KITTENBERGER KÁLMÁN: Két alig ismert afrikai vadról...

(Ezt az anyagot még akkortól őrzöm, amikor a Romá-

niai Magyar Szó Kalan-

dozó c. mellékletét szerkesztettem és szükségem volt autentikus, egzotikus anyagokra, mint amilyenek a minden nemzedékek által nagyra becsült Kittenberger Kálmán vadásztörténetei is. Most egy tartalékkönyvtárban fölfedeztem és ide iktatom mint kedves emléket.)

Közép-Afrika őserdői, beláthatatlan steppéi, megközelíthetetlen, lázt lehelő papyrus-mocsarai és ingoványai még sok fölfedezni való állatot rejtegetnek mélyükben, bár az utolsó két évtizedben sok addig ismeretlen nagy emlőst fedeztek fel, mint pl. a bongót, a kelet-afrikai gorillát, az óriás-disznót (Hylochoerus meinerzhageni) és a méltán nagy feltűnést keltő okapit (Okapia johnstoni).

Bongóról nem írok, mert annak csak nyomával találkoztam a ndaszekérai (a kelet-afrikai Nagyárok melletti) ősvadonban. Megjegyzem, hogy én erről a hatalmas erdei antilopról jóval fölfedezése előtt hallottam négerjeimtől. Kilima-Noljaro magas regióiban (3000 m magasban) ütöttem fel akkor (1904) tanyámat s innen indultam gyűjtögetni az erikazónára, mely egész 4000 m magasságig és azon felül terült el. E helyen beszélt nekem egy igen értelmes ndschagga vezetőm egy óriási, csíkolt és kurtalábú antilopról, mely az őserdő legnagyobb sűrűiben él és a szarva hasonlít a kuduéra. Azt is hozzáfűzte, hogy ilyen antilop bőréért - mely szerinte betegágyas asszonyok alá téve könnyű és fájdalomnélküli szülést okoz - a kiboschói szultán több tehenet volna hajlandó fizetni.

Én persze nem sokat adtam az egész dologra és nem mászkáltam a titokzatos antilop után, annál is inkább, mert csak akkoriban gyógyultam fel súlyos sebesülésből és azonkívül a steppéken szerzett láz is egyre jobban kínzott. A bongóval majdnem egy időben fedezték fel az óriási disznót (giant-hog) is. Ezt bár már a harmadik expedícióm alkalmával is láttam, de csak utolsó afrikai kirándulásomkor, 1914-ben ejtettem el egynéhányat belőlök.

1911-ben egy vadászó és állatfogó kiruccanásból igyekeztem vissza ruvana-steppei tanyámhoz. Utunk Ngare-Dowasch (Mara-folyó felső része) mellett haladt el. Igazi útról, de még négerek tiporta ösvényről sem lehetett szó ebben az ősvadonban, hol legfölebb csak wandoróbó nomádok kószáltak. Egy helyen, hol Ngare-Dowasch parti erdeje nagyon kiszélesedett, magam vettem át a teherhordó karaván vezetését és jól-rosszul próbáltunk átvergődni - felhasználva a vízilovak és bivalyok csapásait - a liánokkal átszőtt «várj egy kicsit» és más egyéb tüskékkel bőven «megáldott» buja sűrűségen keresztül.

Egyszerre megtorpanok. Lehajolok, hogy jobban szemügyre vegyem a tőlem alig 25 lépésnyire álló fekete tömeget, melyet én bivalyborjúnak gondoltam s azért természetesen nem is lőttem. De ebben a pillanatban az én fekete tömegem morgó röffenéssel elugrott és eltűnt. Odamenve a nyomaiból láttam, hogy disznó volt és pedig a sokat keresett óriás-disznó. Persze hiába volt minden. Hiába mentem a nyomán, hiába tanyáztam két napig azon a helyen, több óriás-disznót nem birtam megpillantani.

1913-ban Ugandában gyűjtve-vadászgatva egész évben nem birtam óriás-disznót látni. Wanyoró teherhordóim állítása szerint az ő országukban az óriás-disznó mit ők «cenké»-nek neveztek, nem ritka állat, és ebben igazat is kellett nekik adnom. 1914-ben Bugoma-őserdőben ütöttem fel tanyámat (sajnos, úgy látszik ez volt az én utolsó afrikai tanyám) és itt kikérdezve vezetőimet örömmel megállapíthattam, hogy a «cenke» nem oly ritka állat, mint azt az ember gondolta. Igaz, hogy a vadászata fáradságos a sötét őserdőkben és az őserdők elefántfűves szélein és tisztásain, de hát a vérbeli vadász és vizsgáló megbirkózik ezzel, és az sem tartja vissza, hogy e területek álomkórral fertőzöttek.

Azt is megállapítottam, hogya feketék leginkább fatörzekből összetákolt csapdákkal vadásszák az óriás-disznót, mi nekik kedves eledelük. Ilyen csapdát aztán sokat találtam az őserdőben és ezek a csapdák oly ügyesen voltak maszkírozva, hogy jó vezető nélkül igazán veszélyes lett volna az őserdőben mászkálni.

Június 14-én kora hajnalban a feketearcú csimpácok (Tschego) rikoltozásai vertek fel álmomból. Gyorsan magamra kapkodtam ruhámat és elindultam a hangzavar irányában, abban a reményben, hogy végre a szabad vadonban figyelhetem meg az emberszabású majmok legérdekesebbjeit. Sajnos, mire a tschegók koncertjének helyére értünk, azok már beváltottak az őserdő egy patakja által mocsarassá tett, vaddatolyával benőtt helyére, hol a követésüket nemsokára fel kellett hagyni. Úgy látszik a tschegók is, mint a gorillák, szeretik ezen mocsáros, buja aljakat, hol a friss pálmahajtásokkal delektálják magukat. Itt egy-két öreg hím tschegónak olyan hatalmas nagy nyomát találtam, hogy ha nem ismertem volna v. Wiese százados a tschegóról szóló leírásait, úgy a nyomokat gorillanyomoknak tartottam volna. (Meg kell jegyeznem, hogy Bugoma őserdőben leginkább az emberszabású majmok életmódjának tanulmányozása végett telepedtem le.)

Tanyánkhoz érve egy néger «nagyság» látogatását fogadtam, kivel embereim ellátása ügyében kellett tárgyalnom. Aztán csapdák felállításával bajlódtam, úgy hogy csak késő délután indultam egy kis őserdőben való csavargásra. Az őserdőkben aránylag nagyon kevés a vad. Egy-két fajta törpe antilop, az erdei antilop (bush-buck), disznók, bivaly és az elefánt voltak Bugoma őserdő lakói. Így bizony ritkán jutottak itt embereim vadhúshoz, annál is inkább, mert az engedélyezett bivalyokat már kilőttem. A jelzett őserdei sétától nem sokat reméltem, csak inkább szokásból mentem arra, hol az utóbb időkben több friss óriásdisznó-csapást láttam.

Amint így ballagunk az elefántok által taposott «cserészutakon», egyszerre ágtörés, fújás, csámcsogás hallik felém. Azonnal megálltunk és én mereven figyelve nézgelődtem a zaj irányában, mely egyre közelebb jött felénk. Végre feltűnt egy fekete folt mit azonnal célba vettem Mannlicher-Schoenaueremmel, és a lövés eldörrenése után már a végsőket rúgta az óriás-disznó. Mellette legelő párjára nem lőttem, hanem hagytam elrohanni, mi meg mentünk megszemlélni az én első «cenké»-met.

Itt elég hangosak voltak az én húsra éhes négerjeim és mégis egy kis idő múlva nagy zajjal felénk rohant a lelőtt kan kocája. Hogy miért tette?! Támadni akart?! Ki tudná megmondani?! Embereim unszolására rálőttem. A lövést nagy sivalkodással jelezte, de a nagy sűrűség miatt golyóm nem találta halálosan s így még egy golyót kellett beléküldenem.

Azonnal két embert küldtem tanyámhoz, hogy jöjjenek az összes emberek és a kocát (t. i. a húsát) hozzák haza. A kant födjék be, azért majd másnap jövünk. Annak t. i. a bőrét és csontvázát ki akartam preparálni a múzeum számára. Embereim csak késő éjjel tértek haza, mert mint mondták eltévedtek és nem a koca húsát, hanem a kant hozták el. Persze a kan bőrét így múzeumi célokra hasznavehetetlenné tették. El lehet képzelni, hogy mennyire dühöngtem, bár most utólag igen örülök, hogy így történt a dolog, mert máskülönben ez is az angolok prédája lett volna.

A lelőtt kan hatalmas példány volt, felaprózott húsát kilenc teherhordó birta csak ímmel-ámmal becipelni. Feje hasonlít a varacskos disznóéhoz, de a varacskok nem oly nagyok, mint annál. Az agyarok olyan formájúak mint a varacskos-disznóé, de nem oly hosszúak, bár sokkal vastagabbak. Színe teljesen fekete és nem oly csupasz, gyér szőrű, mint a varcskos-disznó. Feltűnő volt orrmányának óriási vastagsága.

Az óriás-disznó, mint később tapasztaltam nagyon szeret az őserdői patakok szakadékainak oduiba tanyázni. Ilyen helyeken találtam a legtöbb disznófogásra felállított csapdát is. Rendesen a kora reggeli órákban vagy később délután lehet őket az őserdő elefántfüves foltjain lövésre kapni. Az elefántfű friss sarja és egy óriási, articsókára (én elefánt-articsókának kereszteltem) emlékeztető kóró gyökere a legkedvesebb csemegéje. A bennszülöttek állítása szerint ültetvényeikben alig tesz kárt, ellentétben apró rokonaival a «bozóti disznó»-val (bush-pig), mely sok helyen az ültetvények alapítását majdnem lehetetlenné teszik.

