KISS JÁNOS BOTOND: Így láttam Indiát (2)

Kiss János Botond előadást tart
utazásairól

Kedélyesen döcögünk, a Super Fast Express Train megy-mendegél s amikor megáll, újabb embertömegek tódulnak be és ki – ez utóbbi elég ritkán, de másfél óra múlva már mindketten leülhetünk s ha lehajolunk, néha az ablakon is kilátunk. A táj semmitmondó síkság, csak itt-ott szakítják meg kunyhónyi halmok, lepusztult falvak, tanyák. Minden ház lapos tetejű, egyeseken magasra tornyozott árvatőzeg szárad. Szürke és sárga, ez a két szín uralja a vidéket, még a ritka tövisbokrok is szürkék. Az ég ólmos, opálosan szürke, felhőt sem látni ez időszakban. Bezzeg, ha jön a monszun...
Nagy baj, hogy nem tudunk senkivel értekezni, hogy megtudjuk, mikor érünk Sawai Madorpur-ba, annál is inkább, hogy az állomásokon való megállás teljesen véletlenszerű időtartamúnak tűnik. Ezért minden alkalommal, amikor lassít a vonat, megkérdezzük a szomszédokat: Sawai Madorpur? Egy ilyen alkalommal többen is igenlenek s mutogatnak ki az ablakon. A szerelvény megáll s végre kitárul a szabadulás ajtaja. Megpróbálunk kijutni a leszállók és fölkapaszkodók tömör szövevényén át, én sikerrel ki is török, de Főbíbic, ölében féltett fotószerelékeivel, bennrekedt a tumultusban.
Csak nehezen evickél ki s erősen sántít.
– Valaki hátba segített a lépcsőn – mondja –, elestem s megrántottam a bokámat.
Csakugyan, már kékül és dagad, ez egy alapos ficam, megint csak a Harmadik Sárkány piszkált közbe. Leültetem a fal mellé s valami jármű meg szállás után érdeklődöm. Szálloda volna elég: Tiger Moon, Tiger Trace, Tiger Night, Tiger Safari (Tigris Hold, Tigrisnyom, Tigris Éjszakája, Tigris Szafári) stb. Kicsit sok is a tigrisből, annál is inkább, hogy tudjuk, a hangzatos neveket meg is kell fizetni. Végül egy motoros riksa tulajdonosa ajánlkozott, hogy elvisz egy szerényebb szállásra. El is vitt egy palotának álcázott márványszállóba, de valahol csak le kellett horgonyozni. Az árak itt is ijesztőek voltak, de Főbíbic, aki ilyen alkalommal a szószóló, keményen alkuszik, így valahogy megegyeztünk a tulajjal. Mutatós szállásunk van, márványba faragott tornáccal, szépen gondozott virágoskerttel, levegőt hűsítő szökőkúttal. Igaz, éjjel meglátogatott egy patkány, a falifülkébe berakott élelmiszert rántotta le a padlóra. Lehet, egy hithű indiai dzsainiszta, akinek tilos életet kioltani, hálát ad az isteneknek a látogatásért s eltűrte volna a kárt. Annál is inkább, hogy a hinduizmusban a patkány, mint az elefántfejű Ganes kísérőállata, szent és különösen nagy szerencse éri azt, aki ugyanazon edényből eszik, vagy iszik, mint a patkány. Lám, épp a rádzsahsztáni Deshnok helységben, Bikaner mellett van a Karni Mata istennő temploma, ahol az ott élő, kb. 20.000 patkánynak hódolnak. De én hitetlen, nem akartam az élelmet a rágcsálókkal megosztani. Hogy annyi évet dolgoztam a vadkutatásban, nagyobb erőfeszítés nélkül elbánok egy ilyen kártevővel. Az indiai fürdőszobában mindig jelenlevő vederbe egy kis vizet engedtem, föléje néhány ágból csapdát hevenyésztem s fölcsaliztam egy darabka indiai süteménnyel. Reggelre meg is lett a pocegér, ahogyan Erdély-szerte nevezik ezt a kellemetlen állatot, belefulladt a tenyérnyi vízbe, szerencsésen el is tüntettem odakinn, a bokrok tövében.
