 |
| Reggeli csendélet a nyaraló társalgójában. Ahol a napi programot kiötöljük |
Híre jön, hogy meghalt Jancsó Miklós. Na tessék: ez is fiatalabb volt nálam, jó pár évvel. Hiába, sietett a lánya, szegény Noémi után.
Csomagolunk. „Este tehát utazunk” – döntötte el Anna. Pedig az időt nézve, talán most lenne az igazi nyári szezon.
Ebéd: a tegnapi maradék. Nem hagyunk ételmaradékot a nyaralóban! Séta a régiségboltig. Befagylaltozunk.
Anna, Attila úsznak, napoznak. Eszményi nyári nap!
Mikor Anna jelt ad, mindent egy helyre hordunk a kijárat elé, Marika lefogja a nyüszítve lázongó kutyát, mialatt mi, többiek gyorsan megrakjuk az autót.
Este fél nyolckor már a torontói ház előtt állunk. Gabi és Péter várnak.
Gabi főzött, meleg vacsora.
Holnap új élet kezdődik. Péter készülődik, hogy hajnalban induljon az állomásra, a Niagara felé.
Toronto 2017. július 19.
 |
| Séta közben a Fekete Rémmel |
Attila javítóba vitte az Anna kocsiját, valami fékhiba jelentkezett a napokban.
Itt az ideje, hogy felkeressem Tamás öcsémet. Találkát beszéltünk meg a már szokott helyen: a Rosedale metróállomás közeli parkban. Szerencsém volt, egy óra alatt odaértem, s üres padot is találtam, néhány árnyékot adó fa alatt.
Minden ugyanúgy zajlik köztünk, mint 2013-ban. A hangulat, a díszlet, a helyzet. Csak mi öregedtünk. De Tamás kutyája, Buksi is, velünk. Elérte az öregkor határát – ebekre átszámítva. Még csak a mozdulatain látszik: szögletesek, szakadozottak. Mintha nehezére esne a mozgás. Oda a hajlékony frissesség…
Tamás azóta komoly veseműtéten esett át, a fél veséjétől megszabadították. Nem panaszolta el: csak elmondta. Szenvtelen tőmondatokban.
Másnapra találkát beszéltünk meg a közeli Bredfordban, ahová Ágnes húgomék költöztek, miután Gyuri sógorom elhunyt. Előbb Dombi Tamás, az unokaöcsém költözött ki Torontóból, egy Bradford közeli farmra, majd a nénje, Ágica követte őt, végül az anyjuk (a húgom), Ágnes is beadta a derekát, s most mind egyazon városka vonzáskörzetében laknak, amelynek temetőjében Gyuri alussza örök álmát, távol az otthoni – kisbácsi – földtől. Látogatásunk amolyan családi nagy találkozónak ígérkezik, három helyszínnel.
Alig érek haza, otthon is a másnapi látogatást tervezgetik. A helyszíneket vesszük sorra, illetve az ülésrendet a kocsiban, hogy ki vezessen, milyen ajándékokat vigyünk. Ki lesz az, aki adott ponton elindul Niagara felé, hogy elhozza Péter is, aki az egyezség értelmében ott várakozik? A vitát nem a kérdések bonyolultsága adja, hanem a sok ismeretlen. Mindenesetre, az elképzelések jók, lássuk a kivitelezést!
Szerencsére, Attila is visszajön a javítótól. Reméljük, a kocsiban megbízhatunk.
Toronto, Bradford 2017. július 20.
 |
| Tamás öcsém a családi találkozón a farm verandáján |
Bradford lélekszáma megközelíti a 30 ezret: angolokon és franciákon kívül nyilvántartanak még benne hollandokat, németeket, briteket, magyarokat és ukránokat. (Bár én történetesen tudok egy görögről is – az Ágnes unokahúgom férjéről, Angeloról van szó. Persze, tudom, egy ember nem sokat nyom a statisztikában…)
GPS vezet el tévedhetetlenül a lakcímre, amit Attila előzőleg betáplált, de utunkat megakasztja a váratlanul a városra szakadt, heves zápor. Az orrunkig sem látunk, a világ elveszíti a körvonalait, minden homályos és párába vész, a víz csak úgy dobol a kocsitetőn… Megvárnánk, hogy elcsendesedjék, de erre már csak akkor kerül sor, mikor a házból előhozott egyszál esernyő alatt rendre beszaladunk Angelóék házának kapuján.
Úgy is bőrig ázunk. Anna gyorsan kér egy száraz női ruhát, de Ágica még nincsen odahaza, vásárolni indult kevéssel érkezésünk előtt; Angelo hamarjában csak egy lenge nyári holmit talál, s csak mikor Anna és Attila már sietve továbbálltak, hogy Pétert elhozzák a Niagarától, akkor derül ki, hogy a ruhácskát Ágica hálóingnek használja. (Ezen sokáig mulatunk, Anna ugyanis útközben dideregve konstatálta: rossz vásárt csinált; szerencsére, következmények nélkül…)
A család két kislánya – egyik elemista, a másik alig 2 éves – legszívesebben minden mutatványukkal elszórakoztatnának. Angelóval nem igazán tudunk társalogni, angol és görög nyelvismeretünk híján; nála viszont a magyar a nem támogatott nyelv. Ennek ellenére, a maga részéről udvariasan mesélne, mutogatná a lakást, kézzel-lábbal magyarázna, én meg úgy teszek, mint Kosztolányi a bolgár kalauzzal, aki a hosszú éjszakai utazás során élete egész tragédiáját elmeséli a bolgár nyelvet nem ismerő utasnak, aki viszont mindvégig együttérzően igen-el neki, ez pedig fölötte megnyugtatja a zaklatott embert.
