CSEKE GÁBOR: Toronto: 3-szor + 1… és egy ráadás (1)

A most induló szövegközlés egyenes folytatása a fejléc alatt elérhető Toronto 3-szor + 1 című családi – kanadai – útleírásnak, amint az az alábbiakból is kiderül.

A „ráadás” 
– amivel minden valahogy kerekebb lesz

Alig tettem pontot a 2016-ban kelt Utóhang végére, belső kisördögöm azt súgta, hogy az életben ma már semmi sem biztos. Könnyen előfordulhat tehát, hogy még egyszer – de csak egyszer! – kedvet kapunk egy kanadai utazáshoz, és felkerekedünk, lesz ami lesz alapon!
Persze, fűztük hozzá gondolatban, ez is csak akkor, amennyiben megszűnik a vízumkötelezettség Kanada és Románia között, mert mindig is terhünkre volt a vízumért történő utána járás bizonytalansága. 
A vízum eltörlésről aztán mindenféle ellentmondásos hírek érkeztek, különböző húzd meg-ereszd meg tárgyalások folytak, végül bejelentették: mindazon román állampolgárok, akik az utolsó tíz esztendőben vízummal utaztak Kanadába, 2017. május elseje után, egyszerű internetes regisztráció alapján, vízummentesen léphetnek be a világ e távoli, s egyben Amerika legnagyobb területű országába.
Ekkor határoztuk el, hogy kanadai családi kiruccanásainkra feltesszük a koronát, s Annáékhoz teljes létszámmal állítunk be: a szülők, továbbá Attila és Péter, a két fiútestvér. 
Ilyen találkozásra, Kanadában ugyanis eddig még nem került sor.
A döntést gyors repülőjegy-foglalás követte, ehhez azonban egyeztetnünk kellett egyéni ráérő időnket, s közöltük Annáékkal a közös döntés eredményét.
Nagy volt az öröm…
Május elseje után, Attila segítségével megtörtént a regisztrációs kérés is: az adatok betáplálása után 5 perccel gépeinken voltak az elektronikus utazási engedélyek. Elméletileg akár utazhattunk is volna…
De addig volt még egy kis idő.
(Most, az utazás végén, elmondhatom: a friss tapasztalatok úgy illenek ide, a könyv végére, mintha rendelésre készültek volna. Hogy miért, az talán kiderül a következőkből.)

Készülődések (egyszer)

Minden a szokásos rutin szerint megy: amíg hónapok választanak el az utazástól, az ember könnyen veszi a dolgokat. Később elkezdi furdalni az oldalát a kínzó gondolat: mit vigyen úti csomagjában? Hogy minden szükséges holmi mellett elférjenek a rokonoknak, ismerősöknek szánt ajándékok is, a csomag pedig ne haladja meg a díjszabás nélkül szállítható maximális súlyt. Hogy a kézicsomagban lehetőleg ne legyen olyan tárgy, ami joggal keltené fel a biztonsági ellenőrzés éber figyelmét. Hogy minden a helyén legyen és semmi ne maradjon otthon: iratok, személyes tárgyak, tisztálkodó szerek, orvosságok. Hogy széleskörűen érvényes biztosítás óvjon meg minden lehetséges, váratlan balesettől. Hogy ki legyenek fizetve az itthoni számlák. Hogy semmi se maradjon fölöslegesen a hűtőben. Hogy az erkélyen pompázó virágokat legyen ki gondozza... 
Nem is sorolom tovább: előzetes aggodalomnak, egy távoli utazáshoz, éppen elég.
De boldogan jelentem, hogy sikerült túlélnünk minden előzetes fenyegetést.
És a fiúkkal történt egyeztetés értelmében, július 6-án elindultunk Csíkszeredából, a reggeli vonattal, hogy közel 16 órányi utazás után, este későn, melegtől, egész napi üldögéléstől, várakozástól elcsigázva, megérkezzünk a Keleti Pályaudvarra. 
Szükségünk volt arra a pár budapesti napra, hogy mint a búvár, a mélybe merülés előtt, szusszanásnyira még elidőzzünk saját környezetünkben, időzónánkban, hagyományos táplálkozásunkban. És hogy alaposan kialudjuk magunkat.
Magyarán: kedvünkre lustálkodjunk. Minden megkötöttség nélkül.
Azért néhányszor még átrendeztük csomagjainkat, mert a nagy átkelés izgalmai még előttünk voltak. Attilánál szálltunk meg, az utolsó budapesti napon Péterrel is gyakran egyeztettünk, végül elérkezett július 8-a, az indulás reggele.
Mikkor már minden csomagunk kint sorakozott az utcán, telefonhívásunkra befutott a taxi, amelybe sikerült mindent takarékosan felpakolni. És még mi is befértünk.
Ferihegy 2-n, a járatok pultjai előtt kígyózó embercsoportok. Bejelentkezés, csomagbeadás, beszállókártya átvétele – ez a kötelező rituálé. Hogy napjában hány százszor, hány ezerszer-tízezerszer történik meg, gyakorlatilag egyazon forgatókönyv szerint, talán nincs is megmondhatója. Egy biztos: egyszer mindenki kap valamilyen eligazítást, s ha ez számára kedvező, máris indulhat a biztonsági ellenőrzés felé, ahol szintén folyamatos sorok kígyóznak, ám távolról sem annyira impozánsak, mint a bejelentkezésnél. A modern műszaki eszközöket használó biztonságiak egy-kettő végeznek az emberrel, nincs sok teketóriázás: kézicsomag átvilágítás, zsebek kiürítése, testi detektor használata, s már ott is vagyunk a „határnál”, ahol az előbbiekhez képest az útlevél ellenőrzés „mintegy mellékesen” történik.
S ezzel kiértünk a senki földjére – megkeressük rajta a kijelölt várót, melyből a járatunk kapuja nyílik, s újabb várakozás következik – mindaddig, amíg beszálláshoz szólítanak. 
Nem is tudom, miért untatom mindezzel az olvasót – s vele együtt magamat –, elvégre manapság alig van ember, aki ne élné át a külföldre repülés valamilyen bonyodalmas élményét. Ehhez képest csak annyi az újdonság a mi esetünkben, hogy a szerencsés beszállás után öt szerencsétlen óra telt el, majd a járat kapitánya közölte velünk, hogy az egyik futóműnek (vagy minek, már az ördög se tudja, tény, hogy komoly meghibásodásról volt szó) elromlott a számítógépes vezérlőrendszere, amit több ízbeni kísérlet dacára sem sikerült megjavítani; a gép ezért a földön marad és csak másnap lehet majd szó indulásról. Fáradjunk a csomagkiadóhoz, majd keressünk szállást – taxi- és hotelköltséget az Air Canada Rouge megtéríti.
Ja igen, és annyi órai várakozás után mindenki kapott, éhségcsillapítóként: 2 szelet csokis kekszet. Becsomagolva.