Közben az étteremben ismeretség is került, egy fiatal kanadai angoltanár, Mike személyében, valahonnan Montreal környékéről, aki ugyanabban a szállodában lakik, mint mi. Új barátunk el van ragadtatva a primitívség és szegénység megnyilvánulásaitól, nem realizálja a nyomort meg szükséget, egyszerűen mint egzotikumot kezeli a jelenséget. Igaz, ez a magatartás, amint Dél- és Délkelet-Ázsiában gyakran megfigyeltem, elsősorban az USA-beli amerikaira jellemző, aki bizonyára kiválasztott felsőbbrendűnek érzi magát, aki szerencsésen beleszületett a jólét-társadalombiztositás- és civilizáció magától értetődő áldásaiba. Így aztán föl sem fogja, hogy esetleg valaki azért éhes, mert nincs mit ennie. (Talán ahhoz hasonló jelenségről van szó, mint amikor az ember lepillant a tömbház ötödik emeletéről és beleszédül, de a repülőablakból viszont nem, ilyen magasról a táj már képszerű, valószerűtlen). Úgy látszik, ez a látásmód a középosztálybeli kanadaiaktól sem idegen. Pedig, hogy mennyire kiszolgáltatott egy túltechnologizált életmódban levő polgár, láthattuk később a hírhedt Katrina hurrikán esetéből, amely New Orleans-t és környékét dúlta föl, s ahol az elektromos áram- és a közszolgáltatások kimaradása pokoli káoszt és tömegtragédiát okozott. (De ez évekkel később történt, ott és akkor nem társadalmi lélektannal foglalkoztunk, hanem az életre szóló élményt, a Tigrissel való találkozást vártuk).
Reggel hatkor az ósdi telefon iszonyatos csörgetésére ébredünk, ugyanekkor az ajtót is keményen döngeti valaki s közben rikoltozza, hogy csáj-csáj, azt sem tudom, melyiket hallgattassam el előbb. Elsőnek a telefonba szólok be, hogy OK, utána kinyitom az ajtót. A szálló inasa közli, hogy kész a tea, de az udvaron már ott áll a canter, a parklátogatásra szolgáló, nyitott kisbusz. Igaz is, mára tigrisékhez készültünk látogatóba. Eredetileg 6:30-kor kellett volna indulni, de örülünk, hogy mehetünk s most sietve kapkodjuk össze a dolgainkat s követjük az inast a sötét udvaron át a szálló előtt várakozó járműig. Főbíbic a portástól kölcsönzött karimásbotra támaszkodva biceg, a szerelékeket én hozom. A buszon már fenn ül a parkőr meg egy társaság, izgatott beszélgetésükből hallom, hogy franciák, Mike is köztük van. Még két családnyi honi polgár, tekintélyes számú gyerekkel foglalják el a megmaradt üléseket, aztán nekivágunk a sötétnek.
Gyorsan hajt a vezető, a keményen vágó szélben bizony, nem szégyellem a pulovert-hanorákot, meg a Feleségem kötötte gyapjúsapkát. Hamar mögöttünk marad a város s lekanyarodva a főútról, valami keskeny szurdokba fordulunk be. Többször is megállunk, az őrpontokon a Park személyzete alaposan ellenőrzi, befizettük-e a rupiákat (kb. 12 DM), amibe a tigrisnézés kerül. Ilyenkor megrohannak a vándorárusok, tigrises sapkát-trikót, madárhatározó könyvet, képeslapot, térképet meg a jóég tudja, mi mindent próbálnak ránk sózni, természetesen magasan a városbeli árak fölött - több-kevesebb sikerrel. Közben kétoldalt föltornyosulnak a hegyek, meredek sziklafalak között halad az út, egyik oldalon patak. Aztán egy középkori fal zárja el az utat, mellette őrkunyhó, egy lobogó tűz, marcona őrök guggolják körül. A tisztes kinyit egy bizonyára többszáz éves, vaslemezekkel dúsan kivert kaput, ami csak annyi engedményt tett a XX. századnak, hogy a tetején valami antennaféle látszik s bejutunk a Park belsejébe.