A tágas nappaliban, ahol Ágicára várva az időnket múlatjuk, szanaszét szórt játékok a földön. Időnként a két kislány beront, kiscicákat kergetve, építőkockákat dobálnak a levegőbe, veszekednek, majd kibékülnek, az ebédlő asztal körül kergetőznek. Az eső elállt, kisütött a nap, a változatosság kedvéért kisétálok a hátsó kiskertbe, végignézem a sűrűn vetett zöldségek sorát, megpihenek a fedett filagória enyhén megázott karosszékeiben, Ilonka ezalatt a konyha praktikusabb kellékeit fedezi föl magának. Végre, megérkezik Ágica, beindul a családi emlékezés, kérdezősködés, parttalan csevej. Aztán eljön az ebéd ideje is, mindenki éhes, ideges, jó lenne tovább görgetni a nap programját; előzetes egyeztetés szerint nemsokára Ágneshez megyünk, megnézzük, hogyan rendezkedtek be pár hónapja az új lakásba, majd a temetőben együttesen fölkeressük a Gyuri sírját, végül mindannyian Tamáska farmjának a vendégei leszünk, valahol a városka közelében.
Ebédre aztán elcsigázottan betoppannak a Niagara vándorai is, élményeiket mesélik. Útközben többször is viharzónába szaladtak, nehéz volt a navigálás.
Ágnesnél éppen csak megszusszanunk, körülnézünk, jaj be jó itt nálatok, mondogatjuk, mert tényleg jó, de sajnos, menni kell, előbb még bepakoljuk mindazt, amit Ágnes előzetesen főzött, mert a farmon party is lesz, szépen elosztjuk az edényeket a gépkocsik csomagtartóinak megfelelően, s már indul a karaván, gengszterek mennek így a filmeken, bosszút állni valakin, két jól megpakolt hosszúkás gépkocsi, minden ülésen egy-egy ember, férfiak, nők, valakinek gyanús lehet ez a nagy zsúfoltság és sietség, de az úton annyi az autó, hogy senkinek nem tűnik fel a mi vonulásunk, s mire feltűnne, már helyben is vagyunk, megállunk a farm gazdasági épülete előtt. Olyan, akár egy hacienda, grupp, ösvény, tornác, lépcsők, függönyös ablakok, bent nagy termek, játékok, hosszú asztalok, hátul kimehetünk a szabadba, az üvegházak felé, egy nagy tornácon át, a tornáctól jobbra tavacska, a tavacska partján sás, a vízen tavirózsák ringatóznak, a tó közepén apró sziget, akár Kolozsváron is lehetnénk, a sétatéren, a csónakázó tó közepén, amelyiken télen korcsolyázók siklanak; azt nem tudom, hogy most is, már rég nem láttam, de gondolom, hogy igen, hiszen semmi nem változott, mióta az a tó megvan, mindig korcsolyáztak rajta…
Visszatérek a farmra, a valóságba.
Néhányan a tó partján ülünk, sörrel a kezünkben, amíg a kocsikból kipakolják az ételt és kirakják az asztalokra, amíg Ágnes azt nem mondja, hogy tálalva van. Olyan az egész, mint egy Csehov darab életrekelt díszlete, Tamás öcsém otthonosan hunyorog az erdőbe vesző tájra, itt el lehetne üldögélni sokáig, mondja, őt a mostoha fia, Zsolt hozta ki kocsival, ez már a harmadik személyautó a környéken, valamennyien ott állnak a farm épülete előtt…
Míg tálalnak, Tamáska, a házigazda végigvezet a birodalmán, egyik üvegházból a másikba fordulunk, eléggé meleg van bent, trópusi levegő, a munkások számára már befejeződött a műszak, kávéznak valahol a kert egy távoli zugában, kerti asztal mellett, színes nyári ruhájuk vidám foltokban virít át a délutánon, mi elnézzük őket, ők felénk pislantgatnak, két világ méregeti így egymást, a mulatozó uraké és a dolgukat végzett földmunkásoké, aztán…
Gyertek enni, kiált Ágnes, mire minden irányból összeszaladunk, egy-kettő eltüntetünk szinte mindent, beszélgetéseink közben elfogy a szó is, aztán amikor már lefelé megy a nap, szedelőzködünk, a három gépkocsi háromfelé veszi az irányt.
Meg se állunk Torontóig. Pár napig – Attila és Péter elutaztáig, ami a hét végén, szombaton este esedékes – mindannyian nagyvárosi életet élünk.
Otthon veszem észre, hogy elhagytam az évekkel ezelőtt ajándékba kapott baseball-sapkámat. Gondolatban rekonstruálom: Ágicáéknál maradhatott, a fogasra akasztottam, hogy a zápor után megszáradjon. Rövid telefonüzenet unokahúgomnak, aki jelzi, hogy nincsen baj, a kislányok megtalálták a sapkát. Pár nap múlva amúgy is meglátogatnak a tóparton, akkor magukkal hozzák.
Sajnáltam volna, ha nem kerül elő...
(Folytatjuk)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése