2006. április 10. (mától kezdődően Gábor telefonon keresztül diktálja a blogot)
08:05 - Tegnap este a Malév menetrendszerű járatával megérkeztem Oslóba. A repülőtéren várt a nagykövetség tanácsosa, Kúti László, aki átnyújtotta nekem a Szabó Béla által felajánlott, "vegytiszta" magyar csirkét.
Kevés alvás után végigmentünk Oslón - a város nagyon rendezett, és a királyi palota, meg a történelmi városrész kivételével modern épületekből áll. Elmentünk egy síugró sánchoz is, aminek csak a feléig gyalogoltunk fel. Amikor lenéztem, szédülés fogott el, nem is értem, hogy van mersze valakinek itt százzal lecsúszni, meg utána repülni. A városban egyébként 0 fok körüli a hőmérséklet, még mindent hó borít. A levegőben keveredik a tenger, meg a fagy szaga. Ha belegondolok, holnap már a -30-ban leszek: 40 fok hőmérsékletkülönbség két nap alatt. Egyébként egy kicsit már meg is fáztam.
A reptérre egy gyorsvasút vitt ki, ami 17 perc alatt tett meg 60 kilométert, félelmetes volt. Most indul a gépem tovább Tromsöbe.
11:03 - Tromsöben vagyok. -12 fok van odakint, a repülőteret magas, hófedte hegyek veszik körbe. Épp most abszolváltam egy almás pitét és egy szendvicset. Egy óra múlva indulok tovább a Spitzbergákra.
23:05 Este összehívták a csapatot egy közös vacsorára. Velünk volt a két Viktor (Szerov és Bojarszkij), és az útitársak: egy ír, egy francia, két amerikai, négy orosz, Rudi, a holland, meg jómagam. Úgy tűnik, ez lesz a végleges összetétel. Én vagyok a legfiatalabb az egész társaságban, ami egyébként egy ember kivétellel férfiakból áll.
Vacsorára birkagombóc volt párolt gombával, barnamártással és krumplival, amihez sört ittunk.
Most egyébként még mindig világos van - olyan, mint otthon öt óra tájban. Az ablakom előtt néhány száz méteres, hófödte, kopár hegyek. Esik a hó, mintegy -5 fok van, ami nem túl jó jel. Állítólag északabbra is ilyen az időjárás, ami azt jelenti, hogy az egész jégmező olvadásnak indult. Ez a legveszélyesebb dolog, ami történhet. Holnap indulás a gyalogútra.
2006. április 11. Végre összeállt minden. Most pakoltuk be az AN-74-esbe a szánjainkat, amin a felszerelések utaznak. A saját dolgaim kiegészítését nem volt egyszerű feladat megoldani: a svédasztalos reggeli után leellenőrizték harmadszor a cuccaimat, és kijelentették, hogy még mindig hiányos, és így valószínűleg nem élem túl a jégen a kilenc napot. Aztán kivezényeltek a hangárba, ahol össze kellett szednem a felszerelés kiegészítőit. Új termoszt, sapkát, meg mindenféle apróságot szereztem. Amikor megkérdeztem, mi van, ha az ember elveszíti mondjuk a sátrát, a vezetőnk csak annyit válaszolt: meghalsz.
Megérkeztem a Borneo jégbázisra. -12 fok van, de sokkal hidegebbnek tűnik - valószínűleg a szél és a magas páratartalom miatt. Bármihez, ha nyúlsz, azonnal hozzáfagy a kesztyűd. Legalább a jégpáncél stabil. A neheze csak most kezdődik
2006. április 12. Átestem a tűzkeresztségen: mögöttem van az első, sátorban eltöltött sarkvidéki éjszaka. Hiába van itt a fűtött Borneo jégbázis, az egész expedíciónak kint, a saját sátraiban kellett aludnia. Éjjel -30-ra esett le a hőmérséklet, és a sátorban is mínuszok voltak.
