SIR EDMUND HILLARY: Pillantás a csúcsról (2)

Rolex-reklámon Messnerrel

Reinhold Messnerrel… egy Rolex óráknak készült reklámfilmben szerepeltünk együtt. Elvittek bennünket egy ismert turistacentrumba a német Alpokba. A magas hegyek körülölelte, hó borította völgy, ahol a forgatást tartottuk, akár a Himalájában is lehetett volna. A reklámügynökség az alkalomra kölcsönkérte George Bandtól azt az öltözéket, amiben végigcsinálta velünk az 1953-as Himalája-expedíciót. Nekem ebben kellett pózolnom a forgatáson, míg Reinholdra ráadták az akkor legdivatosabb, ujltramodern alpesi hegymászóöltözéket. Leballagtunk a stábbal a völgy aljára, ahol a legmélyebb volt  a hó, és egymás mellé állítottak bennünket a felvételhez. Egy híres, korosodó hegymászóveterán őskori öltözékben, Rolex órával a karján, és a következő generáció képviselője, egy szintén híres, de ma is aktív, fiatal hegymászó a legkorszerűbb öltözetben és felszereléssel, ugyancsak egy Rolex órával a karján, karnyújtásnyira egymástól. Tökéletes kompozíciónak ígérkezett, csakhogy volt egy kis probléma, amivel nem számoltak. Reinhold kifejezetten jóképű, remek felépítésű, sportos férfiú volt, de vagy tizenöt centivel alacsonyabb volt nálam. A reklámügynökség rendezője nem sokáig törte a fejét a megoldáson. Odalépett hozzám, és udvariasan megkért, hogy álljak odébb egy méterrel, amíg ásnak egy megfelelő mélységű lyukat a hóba. Ebbe kellett beleállnom, és máris eltűnt az idős és fiatal hegymászó közötti zavaró különbség. Ez a reklámfotó jelent meg nem sokkal később számos képeslapban világszerte, azóta is valahányszor kezembe kerül a kép, hangosan elnevetem magam. (…)
1995 áprilisában June-nal felmentünk Junbesibe, hogy megnézzük a svájciak új iskolaépületét… Az iskolaigazgató, Kazi serpa kicsiny, de kényelmes vendégházában szálltunk meg. Éppen kinyújtóztattuk fáradt tagjainkat egy meglehetősen mozgalmas nap után, amikor közeledő lépteket hallottunk a folyosón, majd valaki kopogtatott az ajtónkon.
- Burra szahibot telefonon keresik – mondta egy érces férfihang serpa kiejtéssel.
A telefonfülke vagy kétszáz méterrel lejjebb volt, a domb alján, és semmi kedvem nem volt újra felöltözni, ezért megkértem June-t, hogy menjen le helyettem… Nemsokára vissza is tért az üzenettel. A brit nagykövet hívott, akit II. Erzsébet személyi titkára kért meg, hogy továbbítson számomra egy üzenetet… A királynő felterjesztett Nagy-Britannia egyik legrangosabb kitüntetésére, a Térdszalagrendre, és mihamarabb választ kértek, hogy elfogadom-e a kinevezést. June izgatottan nekivágott a vendégházhoz vezető emelkedőnek, hogy minél hamarabb megossza velem a jó hírt, de félúton hirtelen megtorpant. Mi van, ha avalaki csak meg akar tréfálni egy álhírrek? Visszament a telefonfülkéhez és felhívta a katmandui Brit Nagykövetséget, ahol megerősítették, hogy a hír igaz.
… Nem tudom, melyikünk volt jobban meglepve. Nem is nagyon akartuk elhinni, hogy ez igaz… Sok alkalmam nem volt korábban találkozni a brit uralkodóval, és ez akkora megtiszteltetés volt, hogy nem lehetett visszautasítani…

Sir Hillary és a királynő
Windsorban

Júniusban utaztunk Londonba az avatóünnepségre. Először a Buchingam palotába mentünk, ahol a királynő fogadott bennünket egy kisebb trónteremben. Amikor beléptünk, tiszteletteljesen meghajoltunk, majd közelebb lépve őfelségéhez, megismételtük a formális köszöntést. Ezzel véget is ért a találkozás hivatalos része, és a királynő megmutatta nekünk a díszes öltözéket, amit majd viselnem kell Windsorban a néhány nap múlva sorra kerülő avatáson. Ezután leültünk egy társalkodósarokba és beszélgetni kezdtünk, leginkább a sportról…
Nem én voltam az egyxetlen új tag, akit aznap avattak. A másik újonc, a párom a szertartásos felvonuláson nem más volt, mint Margaret Thatcher, az Egyesült Királyság korábbi miniszterelnöke. Magát a szűkkörű avatási szertartást a királynő celebrálta, amelyre rajtunk kívül csak az uralkodócsalád tagjai, a rendtársaink és házastársaink voltak hivatalosak. A szertartást követően sherryvel koccintottunk, majd leültünk a díszesen megterített ünnepi ebédlőasztalhoz. Én abban a megtiszteltetésben részesültem, hogy a királynő és az anyakirálynő közé ülhettem, akik mindketten kitűnő beszélgetőpartnereknek bizonyultak. Ebéd után következett a nagy felvonulás a királyi rezidenciától a záró szertartás színhelyéhez, a Szent György kápolnához. Ékszerekkel díszített, bokáig érő köpenyben, tollbokrétás kalapban a fejünkön sétáltunk le Margaret Thatcherrel karöltve a dombon kanyargű úton, amelynek mindkét oldalát tapsoló, éljenző emberek ezrei szegélyezték...
Hosszú életem során számtalan felejthetetlen kalandban volt részem, de ezek közül is kiemelkedik három expedíció, amelyek a legnagyobb hatással voltak rám és az életem további alakulására.: az első a Mount Everest megmászasa volt, a második az antarktiszi kalandunk, amikor traktorokkal eljutottunk a Déli-sarkra,a harmadik pedig a gangeszi utunk, amikor három jetmeghajtásos motorcsónakkal végigmentünk a hatalmas folyón, a tengertől a Himalája lábánál lévő forrásvidékig…
Gyakran kerültem veszélyes helyzetekbe, amikor erőt vett rajtam a félelem, de ez sosem bénított le, inkább ösztönzően hatott rám, hogy legyőzzem az utamba kerülő akadályokat. Nem voltak rendkívüli adottságaim, de volt elegendő erőm, eltökéltségem és kitartásom, hogy szembenézzek a kihívásokkal… A komolyabb kihívások mellett renngeteg izgalmas pillanatot is átéltem, amelyekben nem forgott veszélyben az életem…
Hazudnék, ha azt állítanám, hogy nem bántam meg semmit az életben, Louise imádott túrázni a hegyekben, de mindig is rettegett attól, hogy kisgépekkel repüljön. Az én rábeszélésemre adta be a derekát, és ez okozta mind az ő, mind a lányom, Belinda halálát. Ezt soha nem fogom megbocsátani magamnak…
Sokszor csak egy hajszál választott el a haláltól, de a legreménytelenebb helyzetekből is a végén sikerült élve kikerülnöm.  Boldog vagyok, hogy negyven évvel ezelőtt sikerült elsőként feljutnom a Himalája tetejére, és nem ez volt az egyetlen teljesítmény, amit társaimmal a világon elsőként sikerült elérnünk…
Ma már teljesen új technikákkal másznak, különösen a Mount Everesten. A csúcshoz vezető út tele van a hasadékokat áthidaló aluminiumlétrákkal, a meredek hegyoldalakat és jágfalakat valósággal beszőtték a biztosítókötelek. Lábak ezrei álktal mélyen kitaposott ösvények vgezetnek fel a legkönnyebben járható utakon a csúcsra… Kedvező idő esetén a bejáratott útvonalak ma mársokkal könnyebben teljesíthetők a modern technikai felszerelésekkel…
Az Everestet nem lehet félvállról venni. Bizonyos körülmények között még ma iskomoly kihívást jelent annak, aki fel akar jutni a csúcsra. A hegyi vezetők felügyeletével való mászás bevált az alpesi körülmények között, de 8000 méter fölött ez is nagyon veszélyes lehet, és a vezetők segítsége sem jelent biztosítékot. A nagy magasság és a kiszámíthatatlan időjárás olyan tényezők, amelyek bármikor veszélybe sodorhatják a tapasztalatlan hegymászók életét, az Everest csúcsán pedig senki sem teljesen beszámítható, még a legjobbak sem, ezért semmi biztosíték nincs rá, hogy adott helyzetben helyes döntést hoznak.

Az Everest közvetlen környéke ma már valóságos szeméttelep. Amerre néz az ember, mindenütt eldobált oxigénpalackokat, szétszakadt sátrakat, üres konzervdobozokat és – bármilyen szomorú – holttesteket lát. Sajnos, ebben a mi expedíciónk is bűnös, miután az elsők között voltunk, akik ilyen felelőtlenül elhanyagoltuk a környezetet, és erre nem mentség, hogy abban az időben ezzel nem nagyon törődött még senki. Szerencsére, az utóbbi években megindult valami pozitív változás, és ennek már vannak látható jelei. Sok expedícióról tudok, amelyeknek a tagjai ügyelnek rá, hogy ne hagyjanak szemetet maguk után a hegyen. Az is előfordul, hogy mások szemetét is összeszedik, ha van lehetőségük az elszállításra…
Ha egy hegymászó életét veszti valamelyik hegyen, az esetek többségében a hozzátartozói… azt gondolják, hogy miután abba halt bele, amit a legjobban szeretett a  világon, kegyeleti okokból is úgy illő, hogy ott nyugodjon a teste a hegyen, ahol megvált az élettől. Ez a fenti meggondolás vezette, ma már beváltnak mondható gyakorlat természetesen sok könnyebbséget jelent a halott hozzátartozóinak, és el is fogadható, amennyiben komolyan így gondolják. Ami engem illet, én soha nem vágytam rá, hogy egy jégszakadék mélyén mondjak búcsút az életemnek – túl soknak a mélyét láttam közelről, hogy vonzónak találjam őket. Sok mindentől féltem és félek a mai napig , és jobb szeretnék, ha egy mód van rá,, békésen elmenni. Leginkább azt szeretném, ha a hamvaimat az aucklandi Hauraki-öböl vizébe szórnák, hogy a gyengéd áramlatok kisodorják a fövenyes tengerpartra azon a környéken, ahol születtem. Igy lenne teljes az életem, ha visszatérhetnék oda, ahonnan indultam. [Sir Edmund Hillary 2008 januárjában hunyt el, szívroham következtében. Állami szertartás keretében temették el az aucklandi Szentháromság székesegyházban. - A szerk.]

A hegyek között élhettem meg azokat a kalandokat, amelyekről gyermekkoromban álmodtam. Ebben a világban éreztem igazán otthon magam. Eleinte magamban, később a minden tapasztalatot nélkülöző barátok társaságában, végül pedig komoly gyakorlattal rendelkező hegymászókkal együtt sok csúcsot megmásztam, és egyre több tapasztalatra tettem szert. A sok-sok gyakorlás végül meghozta a gyümölcsét, amikor felléphettem a Mount Everest csúcsára. 
Rengeteg országban jártam, és sok csodálatos dolgot láttam világszerte, mégis szerencsésnek tartom magam, hogy Új-Zélandon születtem. Ebben a viszonylag szerény népességű országban a mai napig zavartalanul élvezheti az ember a hó borította magas hegyeket, a zöldellő erdőket, a kék vizű tavakat, a vad hegyi folyókat és a mindent körülvevő végtelen óceán fenséges látványát. Új Zéland a végeérhetetlen kalandok birodalma…
Sok egykori csapattársam hagyott már itt bennünket mind a himalájai, mind a déli sarki expedícióból… Ugyanakkor szerencsésnek mondhatom magam, hogy az utóbbi években szoros barátságot köthettem sok fiatal hegymászóval szerte a világban, ami megerősített a hitemben, hogy az élet igenis megy tovább a maga útján…
Sok bánat ért az évek, évtizedek során, és sok csalódásban is volt részem, de mindent összevetve, ha azt nézem, mennyi szépet és jót kaptam az élettől, mégis csak szerencsés embernek mondhatom magam. Csodálatos kalandokat élhettem át, nemes ügyek szolgálatában dolgozhattam, nagyszerű emberekkel, hű barátokkal és szerető társakkal ajándékozott meg az élet. Ki kívánhatna ennél többet magának?

Fordította Gellért Marcell