Előzmények: Amundsen, a jeles norvég sarkkutató 1925 tavaszán sikertelen repülős expedíciót hajtott végre az Északi Sarkvidéken, majd arra gondolt, hogy léghajóval sikeresebbek lehetnek. Segítségért 1926-ban Umberto Nobiléhez, az olasz léghajótervezőhöz fordult. Számos szervezési zűrzavar és machináció után az indulásra is sor került. Útjukon egyre inkább kiütköztek a mostoha körülmények... Nobile a fedélzeti naplója alapján rekonstruálta később a történteket, amely szerencsés hazatéréssel végződött.
Most már közel lehettünk úticélunkhoz, Alaszka északi partjához.
Mindenki aggódva várta a szárazföld felbukkanását. Amikor végre 6.45-kor az útiránnyal foglalkozó tiszt, aki a látóhatárt kémlelte, felkiáltott: „Föld a hajóorrtól jobbra", mindenki örömet és megindultságot érzett.
Kihajoltam. Arcomba metsző hideg szél vágott, de kellemesnek éreztem. Szétnéztem. Az orrnál, messze jobbra, gyöngyházszürke dombok körvonala rajzolódott az égre.
Fél órával később a fölött a víztükör fölött keltünk át, amely a „pack"-ot elválasztja a föld jegétől, és a sík, minden domborulat nélküli parthoz értünk. Nem jöttünk volna rá, hogy szárazföld fölött repülünk, ha az egységes, tömör jégtakaró, amely annyira elüt a tenger jegétől, és a felbukkanó feketés sziklák ezt nem jelzik.
A part fölé érve délnyugati irányban folytattuk utunkat, hogy felismerjünk néhányat a kis falvakból, amelyek a Colville folyó és a Lisburne-fok között szétszóródva összesen hatszáznegyven eszkimónak és tizenöt-húsz fehér embernek adnak szállást.
8.20-kor pillantottuk meg az első eszkimókat. Alacsonyan, kétszázkétszázötven méteren repültünk, és jól láttuk őket. Öten vagy hatan voltak, s felemelt fejjel, a rémülettől kővé dermedve figyeltek minket.
Néhány perccel később, 8.40-kor azonosítani tudtuk Wainwrightot: rénszarvas-tenyészet, barakkok, piros tetejű házacska (az iskola) és néhány eszkimó. Alaszka partját tehát körülbelül tíz kilométerre a 71. szélességi foktól délre, hozzávetőleg félúton a Barrow-fok és Wainwright között léptük át.
8.40-kor keresztülrepültünk Wainwrighton. A partvonalat követtük, Icy Cape irányában, hogy eljussunk Pointe-Hope-ig, s onnan jobbra, Nome felé térhessünk, átvágva a Kotzebue-öblön és a Seward-félsziget dombjai fölött. Ezt az útvonalat követve Nome-ig csak nyolcszáz kilométert kellett megtennünk, ami tízórás repülést jelentett, de benzinünk negyven órához is elég lett volna.
Wainwright után a tájékot már nem jellemezte a sarkvidék nagyszerűsége és végtelensége. Szomorú és vigasztalan volt…
A bonyodalmas utolsó repülési szakasz a két előző nap szakadatlan virrasztásától kifáradt legénységre köszöntött. Az utolsó hetvenhat órában legfeljebb egy-két órát pihentem, és az ébrenlétet még keservesebbé tette a sűrű köd, a jéglövedékek és az általuk okozott károk. De amikor Alaszka partjához értünk, enyhültek a gondok és az idegfeszültség. Igaz, mindig a leszállás nehézségei és ismeretlen körülményei jártak a fejemben, de mivel - számításom szerint - még tizenkét óránk volt hátra addig, némi pihenést engedélyeztem magamnak… A köd annyira beburkolt minket, hogy a partvonalat követve a Lisburne-foknak indultunk. Amikor kitisztult a levegő, ismét eltűnt a jéggel borított tenger. Egyenetlen terep fölött szálltunk; balra hegyek sorakoztak, amelyeket úgy ezerméteresre becsültem, de lehet, hogy még magasabbak voltak. Egy befagyott folyóval találkoztunk: útirányát követve akartunk a parthoz jutni. Hirtelen, 14 óra felé, ismét ködbe kerültünk. Nem mertem tovább emelkedni, mivel attól féltem, hogyha gázt engedek ki a szelepeken, ismét jég képződhet, és az meggátolhatja elzárásukat. Egy végtelennek tűnő órán át vakon navigáltunk. Aztán csökkent a köd, és megint előbukkant a nap. Megláttuk a befagyott tengert. … Senki sem tudta, pontosan hol, de biztosan közelebb az ázsiai, mint az amerikai kontinenshez. Vissza kellett fordulnunk, hogy ismét megtaláljuk Alaszka partját, s azt követve Nome-ba jussunk.
Alacsonyan repültünk, hogy a ködtakaró alatt maradjunk. A rendkívül szabálytalan talaj miatt a navigáció nagyon kockázatos volt. Ismét a magassági kormányhoz telepedtem. Manőverezés közben az ablakon kitekintve feszülten figyeltem, nehogy túl későn vegyem észre a ködből előbukkanó magaslatokat. Néha olyan közel jártunk a földhöz, hogy a rádióantenna legalább kétszer nekiütődött, és eltört.
Egyre fáradtabb lettem. Egyetlen pillanatom sem volt ahhoz, hogy leüljek, és pihenjek egy kicsit. Néha úgy éreztem, nem bírom tovább, s magam sem tudom, hogy győzniakarásom hogyan lett úrrá fizikai kimerültségemen; nyitott szemmel és éberen továbbra is a helyemen maradtam, mintha odaszegeztek volna. Éppen el-szundítottam volna, amikor Riiser-Larsen azzal jött hozzám: „Közeledünk. Fél óra múlva Nome-ban leszünk."
Hideg volt. A fülke elejére mentem, hogy megnézzem a műszereket és ellenőrizzem a léghajó egyensúlyi helyzetét, majd kihajoltam. Alattunk komoran tajtékzott a viharos tenger. A fakószürke eget észak felől közeledő fekete felhők barázdálták. Időnként havazott. A léghajó a szélrohamok ostorcsapásaitól jobbra-balra dőlt és bukdácsolt.
Nome-ban vártak minket. A Király-öbölből személyesen táviratoztattam, hogy az emberek felkészüljenek. De az erős szél és a gyakorlatlan személyzet a manővert veszélyessé tette.
Jéggel borított tenger fölött jártunk, néhány kilométernyire a falutól. A léghajót a széliránnyal szembe állítottam, s újra lelassítottam a motorokat. Folytatódott a lassú leszállás. „Ereszd el a zsákot!" A zsák leszállt, és harminc-negyven méterre a léghajó alatt állt meg. Észrevettem, hogy lenn hét-nyolc ember álldogál; feléjük kormányoztam. Ereszkedtünk lefelé; láttam, hogy a zsák megérinti a földet, a horgony a jégen csúszik. Az emberek megragadták a kábelt. Utasítást adtam a „gázhúzáshoz"*. Az elnehezült léghajó leszállt. „Vigyázat! Ütközés-!" - de a rázkódás erejét a parancsnoki fülke alatti gumiabroncs meglehetősen csökkentette. Ismét néhány méternyire emelkedtünk. „Még gázt!" — kiáltottam. Néhány pillanattal később újra érintettük a jeges talajt - most már véglegesen.
A léghajótest hullámzani kezdett, majd egyszerre bal oldalára fordult - méghozzá olyan hirtelen, hogy a fémváz kishíján levert a lábamról.
Körülnéztem. A fáradt, zilált külsejű Alessandrini, Arduino, Caratti, Pomella, Cecioni könnyezett az örömtől. Amundsen, Ellsworth és még néhányan a falucska faházai felé indultak…
Valamennyien sértetlenek voltunk, de hajónk élettelenül terült el a fehér havon…
Illusztráció: Amundsen a sarkvidéken (Király sziget, 1925) * Korabeli fotó
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése