Victoria Harbour 2017. július 15.
Reggeli hangulat a nyaralóban |
Elképzelem: lehetséges-e versben lekottázni a tavi hullámok szüntelen fecsegését? Vagy üres ábrándozás az egész?
Anna elővesz egy alig használt, jókora katonai látcsövet: ez is a házzal járó „örökség”. Kíváncsian pásztázzuk vele a környéket, a távoli történéseket a tavon.
Gabi halvacsorát tervez, de legjobb, ha biztosra megyünk: van valahol a közelben egy szaküzlet, amelyben mindig frissen fogott, félig feldolgozott halat árulnak. Félórai út gépkocsival. Elsőre nem találjuk, s keresgélnünk kell, mert régi helyét feladta és az egyik kikötővárosba költözött. A régi helyen kitűzött új cím alapján könnyen megtaláljuk.
Hullámok dala (ahogy délután hallottam és elképzeltem):
jövünk-jövünk,
földhöz verünk,
ez az egyetlen
fegyverünk
Nem vagyok elragadtatva az eredménytől, de mégis valami. Legalább megpróbáltam.
Péter zsebéből okos telefonja a cementre esik, amitől a készülék lebénul, törött érintő képernyője miatt gyakorlatilag használhatatlan Újat rendel interneten, de hogy hozzájusson, be kell mennie Torontóba, s ezzel borulnak amúgy is szűkre szabott ittlétének eredeti tervei.
Annáék délután kiemelték a régi tüzelőkazánt, amely a nappali alatt, egy rostéllyal lefedve szolgálta addig a házat. A rostély alatt váratlanul ezüst gyűrűre bukkannak – valamikor, valaki elveszthette az ékszerét, amely így a kazán tetejére gurult.
(Meglódul játékos fantáziánk: és ha a kályhában értékes kincset rejtettek el? Nem hiszünk benne, de azért alaposan végignogarásszuk a kimustrált kazánt. Az árva gyűrűn kívül nem találunk egyebet macskaszőrnél és textilhulladéknál. Találunk még port, port, port – nagyon sok port…)
Victoria Harbour 2017. július 16.
Ma egy hete érkeztünk. Odakint enyhe a reggel, de a házban hűvös van, egy idő után dideregni kezd az ember. Ha nem öltözik rétegesen.
Attila jelezte, hogy némi késéssel visszaért Calgaryból Torontóba és hamarosan újra csatlakozhat hozzánk. Péter viszont még ma este Torontóba utazna Gabival, hogy végére járjon a telefonvásárlásnak. Még nem tudni, mennyire sérült a régi készülék memóriája, valahogy azt is jó lenne feltörni, mert minden üzleti adat, utazási információ, GPS-program stb. rajta van.
Annával a helyi élelmiszerboltba megyünk, több napra bevásárolni. Mire hazaérünk, kitör a vihar. Gabi teljesen elmerült a házjavításban, Péter némán és tűkön ülve várta az indulást.
Ebédre ismét együtt a csapat: Attila visszaérkezett Torontóból. Anna almás lepényének nagy sikere van. Ebéd után a partra vonulunk, a változékony idő ellenére ott isszuk meg a kávét, emlékezünk, ugratjuk egymást, hallgatjuk a macska vernyákolását: mivel Gabiék szeretnék hazavinni, indulás előtt pár órával karanténba zárták az egyik szobába, nehogy közben elkóboroljon. Szerencsétlen pára megállás nélkül jajgat, akár egy ember, kitartóan, mintha az élete függne attól, hogy megnyílik-e az ajtó előtte vagy sem. Pályafutásának hosszúra nyúlt tizennyolc esztendeje megtanította őt a leghatásosabb trükkökre – egy állatnak, amely annyi nehézséget és kalandot átélt, mint ő, már nem igen lehet veszteni valója.
Mi, akik továbbra is a tónál időzünk, még nem döntöttük el, mikor bontunk tábort. Anna legszívesebben maradna, de a hazautazást nem lehet elkerülni; ha nem holnap, legkésőbb holnapután így is, úgy is indulni kell Torontóba.
Victoria Harbour 2017. július 17.
Csatornatérkép |
A reggeli kávé az egyetlen biztos közös pont. Ami alatt Anna és Attila kiokoskodják, térképeket és internetes információkat böngészve, hogy mi legyen a délelőtti műsor: földrajzilag könnyen elérhető a Huron, a Felső- és a Michigan tavak között húzódó, hajózható csatorna néhány zsiliprendszere, amelyek látványnak sem utolsók.
Neki is vágunk az útnak, az állatokat viszont szigorúan otthon hagyjuk. Lesz, ami lesz: a kutya a házban ül majd, a macska kóborolhat kedvére. (Amúgy is sok élete van…)
Első megállónk az északi csatorna névre hallgató rendszer látványos vízilépcsője, amely szabályosan átemeli egyik csatornaszakaszból a másikba – a sílift elvén alapulva – a kisebb-nagyobb vízijárműveket. Az érintetteknek alig félórányi kalandot jelent az egész – türelmesen várakoznak a vízlépcső előtt, s amikor sorra kerülnek, behajóznak az emelőszerkezet „kosarába”, ott a járművet alaposan lerögzítik, majd mikor a „kosár” megtelt, a roppant emelőszerkezet működésbe lép és méltóságteljesen egyik csatorna-szakaszból a másikba emeli a víztől csöpögő motorcsónakokat, bárkákat és kisebb hajókat, majd amikor azok újra vizet érnek, szélnek eresztik őket. S mindjárt indulhat is az ellentétes irányú behajózás, a már ismertetett műveletekkel. Reggeltől estig tart ez az ide-oda emelősdi, különösen turista idényben, amikor jó az idő s a csatorna is könnyedén hajózható – az emberek ráérnek nézelődni, fényképezni, utazgatni, fürdőruhában élvezni a rövidre szabott észak-kanadai napsütést.
Később átkocsikáztunk egy másik zsilipkapuhoz is, mely a klasszikus zsilipelési módszerekkel juttatta tovább a kapunál összetorlódó járműveket. Olykor még a közeli közlekedési hidat is elforgatják, hogy alatta egy-egy magasabb vízi alkotmány zavartalanul átjuthasson a csatornán.
A zsilipeknél elegáns mellékhelyiségek és várótermek állnak az utasok rendelkezésére, ahol műszaki segítséget és egyéb eligazítást is kapnak. Egyben térképen is végigkövethető a Nagy Tavak összefüggővé varázsolt vízrendszere, amely ha nem is túl rövid idő alatt, de jó esetben pár heti utazással bejárható, csak kell hozzá egy jól működő motoros bárka. Akadnak, akik ilyenfajta expedíciónak szentelik nyári szabadságukat, s útközben part menti motelekben, fogadókban szállnak meg.
Délutánra érünk haza, az állatok túláradó örömmel táncolnak körülöttünk. Mindenki elfáradt. Anélkül, hogy döntenénk, kilátásba helyezzük, hogy a holnapi nap délelőttje a csomagolásé s valószínűleg estefelé mi is visszaindulunk Torontóba, ideiglenes „családegyesítés” végett.
(Folytatjuk)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése