Előzmények: Amundsen, a jeles norvég sarkkutató 1925 tavaszán sikertelen repülős expedíciót hajtott végre az Északi Sarkvidéken, majd arra gondolt, hogy léghajóval sikeresebbek lehetnek. Segítségért 1926-ban Umberto Nobiléhez, az olasz léghajótervezőhöz fordult. Számos szervezési zűrzavar és machináció után az indulásra is sor került. Útjukon egyre inkább kiütköztek a mostoha körülmények... Nobile a fedélzeti naplója alapján rekonstruálta később a történteket.
A köd egy óra tíz percen át nagyon sűrű volt, de 22.30 felé csökkent, úgyhogy homályosan ugyan, de láttuk a jégmezőt. Nemsokára teljesen felszállt a köd. Az ég ismét beborult, a táj hirtelen szomorú és ünnepélyes képet öltött. Csak a nap képes rá, hogy még az élettelen tárgyakat is élővé varázsolja; de most magas felhők mögé rejtőzött, s hiánya még jobban elmélyítette a mindent beburkoló halálos csöndet... Hétszáznyolcvan méteren voltunk, de fokozatosan szálltunk lefelé. Attól kezdve, hogy a felhők közt láthatóvá vált a nap, Riiser-Larsen az ablakhoz dőlve, szextánssal a kezében, folyamatos méréseket végzett. 1 óra 30 perckor felkiáltott: „Megérkeztünk az Északi-sarkra!" Tovább ereszkedtünk lefelé, körülbelül kétszáz méterre. Lelassítottam a két motort, ütemük csökkent, s a nagy jégsíkság csöndje így még mélyebbé vált. Ebben a csöndben ünnepélyesen jégre bocsátottuk zászlóinkat: a norvég, az amerikai és az olasz felségjelet.
Honfitársaim megindultan figyelték a látványt. Egyikük, Alessandrini néhány perccel később ragyogó arccal azt mondta nekem: „A mienk volt a legszebb." A szertartás végeztével öröm és büszkeség töltött el. Kiadtam a parancsot a sebesség fokozására, s a léghajó Alaszka partjainak fordult.
(Tovább, az útinaplóból:) „Néhány órája kék az ég. A léghajó majdnem teljesen egyensúlyban van." De kilenc órakor, amikor a 85. szélességi fok közelében jártunk, ismét sűrű köd ereszkedett le... A ködben a léghajó oldalait ismét megtámadta a jég.
Ez okozta az első kárt; 13.40 táján, amikor körülbelül a sarktól 100 km-re, a 83. szélességi fokon voltunk. Robbanásszerű, baljóslatú zajt hallottunk. Mivel azt gondoltam, hogy a rádió keresztantennájának egyik szára tört el, leállíttattam a berendezést, hiszen úgyis feleslegesen működött. Marconi-készülékünk már órák óta süket volt. De a keresztantennának semmi baja nem történt. Kicsit később jelentették, hogy az Arduino irányította jobb oldali motor légcsavarja egy jégdarabot hajított ki, s ez kilyukasztotta a hajófenék fémszerkezetének (ezt nevezzük gerendázatnak) burkolatát. Leállíttattam a motort, hogy ellenőrizzem, nem képződött-e jég a légcsavaron. Egy kevés volt is rajta.
...A 15.37-es bejegyzésnél ez áll: „Úgy tűnik, hogy a léghajó statikus egyensúlya rendben van. Már harminc órája repülünk, és közel két és fél tonna benzint meg olajat használtunk el, de még nem kellett gázt kiengednünk!" Így hát nagyon elnehezedtünk, ami kétségtelenül a jégképződés következménye volt, de mivel már kikerültünk a ködtakaróból, nem kellett attól tartanunk, hogy ez folytatódik, s leszállásra kényszerülünk. Azok a jégdarabok viszont, amelyek nagy erővel ütődtek a hajófenéknek, s amelyeket a légcsavarok parittyaként lőttek ki, sok gondot okoztak. Átlyukaszthatták a gázkamra falait, s így helyrehozhatatlan hidrogénveszteséget okozhattak volna. De szerencsére ez ideig csak a légkamrát érték.
Néhány, viszonylag nyugalmas óra következett. Időnként ugyan hallható volt az a baljós ropogás, amely a szakadásokat kísérte, de ez nem járt súlyos következményekkel... A hang eredete már világos volt: a léghajó különböző részein képződött jég a szél hatására a szilánk kilyukaszthatja a gázkamra külső falát. A veszély különösen a két szélső légcsavart fenyegette; a középső a jéghullástól jobban meg volt védve. Ezért később úgy döntöttem, hogy mindhárom motort járatom, a középsőt az eddigi sebességgel, a szélsőkét viszont csökkentem, s így a hajtóerő kisebb lesz.
A 80. és 79. fok között szétnyílt a köd, s megpillantottuk a befagyott tengert. Nyolcszáz méter magasan repültünk. Megmértük a szélretartást: 13 fok bal felé. Tehát úgy tűnt, a szél iránya megváltozott, de a légmozgás ugyanakkor meg is erősödött.
A nyugalom rövid idejét arra használtam, hogy szétnézzek magam körül. Már harminckét és fél órája repültünk. A kabin rendkívül piszkos volt. Leverő látványt nyújtott a padlón összegyűlt több tucatnyi termosz a mellett a szekrényke mellett, ahol a navigációs térképeket és könyveket tartottam: egyik-másik üres volt, néhány feldőlt, illetve eltört. Mindenfelé kávé- és teapocsolyák, szétszóródott élelmiszer-maradékok. A piszkos háttér kiemelte Amundsen festőiségét: óriási lábával, fűvel bélelt lábbelijével, vízhatlan lábszárvédőben és fehér-piros kesztyűben ellenállhatatlan jelenség volt.
Biztosak lehettünk, hogy a pólus és Alaszka északi partjai között nem volt nagy kiterjedésű szárazföld.
(Befejezése következik)
Illusztráció: A Norgét heves szélben rángatták ki a hangárból. Útközben a szél és a fagy fenyegette biztonságát
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése