Tegnap elkezdtük Janusz Wolnie-
wicz lengyel újság-
író, utazó riporter-
nek a Gondo-
lat kiadónál 1981-ben megjelent útleírásának ismertetését Francia Guyanáról, a hírhedt Ördögszigetről. Korábban első benyomásait ismertette, illetve találkozását Pierre-el, a világítótorony őrével, aki ma már csak ötödmagával él a szigeten. A szerző érdeklődik:
- Nem egyhangú így az élet?
- Nekem ugyan nem, kérem, én úgy is megvagyok, ha egy hétig nem beszélek senkivel. Beérem egy kis sörrel, halat fogok, a nyaktiló pedig - itt elnevette magát — manapság már nem működik.
Pierre jó cimborának bizonyult. Még azt is megengedte, hogy felmásszak vele a világítótoronyba. A magas toronyból letekintve újra meggyőződhettem róla, hogy a szigetcsoport valóban nagyon miniatűr.
- Tudja, monsieur Polonais - mondta Pierre -, az itteni fegyencek nagyon sűrűn teletetováltatták magukat. Volt, aki mindenféle disznóságot íratott magára, akár egy klozett falára. Néhánynak meg olyan volt a bőre, mint egy síremlék. Én magam láttam egy pasast, akinek a hasán egy vérvörös kereszt díszelgett, a mellén ocsmányul pucér nő, a hátán kígyó és jókora betűkkel a felirat: „Nincs szerencsém", mellette: „Mama emlékére". Nincs egy éve, hogy halálra itta magát Cayenne-ben... De én csak beszélek, beszélek, pedig maga, monsieur Polonais (máig sem tudom, miért fosztott meg Pierre a keresztnevemtől és a vezetéknevemtől), bizonyára szeretne átlátogatni az Ördögszigetre?
- Szeretnék.
- Nos, rendben van, akkor menjünk.
A világítótorony csigalépcsőjén Pierre megajándékozott két pikáns történettel, miként szórakoztak a fegyenceket őrző tisztek feleségei a csinosabb rabokkal, akiket éppen a férjek vitték haza szolgának, a nehezebb munkák elvégzésére.
- A nehezebb munkák elvégzésére, jó, mi? - röhögött a világítótorony őre.
Egy kis csónakon keltünk át, mely feltehetően a sziget lakosainak közös tulajdona volt.
Az erős csónakmotor leküzdötte a szigetek közötti áramlást és örvényeket. Az Ördögsziget partjától nem messze a csónakunk mellett felbukkant egy kis teknős. Amilyen váratlanul felbukkant, olyan gyorsan el is tűnt.
A csónak nekiütődött a sziklás partnak.
- Ez itt szanatórium volt, nem fegyenctelep. Ennél jobban már csak a kórházban ment a fegyencek sora, de ahhoz valóban nagyon betegnek kellett lenni...
- Hány fegyenc volt egyszerre az Ördögszigeten?
- Legföljebb tizenkettő. Annyian, ahány házikó van. Nézze, monsieur Polonais, ez a hármas számot viselő, kőből épült villa Dreyfus kapitány háza volt. Minden a rendelkezésére állt: könyvek, virágok, nyugalom. . . Nem volt rosszabb dolga, mint most nekem. Egyre jobban bűzlő civilizációnk miatt egyszer majd súlyos összegekért bérlik ezeket a házikókat a milliomosok.
- Van valami abban, amit most mondott, Pierre. De gondolom, maga visszatér Európába.
- Nem! Az ördög vigye el, dehogy megyek vissza! - mondta hévvel, és elhallgatott.
Az alapjában véve ártatlan kérdés miatt hirtelen befejeződött a kirándulásunk. Pierre ez után a kitörés után szinte azonnal visszatuszkolt engem a csónakba. Még azt sem engedte meg, hogy bemenjek Dreyfus házába. (Alfréd Dreyfus (1859-1935) francia vezérkari tisztet a németek javára folytatott kémkedés hamis vádjával elítélték, és 1894-ben életfogytiglan Guyanába száműzték. Dreyfus ártatlanságának bebizonyítására és kiszabadítására széles körű haladó mozgalom indult Franciaországban, melynek eredményeként perújrafelvételt értek el. Dreyfust 1906-ban rehabilitálták.)
Visszafelé - míg vagy háromnegyed óra alatt körbehajóztuk a szigetet - már egyetlen szót sem tudtam kihúzni belőle. A Király-sziget partján kitett a csónakból, mogorván kezet nyújtott, és elhajózott. Hosszan néztem utána. A csónakban, élénken gesztikulálva, magában beszélt.
(...)
- Nos, hogy tetszik a szigetünk? - kérdezte Joan.
- Lenyűgöző, de nem tudom, itt maradnék-e hosszabb időre - mondtam vakmerően, annak ellenére, hogy Pierre-rel úgy megjártam.
- Én pedig igen! - vágta rá Joan, aki kihívásnak érezte a megjegyzésemet, — Itt nem kell törődnöm az emberek nyelvével, nem kell divatosan öltözködnöm, Sőt ha kedvem tartja, egyáltalán nem kell felöltöznöm. Csak volna elég festékem - merengett el hirtelen. — Én vagyok a sziget festő-krónikása. Kíváncsi vagy, milyen az orosz hajó - papíron?
Vele mentem. Kiderült, hogy Joan a templom közelében levő düledező házban él, egyetlen, úgy-ahogy lakhatóvá tett helyiségben, melyhez egy hatalmas veranda tartozik. Itt volt a műterme. A tetőn becsurgott az eső.
A lefestett Zubov olyan volt, „mintha élne". Egyébként sok hasonló képe volt: francia utasszállító, amerikai milliomos jachtja, floridai halászbárka, norvég lobogós sorhajó. ..
- Ülj le, John.
Leültem. Kiderült, hogy modellt ülök. Nem tartott sokáig. Mintegy húszperces hallgatás után el is készült a portré. Aláírás, dátum, Devil's Island. Ez a kép ma is a szobám falán függ, a guyanai lepkegyűjteményem mellett.
Ezután elmentünk Michelhez sörözni. Megint végighallgattam néhány hátborzongató történetet, a Második Este Elbeszéléseit...
(Folytatjuk)
Illusztráció: Joan Thompson, az „Ördögsziget királynője”, aki megfestette a szerző portréját * A szerző felvétele
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése