ANDRASSEW IVÁN: Az út Tibetbe

Amikor Avram-

mal kiszaba-

dultunk a táborból, és már olyan messze jutottunk, hogy megáll-

hattunk, letérdelt a földre, a porba, és imádkozott. Azokért, akiket megöltünk. Nem követtünk el bűnt, pláne ő, aki természetesen senkire nem emelt kezet, de még én sem, hiszen nem tudtam ölni. Beteg voltam és erőtlen. A barátaink, akik helyettünk pusztították el az őröket, mind meghaltak, így hát Avram magára vette a terhüket. De nem értük imádkozott, mert szerinte nem volt miért, hiszen bátor és igaz emberek maradtak halálukban is, hanem az ellenségeinkért.

Mondtam neki, hogy egyrészt jobb lenne, ha tovább mennénk, mert mit lehet tudni, hátha követnek, másrészt még jobban venném, ha valami erdőbe jutnánk végre, és mondjuk egy patak mellett pihennénk. Tán még aludni is mernék. Fölváltva. Erre azt mondta, hogy alhatunk mindketten, akár ott a porban is, mert Isten kezében vagyunk. Ha ő nem akar megvédeni minket, vagy direkt elleneink kezére ad, akkor hiába bujkálunk. Ha meg életben akar hagyni, akkor akárhol lehetünk.

Meglepett, hogy még mindig hisz Istenben. Néztem a megnyomorított, csontsovány, gennyedző, büdös, kínban kelt sebekkel borított, korbács- és szögesdrótnyomos, majdnem meztelen testét, és megpróbáltam megérteni, miért nem kérdez Istentől valamit, legalább. Ha én hittem volna, már csak kérdésem maradt volna.

Ám hitének révülete már nem volt a régi: azért hagyta abba az imádkozást, mert meglátott egy sáskát, gyorsan elkapta, és a lábainál fogva, tulajdonképpen a körülményekhez képest illedelmesen a szájába vette és elrágta.

„Látám, hogy jó vala,” – mondtam – „az étvágyad.”

Igazán elégedetten mosolygott.

„Legjobb a sáska.”- mondta.

Aztán mentünk tovább a távoli erdő felé. Hol ő támogatott engem, hol én használtam őt valami mankóféle gyanánt. Közben arról is beszélgettünk, hogy milyen jó lenne valami bibliai földön sáskajárásba keveredni. Mindenki odaveszne, mi meg föltűnően pufókásan vonulnánk ki a pusztából a Vöröskereszt csodálatára.

„Menjünk inkább Tibetbe.” – mondta Avram.

Mondtam, hogy jó, így aztán már nem csak „úgy” araszoltunk tovább, vakon bele, hanem egyenesen Tibetbe. Nem volt nehéz engem erre rávenni, mert régóta készültem oda. Olvastam, hogy arrafelé egynémelyek befalaztatják magukat, de úgy, hogy csak egy kicsi lyuk marad az ajtó helyett, amin ételt adnak be, meg a küblit cserélik, és így elmélkednek akár tíz éven át. Teljes némaságban.

„Izgalmas lenne.” – mondta Avram, és tudtam, hogy ezt nem tréfából mondja, hanem azért, mert átfutott rajta, hogy ez aztán az igazi, nagy kaland. Tíz év egy lyukban. Úgy, hogy senki se szól feléd. Kijössz és többé semmi, pláne senki nem zavarhatja meg az elmédet. Átlátsz a kőfalon is, nemhogy az emberen.

„Kár, hogy nincs már tíz évem.” - mondtam. Erre Avram hangosan röhögni kezdett. Azt motyogta, hogy „dehogynincs, dehogynincs, ha innen kijöttél már nem is halhatsz meg”.

Nem kijöttem, hanem kiszabadítottak, gondoltam. Az nem ugyanaz. Még ha mindazok életereje belém költözik, akik ott pusztultak miattam, az se elég. Én már ráfordultam a halálra. Avram is. Ez olyan, mint amikor a magzat úgy izeg, hogy a feje idejében bejusson a szülőcsatornába.

„Talán Tibetben rendbe jövök.”

„Jakvajon és jó teán.”

„Jó levegőn és imádságon”.

„Te nem is tudsz imádkozni.” – mondta Avram.

Ebben maradtunk, mert nem akartam vele vitatkozni. Egy éven át nyüstöltem azzal, hogy mennyire hiábavaló minden, mennyire nem hat semmit a sok istenes hókuszpókusz meg ráolvasás. Agyonverik vagy éhen halasztják az embereket. Isten meg nincs sehol. Vicces, hogy a semmiben is ő van, de nem is akarom ezt megérteni. Nem igaz, hogy a lélek hizlal.

Megálltunk, hátra néztünk, és úgy tűnt, mintha meglepően gyorsan haladnánk. Pláne ahhoz képest, hogy fölfelé tartottunk. Azt láttuk, hogy mintha hamarosan egy sziklafalhoz érnénk, ott már csak föl kell mászni a repedéseken, föl a hófoltokig, aztán át valami hegygerincen, és nyilvánvaló, hogy azon túl már Tibet van. Mi más?

„Istenem, látni a Himaláját!” – mondtam.

„Egész életemben arra vágytam.” – vallotta be Avram is. – „A látványa is elég ahhoz, hogy örökre tudd, mekkora vagy.”

Elhatároztuk, hogy kicsit gyorsabban szedjük a lábunkat. Pláne, hogy csakugyan valami erdőbe kell érni éjszakára, jó avart is kereshetünk, hogy legyen miben aludni. Különben megfagyunk. És valami bogyó is kellene. Vacsorára.

Elképzeltem, milyen jó lenne egy egész napon át avarban heverészni. De úgy sose érünk Tibetbe.

Akkor hirtelen meghallottuk a harangszót. Vékony kis kolomp volt inkább, de biztosan tudtuk, hogy toronyból, vagy afféléből jön, és templom is van ott. És mintha szemből jönne. Csak azt nem értettük, honnan, mert hogy előttünk a meredek sziklafal volt. Húztuk magunkat tovább, és egyszercsak kutyák ugattak, aztán emberek jöttek elő. Katonák voltak, előre – persze ránk – tartott gépkarabélyokkal.

„Állj!” – mondta az egyik.

Megálltunk, és föltettük a karjainkat. Amilyen magasra csak bírtuk.

„Ezek meg hogy néznek ki.” – nem kérdezte, mondta a katona, amikor mellénk ért. -„Szökevények vagytok?”

„Persze. És milyen országban vagyunk?”

„Most léptétek át a határt.”

„Tibetét?” – kérdezte Avram.

„Inkább csak Bulgáriáét.” – mondta nevetve a katona.