Én úgy találtam, hogy a «cenke» nem támadó kedvű állat; én pl. egyszer vagy két óra hosszat voltam kénytelen egy sebzett óriás-disznót követni a leghihetetlenebb sűrűségben, hol mi is csak négykézláb csúszhattunk előre és gyakran közvetlen-közelünkben kecmergett el nagy morgással a sebzett, mégsem tanusított semmi támadó szándékot. Még akkor sem, mikor egy patak szakadékából már nem tudott kivackolódni. Itt kapta aztán a kegyelemlövést. Az óriás-disznó húsa egyébként sokkal jobb, mint a másik két afrikai disznóé.

*

A másik kevéssé ismert afrikai vad, amiről beszélni fogok a mocsári antilop, situtunga (Tragelaphus spekei) nem az újabban fölfedezett állatok közé tartozik, de azért nagyon kevés vadász van, ki ezt az érdekes vadat láthatta és még kevesebb, ki azt puskavégre is kapta. Rowland Ward az ő híres munkájában «Records of Big Game»-ben, úgy ír a situtungáról, hogy egy Selous-szabású vadász kitartása, fáradhatatlansága kell hozzá, hogy valaki ezen antilopot zsákmányolni tudja. (Selous, a régi jó idők legjobb afrikai vadásza agg korára beállott Német-Kelet-Afrika ellen induló erőkhöz, hogy a hősök-hősének, Lettow von Vorbecknek maroknyi serege ellen küzdjön. A háború vége felé ott érte őt a derék ellenség golyója… Szép volt élete, szép volt halála…)

A mocsári antilop vagy situtunga, mint neve is mutatja, az óriási papyrus-mocsarak lakója. Először Rhodesia mocsaraiban fedezték fel, később a Rikwa-tónál, Viktoria-Nyanzánál, Ugandában és a Nílus-forrásvidéki mocsarakban is. Ez az antilop az erdei antilopnak közeli rokona, szarva, bundája, alakja nagyon hasonló ahhoz, csakhogy sokkal nagyobb. Fekete, fehérhegyű szarva pl. majdnem olyan nagy, mint a kis-kudué. A bika és a nőstény között nagyság tekintetében igen nagy a különbség. Legkülönösebb rajta az óriási módon megnyúlt patája, mely az állatot képtelenné teszi, hogy száraz talajon gyorsan szaladni tudjon. Ezt a körülményt kihasználják a feketék, kik pl. Bukóba (Viktoria-Nyanza nyugati partján, a volt Német-kelet-Afrkában) környékén, mikor a száraz időszak a papyrus-mocsarakat felszikkassza és a papyruskóró már tüzet fog, azt felgyújtják és aztán kezdődnek a nagy situtunga-hajtások. A lándzsákkal fölfegyverzett hajtók, kik ismerik az ingoványok titkait és tudják, hogy milyen fűzsombékra kell lépniök, kötelesek kutyát is magukkal vinni. Aztán kezdődik a hajsza. A tűztől megkímélt papyrusz-sűrűk ilyenkor a situtunga tanyái, hol fejig a mocsárba temetve hűsöl egy-egy öreg bak vagy 2-3-as csapatokban a fiatal bakok és a suták.

Ha a situtungát a partra szorítják, úgy a szegény állatnak hamarosan vége. Ügyetlenül csetelve-botolva rohan hosszú patáival, de üldözői hamarosan utólérik és egy csomó lándzsától át meg átjárva rogy össze. Az így, feketék által elejtett situtungák szarvait láttam a német-kelet-afrikai vadászok gyűjteményeiben. A situtunga - mint az erdei antilopok minden tagja - elég bátor állat és megszorítva energikusan védekezik. Tekintve a terep nehézségét és az állat félelmetes szarvait, a situtunga nem is oly megvetendő ellenfél. Tudtommal ily hajtásokban több feketét halálra is sebzett; természetesen sokkal több azoknak az áldozatoknak a száma, kiket egy vigyázatlan lépés következtében örökre elnyelt az ingovány.

Én csak a utolsó (sajnos szomorú végű) expedícióm alkalmával láttam situtungát. 1914. januárjában Lugogó mocsarainál elefántokra vadásztam. A nyomok a túloldalra vezettek s így kénytelen-kelletlen átgázoltunk a Lugogó túlsó partjára. Kitűnő vezetőim tudták, hogy hová kell lépni, de mégis csiklandós dolog volt kilométernyi utakat tenni meg a minden lépésnél ingó-bingó, összenőtt, összefonódott, mocsári növényekből szőtt ingoványtakarón, mely alatt - ha a növényburok átszakad - a mélység és a biztos halál vár.

