...avagy minden-
ütt korog a
gyo-
mor...
2006. április 9-24 között a magyarországi Lucullus Baráti Társaság egyik alapítója, az akkor 29 esztendős Turóczi Gábor (civilben PR tanácsadó, cégvezető) magyar résztvevőként szokatlan expedícióban vett részt az északi sarkkörön Viktor Szerov tapasztalt geofizikus mérnök és Viktor Bojarszkij sarkkutató - mindketten szentpéterváriak - vezetésével. Emberünk a norvég főváros repülőterén a magyar nagykövetség tanácsosától átvett egy hatóságilag engedélyezetten importált, zalaegerszegi fagyasztott csirkét, amelyet egy norvégiai magyar, Szabó Béla úr ajánlott fel az Északi-sarki lakomához. Ezt követően Turóczi Gábor az észak-norvégiai Tromsön keresztül eljutott repülővel Longyearbyenbe, a Svalbard-szigetek (Spitzbergák) fővárosába. Itt csatlakozott a 13 tagból álló nemzetközi expedícióhoz, amellyel 2006. április 11-én egy AN-74-es fedélzetén elérték az északi szélesség 89. fokán fekvő Borneo Jégbázist. Itt egy éjszakát töltöttek el a jég hátán.
E kaland már csak azért is figyelemreméltó, mivel a Lucullus BT fő célja az, hogy a világ más-más részein kipróbálja a különböző ínyencfalatok hatását. Ezúttal bizonyítani akarták, hogy az ember a jég hátán is képes megőrizni kulturális identitását, aminek jelképéül az ínyencklub egy paprikás csirke elkészítését választotta. Ehhez viszont épségben és a szükséges felszereléssel el kellett jutni az Északi Sarkra.
Az expedíció internetes beszámolója szerint az indulás április 12-én történt, méghozzá gyalog vágtak neki az Északi-sark felé vezető 100 kilométeres útnak. A csapat haladását erőteljesen akadályozta a szokatlanul rossz időjárás: az erős szél, a viharok és a különösen erős mágneses tevékenység. A levegő átlaghőmérséklete ingadozásokkal -20 fok volt, a páratartalom 80-90 százalék között mozgott. Emellett folyamatos akadályt jelentett a jégmező negatív irányú mozgása, aminek következtében a dinamikus előrehaladás ellenére több esetben is földrajzilag minimális távot teljesítettek. Egy résztvevőt útközben helikopterrel ki kellett menteni, a többiek sértetlenül értek célba április 20-án, reggel 6.50-kor. Turóczi Gábor kitűzte a magyar lobogót, az expedíció örömére megfőzte a magyar paprikás csirkét, majd április 24-én repülővel hazatért Budapestre.
Dióhéjban ennyi történt, de az a közel két hét számos bonyodalmas kalandot jelentett a résztvevők számára. Turóczi Gábor engedélyével, néhány jellemző részlet erejéig visszapörgetjük a csirkepaprikásos sarki expedíciós naplóját... (Cseke Gábor)
A kaland nem az áprilisi utazással kezdődött... - tudjuk meg a Turóczi Gábor és Sipos Tamás által felváltva vezetett "blog-tájm"-ból.
2005. december 22. Két nappal Karácsony előtt megkezdődik kiképzésünk a jegesmedvékkel és az éhes farkasfalkákkal szemben. A Partner Polgári Lövész Egyesület lőterére vezet utunk a sötét, autókkal teli, nyálkás Budapesten keresztül... Beléptünk az ajtón egy helyiségbe, amelyet bárpult ural. Térképek és mindenféle lövőeszköz – íjak, nyilak, történelmi puskák – lógnak a falakon. Hangszigetelt üvegfal választ el az ötven méteres lőtértől, amely mögött folyamatos a lövöldözés. Feltűnik, hogy a lövések nem süvítenek, nem vinnyognak, és nem is visszhangzanak, mint azt az ember fia valamilyen jobbféle akciófilmben látja; helyette egyszerű, fülsüketítő pukkanások, dörrenések szólnak... Újdonsült mesterünk kéri, hogy a túlélés és a sikeres hadviselés régi szamurájokra emlékeztető alapgondolatát, miszerint „minden a fejben dől el”, tegyük mielőbb magunkévá...
2006. január 3. Haladunk a szervezéssel, mindenki úgy ünnepel bennünket, mintha már rég megtettük volna az utat. Hiába magyarázkodunk, hogy nem, sőt még bizonytalan az ügy, ez senkit nem érdekel: meséltetnek a hidegről, a jegesmedvékről, a ránk váró borzalmas veszélyekről. Nincs mit tenni, mesélünk, kéthetes sarkvidéki ismeretanyagunkból…
2006. január 17. Ma délben az Új Lanzhou étteremben volt szerencsénk együtt ebédelni Ács Zoltánnal, aki hazai színekben elsőként jutott el két évvel ezelőtt az Északi-sarkra... Zoli mindenekelőtt az Északi-sarki fényképeit mutatta meg nekünk. Még az asztalunkra kiérkező csípős-savanyú levest is kevés szürcsöléssel merészeltük csak enni, nehogy egy információ-töredék is elvesszen Zoli előadásból. „Hamarosan mi is ott leszünk” – mondogattuk magunkban – „ott kell lennünk. Ha törik, ha szakad”.
2006. január 24. Néhány napja tart a hideg, fél Európa sajtója jajveszékel. Állítólag elérkezett a sarkvidéki levegő a kontinensre. Itthon mínusz tíz körüli a hőmérséklet, helyenként mínusz húsz felé is leesik, egyébként süt a nap, száraz idő van. Használom a sarkvidéki öltözködési technológiákat, sok rétegben öltözködöm, és semmi bajom. Sőt, amikor reflexszerűen elkezdenék fázni, inkább a hidegre figyelek, és úgy ízlelem, mintha valamiféle bort innék, vagy ételt kóstolnék...
2006. február 6. A hétvégén nem jött össze a Rám-szakadék újbóli meghódítása. Ennek több oka is volt. Mindenekelőtt nem tudtam átvenni a felszerelésem; ezen kívül az autóm bemondta az unalmast és életveszélyessé vált. Tamás beteg lett. Az alaphangulatot még az is fokozta, hogy az egyik távközlési cég, aminek egyszerűen ezerszázalékosan beleillett volna a filozófiájába és marketingjébe az expedíciónk, közölte, hogy nem kér belőlünk. A miértekre nem kaptunk választ, viszont nyájas hangon küldtek el bennünket a fenébe...
2006. február 24. Ma éjszaka felavattam a hálózsákomat. Soha az életben nem aludtam még ilyesmiben, ezért már épp aktuális volt. Miután magamra húztam a hálózsákot, nagyjából úgy néztem ki, mint Tutanhamon valahanyadik magyar idióta reinkarnációja és egy hosszú, narancssárga jégkrém keveréke. Mondanom sem kell, hogy egyrészt borzasztó klausztrofóbiám volt az éjszaka – mert nem szeretem, ha alvás közben valami korlátoz a mozgásomban –, másrészt meg iszonyú melegem is lett, amit az sem tudott ellensúlyozni, hogy egy ideje már nyitott ablaknál alszom.
2006. március 3. Úgy tűnik, mégiscsak összejön az Északi-sarki út. 1000 euró kauciót befizettem az expedícióvezetőnknek, és lefoglaltam a Budapest-Oslo-Tromsö-Spitzbergák útvonalon a repülőjegyeket és a szállásokat is. Az egész utazás április 9-24. közt fog megtörténni, ez már biztos, maga a jégtúra pedig április 11-20. közt lesz esedékes. Most, hogy tudom – mehetek az Északi-sarkra, boldognak kellene lennem, de mit ad Isten, nem vagyok az. Inkább ideges vagyok, pesszimista...
2006. március 15. (tg)
Ma Tamással és a titokzatos H.-vel megmásztuk a Zengő hegyet. A gyalogtúra Pécsvárad központjából indult. A táv mintegy 12 km, és nem tagadom, felfelé menet rendesen meg is izzadtam. Mivel a hőmérséklet még most is elég alacsony volt, és a mecseki erdőt is majdhogynem végig hó borította, ezért a teljes menetfelszerelésemet magamra öltöttem.
Félúton a csúcs felé egy nagy irtáshoz értünk, ahol fantasztikus látvány tárult elénk: alattunk 500 méterrel, néhány kilométerrel odébb dombos, hófedte táj, apró falvakkal, szántókkal; a horizont ködbe veszett. Az irtás egyik szélén magasles áll, ami úgy néz ki, mint egy pulpitus. Ha az ember rááll, érzi, hogy a barna-jeges bokrok, fák, dombok fölé kerekedett, és szinte uralja az egész erdőt. De nem úgy, ahogy a NATO szerette volna uralni a Zengőt, amikor nem is olyan régen lokátort akart építeni a hegy tetejére. Bevallom őszintén, akkor teljesen hidegen hagyott a dolog – de ezúttal nem. A Zengő túl szép ahhoz, hogy összebarmolják.
2006. március 26. (tg)
A hétvégét a szüleimnél töltöttem, Jászberényben. Nyugodt hely ez, ahol csak a természet (meg a szomszédok) hangjai hallatszanak: a madarak csicseregnek, a méhek egész jól eldöngicsélnek az épp virágzó mogyoróbokrokon, az utcában kutyák ugatnak. A földek majdnem mindenhol felszántva, dolgos emberek a kertekben. A szomszéd a fűzfáit gallyazza, amelyek a kerteken keresztültekergő Zagyva folyó fölé hajolnak; édesapám meg összeszedi az ágakat, hogy vagy még 2-3 hétig fűthesse velük a kályhát. A másik szomszéd épp szántani készül a kertjét, a harmadik meg frissen sütött kenyeret és füstölt kenőmájast hoz reggelire. Pálinkával kínáljuk. Apámék megvitatják ügyes-bajos napi dolgaikat, egy-két szót mormognak az Északi-sarkról is. Megfigyeléseim szerint a pálinka nagymértékben segít a szakértésben. Úgy érzem, ezek az emberek sokkal boldogabbak, mint én vagyok.
2006. április 8. (tg)
Az utolsó itthon töltött éjszaka... Négy hónap kemény munka, szervezés és felkészülés után holnap végre útra kelhetek, hogy reményeim szerint április 20-án elérjem a földgolyó csúcspontját, az Északi-sarkot! A szívem a torkomban dobog, és néha úgy érzem, nagyon nehéz ezt a terhet elviselni. Sok veszély fog leselkedni rám az úton, és folyton csak az jár a fejemben, hogy a céljainkat teljesítsem.
(Befejezése következik)
Illusztráció: Benzinkút a Sarkon (a szerző felvétele)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése