SZÉKELY JUDITH: A Kommunizmus ködbe vész

A Kalando-

zók május 12-i közle-

ményé-

ben szó volt a csíksze-

redai Sükös József hegymászó-ügyvéd nemrég megjelent expedíciós könyvéről, illetve az általa megtett hegymászó utak tanulságairól. A napokban a Pamír hegységből hazatért alpinista kudarccal végződött útjukról számolt be egy interjúban. A kudarchoz az is hozzátartozik, hogy mászás közben maga is néhány száz métert zuhant és sebesülései miatt fel kellett adnia a további küzdelmet.

A nem mindennapi eseményről a Csíki Hírlap adott hírt, az interjú is ott jelent meg, s a szerző egyetértésével került fel, rövidített formában a Káféra.

*

A 7495 méteres tadzsikisztáni Kommunizmus-csúcs (a Pamír-hegység és a volt Szovjetunió legmagasabb csúcsa) félbehagyott ostroma az első, kudarccal végződött túra Sükös József életében, aki Szenner Zoltánnal, Bakó Barnával és Borszki Tamással indult útnak, végül egyikük sem jutott el a legmagasabb pontig.

Miért épp a Kommunizmus-csúcsra esett a választás?

Szenner Zoltánnak tetszett, ő már tavaly is próbálkozott, de egyik társa balesete miatt vissza kellett fordulniuk. Idén már az indulás sem a tervek szerint történt. Az alaptábor 4200 méter magasan van, helikopterrel lehet feljutni oda. Mivel Tadzsikisztán elnöke érkezésünkkor épp közép-ázsiai csúcstalálkozót hívott össze és az ország mindkét helikopterére szüksége volt, így az eredeti tervvel szemben három napig várakoztunk a fővárosban, Dusanbéban... Július 29-én felvittek helikopterrel egyből 4200 méterre, ami mindenkit eléggé megviselt. Én elég rossz állapotban voltam, Zoltán elvitt az alaptábor orvosához, aki az igazán szűkös gyógyszerkészletéből adományozott két tasak kamillateát, hogy azzal pároljak, és azt javasolta: három napig ne menjek magasabbra. Zoltán viszont - lehet, kissé elhamarkodottan - felment 5100 méterre, ott hagyott egy sátrat, élelemtartalékokat, majd visszatért, és másnap már ugyanúgy köhögött, mint én. Az orvos úgy értékelte, hogy tüdőödéma-gyanús. Miután leellenőrizték, hogy rendben van a biztosítása, felküldték a helikoptert és Zoltánt levitték Dusánbéba, ahonnan hazarepült, számára hat nap alatt véget ért az expedíció.

Megpróbáltunk hárman, Barnával és Tamással egy kisebb, 6200 méteres csúcsot megmászni. A hét nap alatt, míg el nem indultunk, gyönyörű idő volt, amint a hátizsákot felvettük, havazni kezdett. Eltévedtünk a gleccseren, egész nap azzal telt, hogy kerestük az utat egy körülbelül négy futballpályányi területen. Nagy nehezen augusztus 6-án, vasárnap felértünk az alaptáborba, és onnan elkezdtük a mászást.

5100 méterről 5800-ig viszonylag jó tempóban haladtunk. Elértünk egy sziklapillért, tetején egy laposabb résszel, ahol úgy gondoltuk, majd bekötjük magunkat. Következett egy nyolclépéses harántozás egy jégfalon, amin megpróbáltam átmenni. Négy lépés után kiszakadt a hágóvas a jégből, és három másodperc alatt visszaestem 5300 méterre. Kihúzódott a baloldali mellizmom, nem tudtam sem emelni, sem fogni. Leevickéltünk, visszatértünk az alaptáborba, és ezzel nekem is lezárult az expedíció; a Kommunizmus-csúcshoz, ahová eredetileg indultam, nem is közelítettem.

Gyakorlatilag közelharc árán szereztem helyet az első lemenő helikopterre, az augusztus 17-ire, így 11 napig magashegyi kempingezéssel múlattam az időt az alaptáborban, ami a többi alaptáborhoz képest elég kellemes környezetben van.

Hogyan történt az előzetes felkészülés?

Zoltán minden délután felbiciklizett Hargitafürdőre és vissza, én szaladni szoktam. A kitartását kell ilyenkor eddze az ember, erre jó a hosszútávfutás, kerékpározás, és sokat kellene a hegyen tartózkodni. Nekem erre nem volt elég időm, éreztem, hogy nem vagyok teljesen formában, de ehhez az esésnek semmi köze nem volt.

Számíthatnak a hegyimentőkre a hegymászók ilyen esetekben?

Ilyen magasra az ember gyakorlatilag a saját felelősségére megy. Sajnos, az utóbbi években elharapózott, hogy a mászók már nem szívesen segítenek egymáson. Erre most is adódott példa.

Tamás és Barna próbálta megmászni a Kommunizmust, el is jutottak 7200 méterig, tehát gyakorlatilag az utolsó szakasz maradt hátra. Innen vissza kellett forduljanak, mert Tamás boldogan közölte, hogy nyugodtan mászhatnak tovább, ugyanis már nem fázik a lába: megfagyott! A visszaúton a Dusanbe-csúcsnál találtak egy észt vagy lett mászót a barátnőjével, a férfi agyödémát kapott, magatehetetlen volt. Tamás nem tudott segíteni a mentésben, Barni viszont a hölggyel két napig eregette le az embert. Az orvossal rádió-összeköttetésben voltak, az tanácsokat adott nekik, hogyan kezeljék, végül 5700 m-ig fel is ment két hegyi vezetővel. Barni elmondása szerint közben találkoztak ugyan három lengyel mászóval, akiket megkértek, hogy segítsenek a mentésben, de válaszuk az volt, hogy ők felfelé tartanak...

(Forrás: Káfé)

Illusztráció: Sükös József ügyvéd mint hegymászó

KITTENBERGER KÁLMÁN: Két alig ismert afrikai vadról...

(Ezt az anyagot még akkortól őrzöm, amikor a Romá-

niai Magyar Szó Kalan-

dozó c. mellékletét szerkesztettem és szükségem volt autentikus, egzotikus anyagokra, mint amilyenek a minden nemzedékek által nagyra becsült Kittenberger Kálmán vadásztörténetei is. Most egy tartalékkönyvtárban fölfedeztem és ide iktatom mint kedves emléket.)

Közép-Afrika őserdői, beláthatatlan steppéi, megközelíthetetlen, lázt lehelő papyrus-mocsarai és ingoványai még sok fölfedezni való állatot rejtegetnek mélyükben, bár az utolsó két évtizedben sok addig ismeretlen nagy emlőst fedeztek fel, mint pl. a bongót, a kelet-afrikai gorillát, az óriás-disznót (Hylochoerus meinerzhageni) és a méltán nagy feltűnést keltő okapit (Okapia johnstoni).

Bongóról nem írok, mert annak csak nyomával találkoztam a ndaszekérai (a kelet-afrikai Nagyárok melletti) ősvadonban. Megjegyzem, hogy én erről a hatalmas erdei antilopról jóval fölfedezése előtt hallottam négerjeimtől. Kilima-Noljaro magas regióiban (3000 m magasban) ütöttem fel akkor (1904) tanyámat s innen indultam gyűjtögetni az erikazónára, mely egész 4000 m magasságig és azon felül terült el. E helyen beszélt nekem egy igen értelmes ndschagga vezetőm egy óriási, csíkolt és kurtalábú antilopról, mely az őserdő legnagyobb sűrűiben él és a szarva hasonlít a kuduéra. Azt is hozzáfűzte, hogy ilyen antilop bőréért - mely szerinte betegágyas asszonyok alá téve könnyű és fájdalomnélküli szülést okoz - a kiboschói szultán több tehenet volna hajlandó fizetni.

Én persze nem sokat adtam az egész dologra és nem mászkáltam a titokzatos antilop után, annál is inkább, mert csak akkoriban gyógyultam fel súlyos sebesülésből és azonkívül a steppéken szerzett láz is egyre jobban kínzott. A bongóval majdnem egy időben fedezték fel az óriási disznót (giant-hog) is. Ezt bár már a harmadik expedícióm alkalmával is láttam, de csak utolsó afrikai kirándulásomkor, 1914-ben ejtettem el egynéhányat belőlök.

1911-ben egy vadászó és állatfogó kiruccanásból igyekeztem vissza ruvana-steppei tanyámhoz. Utunk Ngare-Dowasch (Mara-folyó felső része) mellett haladt el. Igazi útról, de még négerek tiporta ösvényről sem lehetett szó ebben az ősvadonban, hol legfölebb csak wandoróbó nomádok kószáltak. Egy helyen, hol Ngare-Dowasch parti erdeje nagyon kiszélesedett, magam vettem át a teherhordó karaván vezetését és jól-rosszul próbáltunk átvergődni - felhasználva a vízilovak és bivalyok csapásait - a liánokkal átszőtt «várj egy kicsit» és más egyéb tüskékkel bőven «megáldott» buja sűrűségen keresztül.

Egyszerre megtorpanok. Lehajolok, hogy jobban szemügyre vegyem a tőlem alig 25 lépésnyire álló fekete tömeget, melyet én bivalyborjúnak gondoltam s azért természetesen nem is lőttem. De ebben a pillanatban az én fekete tömegem morgó röffenéssel elugrott és eltűnt. Odamenve a nyomaiból láttam, hogy disznó volt és pedig a sokat keresett óriás-disznó. Persze hiába volt minden. Hiába mentem a nyomán, hiába tanyáztam két napig azon a helyen, több óriás-disznót nem birtam megpillantani.

1913-ban Ugandában gyűjtve-vadászgatva egész évben nem birtam óriás-disznót látni. Wanyoró teherhordóim állítása szerint az ő országukban az óriás-disznó mit ők «cenké»-nek neveztek, nem ritka állat, és ebben igazat is kellett nekik adnom. 1914-ben Bugoma-őserdőben ütöttem fel tanyámat (sajnos, úgy látszik ez volt az én utolsó afrikai tanyám) és itt kikérdezve vezetőimet örömmel megállapíthattam, hogy a «cenke» nem oly ritka állat, mint azt az ember gondolta. Igaz, hogy a vadászata fáradságos a sötét őserdőkben és az őserdők elefántfűves szélein és tisztásain, de hát a vérbeli vadász és vizsgáló megbirkózik ezzel, és az sem tartja vissza, hogy e területek álomkórral fertőzöttek.

Azt is megállapítottam, hogya feketék leginkább fatörzekből összetákolt csapdákkal vadásszák az óriás-disznót, mi nekik kedves eledelük. Ilyen csapdát aztán sokat találtam az őserdőben és ezek a csapdák oly ügyesen voltak maszkírozva, hogy jó vezető nélkül igazán veszélyes lett volna az őserdőben mászkálni.

Június 14-én kora hajnalban a feketearcú csimpácok (Tschego) rikoltozásai vertek fel álmomból. Gyorsan magamra kapkodtam ruhámat és elindultam a hangzavar irányában, abban a reményben, hogy végre a szabad vadonban figyelhetem meg az emberszabású majmok legérdekesebbjeit. Sajnos, mire a tschegók koncertjének helyére értünk, azok már beváltottak az őserdő egy patakja által mocsarassá tett, vaddatolyával benőtt helyére, hol a követésüket nemsokára fel kellett hagyni. Úgy látszik a tschegók is, mint a gorillák, szeretik ezen mocsáros, buja aljakat, hol a friss pálmahajtásokkal delektálják magukat. Itt egy-két öreg hím tschegónak olyan hatalmas nagy nyomát találtam, hogy ha nem ismertem volna v. Wiese százados a tschegóról szóló leírásait, úgy a nyomokat gorillanyomoknak tartottam volna. (Meg kell jegyeznem, hogy Bugoma őserdőben leginkább az emberszabású majmok életmódjának tanulmányozása végett telepedtem le.)

Tanyánkhoz érve egy néger «nagyság» látogatását fogadtam, kivel embereim ellátása ügyében kellett tárgyalnom. Aztán csapdák felállításával bajlódtam, úgy hogy csak késő délután indultam egy kis őserdőben való csavargásra. Az őserdőkben aránylag nagyon kevés a vad. Egy-két fajta törpe antilop, az erdei antilop (bush-buck), disznók, bivaly és az elefánt voltak Bugoma őserdő lakói. Így bizony ritkán jutottak itt embereim vadhúshoz, annál is inkább, mert az engedélyezett bivalyokat már kilőttem. A jelzett őserdei sétától nem sokat reméltem, csak inkább szokásból mentem arra, hol az utóbb időkben több friss óriásdisznó-csapást láttam.

Amint így ballagunk az elefántok által taposott «cserészutakon», egyszerre ágtörés, fújás, csámcsogás hallik felém. Azonnal megálltunk és én mereven figyelve nézgelődtem a zaj irányában, mely egyre közelebb jött felénk. Végre feltűnt egy fekete folt mit azonnal célba vettem Mannlicher-Schoenaueremmel, és a lövés eldörrenése után már a végsőket rúgta az óriás-disznó. Mellette legelő párjára nem lőttem, hanem hagytam elrohanni, mi meg mentünk megszemlélni az én első «cenké»-met.

Itt elég hangosak voltak az én húsra éhes négerjeim és mégis egy kis idő múlva nagy zajjal felénk rohant a lelőtt kan kocája. Hogy miért tette?! Támadni akart?! Ki tudná megmondani?! Embereim unszolására rálőttem. A lövést nagy sivalkodással jelezte, de a nagy sűrűség miatt golyóm nem találta halálosan s így még egy golyót kellett beléküldenem.

Azonnal két embert küldtem tanyámhoz, hogy jöjjenek az összes emberek és a kocát (t. i. a húsát) hozzák haza. A kant födjék be, azért majd másnap jövünk. Annak t. i. a bőrét és csontvázát ki akartam preparálni a múzeum számára. Embereim csak késő éjjel tértek haza, mert mint mondták eltévedtek és nem a koca húsát, hanem a kant hozták el. Persze a kan bőrét így múzeumi célokra hasznavehetetlenné tették. El lehet képzelni, hogy mennyire dühöngtem, bár most utólag igen örülök, hogy így történt a dolog, mert máskülönben ez is az angolok prédája lett volna.

A lelőtt kan hatalmas példány volt, felaprózott húsát kilenc teherhordó birta csak ímmel-ámmal becipelni. Feje hasonlít a varacskos disznóéhoz, de a varacskok nem oly nagyok, mint annál. Az agyarok olyan formájúak mint a varacskos-disznóé, de nem oly hosszúak, bár sokkal vastagabbak. Színe teljesen fekete és nem oly csupasz, gyér szőrű, mint a varcskos-disznó. Feltűnő volt orrmányának óriási vastagsága.

Az óriás-disznó, mint később tapasztaltam nagyon szeret az őserdői patakok szakadékainak oduiba tanyázni. Ilyen helyeken találtam a legtöbb disznófogásra felállított csapdát is. Rendesen a kora reggeli órákban vagy később délután lehet őket az őserdő elefántfüves foltjain lövésre kapni. Az elefántfű friss sarja és egy óriási, articsókára (én elefánt-articsókának kereszteltem) emlékeztető kóró gyökere a legkedvesebb csemegéje. A bennszülöttek állítása szerint ültetvényeikben alig tesz kárt, ellentétben apró rokonaival a «bozóti disznó»-val (bush-pig), mely sok helyen az ültetvények alapítását majdnem lehetetlenné teszik.

Én úgy találtam, hogy a «cenke» nem támadó kedvű állat; én pl. egyszer vagy két óra hosszat voltam kénytelen egy sebzett óriás-disznót követni a leghihetetlenebb sűrűségben, hol mi is csak négykézláb csúszhattunk előre és gyakran közvetlen-közelünkben kecmergett el nagy morgással a sebzett, mégsem tanusított semmi támadó szándékot. Még akkor sem, mikor egy patak szakadékából már nem tudott kivackolódni. Itt kapta aztán a kegyelemlövést. Az óriás-disznó húsa egyébként sokkal jobb, mint a másik két afrikai disznóé.

*

A másik kevéssé ismert afrikai vad, amiről beszélni fogok a mocsári antilop, situtunga (Tragelaphus spekei) nem az újabban fölfedezett állatok közé tartozik, de azért nagyon kevés vadász van, ki ezt az érdekes vadat láthatta és még kevesebb, ki azt puskavégre is kapta. Rowland Ward az ő híres munkájában «Records of Big Game»-ben, úgy ír a situtungáról, hogy egy Selous-szabású vadász kitartása, fáradhatatlansága kell hozzá, hogy valaki ezen antilopot zsákmányolni tudja. (Selous, a régi jó idők legjobb afrikai vadásza agg korára beállott Német-Kelet-Afrika ellen induló erőkhöz, hogy a hősök-hősének, Lettow von Vorbecknek maroknyi serege ellen küzdjön. A háború vége felé ott érte őt a derék ellenség golyója… Szép volt élete, szép volt halála…)

A mocsári antilop vagy situtunga, mint neve is mutatja, az óriási papyrus-mocsarak lakója. Először Rhodesia mocsaraiban fedezték fel, később a Rikwa-tónál, Viktoria-Nyanzánál, Ugandában és a Nílus-forrásvidéki mocsarakban is. Ez az antilop az erdei antilopnak közeli rokona, szarva, bundája, alakja nagyon hasonló ahhoz, csakhogy sokkal nagyobb. Fekete, fehérhegyű szarva pl. majdnem olyan nagy, mint a kis-kudué. A bika és a nőstény között nagyság tekintetében igen nagy a különbség. Legkülönösebb rajta az óriási módon megnyúlt patája, mely az állatot képtelenné teszi, hogy száraz talajon gyorsan szaladni tudjon. Ezt a körülményt kihasználják a feketék, kik pl. Bukóba (Viktoria-Nyanza nyugati partján, a volt Német-kelet-Afrkában) környékén, mikor a száraz időszak a papyrus-mocsarakat felszikkassza és a papyruskóró már tüzet fog, azt felgyújtják és aztán kezdődnek a nagy situtunga-hajtások. A lándzsákkal fölfegyverzett hajtók, kik ismerik az ingoványok titkait és tudják, hogy milyen fűzsombékra kell lépniök, kötelesek kutyát is magukkal vinni. Aztán kezdődik a hajsza. A tűztől megkímélt papyrusz-sűrűk ilyenkor a situtunga tanyái, hol fejig a mocsárba temetve hűsöl egy-egy öreg bak vagy 2-3-as csapatokban a fiatal bakok és a suták.

Ha a situtungát a partra szorítják, úgy a szegény állatnak hamarosan vége. Ügyetlenül csetelve-botolva rohan hosszú patáival, de üldözői hamarosan utólérik és egy csomó lándzsától át meg átjárva rogy össze. Az így, feketék által elejtett situtungák szarvait láttam a német-kelet-afrikai vadászok gyűjteményeiben. A situtunga - mint az erdei antilopok minden tagja - elég bátor állat és megszorítva energikusan védekezik. Tekintve a terep nehézségét és az állat félelmetes szarvait, a situtunga nem is oly megvetendő ellenfél. Tudtommal ily hajtásokban több feketét halálra is sebzett; természetesen sokkal több azoknak az áldozatoknak a száma, kiket egy vigyázatlan lépés következtében örökre elnyelt az ingovány.

Én csak a utolsó (sajnos szomorú végű) expedícióm alkalmával láttam situtungát. 1914. januárjában Lugogó mocsarainál elefántokra vadásztam. A nyomok a túloldalra vezettek s így kénytelen-kelletlen átgázoltunk a Lugogó túlsó partjára. Kitűnő vezetőim tudták, hogy hová kell lépni, de mégis csiklandós dolog volt kilométernyi utakat tenni meg a minden lépésnél ingó-bingó, összenőtt, összefonódott, mocsári növényekből szőtt ingoványtakarón, mely alatt - ha a növényburok átszakad - a mélység és a biztos halál vár.

Túloldalra érve, míg embereim széjjeloszoltak és az elefántok nyomai után néztek, én a partokon mászkálva az ingoványt kémleltem át prizmás látcsövemmel. Persze nem is gondoltam situtungára, hanem a mocsarak madárkirálya, a papucscsőrű gólya (Balaeniceps rex) után nézgelődtem. (Papucscsőrű gólyákat később Kioga-tónál találtam fel. De arról majd később.) Egy termitadombra felkapaszkodva éppen idejében láttam meg, hogy egy sötétbarna állat egy papyrus-sűrűben eltűnik.

Én mindjárt sejtettem, hogy más nem lehetett, mint situtunga, mert más antilop ily messze nem megy be az ingoványba. Kérdeztem vezetőimet, hogy ott előfordul-e mocsári antilop? Azok azt feleték, hogy igen. De most, hogy lehet majd a papyrus-sűrűbe beváltót puskavégre kapni? A terepet figyelmesen áttanulmányozva egyhangúlag megállapítottuk, hogy csak hajtás vezethet eredményre. Időközben a közeli terepről egy csomó ember állt közénk, kik jó baksis és hús reményében vállalkoztak a hajtásra.

Bizony jajkeserves munka volt a csapáig való eljutás az imolygó ingoványon át. Összeesésig fáradt voltam már, mikor egy papyruszzsombék-szigeten jól fedett állást kaptam. A hajtók eközben, széllel számolva, megkezdték az előnyomulást. Persze a mezítlábos, lápot ismerő feketék, kik lándzsájukon kívül egy-egy hosszú rudat cipeltek vállukon, mely a növényburok átszakadásánál «mentőrúd» lett volna, sokkal könnyebben mozogtak a láp közepében, mint jómagam.

A hajtók lármája még nem ért el hozzám, de már a zsombéksziget engedni kezdett súlyom alatt. Már térden felül süllyedtem és kezdtem a hátam mögötti papyrust levágni, hogy majd a papyruskévékre állva várom a hajtást, mikor hozzám jutott a hajtók lármája és nemsokára zavaros kiabálás, melyből kihallatszott: «angalia bwana!» (Vigyázz uram!) Utána mindjárt csörtetést hallottam és a széthajló papyrusok közül nagy szökésekkel kirohant egy sötét tömeg, mely nagy ugrásokkal csörtetett a legközelebbi tűztől megkímélt papyrusfolt felé. A menekülő vadból csak néha-néha láttam valamit, mert a félig leégett papyrus és a sás teljesen fedték a rohanót. Nem volt mást mit tenem, mint egy reszkírozott lövést leadnom, akkor, mikor egy szökésnél legalább a szarvát tisztán láthattam. Tompa golyóbevágás a lövés eldurranása után; de a sebzett tovább rohant még, aztán egy sűrűhöz érve csakhamar elvesztettem szemem elől.

Lövésemre kiszállingóztak a papyrus-sűrűből embereim és velük együtt csakhamar a vérrel befecskendezett csapánál voltunk. A golyóm kissé hátrább csúszott, de azért majdnem biztosra vettem, hogy a sebzett vad megkerül. Igazam is volt! Vagy 60 lépésnyire a lövés helyétől már sebágyban feküdve találták embereim az öreg bakot, mely a közeledő embereim láttára fenyegető poziturába vágta magát. Tekintve a terep veszedelmes voltát, könnyen bajt okozhatott volna a megszorított sebzett vad, azért egy gyors kegyelemlövéssel végeztem vele.

Örömmel siettem ritka zsákmányomhoz, miközben egy vigyázatlan lépés majdnem vesztemre volt s csak a vezető gyors segítsége mentett meg az elsüllyedéstől. Ezután örömmel konstatálhattam, hogy a szarvak igen erősek. (Később a szarv mérésénél kitűnt, hogy az ugandai situtunga rekordját vagy 1/2 collal le is verte.) Legnagyobb nehézséget a lelőtt vad partraszállítása okozta, de azt is - ha nehezen is - megoldották embereim.

A rákövetkező napokat situtunga-vadászatra szántam és több hajtást is csináltunk e célból. Az eredmény elég szép volt, mert kilőttem a vadászjegyen engedélyezett négy darabot, melyek közül egy bakot és egy sutát kipreparálva a Magyar Nemzeti Múzeumnak küldtem, melyek több mással - hála - a háború előtt Budapestre érkeztek, különben, mint minden más dolgom, úgy azok s hadizsákmányul estek volna a «gentleman nation»-nak. (Ők hívják magukat úgy!)

1921 május

Illusztráció: Ez is Afrika...

A budai-várhegyi alagut

Az alábbi igen sikerült metsz-

vény mutatja tisztelt olvasó-

inknak a nemzeti vállalkozási szellem két legnagyobbszerü emlékét, a lánczhidat és az alagutat.

Mindkét vállalat a feledhetlen gróf Széchenyi István eszméje volt, ez utóbbit akkor, midőn ama nagy férfiu a vállára nehezült teher alatt összeroskadt, Ürményi József, derék hazánfia karolta ujra fel, s a mű, melly tavaly nyáron kezdetett meg, egy év alatt befejeztetéséhez áll közel.

E vállalat sikerét, és a kiviteléhez tartozó adatokat lapjaink legközelebbi számában fogjuk megismertetni.

Lapjaink mult számában közlők az alagut rajzát, a millyen az teljes bevégeztetésekor fog lenni, leirásával kénytelenek voltunk addig késni, mig az alapos adatokat megszerezhettük. Azon legelső eszme, miszerint a lánczhidról egyenesen a Krisztinavárosba lehessen jutni a várhegyen keresztül, a hazára nézve olly jótékony emlékü gróf Széchenyi Istvánnál keletkezett, kinek inditványára épült maga a lánczhid is, bátran számitható a világ nyolczadik csudájának, mert illy széles és mély vizen keresztül olly roppant müvet nem mutathat fel sem az ó, sem az uj világ.

A közbejött évek zivatarai háttérbe szoriták az alagut eszméjét, Széchenyi letünt a tettek mezejéről, mig 1852-ben cs. k. kamarás, Ürményi József ur fáradatlan buzgalma s hazafiui törekvéseinek sikerült a vállalat életbe léptetni, s egy részvényes társulatot alakitani az alagut létrehozására. Elnökeül az inditványozó főur választatott meg, a roppant mü gyakorlati kivitelével pedig, a lánczhid épitéséről magasztalva ismert derék épitészünk, Clark Ádám bizatott meg, kinek remek terve szerint történt az eddigi müködés, s az ő buzgó müvezetése mellett folynak a további munkálatok.

Az alagut iránya tökéletesen megfelel a lánczhidénak, ugy hogy ha Pesten a Nákóház előtt megállunk, a lánczhidon és az alaguton keresztül egyenesen a budai Horvátkertbe fogunk láthatni, sőt ha a Horváthkert derék tulajdonosa, a szándéklott átjárást létesitendi, akkor e látvány végpontját épen a Krisztinavárosi füstfaragó-kápolna fogja képezni.

Hossza e münek lesz 180 öl, tehát csak 20 öllel kevesebb, mint a lánczhid; széle 5 öl, magassága a bejáratoknál öt és fél öl, melly mindig kissebbedve, középett csak négy ölet képez, melly azonban igy is templomszerü magasság marad. Ez alagut tehát, ha hosszuságára nem is, de aránylagos kiterjedésére nézve ritkitja párját Európában.

A munkálatok 1853. február 10-én kezdődtek meg, egyszerre három oldalról, ugymint Pest és Buda felől, és felülről, a budai Györgytérről egy 27 ölnyire lefelé vágott akna által.

A Pest felől folyó munkálat az aknából visszafelé haladóval még azon év augustus 17-kén találkozott, a Krisztinaváros felőli pedig october 25-én, melly áttörés nagy ünnepélylyel ment végbe. Az egész keresztülfurás hét és fél hónap alatt történt meg.

Az átfurt hegy kevés kivétellel, kemény agyagkőből áll, mellyet általában lőporral kellett szaggatni, melly lőport, mintegy 800 mázsát Ő cs. k. Felsége legmagasabb kegyelméből a vállalkozók számára ingyen parancsolt kiszolgáltatni.

Ez átvágás még csak olly széles, hogy négy ember haladhat el egymás mellett. Az egész magasság kivágásból ez ideig 24 öl van készen, és faállványokkal ellátva, mikre jő a bolthajtás; az egész alagut végig a legjobbnemü téglákból készült boltozattal levén biztositva örök tartóssága felől.

Az épitéshez szükségelt vizépitészeti meszet magában a hegyben találták az átvágáskor, s ez által a társulat nagy összeget takaritott meg.

Az átjárat két gyalog járdára, s középett egy 20 láb széles kocsiutra lesz felosztva, melly vállalat, mint remélhető, jövő 1855. évi őszig elkészülend.

Addig is folyvást kaphatók részvények, miknek megszerezhetése rendkivül meg van könnyitve az által, hogy a száz forintnyi összeget tiz részletben kell befizetni. Az eddigi munkálatokra még csak most fizettetik be a negyedik részlet.

Ajánljuk a legforróbban e vállalatot hazánkfiai figyelmébe. Hány gazdag község van hazánkban, melly egy-egy részvényt szerezhetne magának, s vagyonosabb polgártársaink meg sem éreznék a megosztott terhet, melly pedig már egy év mulva bőven fizetendi a beléfektetett összeg kamatját.

Hogy mire szükséges pedig nekünk ez alagut, megmondom, nem csupán arra, hogy nemzeti lételünknek egy ujabb maradandó emléke legyen abban, nem csak az, hogy Budapest ezáltal szépül, összeköttetése által első rangu várossá emelkedik; hanem egyenesen hazai népünk anyagi haszna végett.

Budapest piacza egyszerre kétakkora lesz, mihelyt e két város a lánczhid és alagut által egybeforrott, s mentül nagyobb üzlet forgalom, vásár, kereskedés van Budapesten, annál nagyobb a jóllét az egész környéken, mert a vagyoni fölösleg nem szivárog más vidékekre. Ezért Budapest jólléte által emelkedik az egész környék jólléte, s minden olly intézmény, melly e testvérvárost boldogitja, egyenesen a közjóllétet mozditja elő. Ezért még egyszer ismételjük, hogy vagyonos községeink ne mulasszák el az alkalmat résztvenni e kitünő sikerrel haladó hazai vállalatban is.

(Vasárnapi Újság, 1854)

JANUSZ WOLNIEWICZ: Az Ucayali delfinjei (5.)

Janusz Wolnie-

wicz lengyel újság-

író, utazó riporter a Gondolat kiadónál 1981-ben megjelent útleírásában Francia Guyanáról, a hírhedt Ördögszigetről ír. A korábbi részekben kezdeti benyomásait ismertette, illetve találkozását Pierre-el, a világítótorony őrével. Majd megismerkedett Joannal, az „Ördögsziget királynőjével”, aki Michel sörözőjében egykori fegyencek élettörténetével szórakoztatta a szerzőt, aki egy éjszaka Henri Charrierre legendás történetét is feleleveníti...

Menekülés az Ördögszigetről

Másnap szinte egész nap hullámzott a trópusi esőfüggöny a házat körülfutó erkély korlátján túl. Határozottan lehűlt a levegő. Estefelé a szélrohamok megszaggatták az esőfüggönyt, beverték a vizet az eresz alá. Egyik tájfun követte a másikat, a világítótorony kísérteties fénye időről időre kiemelte a sötétségből a szélben őrjöngő pálmafák koronáit. Gyilkos egyhangúsággal söpört végig a tájon a fénynyaláb. Baljósán zúgtak a fák. Olyan volt most e táj, amilyennek régebben az Ördögszigetet képzeltem.

Az órám még csak hetet mutatott, tehát a nap körülbelül egy órával ezelőtt nyugodott le, nekem mégis úgy rémlett, régóta átvette uralmát az éjszaka.

Valahogy nem volt kedvem Michellel beszélgetni, akit különben is a saját dolgai foglalkoztattak, A televízió elromlott - nem maradt más hátra, mint a szállodaszobában kuksolni. Nagy, üres helyiség. Ilyenkor vágyódva gondol az ember saját otthonára, hazájára, ilyenkor megszűnik az utazás varázsa.

Hirtelen csattanást hallottam. A szobán végigsüvített a szél. A rosszul becsukott ablak csaknem leröpült sarokvasairól. Gondosan újra becsuktam. A szélzúgás elült.

Újabb cigarettacsomagot kerestem az éjjeliszekrényben. Kezem beleakadt valamibe. Egy könyv. Kihúzom. Borítóján ígéretes cím: Papillon, írója Henri Charriére. Micsoda szerencsém van! Ilyen éjszakán minden könyv jó barát. Ez most különösen. Nem számít, hogy valaha már olvastam. Másképp olvassa az ember egy fegyenc visszaemlékezéseit az Ördögszigeten, mint odahaza, Varsóban.

Számban parázslott a cigaretta, kezemben a számtalan nyelvre lefordított, 17 millió példányban kiadott bestseller egyik példánya. Francia Guyana egykori fegyencének mesébe illő írói karrierje magát a kiadót is elcsodálkoztatta, hajdani társaiban viszont felébredt az irigység, s ezt követően meglehetősen elszaporodott az emlékiratírás az egykori fegyencek között. Charriére 1906-ban született Dél-Franciaországban. Húszéves korában került Párizsba, a Place Pigalle alvilági társadalmába. Lopott, betörésekben vett részt. A testét borító különféle tetoválások között, az ádámcsutkája alatt díszelgő lepkéről kapta az álnevét: Pillangó. Egy nap azután gyilkosság vádjával került a bíróság elé. írónk ma már azt állítja, hogy a vád hamis volt, másvalaki volt a gyilkos. Mindenesetre a bíróság életfogytiglani börtönbüntetésre ítélte, melyet Guyanában kellett letöltenie. Pillangó notórius szökevény volt. A tizedik alkalommal sikerült is megszöknie. Venezuela befogadta a majdani írót. Charriére Caracasban bárt nyitott, megnősült.

Harminc évig vezette a bárját Venezuelában, s mesélt a tüzes napról, a kígyókról, önmagáról és a szadista őrökről. Egy nap Párizsba is elért a híre, s a bárban megjelent Jean-Pierre Castelnau újságíró. Ő beszélte rá Pillangót, hogy írja meg a visszaemlékezéseit. Henri hatvan nap alatt teleírt tizenhárom vaskos füzetet. Castelnau megszerkesztette a kéziratot, reklámot csinált neki,és kiadót talált rá. A többit már tudjuk. Az egykori fegyenc emlékiratai aranybányának bizonyultak. Henri Charriére 1970-ben a hatóságok engedélyével visszatért Franciaországba, ahol szinte versengtek érte a párizsi felsőbb társaság tagjai. Nem sokkal ezután sorra jelentek meg az ellenkönyvek, melyek Pillangót hazudozással, a tények meghamisításával vádolták. Ezek a támadások azonban még jobban fellendítették könyve forgalmát, annak ellenére, hogy Charriére maga is bevallotta, helyenként kiszínezte a történetet.*

A komor este díszletei közt nem volt megnyugtató olvasmány Pillangó könyve. Realisztikus leírásai a fegyencekről, az őrökről, a szexuális eltévelyedésekről, a lealjasodásról, melybe az ember taszította az embert - teljesen érthetővé tették, miért igyekeztek mindenáron elhagyni azt a helyet a fegyencek, de az őrök is. Pillangó tizedszer is megkockáztatta a szökést. A barátjával vágott neki. Pillangónak sikerült. Barátja viszont elpusztult a part menti mocsárban.

Én csak néhány napot vártam a „szökésre”. Borzalmas volt az időjárás, ezért a szárazfölddel összeköttetést biztosító kis hajó nem vágott neki a tengernek. Az ilyen isten háta mögötti helyen, mint amilyen Guyana, senki sem becsüli az időt: sem a sajátját, sem a másét. Ha nincs összeköttetés a szigetekkel - akkor nincs, és ezzel kész. Kedvezőtlen az időjárás, tehát minden rendben van.

Elérkezett az én órám is, s vele a kis hajó, mely engem - gyakorlatilag végérvényesen - elvitt a hírhedt Ördögszigetről. Nem vittem magammal egyebet, mint a benyomásaimat, a sziget koronázatlan királynője, Joan által festett portrémat, s szégyen bevallani: Pillangó könyvét, melyet a szobámban találtam.

Illusztráció: Henri Charriere portréja

JANUSZ WOLNIEWICZ: Az Ucayali delfinjei (4)

Janusz Wolnie-

wicz lengyel újság-

író, utazó riporter a Gondolat kiadónál 1981-ben megjelent útleírásában Francia Guyanáról, a hírhedt Ördögszigetről ír. A korábbi részekben kezdeti benyomásait ismertette, illetve találkozását Pierre-el, a világítótorony őrével. Majd megismerkedett Joannal, az „Ördögsziget királynőjével”, aki Michel sörözőjében egykori fegyencek élettörténetével szórakoztatta a szerzőt.

- A hóhér is Kourouban lakott. Te jóban voltál vele, Michel. Mesélj róla. Johnt bizonyára érdekelni fogja.

- Giuseppe ? - fogott bele lustán Michel. - Igen, önként vállalta a hóhér tisztségét. Most azt állítja, hogy a kényelem és a pénz miatt tette. Valóban, az állam minden egyes guillotine-nal levágott fejért jutalmat adott. Giuseppe fura ember volt, most is az. A fegyencek iszonyúan féltek tőle. Gyűlölték. Giuseppe azzal dicsekedett, hogy tizenkét ítéletet hajtott végre. Az biztos, hogy rajongott a munkájáért. A börtönben egy különleges törvényszék működött. Bármely összetűzést vagy fegyelmezetlenséget halállal lehetett megtorolni. Minden a törvényszék elnökétől függött, egy Dakarból idekerült kapitánytól, aki a büntetőtelep rendjére felügyelő szenegáliak csoportjának parancsnoka is volt. Ha a törvényszék halálos ítéletet hozott, a végrehajtással mindaddig várni kellett, míg megérkezett a havonta egyszer közlekedő hajó Martinique szigetéről — s vagy kegyelmet hozott, vagy az ítélet megerősítését. . .

- A fegyenceknek sokféle engedményük volt - tért át más tárgyra Joan. - Büntetésük felének letöltése után pénzkereső munkát vállalhattak, segíthettek a hajók kirakodásánál. A büntetésük vége felé tartó raboknak engedélyezték a halászatot és horgászatot. Sokan azzal kerestek pénzt, hogy óriásteknősöket fogtak. A Maroni folyóban negyvenkilós példányokat is találtak. Most is akadnak még ekkorák, de már ritkán. Sok esetben csak ürügyül szolgált a vadászat: a háttérben leszámolás rejlett. Sok halálos „balesetnek" a bosszú volt az oka. A betegségek, a tűző nap, a balesetek évről évre elragadták a fegyencek nyolcvan százalékát. Mindenki a szökésről ábrándozott, mert tudták, hogy ebből a földi pokolból csak két út vezet ki: vagy a dzsungel, vagy a nyaktiló... Ide figyelj: Francia Guyanában él egy lengyel! Ne, ne, várj! Se a nevét, se a pontos címét nem tudom. El kellene menned Saint Laurent-ba, ott biztosan többet tudnak mondani róla. Mindössze háromszáz kilométer...

- Biztos vagy benne, hogy ilyen gyér adatok alapján megtalálom?

- Biztosan - szólt közbe Michel. - Nincs errefelé olyan sok európai ember. Én például Cayenne-ben szinte valamennyit ismerem. Ugyanígy van ez Saint Laurent-ban is. Igazán nem kockáztatsz semmit. Ha odamész, meg is találod.

- Jól van, de mondhatnátok róla valami közelebbit is?

- Hát. . . lengyel.. . régóta itt él... Ahá! Igen! Ez nagyon fontos! Most jutott eszembe: híres szakács az illető.

Lengyel. Szakács. Guyanában. Nem voltam elragadtatva az információtól. De ez is több a semminél. Lehet, hogy érdekes ember, lehet, hogy félnótás, egykori fegyenc. Úgy határoztam, függőben hagyom a dolgot.

- Először inkább Cayenne és Kourou környékén nézek szét. És ha marad elég időm és pénzem, akkor elutazom a Maroni folyóhoz is. Vezet oda valamiféle út?

- Hogyne. Autóbusszal is mehetsz, ha nincs annyi pénzed, hogy autót bérelj.

- Jól van, no. Ez már a barátunk gondja, Joan. Hagyjuk ezt a témát.

- Kapcsold be a tévét, hozom a vacsorát - rekesztette be a beszélgetést Michel.

Pompás volt a fűszeres mártásban tálalt languszta.

- Ma fogtam, egészen véletlenül - dicsekedett Michel.

Ugyanakkor a Cáyenne-ből közvetített tévéműsor csapnivalóan rossz volt. A mai civilizált ember számára megszokott mennyiségű hullát „tálalták" a vacsoránk mellé...

De megkönyörült rajtam az ég. A készülék iszonyút horkantott, s nyomban utána elhallgatott.

(Befejezése következik)

Illusztráció: a száműzött Dreyfus ezredes egykori hajléka az Ördögszigeten

JANUSZ WOLNIEWICZ: Az Ucayali delfinjei (3)

Janusz Wolniewicz lengyel újságíró, utazó riporter a Gondolat kiadónál 1981-ben megjelent útleírásában Francia Guyanáról, a hírhedt Ördögszigetről ír. A korábbi részekben kezdeti benyomásait ismertette, illetve találkozását Pierre-el, a világítótorony őrével. Majd megismerkedett Joannal, az „Ördögsziget királynőjével”, aki Michel sörözőjében egykori fegyencek élettörténetével szórakoztatta a szerzőt.

„Engem háromszor ítéltek börtönbüntetésre - kezdte el Joan Roger Dufey hajdani fegyenc történetét -, negyedszerre kétévi fegyházat szabtak ki rám, és életfogytiglan Guyanába száműztek. Az akkori törvény szerint, aki már háromszor volt büntetve, s azután a negyedik büntetését is leülte Franciaországban, életfogytiglan Guyanába került. Franciaország ezzel a módszerrel szabadult meg a számára kényelmetlen emberektől, így történt, hogy 1932-ben a hírhedt Martiniere fedélzetén találtam magam: ez a hajó szállította a fegyenceket Franciaországból Cayenne-be. Itt volt Henri Charriére is, régi montmartre-i ismerősöm.

Guyana földjére érkezve átirányítottak Saint Jeanba, ahol földmunkát kellett végeznem. Elméletben az életfogytiglanra ítélteknek nem kellett nehéz testi munkát végezniük. Csakhogy a börtönigazgatóság ezt a szabályt nem tartotta be. A transzport érkezésekor átvették a rabokat, azután oda küldték őket, ahová a kedvük tartotta. Természetesen nem éreztem jól magam, mivel addig még soha életemben nem dolgoztam. Ráadásul meggyötört a gyilkos éghajlat, az éhezés, a betegségek, a sárgaláz, az átkozott őrök. Szórakozásképp botozást rendeltek el, vagy unaloműzésből megölték a fegyencet. Szerencsére nem mindegyik volt ilyen. Elhatároztam, hogy amint lehet, megszököm. Nyolc ízben szöktem meg, de az őrök, akiket külön kiképeztek a szökevények felkutatására, mindannyiszor elfogtak. Minden szökést verés követett, tárgyalás, újabb ítélet.

Legutoljára a háború alatt szöktem meg, Franciaország bukása után. Pétain hatalomra jutását követően Guyana válaszút előtt állt. A kormányzó határozatlan volt, nem tudta, hogy a németek vagy De Gaulle oldalára álljon-e. Mivel a kormányzó nem tudott dönteni, az egyik guyanai földbirtokos, Chandon őrnagy titokban tudtunkra adta, szeretne egy kis különítményt toborozni, hogy De Gaulle-hoz csatlakozva Franciaország szabadságáért harcoljon. Azt mondta Chandon: szökjetek meg, Holland Guyanában (ma: Suriname) csatlakozzatok hozzám, majd együtt térünk vissza Franciaországba.

Tizennégyen szöktünk meg. Eközben a sziget kormányzója és a börtönigazgató Pétain mellett döntött, és embereit a keresésünkre küldte. Valamennyiünket vád alá helyeztek, és az államhatalom elleni összeesküvés címén három évi súlyosbított börtönre ítéltek. Egész száműzetésemből ez az időszak volt a legrettenetesebb. Szinte mindennap megöltek közülünk valakit, nem kaptunk enni, egyikünk sem nyomott negyven kilogrammnál többet. Ha valamelyik rab meghalt a cellában, társainak tilos volt az őrt szólítani, hogy vigyék ki a holttestet. Tilos volt szót váltani az őrökkel, s mindaddig együtt kellett lakni a holttesttel, míg valaki ki nem jött az igazgatóságtól. Ez olykor napokig is eltartott, vagy akár egy hétig is. Azután, hogy meggyőződjenek róla, hogy a halott valóban halott, a szemünk láttára eltörték a lábát. Egy nap már nem bírtam tovább, és elhatároztam, hogy őrültséget tettetek. Eltökéltem, hogy vagy öljenek meg engem is, vagy csukjanak a bolondokházába. Ez volt az egyetlen módja, hogy kijussak onnan. Sikerült: elmegyógyintézetbe kerültem. Franciaország felszabadulásával egy csapásra megváltozott minden. Mindazokat, akik csatlakozni akartak De Gaulle-hoz, szabadon bocsátották és rehabilitálták - hazatérhettek."

- Bravó, Joan, nagyon lebilincselő volt. Úgy hangzott, mintha mindezt te magad élted volna át.

- Ó, boy, hiszen Roger egészen a legutóbbi időkig Kourouban élt! Vagy hússzor hallottam tőle ezt a történetet! Csaknem szóról szóra megtanultam már. S mivel valaha színésznőnek készültem. . .

- Derék fickó volt - szólt közbe Michel. - Senki sem tudta olyan ügyesen kikészíteni a teknőst vagy halat fogni, mint Roger. .

- A hóhér is Kourouban lakott. Te jóban voltál vele, Michel. Mesélj róla. Johnt bizonyára érdekelni fogja.

- Giuseppe ? - fogott bele lustán Michel. - Igen, önként vállalta a hóhér tisztségét. Most azt állítja, hogy a kényelem és a pénz miatt tette. Valóban, az állam minden egyes guillotine-nal levágott fejért jutalmat adott.

(Folytatjuk)

Illusztráció: Indián lány * A szerző felvétele

JANUSZ WOLNIEWICZ: Az Ucayali delfinjei (2)

Tegnap elkezdtük Janusz Wolnie-

wicz lengyel újság-

író, utazó riporter-

nek a Gondo-

lat kiadónál 1981-ben megjelent útleírásának ismertetését Francia Guyanáról, a hírhedt Ördögszigetről. Korábban első benyomásait ismertette, illetve találkozását Pierre-el, a világítótorony őrével, aki ma már csak ötödmagával él a szigeten. A szerző érdeklődik:

- Nem egyhangú így az élet?

- Nekem ugyan nem, kérem, én úgy is megvagyok, ha egy hétig nem beszélek senkivel. Beérem egy kis sörrel, halat fogok, a nyaktiló pedig - itt elnevette magát — manapság már nem működik.

Pierre jó cimborának bizonyult. Még azt is megengedte, hogy felmásszak vele a világítótoronyba. A magas toronyból letekintve újra meggyőződhettem róla, hogy a szigetcsoport valóban nagyon miniatűr.

- Tudja, monsieur Polonais - mondta Pierre -, az itteni fegyencek nagyon sűrűn teletetováltatták magukat. Volt, aki mindenféle disznóságot íratott magára, akár egy klozett falára. Néhánynak meg olyan volt a bőre, mint egy síremlék. Én magam láttam egy pasast, akinek a hasán egy vérvörös kereszt díszelgett, a mellén ocsmányul pucér nő, a hátán kígyó és jókora betűkkel a felirat: „Nincs szerencsém", mellette: „Mama emlékére". Nincs egy éve, hogy halálra itta magát Cayenne-ben... De én csak beszélek, beszélek, pedig maga, monsieur Polonais (máig sem tudom, miért fosztott meg Pierre a keresztnevemtől és a vezetéknevemtől), bizonyára szeretne átlátogatni az Ördögszigetre?

- Szeretnék.

- Nos, rendben van, akkor menjünk.

A világítótorony csigalépcsőjén Pierre megajándékozott két pikáns történettel, miként szórakoztak a fegyenceket őrző tisztek feleségei a csinosabb rabokkal, akiket éppen a férjek vitték haza szolgának, a nehezebb munkák elvégzésére.

- A nehezebb munkák elvégzésére, jó, mi? - röhögött a világítótorony őre.

Egy kis csónakon keltünk át, mely feltehetően a sziget lakosainak közös tulajdona volt.

Az erős csónakmotor leküzdötte a szigetek közötti áramlást és örvényeket. Az Ördögsziget partjától nem messze a csónakunk mellett felbukkant egy kis teknős. Amilyen váratlanul felbukkant, olyan gyorsan el is tűnt.

A csónak nekiütődött a sziklás partnak.

- Ez itt szanatórium volt, nem fegyenctelep. Ennél jobban már csak a kórházban ment a fegyencek sora, de ahhoz valóban nagyon betegnek kellett lenni...

- Hány fegyenc volt egyszerre az Ördögszigeten?

- Legföljebb tizenkettő. Annyian, ahány házikó van. Nézze, monsieur Polonais, ez a hármas számot viselő, kőből épült villa Dreyfus kapitány háza volt. Minden a rendelkezésére állt: könyvek, virágok, nyugalom. . . Nem volt rosszabb dolga, mint most nekem. Egyre jobban bűzlő civilizációnk miatt egyszer majd súlyos összegekért bérlik ezeket a házikókat a milliomosok.

- Van valami abban, amit most mondott, Pierre. De gondolom, maga visszatér Európába.

- Nem! Az ördög vigye el, dehogy megyek vissza! - mondta hévvel, és elhallgatott.

Az alapjában véve ártatlan kérdés miatt hirtelen befejeződött a kirándulásunk. Pierre ez után a kitörés után szinte azonnal visszatuszkolt engem a csónakba. Még azt sem engedte meg, hogy bemenjek Dreyfus házába. (Alfréd Dreyfus (1859-1935) francia vezérkari tisztet a németek javára folytatott kémkedés hamis vádjával elítélték, és 1894-ben életfogytiglan Guyanába száműzték. Dreyfus ártatlanságának bebizonyítására és kiszabadítására széles körű haladó mozgalom indult Franciaországban, melynek eredményeként perújrafelvételt értek el. Dreyfust 1906-ban rehabilitálták.)

Visszafelé - míg vagy háromnegyed óra alatt körbehajóztuk a szigetet - már egyetlen szót sem tudtam kihúzni belőle. A Király-sziget partján kitett a csónakból, mogorván kezet nyújtott, és elhajózott. Hosszan néztem utána. A csónakban, élénken gesztikulálva, magában beszélt.

(...)

- Nos, hogy tetszik a szigetünk? - kérdezte Joan.

- Lenyűgöző, de nem tudom, itt maradnék-e hosszabb időre - mondtam vakmerően, annak ellenére, hogy Pierre-rel úgy megjártam.

- Én pedig igen! - vágta rá Joan, aki kihívásnak érezte a megjegyzésemet, — Itt nem kell törődnöm az emberek nyelvével, nem kell divatosan öltözködnöm, Sőt ha kedvem tartja, egyáltalán nem kell felöltöznöm. Csak volna elég festékem - merengett el hirtelen. — Én vagyok a sziget festő-krónikása. Kíváncsi vagy, milyen az orosz hajó - papíron?

Vele mentem. Kiderült, hogy Joan a templom közelében levő düledező házban él, egyetlen, úgy-ahogy lakhatóvá tett helyiségben, melyhez egy hatalmas veranda tartozik. Itt volt a műterme. A tetőn becsurgott az eső.

A lefestett Zubov olyan volt, „mintha élne". Egyébként sok hasonló képe volt: francia utasszállító, amerikai milliomos jachtja, floridai halászbárka, norvég lobogós sorhajó. ..

- Ülj le, John.

Leültem. Kiderült, hogy modellt ülök. Nem tartott sokáig. Mintegy húszperces hallgatás után el is készült a portré. Aláírás, dátum, Devil's Island. Ez a kép ma is a szobám falán függ, a guyanai lepkegyűjteményem mellett.

Ezután elmentünk Michelhez sörözni. Megint végighallgattam néhány hátborzongató történetet, a Második Este Elbeszéléseit...

(Folytatjuk)

Illusztráció: Joan Thompson, az „Ördögsziget királynője”, aki megfestette a szerző portréját * A szerző felvétele

JANUSZ WOLNIEWICZ: Az Ucayali delfinjei

Janusz Wolnie-

wicz lengyel újság-

író, utazó riporter. „Civil-

ben” az óceánra jogosító jachtkapitányi képesítése is van. Utazásai során gyakorlatilag bejárta az egész világot, sőt sok olyan helyre is eljutott, ahol előtte fehér ember nem nagyon járt. 1981-ben megjelent kötetében (Világjárók 131, Gondolat) Francia Guyanáról, a hírhedt Ördögszigetről ír, ahol valamikor Dreyfus kapitány, illetve a könyve által elhíresült Pillangó (Henri Charrier) raboskodtak. Innen két lengyel társával a perui kampa indiánok földjére repül, tutajon, repülőn, magas hegyi vasúton járja be a felfedezésre váró útvonalakat és tájakat.

Egy nap a szigeten

Korán volt, még nyolc óra sem lehetett. Élveztem a mediterrán jellegű, kellemes éghajlatot és az „expedíciót" az alig egy óra alatt körbejárható szigeten. Az aprócska szárazföld belsejének feltérképezése sem okozott nehézséget. A kis területhez képest meglepően sok épület állt itt valaha: a kormányzó terjedelmes háza, a kaszárnya (azaz jelenleg a szállodám), az őrök házai, a pékség, a kórház a patikával, s végül a vaskos fal a cellákkal, szűk udvarokkal, azaz a börtönépület, mely feltétele volt itt valamennyi létesítménynek, beleértve a temetőt is. Lassan, ráérősen kószáltam a szigeten. Az alumínium kupola s a közelben levő generátorállomás - már az űrtechnikával foglalkozó mérnökök munkája - szinte egybeolvadt a derék tengeri világítótoronnyal, melyet még a gályarabok építettek.

A két létesítmény között bájosan szálldos egy tarka lepkeraj. Köröskörül hibiszkuszbokrok. Szivárványosan zöld begyű, lila hasú kolibri lebeg mozdulatlanul a levegőben, egyméternyire az arcomtól. Ha nem pörögne szélsebesen a szárnya, olyan volna, mint egy felfüggesztett játékszer...

Könyörtelen a trópusi növényzet. Körülbelül húsz év alatt a lábszár vastagságú gyökerek szétvetették a tekintélyes építményeket. A bokrok, folyondárok szövevénye befonta a kőfalakat, elpusztította a tetőket, a padlózatot. Az erős rácsokat megette a rozsda. Ennek ellenére a fegyencek lakásának egy része sok helyütt épségben maradt, szinte eredeti formájában. Ezek a helyiségek, melyek közvetlenül a folyosóról vagy a mennyezeten levő nyíláson át kapták a fényt, nem voltak nagyobbak két négyzetméternél. A „legnagyszerűbb" időkben sem volt bennük egyéb a priccs puszta deszkáinál.

Nyomasztóak a Király-sziget romjai. Mélységes bánatot ébresztenek és töprengésre késztetnek. Akik nem ismerik a trópusi éghajlatot, azok is el tudják képzelni, milyen a harmincfokos hőség, függőágyban fekve, jegelt italt szürcsölgetve - de gondoljuk el, mit jelent ilyen hőségben követ fejteni, cipelni, egymásra rakosgatni a hatalmas tömböket, Az Üdvösségszigeteken dolgozó fegyenceket nem is annyira az éghajlat tizedelte - mely a sziget rossz hírneve ellenére egészen kellemes, s a tengeri szél hatására aránylag hűvösek az esték -, mint az állandó élelemhiány, mely lehetetlenné tette, hogy a nehéz fizikai munkát végző emberek szervezete regenerálódjon.

A masszív épületek több éven át épültek, sok ember fáradságával, gyilkos munka árán. A legrégibbek majdnem évszázadosak, s most lám, teljesen fölöslegessé váltak. A vaskos falmaradványok kimondottan nevetségesen festenek a burjánzó növényzetben...

Lefelé tartottam a fülledt sűrűségből a partra. Újra találkoztam a gondosan egymásra helyezett kőlapokkal vagy inkább sziklatömbökkel. A kőpart hullámtörőként is szolgált a sekély vízben. Nem fért hozzá kétség, hogy minden egyes gondosan megmunkált kőtömböt a hosszú éveken át itt robotoló emberek százainak verítéke öntözte. Mire volt jó mindez ?

Százméternyire sincs tőlem az Ördögsziget. Idillikusan fest: csupa pálmafa. A szoros vize szinte csábít a fürdésre. A nap csak fokozza ezt a vágyat.

A kőfallal védett medence vizébe ugrom. Gyönyörűséges érzés. Mégis, kínos gondolatok ébrednek bennem: teljesen egyedül vagyok, s ha mondjuk. . . egy cápa. . . Nincs, aki segíthetne rajtam.

- Monsieur, hej, monsieur!

Majdnem nyeltem a vízből. Kimásztam a partra. Megtermett férfi nyújtotta felém nagy kezét. Jóindulatú mosolya sehogy sem illett atléta termetéhez.

- A nevem Pierre, én vagyok a világítótorony őre. Maga az a lengyel, akiről tegnap Joan beszélt nekem? De ugyan ki más is lehetne? Mindössze öten vagyunk a szigeten - nevetett dörgő hangon.

- Mindössze?

- Úgy bizony, pompás kis szigetünknek pillanatnyilag ennyi az állandó lakosa. Joanon és rajtam kívül itt van még Jean, Marcel és Frank, ők őrzik azokat a szuperlétesítményeket...

(Folytatjuk)

Illusztráció: Egykori fogolykunyhó a hegyen * A szerző felvétele