticsek több tagjáét. A torony homlokzatára helyezték át a nyugati oromfal rózsaablakát, de beépítették a toronyba a fenékpusztai hajdani őskeresztény bazilika köveit is. 1974-ben pedig váratlanul, renováláskor bukkant elő a mészréteg alól a középkori Magyarország legnagyobb terjedelmű falfestménye.

A XX. század első felében épült a keszthelyi karmelita templom, rendház és iskola (1938-ban szentelték fel). A karmelita rendet 1950-ben aztán feloszlatták Magyarországon, de húsz éve ismét ők a templom gazdái, a rendházban ma világi iskola működik. Ugyanebben az évben kapta a templom a “basilica minor” megtisztelő minősítést (“kis bazilika”). A templom Itáliát idéző, neoklasszikus homlokzata a város északi központjához közel fehérlik, szemben vele a kórház található.

Hasonlóképpen XX. századi az új református templom, amely nagyrészt közadakozásból épült. Trianon után sok magyar református menekült el Erdélyből, nagyrészt ők építették, kőből és fából – “Erdélyre emlékezve” – a keszthelyi villanegyed közepén az új templomot és a hozzá kapcsolódó parókiát. A felszentelésen, 1932-ben Móricz Zsigmond is részt vett. A templom nagyharangját “Gályarab” néven nevezik, a gályára küldött negyven prédikátor egyikének leszármazottja adományozta a templomnak a szépszavú harangot.

De fölújították a közelmúltban a lutheránus templomot és a zsinagógát is, az utóbbi kertjében fekete kőoszlop emlékeztet a vészkorszakra és áldozataira.

A Balaton Múzeumot föltétlenül látni kell, maga az épület is magára vonja a szemet, a főút fordulójában, egykori “hercegi telken” áll az elegáns, neobarokk épület (Festeticsék ajándéka volt a saroktelek). A kőtár ezúttal a római emlékek legjavát mutatja be (van belőlük bőven!), de a Dunántúlon, a népvándorlás idején egyik nép maga előtt űzte a másikat, valamit mindegyik hagyott itt a kultúrájából. A Balaton régen és a jelenkorban, néprajzi gyűjtemény és könyvtár, – mindegyik külön is értékes együttes. Pedig a háború idején a Múzeumot pótolhatatlan veszteség érte. 1944 telén a Balatonnál megtorpant a front, a keszthelyi Balaton Múzeum és a sepsiszentgyörgyi Székely Nemzeti Múzeum állományát – miközben nyugat felé igyekeztek menteni – a zalaegerszegi vasútállomáson szőnyegbomba támadás pusztította el. A háború után a gyűjtés újraindult, ma 380 ezer tárgy alkotja a Balaton Múzeum állományát. Tudja vajon a tisztelt érdeklődő, hogy alig 2-3 ezer évvel ezelőtt a Balaton három önálló, kisebb tóra szakadt széjjel, Fonyódnál és Tihanynál száraz lábbal lehetett átkelni a túlsó partra? És hogy Halápy János micsoda lenyűgöző képeket festett a tóról?

A kastély és a Múzeum, – egyenes út köti össze őket, de az érdeklődő barangolók csak ritkán mennek messzebbre. Pedig a Múzeum szomszédságában fekszik a Szent Miklós temető, Keszthely kétszáz évnél idősebb sírkertje. Védett természeti és várostörténeti emlék, ma már csak kivételesen temetnek ide, a szobrok, a sírkövek és obeliszkek műemléki védelem alatt állnak, a szép temetőkápolnát ebben az évtizedben újították fel. A buja örökzöldeket időnként átjárhatatlanul benövi a folyondár, Halottak Napja előtt megtisztítják az utakat. Sajátos büszkeség: a Berzsenyi család itt nyugvó tagjai táblán tudatják a temetőlátogatókkal, hogy ők “az ódaköltő Berzsenyi Dániel rokonai és leszármazottai”. Egy másik népes família úgy állította föl a családi sírboltot (s ezt a szándékát szép szövegben a kripta homlokzatára is fölvésték), hogy onnan a Balatonra láthassanak az alant nyugvók. Egy szerény tábla pedig a következőket közli: “Balatoni hajós voltam, 84 évet éltem. Az időváltozást előre jeleztem. Ezzel sok ember életét megmentettem. Vándor, ha erre jársz, imádkozz értem”.

Ha a Balaton-parton a mólótól, a fürdőtől nyugat felé indulunk, füzesek és susogó nádasok között vezet utunk egy darabig. Aztán elhal a város zaja, csak a tó vize loccsan bele a ritka madárszóba. Van ott egy öböl, kövekből védőgát épült eléje, de idővel benőtte azt is a parti növényzet, a nád. Romló, régi hajókat száműznek ide, vagy olyanokat, amelyekről tudják, nem lesz több felújítás. Kotróhajót, öreg kompot, zátonyra ment halászhajót. Sűrű köd volt, amikor arra jártam, a ködből csak egy-egy fakó folt tűnt elő, körvonalak, hajdan volt hajóálmok. Fantasztikus fényképek készültek, ködképek inkább, árnyképek. Másnap újra meglátogattam az öblöt. Sütött a nap, ködnek nyoma sem volt. Hajóálomnak sem, néhány roncs rozsdásodott, félig a víz alá bukva. Topogtam ott egy darabig, aztán visszaindultam Keszthelyre.