Épp most búcsúztunk el az egyik társunktól: a csapat egyik lány tagja ma öt kilométer után összeomlott. Helikoptert kellett hívni, hogy evakuálhassák. Iszonyú vihar van, mindenem csurom víz, és esélyem sincs, hogy kiszárítsam a dolgaimat. Az időjárás miatt holnap reggel 10-ig sehová nem mehetünk. Reggel óta összesen 8 kilométert tettünk meg. Nagyon nehéz haladni: jégtorlaszokon kell átküzdeni magunkat, mögöttünk a felszereléssel teli szán, ami miatt már mindkét vállam és a hátam is fáj, a lábunkon merevített csizma. Ha elesel, egyedül képtelen vagy felállni, a társaidnak kell felemelni.
2006. április 13. Egész éjszaka vihar volt, a sátrainkat a felállított síléceink tartották egyben. Idebenn jégréteg képződött a belső ponyván. Minden ruhám nedves, egész éjjel vacogtam, odakinn tombolt a szél. Reggelre minden felszerelésünk vizes lett, és az elektromos eszközök lemerültek. Többek között a telefon akkuja is, ami miatt nem tudtam jelentkezni. Emellett a főzőeszközök is beragadtak: alig tudunk vizet melegíteni, ráadásul a sátrat belepte a hó, a falak megroggyantak. Hosszas munkával sikerült kiásni magunkat, és elmondhatom, nem túl felemelő látvány, hogy az egész tábor hó alá került.
(Gábor több napon át hallgatott, Budapestről az expedíciót egyszerűen nem lehetett elérni. Otthonmaradt társa, Sipos Tamás jegyzi a fejleményeket:)
2006. április 16. A legfrissebb hír: Albert monacói herceg tegnap elérte az Északi-sarkot. Egy nappal később indultak Borneoról, mint Gáborék. Kutyaszánokkal mentek (hogy jutottak át a torlaszokon?), és eredetileg április 19-re tervezték a célbaérést. 3 nappal előzték meg saját magukat. Hercegi expedíció. Hogy nézhet ki egy ilyen csapat? Talán nekik nem volt olyan sok gondjuk a hideggel, átnedvesedő ruhákkal és befagyott benzinfőzőkkel. A hír azt jelenti, hogy a területre jobban figyelnek, mint normális esetben, ami a mi esélyeinket is növeli. A hercegi expedíció az Orosz Légügyi Hatóság segítségével tartotta a kapcsolatot Borneoval.
(Egy nappal később Gábor "előkerült": kikészült telefonjára hivatkozott, amit sikerült valahogy kijavítania.)
2006. április 18. Tegnap viszonylag egyenletes terepen haladtunk előre, amikor kb. 100 méterre a csapattól megláttunk egy furcsa halmot. A domb teteje megmozdult, és felénk nézett. Nem hittünk a szemünknek, de amikor félig felemelkedett, és megmutatta magát, már tudtuk, hogy egy kifejlett, hatalmas jegesmedvével van dolgunk. Szerencsére hamar visszahúzódott, és eltűnt, így nem kellett közelebbi kapcsolatba lépnünk. A mai naptól azonban nagyon óvatosnak kell lennünk: elképzelhető, hogy követi az expedíciónkat, hogy élelemhez juthasson.
2006. április 19. Az Északi-sark most már csak kb. 10 kilométerre van: ma vagy holnap elérjük. Mindenki már várja a paprikás csirkét - ez lesz az expedíció ünnepi lakomája. Az ír csapattárs felajánlott a közösbe egy üveg whiskeyt, az oroszok vodkát, én meg még meglepetésként még a Spitzbergákon elraktároztam egy kis pálinkát...
2006. április 20. Jó hírrel szolgálhatok: ma reggel 6:50-kor elértük az Északi-sarkot! A világ tetejére napsütéses időben érkeztünk meg. Magát a Sarkpontot, a földgolyó geográfiai csúcsát, a 90. szélességet GPS segítségével találtuk meg. Mivel állandóan mozog a jég, ezért nincs semmiféle emlékmű vagy bázis ezen a ponton: egyszerű jégmező ez, mint minden körülöttünk. Amikor meghatároztuk a Sarkpontot, kitűztem a magyar zászlót. Kicsit el is érzékenyültem - nem hittem volna, hogy végig fogom tudni csinálni, és eljutok ide.