Túloldalra érve, míg embereim széjjeloszoltak és az elefántok nyomai után néztek, én a partokon mászkálva az ingoványt kémleltem át prizmás látcsövemmel. Persze nem is gondoltam situtungára, hanem a mocsarak madárkirálya, a papucscsőrű gólya (Balaeniceps rex) után nézgelődtem. (Papucscsőrű gólyákat később Kioga-tónál találtam fel. De arról majd később.) Egy termitadombra felkapaszkodva éppen idejében láttam meg, hogy egy sötétbarna állat egy papyrus-sűrűben eltűnik.

Én mindjárt sejtettem, hogy más nem lehetett, mint situtunga, mert más antilop ily messze nem megy be az ingoványba. Kérdeztem vezetőimet, hogy ott előfordul-e mocsári antilop? Azok azt feleték, hogy igen. De most, hogy lehet majd a papyrus-sűrűbe beváltót puskavégre kapni? A terepet figyelmesen áttanulmányozva egyhangúlag megállapítottuk, hogy csak hajtás vezethet eredményre. Időközben a közeli terepről egy csomó ember állt közénk, kik jó baksis és hús reményében vállalkoztak a hajtásra.

Bizony jajkeserves munka volt a csapáig való eljutás az imolygó ingoványon át. Összeesésig fáradt voltam már, mikor egy papyruszzsombék-szigeten jól fedett állást kaptam. A hajtók eközben, széllel számolva, megkezdték az előnyomulást. Persze a mezítlábos, lápot ismerő feketék, kik lándzsájukon kívül egy-egy hosszú rudat cipeltek vállukon, mely a növényburok átszakadásánál «mentőrúd» lett volna, sokkal könnyebben mozogtak a láp közepében, mint jómagam.

A hajtók lármája még nem ért el hozzám, de már a zsombéksziget engedni kezdett súlyom alatt. Már térden felül süllyedtem és kezdtem a hátam mögötti papyrust levágni, hogy majd a papyruskévékre állva várom a hajtást, mikor hozzám jutott a hajtók lármája és nemsokára zavaros kiabálás, melyből kihallatszott: «angalia bwana!» (Vigyázz uram!) Utána mindjárt csörtetést hallottam és a széthajló papyrusok közül nagy szökésekkel kirohant egy sötét tömeg, mely nagy ugrásokkal csörtetett a legközelebbi tűztől megkímélt papyrusfolt felé. A menekülő vadból csak néha-néha láttam valamit, mert a félig leégett papyrus és a sás teljesen fedték a rohanót. Nem volt mást mit tenem, mint egy reszkírozott lövést leadnom, akkor, mikor egy szökésnél legalább a szarvát tisztán láthattam. Tompa golyóbevágás a lövés eldurranása után; de a sebzett tovább rohant még, aztán egy sűrűhöz érve csakhamar elvesztettem szemem elől.

Lövésemre kiszállingóztak a papyrus-sűrűből embereim és velük együtt csakhamar a vérrel befecskendezett csapánál voltunk. A golyóm kissé hátrább csúszott, de azért majdnem biztosra vettem, hogy a sebzett vad megkerül. Igazam is volt! Vagy 60 lépésnyire a lövés helyétől már sebágyban feküdve találták embereim az öreg bakot, mely a közeledő embereim láttára fenyegető poziturába vágta magát. Tekintve a terep veszedelmes voltát, könnyen bajt okozhatott volna a megszorított sebzett vad, azért egy gyors kegyelemlövéssel végeztem vele.

Örömmel siettem ritka zsákmányomhoz, miközben egy vigyázatlan lépés majdnem vesztemre volt s csak a vezető gyors segítsége mentett meg az elsüllyedéstől. Ezután örömmel konstatálhattam, hogy a szarvak igen erősek. (Később a szarv mérésénél kitűnt, hogy az ugandai situtunga rekordját vagy 1/2 collal le is verte.) Legnagyobb nehézséget a lelőtt vad partraszállítása okozta, de azt is - ha nehezen is - megoldották embereim.

A rákövetkező napokat situtunga-vadászatra szántam és több hajtást is csináltunk e célból. Az eredmény elég szép volt, mert kilőttem a vadászjegyen engedélyezett négy darabot, melyek közül egy bakot és egy sutát kipreparálva a Magyar Nemzeti Múzeumnak küldtem, melyek több mással - hála - a háború előtt Budapestre érkeztek, különben, mint minden más dolgom, úgy azok s hadizsákmányul estek volna a «gentleman nation»-nak. (Ők hívják magukat úgy!)

1921 május

Illusztráció: Ez is Afrika...