PENGŐ ZOLTÁN: Gyalogúton Zanglába (5)

28. nap – szeptember 28.

Szelfi, egyenruhásokkal

Törökországban vagyok. Isztambulba gyorsforgalmi út, illetve autópálya is vezet a határtól, én azonban mellékutak mentén haladok, falvakat, kisvárosokat szelek át. Az eddigi tapasztalataim a törökökkel kapcsolatban roppant pozitívak, az emberek érdeklődőek, aktívan segítőkészek, ha tanácstalannak tűnök, kérés nélkül is odalépnek hozzám, próbálnak útba igazítani.
Egy számomra megjegyezhetetlen nevű városkában egy kék egyenruhás férfitől, gondolom rendőrtől, érdeklődtem következő úticélomról. Tört angolsággal kikérdezett, ki vagyok, honnan jöttem, hová tartok, miért épp oda, aztán betessékelt egy autóba, ahova egy kollégája, majd pedig egy civil is beszállt. Egyenruhásokat nemigen utasít vissza az ember, főleg egy EU-n kívüli országban, ahol ráadásul kommunikációs nehézségei vannak. Nem tudtam, hová tartunk, nem is firtattam, útközben közvetlen stílusban kérdésekkel bombáztak, be is mutatkoztunk. Vagy tíz perc múlva megálltunk egy műút szélén, mondták, innen már folytathatom az utamat gyalog, egyenesen előre. Ragaszkodtak hozzá, hogy elválás előtt csináljunk néhány szelfit.
Egy másik faluban teára invitált meg egy helybéli, aki 15 évet dolgozott Németországban, beszéli a nyelvet, sajnos én nem, valamicskét értek, de csak néhány tőmondatot vagyok képes elgügyögni. Isztambulban első dolgom lesz venni egy nyelvkönyvet, két hónapnál többet fogok eltölteni Törökországban, hasznos lenne érteni kicsit a nyelvet.

31. nap – október 1.

Tegnap volt pont egy hónapja, hogy elindultam. 
Elhagytam Szilivri városát, innen már karnyújtásnyira vannak Isztambul elővárosai. Tegnap 34 kilométert tettem meg, s az erőfeszítésnek, ami egyébként nem is volt túl nagy, megvolt a jutalma, mivel este a Márvány tengerben fürödtem, az éjszakát pedig a partján töltöttem. A díszlet igazán romantikus volt és stílszerű, a távolból már látszottak a megalopolisz fényei, a víztükörre pedig ez esetben akár török félholdnak is nevezhető holdsarló fénye esett. 
Isztambuli házigazdám Ahmet lesz, aki Kelet-kutató, s ámulatomra magyarul szólt bele a telefonba. Szinte mindenki, aki a hogylétemről érdeklődik, először a lábam állapotára kérdez rá. Ezidáig a lábaim okozták a legkevesebb gondot. Bár logikusnak tűnne, hogy egy ilyen jellegű utazásnál a gyaloglás legyen az első számú nehézség, az én tapasztalatom nem ez. Mióta ismét egyedül vagyok, stabilan és bőven napi 30 km felett teljesítek, s nem érzem hullafáradtnak magam. 
Fő problémaként a szálláskeresést élem meg, ha ez, illetve a vele járó stressz nem lenne, a gyaloglás szinte szórakozás volna. A második számú, folyamatos gond az ingyenes internet becserkészése, ami itt lényegesen nehezebb, mint odahaza. Romániában alig akad olyan lepukkant lebuj, ahol ne lenne wifi, Törökországban ellenben nem így van, még a nagy kőolajipari cégek kútjainál sincs mindenhol, ahol pedig van, lehet, hogy nem lehet tölteni a laptopot, mert nincs konnektor, az enyém pedig hamar lemerül. Nem egyszer történt már meg, hogy nem ültem be a fantasztikus illatokkal csalogató, olcsó kifőzdébe, hanem drágább éttermet kerestem, s nem flancolásból, hanem az internet miatt. 
Apropó, egyedüllét. Egyelőre nem szenvedek a magánytól, de egyértelmű, hogy kettesben menni jobb. Vannak barátok, ismerősök, akik kacérkodnak a gondolattal, hogy rövidebb szakaszokra csatlakozzanak hozzám, de a lehetőség mindenki számára adott, aki nem retten vissza egy kis gyaloglástól. Az alaptermészetem introvertált, de azt hiszem, hogy néhány napra elfogadható útitárs vagyok. Hosszú még az út, aki késztetést érez, ne szégyenlősködjön.

32. nap – október 2.

Bazárban

Isztambul előkelő helyen állt a bakancslistámon, az elmúlt napokban az volt a számomra, mint a hetek óta a sivatagban baktató tevének a vízben bővelkedő oázis. Bár a szultánok egykori székvárosáról az ember leginkább a bazárra, mecsetekre és keleties pompájú palotákra asszociál, nekem először egy felhőkarcoló-erdőt mutatott meg magából. Isztambul a tömény, sokrétegű történelmi múlt és a modernitás varázslatos keveréke.
A hozzávetőleg 20 millió lakosú világváros elképesztően fejlett közúti infrastruktúrával rendelkezik, a tömegközlekedése bámulatosan jól működik, a helyi közszállítás járműparkja messze felülmúlja nem hogy Bukarestét, de Budapestét is. Felemás érzés ezt leírnom, de a nyilvános helyen való viselkedés tekintetében az isztambuliak, legalábbis eddigi tapasztalataim szerint, felülmúlják az erdélyieket, maximálisan civilizáltak.
Csúcsidőben vettem igénybe a tömegközlekedést, de tülekedést, magának könyökölve utat törő embert nem láttam, az utazóközönség tudomásul veszi, hogy tele a busz, nem próbál meg minden áron beszuszakolódni a járműbe. Ez az attitűd természetesen nem a génekből fakad, hanem abból a bizonyosságból, hogy 2 perc múlva jön a következő autóbusz. És tényleg jön.
Ma jártam a bazárban, nem adnám oda 100 plázáért. Utóbbi elszívja az energiámat, háromnegyed óra benne jobban kifáraszt, mint másfél óra gyaloglás 15 kilós zsákkal a hátamon. A bazárnak ellenben lelke van, hangulata, illata. Hallottam korábban a bazári árusok rámenősségéről, ebből én semmit nem tapasztaltam, pedig már vége a turisztikai csúcsszezonnak. Persze, lehet, a bazárosok kitűnő emberismerők, messziről látták rajtam, semmi esélyük rá, hogy nekem bármit is eladjanak.

(Folytatjuk)