De nem volt sok lehetőségem utat engedni érzelmeimnek, mert a horizonton felbukkant a helikopter, aminek Borneóra kellett visszaszállítani minket. Ezért gyorsan nekiálltam a paprikás csirkének, ami csodába illő módon 15 perc alatt elkészült. Az expedíciós társaimmal együtt 1 percbe sem telt, hogy elfogyasszuk - ez volt az első normális étel lassan 10 nap után. Leöblítettük egy kis whiskeyvel, vodkával, meg pálinkával. És még mindig nem hittem el: az Északi-sarkra elérkezett a harmadik magyar, a második nemzeti lobogó és az első paprikás csirke:)
A helikopter alig háromnegyed óra alatt visszarepített minket Borneóra. Furcsa volt átélni, hogy ezt a légiúton ilyen rövid távot ennyire hosszú idő alatt, és ennyi viszontagság közepette tettük meg... Amint megérkeztünk, általános eufória lett úrrá mindenkin: házigazdáink pezsgőt bontottak, hatalmas tálakon kaviárt szolgáltak fel, és mindenki ezerrel telefonál az otthoniaknak. Még mindig süt a nap, és már csak arra várunk, hogy megjöjjön az AN-74-es, ami visszavisz minket a Spitzbergákra.
2006. április 21. Éppen most ébresztett fel egy vágott szemű asszony, és beadott egy tiszta törülközőt. Szükség is lesz rá. Éjjel 1 óra körül érkeztünk meg Longyearbyenbe, és az első utam a zuhanyzóba vezetett. Egy órán keresztül sikáltam az elmúlt tíz nap mocskát. Meglepően vettem észre, hogy nem úsztam meg sérülés nélkül ezt a kalandot: a fülemen, orromon, kezeimen fagymarások vannak ("frost bite"). A tűzkeresztség emlékét, úgy tűnik, már életem végéig magamon kell, hogy viseljem - mint bármelyik, valamirevaló kalandor. Ha magamhoz tértem, mindenesetre még egyszer megmosakszom.
Tegnap Borneon egyébként mindenki mattrészeg volt. A szemem láttára érkezett meg a bázisparancsnok, aki az egész kutatószemélyzetet a sárga földig lehordta: a leszállópálya elhanyagolt, a bázis oldalára feltorlódott a hó, a berendezések szanaszét hevernek. A hosszas üvöltözés után a kutatók még hosszasabb tudományos magyarázatot adtak. Bár a bázisparancsnok szemöldöke összeráncolt maradt, lassan engedett az embereinek, és kénytelen-kelletlen elfogadott egy kétdecinyi vodkát, amit, továbbra is spártai szigorral az arcán, két kortyra felhajtott. Az első poharat követte a második, mígnem ő is olyan részeg lett, mint az egész csapat. Most fedeztem fel egyébként a Borneo kommunikációs központját, ami egy padból, egy laptopból és két telefonból áll. Ember sehol. Most már nem csodálkozom azon, hogy a jégről miért volt ilyen nehéz elérni őket, és a pontos koordináták ellenére miért landolt a helikopter két kilométerre a táborunktól...
(Sipos)Tamás említette, hogy a hazajövetelem után megerőltető menet vár ránk a médiákban, és kért, hogy aludjak meg egyek, amennyit csak bírok, mert itthon erre nem lesz idő. Azt hiszem, az expedíció után már nincs akadály, vagy fizikai kihívás, ami elrettentene...
Illusztráció: ilyen lett a paprikás (a szerző felvétele)
(Megjelent 2007-ben az Új Magyar Szó egykori, azóta megszűnt Kalandozó rovatában)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése