PENGŐ ZOLTÁN: Gyalogúton Zanglába (4)

23. nap – szeptember 23.

Találkozás egy ecskenyájjal

Túl vagyok a 800 ezredik lépésen, megérkeztünk Burgaszba, a tengerpartra.
Egy ideje egyfajta stabilitás állt be a fizikai és a lelkiállapotomban. Előbbi távolról sem jelenti azt, hogy nem fáradok el, olyan lettem, mintha Duracell elemmel működnék, utóbbi pedig, hogy nem kavar fel semmi, folyamatosan a rendíthetetlen egykedvűség állapotában időzöm. A stabilitás abban áll, hogy többé-kevésbé megszűnt a jó és a rossz napok ritmikus váltakozása, egy ideje nincsenek már olyan reggelek, amikor előre érzem, hogy aznap keményen meg kell küzdenem minden kilométerrel, rámnehezedik a testi és a lelki fáradtság. 
A változás azon a napon állt be, mikor elhagytuk Ruszét. Az első órák nehezek voltak, szenvedés volt a gyaloglás, s amikor felhívott egy kolozsvári rádiós kolléga, hogy interjút készítsen velem, úgy éreztem, annyira kell ez most nekem, mint ablakosnak a hanyattesés. Javasoltam, hogy halasszuk el, de aztán, főleg mivel előre megbeszélt interjúról volt szó, ráálltam. A beszélgetés alatt is haladtunk, izzadtam, mint egy igavonó barom, egyszer még el is estem, miközben egy meredek falú árkon keltem át. Adott pillanatban arra eszméltem, hogy élvezem a beszélgetést, a gyaloglásból adódó zavaró körülmények pedig már nem is zavarnak. 
Miután elköszöntünk, meglepődve állapítottam meg, hogy energikusnak érzem magam, nyoma sincs a korábbi törődöttségnek, s ez az állapot enyhe ingadozásokkal azóta is tart. Többen, akik végigjárták a Camino zarándokutat, mesélték, hogy kb. két hétbe telik, amíg a gyaloglás gyötrelme megszűnik, a mindennapi táv teljesítése különösebb nehézség nélküli rutinná válik. Úgy tűnik, valóban így van. 

25. nap – szeptember 25.

Ismét egyedül vagyok, a barátom tegnap reggel hazautazott. Délnek tartok, a tengerparttal párhuzamosan, a török határ felé. Burgaszban támadás áldozata voltam, a támadó egy sirály volt. A városközpontban sétáltam, amikor hirtelen éreztem, hogy van valami a fejemen, a következő pillanatban pedig a rámtelepedő, kisebbfajta lúd méretű sirály már ki is csípett egy adag, zöldséggel vegyes húst a shaormámból, majd pedig szedegetni kezdte a földről. 
Egy szempillantás alatt játszódott le az egész, ha félnék a sirályoktól, akkor sem lett volna időm megijedni. Eddig is tudtam, hogy a sirály opportunista madár, a könnyű táplálékforrás miatt telepedett meg egy sor erdélyi városban, azt azonban, hogy ennyire nem tart az emberektől, nem feltételeztem. 
Burgaszban meghívott ebédelni egy holland hölgy, Foka, aki a németalföldi protestáns egyház misszionáriusaként dolgozik Bulgáriában. Egy évig a kolozsvári teológia vendéghallgatója, később oktatója volt, akcentussal, de választékosan beszéli a nyelvünket, jó pár született magyart lepipálna a szókincsével. Az elmúlt éjszakát a bolgár tengerpart egyik gyöngyszemének számító Szozopolban töltöttem, egy szélvédett öbölben húztam fel a sátram, közvetlenül a vízparton. A hullámok csobogása jó altató, s az sem utolsó, amikor sirályok vijjogására ébred az ember.

27. nap – szeptember 27.

Örülhettek a bolgár gazdák, tekintélyes mennyiségű csapadék hullott az elmúlt napokban az ország dél-keleti vidékére. Én kevésbé örültem, hiszen a Szozopol és Carevo között útszakaszon szinte egész nap áztam. Szerencsére az eső nem járt lehűléssel, a 20 fok körüli hőmérséklet pedig ideális a gyalogláshoz. Másfél napja, mióta elhagytam Carevót, folyamatosan erdős vidéken haladok, az út szálfák árnyékában kanyarog. A forgalom roppant gyér, madárdalt sokkal többet hallok, mint motorzúgást. Tegnap, napnyugta után farkasüvöltéshez hasonló hangra figyeltem fel, aranysakálok kórusa volt. Egy nappal korábban láttam egyet az útpadkán, autó ütötte el.  Közepes kutya méretű, vöröses szőrű állatok, egy falkával szemben Chuck Norrisnak sem lenne esélye. Szerencsémre az emberre nem jelentenek veszélyt, kerülik a találkozást, érthető módon, mivel vadásszák őket. 
Az elmúlt éjszakát, életemben először egy kávézóban töltöttem, az asztalok közé fektettem le a felfújhatós matracomat. Gramatikovo faluban a Diána nevű szerény kávéházba húzódtam be a szakadó eső elől. A lokálban már csak a tulajdonos családja falatozott. A lánya szerencsére tudott angolul, mondtam neki, ott tölteném az éjszakát. Nem volt kifogásuk ellene, az asztalukhoz is meghívtak, megetettek, megitattak rakiával, a bolgár pálinkával. Ma ismét verőfényes az idő. Malko Tarnovonál járok, rövidesen átlépem a török határt. 

(Folytatjuk)