Mögöttünk marad a pozsgás kutyatejfélékkel gyéren benőtt hegyoldal, a meredek kőpárkányok s végre erdőbe, a fák közé jútunk, amelyek egészen az út fölé tornyosulnak. Élet jeleit fürkésszük a derengő hajnalban s valóban, meg is pillantjuk az első madarakat: a fatetőkön magasra fölgallyazott pávákat, tollazatuk fekete zuhatagként omlik alá.
Hosszúságuk után mind kakasoknak vélem őket, vajon itt is csak a kakasok ülnek el a fákra, míg a tojó a földön marad, mint odahaza a fácánoknál? Máshol mint valami, az ágak közé hanyagul fölakasztott tarisznyák, guggolnak a langurok v. hanumánmajmok (Presbytis entellus), lelógó farkukról profán hasonlatként a WC lehúzója jút eszembe. Még sokszor találkozunk velük s nem is mindig kitörő örömmel, mert végtelenül pimaszok, sőt gyakran agresszívek, de Indiában szentként tisztelik őket. A legalább 2.000 – 2.500 éves eposz, a Ramayana szerint ősük a vitéz Hanumán, aki Syugriva majomkirály tanácsosa és hadvezére volt és a Ravana démonkirály elleni háborúban segített Visnu istenség reinkarnációjának, Ráma királynak elrabolt feleségét, a szépséges Szitát visszaszerezni. Ezért is tisztelik a Hanumán-majmokat India-szerte, ezért nem illik s nem is szabad reagálni a provokációikra, bár szívem szerint számos alkalommal vágtam volna hozzájuk valami alkalmatos követ...Most sem látok rajtuk semmi szentségeset, ahogyan üldögélnek és várják, akárcsak mi, hogy világosabb legyen.
Újabb, keményen megvasalt kapu előtt állunk meg, körülötte a Park néhány adminisztrativ épülete. A legutolsó ellenőrzés, egyenként megszámolnak, egyeztetnek a gépkocsivezetővel, aki mellé fölkapaszkodik még egy parkőr és végre bebocsáttatunk a Szentek Szentjébe, az igazi dzsungelbe, a tigrisek szűkebb birodalmába.
Dzsungel… Eredetileg szanszkrit szó, sűrűséget, vadont jelent, mi az angolból vettük át. Ők dzsangalnak ejtik, de bizonyára jobban tudják, hisz végtelen gyarmatbirodalmukban volt is nekik elég. Ez az erdő nem olyan, mint amivel szerény trópusi tapasztalataim során találkoztam. Odafönn az Andokban a selva űditően hűsitett s a ritka levegőben megyényi területet fölött járt be a tekintet. Sarawak-ban, Borneó dzsungelében a hátamhoz tapadt az ing a szitáló meleg esőben, a rekkenő fülledségben gomolygó dús párától a távcső alig látott el az óriásfák tetejéig s minden pórusomból dőlt az izzadság. Itt csak a por kavarog s a reggeli hűvösségben látszik a lehelet. Szürke minden s a hajnali derengésben a fák olyan porosnak néznek ki, amilyen még egy elhagyatott szálloda halljában nyomorgó díszcserje sem lehet. Nem egetverő faóriások, mint Sarawak-ban, de vannak köztük sokszáz éves fa-matuzsálemek. Legtöbbjük lombjavesztett, de egyeseken még maradt némi levél s örökzöld fajok is tarkítják az erdőt. Most egy banyan (Ficus benghalensis) mellett haladunk el. Az eredeti fa rég elkorhadt már, de az ágakból lelógó léggyökerek valóságos oszlopcsarnokot alkotnak, amelyet a közös korona kupolája takar. Az útikönyvek szerint ez India második legnagyobb banyana-fája. Olvasom, hogy néha akár többezer törzs is keletkezhet egyetlen régi fa helyén, akár 300 m átmérőjű erdőt alkotva. Odébb egy csoport dhak, v. chila (Butea monosperma) vöröslik, viráguk tűzpiros tulipánokként lepik el az ágakat öt emeletnyi magasságig, kiérdemelve a fa angol nevét - Flame of the Forest - az Erdő Lángját.
- Az ott egy szent fa – mutat a parkőr egy másik faóriásra. Egy ilyen alatt ülve világosodott meg Sziddhártha Gautama s nyerte el a bölcsességet. Erről már olvastam s fura módon nem valami szakmunkában, hanem Rejtő Jenő: Az elveszett cirkáló c. könyvében, ahol a szent Bo fa alatt történik valami. Utánakerestem s megtudtam, hogy egy fügefa-féléről van szó (Ficus religiosa), amely valóban szentnek számít a buddhisták előtt, neve, a Bodhi, röviden Bo, a Legfőbb Megvilágosodást jelenti. Mindezektől eltekintve, impozáns példány, a föld fölött szétágazó gyökereik között egy óvodára való gyerek játszhatna bujócskát. Megállva az egyik vastag ág alatt, a parkőr mutogatására fölfedezük egy, magát korhadt facsonknak álcázó, majdnem lúdnagyságú madarat, egy halászbaglyot (Ketupa zeylonensis). Nagyon emlékeztet eurázsiai rokonára, az uhura, de - mint neve mutatja, inkább halász-, mint vadász, tápláléka zömét halak alkotják, bár zsákmányol kisebb rágcsálókat, madarakat is.
Egy halászó fajnak, akárcsak a vadon bármelyik lakójának nem lehet könnyű dolga itt, a dzsungelben, ahol az élet örök harcot jelent, de a mi baglyunk elégedettnek látszik s tűri, hogy alaposan megtávcsövezzük.
Ismét útnak eredve, gépkocsivezetőnk bizonyára a Monte Carlo-i rallyn képzeli magát, olyan keményen hajt s veszi a meredek kanyarokat, utánnuk vastagon gomolyog a por. Keresztutak, elágazások, egy fordulóban majd összekoccanunk egy hozzánk hasonló társasággal, csak hajszálnyi távolságra kerüli ki egymást a két jármű. Hirtelen ismét megállunk, a parkőr székéből mélyen kihajolva mutogat valamit a földön. Valóban, a vastag porban élesen kirajzolódva jól látszanak a tigrisnyomok, amilyenekkel odaát Bharatpur-ban már találkoztam. De ezek sokkal nagyobbak, hatalmas, kéttenyérnyinél szélesebb nyomok, amelyek egy darabig az út szélén haladnak, aztán elvesznek a száraz fűben. Óriási állat lehetett, de tudott, hogy egyes tigrispéldányok az oroszlánnál is nagyobbak. Néhányszáz méter után újabb nyomok mellett állunk le, ezek valamivel kisebbek, bizonyára kifejletlen fiatal, vagy nőstény. Van itt tigris, csak szerencse kell, hogy meglássuk...
Tigrist nem látunk, de egyik fontos táplálékát igen: hatalmas vadkan álldogál  bokrok takarásában, magasra fölmeredő sörtéi még nagyobbnak mutatják, mint valójában mekkora. Ugyanaz a faj, mint a miénk idehaza, de más alfajba (Sus scrofa cristata) tartozik. Odébb kis csapat pettyes indiai (axis) szarvas (Cervus axis) látható, lehet vagy 20 darab, őznél valamivel termetesebb, fehérpettyes állatok. Mindenikük bika, később olvastam, hogy a bikák gyakran verődnek külön csapatba. Közelre bevárnak, megszokhatták a gépkocsit. Meg is állunk, mindenki, akinek csak van, a fotogépéhez kap, a sok felhúzás-elkattanás valóságos halk sortűz, de aztán valami keményen odacsattan egy faághoz, a szarvasok fölkapják fejüket, egy ugatásszerű vau hallatszik s fölágaskodva, hátsó lábaikon fordulva, a sűrűbe vetik magukat. Aki jó felvételt remél, megkönnyebülten sóhajt föl, mások bosszankodnak, ezért a következő csapatnál ismét megállunk. Ugyanaz a jelenség ismétlődik meg, koccanás, wau s minden menekül. Csak ekkor figyelünk föl a kocsi hátsó részében vihogó gyerekekre, amelyek az utols megállónknál egy zseb kővel szerelkeztek föl s most azzal szórakoznak, hogy sorra elriogassák a megfigyelendő állatokat. Persze, nekik mindennapos látvány lehet a nilgau, langur vagy axisszarvas, de egyesek közülünk a világ másik végéről útaztak ezért ide. A francia csoport vezetője élénken tiltakozik, erre az egyik honpolgár papa valami ejnye-bejnyét dünnyög a lurkóknak, mire azok kissé megcsillapodnak. No nem teljesen, csak a következő állatig, ill. amíg kitart a zsebnyi kavicsból.
- Hagyjuk itt őket tigriscsaléteknek – morogja Mike franciául, mert még a jobb kategóriájú indiai is többnyire csak angolul ért.
- Nem lehet – sajnálkozik a Főbíbic, aki jól beszéli ezt a nyelvet – mit szólnának a szülők, különben is a bejáratnál ott a fölírat, hogy az állatok etetése tilos...
Egy, láthatóan mesterséges tó partján haladunk, körülötte egy kastély, vagy valami templom romjai. Később a Discovery v. National Geographic adásaiban többször is viszontláttam ezt a tájat, nosztalgiával idézve föl azt a reggeli látogatást a tigrisparkban. Nyüzsgött itt az élet, számtalan a megfigyelnivaló. A parton álló facsoport madárürüléktől fehérre meszelt, tar ágain szűrke gémek, kárókatonák üldögéltek, fönn a levegőben egy fehér-fekete farkú indiai halászsas (Ichthyophaga ichthyaetus) körözött. A tó vízében hasig merülve számbárszarvasok legelték a fölsarjadó vízinövényeket, odébb egy rózsás gödénycsapat halászgatott, a parton meg több vaddisznókonda túrkált. Néha egy-egy páva vágott át kocsink előtt, langurok hancuroztak a fák koronájában, amott meg jó 3 - 4 méteres krokodilusok (Crocodylus palustris) sütkéreztek egy szigeten, szóval volt itt mindenféle állat, csak épp a tigris tüntet távollétével.
- Látják, mennyi zsákmányállat van itt – magyarázza a parkőr – a tigrisek bíztosan elejtettek valamit, teleették a hasukat s most zsákmányukat őrizve alszanak sűrűben. Minek is zavartassák magukat!? De itt vannak a közelben, hisz látták a nyomokat. Aki tigrist akar látni, délután újabb kétórás túrát szervezünk, holnap ismét kettőt, reggel és délután. A nap többi része kiméleti idő, éjjel meg tilos a Park területén tartózkodni. De aki biztosra akar menni, bérelhet terepjárót, szakavatott kisérővel, egész napra potom (!) 200 dollárért...
De nekünk nem volt erre a célra 200 dollárunk, így a másnap reggel ismét csak a közös kisbuszban talált. Talán ma bejön… De nem jött be. Sem holnap, sem holnapután…