Készülődések (másodszor)

Mint egy rossz álomban, melyben igazából nem hisz az ember, szinte gépiesen engedelmeskedünk a felszólításoknak és törődünk bele abba, hogy ez a napunk végérvényesen elszaladt. Semmivé lett. Egy helyben topogtunk. És másnap mindent újra kell játszani, hasonlóan valószínűtlen kockázati tényezők mellett.
Nehezen visszaszerzett csomagjainkat taxiba gyömöszöljük, már alkonyodik, s azon tanakodunk, mihez kezdjünk a nap még megmaradt töredékével? Valahogy rájövünk arra, hogy bizony, éhesek vagyunk – a reggelin és a vigasztalásul kiosztott kekszen  kívül aznap semmi nem járt a szánkban. Az otthoni hűtő kiürítve. Itt már csak egy vendéglő húzhat ki a bajból! Hirtelen mulatós kedvünk támad – amolyan „sose halunk meg”…
Szállásunk közelében van egy diszkrét, zenés étterem. Esténként bárzongorista szolgáltat háttérzenét, de olyan visszafogottan játszik, mintha minden billentyű leütéssel folyamatosan bocsánatot kérne a vendégektől. Beülünk a szellős, gyér forgalmú terembe és ételbe-italba fojtjuk nem mindennapi kudarcunkat. Aztán hazamegyünk, s lefekvés előtt még ellenőrizzük a légitársaság honlapján az esetleges frissítéseket. Jól tettük: máris változtattak a másnapi tervezett indulás időpontján – nyertünk két óra haladékot. Ennyivel többet alhatnánk, csakhogy éjszakánk nyugtalan, már nem bízunk semmiben és amilyen hamar csak lehet, másnap reggel ismét a reptérre röpíttetjük magunkat egy kedélyesen fecsegő taxisofőrrel.
Mintha a tegnap nem is lett volna, a hosszadalmas utazási előzmények inden apró részlete megismétlődik, más hivatalos emberekkel. És árnyalatokban különböző, egyénre szabott rítus szerint. A mai biztonsági ellenőrzés például mintha rámenősebb, kekeckedőbb lenne. A beszálló kapunál pedig, az újra összegyűlt utazóközönség hangulata érezhetően feszült. Mindenkinek a kedvét megfeküdte a tegnapi kudarc. És a mára hirdetett időpontok körül sincs minden rendben. A beszállás mindegyre késik, az utasok között mindenféle félhivatalos értesülések, olykor rémhírek terjednek – legjobb, ha befogjuk a fülünket, és csak akkor nyitjuk ki, amikor megreccsen a hangosbemondó.
Hirtelen felbukkant, kis kézicsomagjaikat kerekeken húzva, a gép személyzete. Az utasok tömegéből élénk taps és pfújolás elegye szállt feléjük, mire a társaság képviselője jónak látta beolvasni a rövid közleményt, miszerint a kapitány reméli, hogy ma minden rendben lesz, de joga van megválogatni, hogy kiket hajlandó elszállítani. A hangoskodó, elégedetlenkedő utasok magukra vessenek, ha lemaradnak. Különben, perceken belül megkezdjük a beszállást...
A továbbiakban, e perctől kezdve minden ment simán, fennakadás nélkül. Felszállás libasorban, csomagokat elhelyezni, öveket bekötni, elektronikai eszközöket kikapcsolni – s huss! Máris a levegőben. Aztán a jól megérdemelt ebéd, szunyókálás, az európai vasárnap éjszakát megspórolva, torontói idő szerint délután négy körül értünk földet a Pearsons repülőtéren.
Míg a csomagokra vártunk, szabályosan forgott velünk a föld…
Annáék az utolsó pillanatban értek ki a reptérre, mi már az épület előtt ácsorogtunk, de minden jó, ha a vége jó. 
Este kipakolás, sörözés, estebéd – együtt van mindenki – az unokák is. Andrea is megérkezett Alex nevű ausztrál barátjával Guelphből.
Szemünket dörzsöljük: valóságot látunk?
Holnaptól megkezdem a naplóbejegyzéseket, s szokásomhoz híven, azok mentén haladok majd. Hol kimérten lépegetve, hol meg nekiiramodva, átgázolva az időn.

(Folytatjuk)