A könyv elején Kiss János Botond azt fejtegeti, hogy tulajdonképpen mikor is kezdődik el az utazás. Szerinte – és ezt mindenképpen elfogadhatjuk – „az utazás akkor kezdődik, amikor munkálni kezd bennünk az ismeretlen iránti vágy”, amikor meg akarjuk keresni azt, „ami már Álmunkban él”, az izgalmas új – vagy más! – világot. Azt a világot, amelyben „a magasban pihenő madár mindig a szél ellen fordul” – hogy az ne zavarja össze a tollazatát. Vagy ahol azt láthatjuk, hogy „a patak mindig kifelé folyik az erdőből” – s ha követjük, mi is kijuthatunk onnan. De az is csodálatos dolog, hogy a farkas nem bántja a kis farkaskölykök közé helyezett csecsemőt. Sőt, lehet, hogy még gondozná is azt, ha tudná.
– Van mit tanulnunk a természettől! – azért szép ez a könyv.
És tanulni kellene bizony Tőle! – ha nem akarjuk csúnyán végezni pályafutásunkat ezen a földön. Mert amit művelünk, teljesen kimeríti az önpusztítás és az élő világ kipusztításának fogalmát. Kiss János Botond arra figyelmeztet – és környezetvédő lévén tudja, hogy miről van szó! – tehát arra hívja fel a figyelmünket, hogy világszerte „minden percben – vagyis percenként, ugye - 28 hektár erdőt tarolunk le”. Ha így haladunk, rövidesen már egy hektár erdő sem lesz a világon… Ahol Ő járt, Nepálban még megvan az erdők 40 százaléka. De Indiában, ahol Kiss János Botond szintén megfordult, és nem is egyszer, az erdők fáinak már csak 14 százaléka áll a lábán. Pakisztánban pedig már mindössze 3 százalékuk. Dél-Amerika erdőiből pedig kipusztult 95 ezer virágosnövény-faj. Ez sem semmi…
És a természet pusztítása nem most kezdődött. A tengeri tehén nevű 7—8 méter hosszú és 8—11 tonna súlyú víziállatot már 1768-ig kipusztították a Csendes-óceánból dicső elődeink, a tengerészek, a víziállat ízletes húsa és bőséges zsírja miatt. De a földművesek sem voltak jobbak. A pápaszemes kárókatonát, például, azt a 6—7 kilós madarat 100 év alatt falták föl – bocsánat: irtották ki – a XIX. század közepén, 1840-ig. Így hát őseink sem voltak jobbak nálunk – maradéktalanul tanúságot tettek „az emberi rövidlátásról, nemtörődömségről, kapzsiságról és hiúságról” – állítja a szerző. Kiss János Botond szerint: „Az őserdőben egyetlen félelmetes ellenségtől kell tartani: az állatok állatjától” – vagyis az embertől. S ezért nem kell föltétlenül Indiába menni. Ezt már itthon is észrevehetjük – ha akarjuk, ha nem…
De „Amíg élünk, remélünk” – legalábbis a latin közmondás szerint. Világunkban még mindig akadnak csodálatos dolgok, amikre érdemes odafigyelni. Az indiai fehér lúd, például, évente kétszer repül át a Himalája fölött – Közép-Ázsiából Indiába és vissza – 9000 méter magasságban, „csontrepesztő hidegben, oxigénszegény légkörben”. És Kiss János Botond saját szemével látta ezt az állati hőst, ezt a ludat. Ezért is érdemes volt elmennie Indiába.”
II.
2018. április 11-én hangzott el Zsehránszky István fenti szövege a Bukaresti Rádió magyar nyelvű adásában a jeles erdélyi ornitológus, Kiss János Botond indiai útirajzáról. Alább, ízelítőül, az útikönyv egyik izgalmas – a VII. – fejezetét adjuk közre, néhány idézettel az előszót jegyző Sylvester Lajos értékeléséből:
„Kiss János Botond könyve azért is izgalmas, mert indiai utazásába minduntalan befészkelődnek azoknak az utaknak a tapasztalatai is, amelyeket – különösen a ’89-es romániai fordulat után – kormánytisztviselő minőségben vagy tudományos kutatóként az afrikai, ázsiai, észak és -délamerikai kontinensen és az európai államokban tehetett meg. Könyvének ez a dimenziója páratlanul gazdag információval szolgál, s ezek a szakmai hozadék mellett a figyelemre méltó íráskészséget is mintaként reptetik az olvasó elé.
Az India-könyv másik dimenziója, amely egyben a szépírói erények forrása az a jelentős történeti ismeretanyag, amelyet művébe szervesen, megnyerő természetességgel épít be. Indiai útjukon olyan útitársak szegődnek melléjük, mint gróf Széchenyi Zsigmond. Kiss János Botond anélkül, hogy ez könyvéből „kilógna” és olvasmányosságát nehézkessé tenné – ez egyébként művének egyik fő erénye – az Indiát járt elődök műveinek bibliográfiáját is nyújtja. Aki veszi a fáradságot s a szerző India-könyvéhez hozzáolvassa ezeket a műveket, ismeretei és élményei történelmi távlatúvá válnak, s ekképpen egybevethetővé teszik – maradjunk gróf Széchenyi Zsigmond eseténél - a múlt század harmincas éveinek Indiáját a maival. (…)
Szerzőnk eddig, főleg Duna-delta kutatásaival írta be nevét a tudományok nagy könyvébe. A Duna-delta megismerésében és megszerettetésében, védelmének megszervezésében neki köszönhetjük a legtöbbet. A három nyelven öt kiadást is megért A Delta könyve a Kiss J. Botond alapműve előbb jelent meg még a diktatúra éveiben magyarul, mint más nyelveken. Személyéhez fűződik a Duna-delta védőrségének megszervezése a ’89-es romániai fordulat után. (…)
Kiss János Botond évtizedek óta a Duna-deltában, és ennek kapujában, Tulcea városában él.”
III.
Irány a tigrispark
 |
| A szerző Peruban |
Ezek után megpróbáljuk a másodiknak kitűzött cél – a Rhantambhore Nemzeti Park - világhírű tigriseit fölkeresni. Mint olvassuk, legalább negyven tigris él ezen a kb. 400 (pontosabban 392) km²-en. Ez a – tigrisviszonylatban magas állománysürűség, hisz pl. a Távol-keleten élő szibériai tigrisnek több száz négyzetkilométeres vadászterülete van - nem is említhető egy napon a Keoladeo Ghana egy szál árva – és bizonyára özvegy nősténytigrisének helyzetével. Ez kétségkívül szorosan be van határolva a környező helységek, gazdasági területek közé ékelt védterületen, ahonnan nem tud kitörni, legközelebb talán több száz km-re van másik tigris, ill. tigriskandúr és semmi reménye sincs arra, hogy annak idején párt találjon magának. Fajának utolsó mohikánjaként fog kihalni, mint az előző fejezetben meggyászolt szibériai darvak.
Utána érdeklődtünk, hogyan kellene eljutni a tigrisekhez s megtudtuk, hogy legalkalmasabb volna vonattal, jó félnapi út lenne a gyorssal is. Tekintve, hogy még mindig reményeink voltak Dardzsilingba kerülni s erre Bharatpur-ban már kaptunk ígéretet, úgy számoltunk, hogy elmegyünk a tigrisekhez, nagy gyorsan megnézzük-megfotózzuk őket s visszatérünk megint egy kicsit madarászni, majd utána fel északkeletre a Körösi Csoma sírjához. Tehát nem is kell sok csomag: a terepfölszerelés, egy váltás ruha, a határozókönyvek s kész. De mi legyen az egy hónapra csomagolt, termetes poggyásszal? Itt kellene hagyni őket. Viszont élelmes fogadósunk csak úgy hajlandó megőrizni őket, ha visszatértünkig egy szobát foglalunk-fizetünk, ahol csomagjaink ellesznek, másképp ugyebár nem vállalhatja a felelősséget, hátha elkallódik-elromlik valami? Engednünk kell s elővenni az ing alá, a hónaljba húzott pénzeszacskót. Sokadikszor csodálkozom el az indiai furfangon, de nem tehetek semmit, mi itt csak megtűrt vendégek vagyunk s amint gyakran tapasztaljuk, olyan vendégek, akiket csupán a pénzük miatt viselnek el.
Tehát csomagolás és a múltkori riksás, de most a városon vonulunk át. Útközben még megállunk valami élelmiszert vásárolni, mert a szálló borsos ízű- és árú indiai házikosztja ugyancsak igénybe vette gyomrunkat-zsebünket. Fogadósunk egy szupermarketet ajánlott, amit riksásunk sokáig keresgélt, amíg végre megálltunk egy pont olyan, ráccsal elzárható, trafiknyi fülke előtt, mint amilyenek mellett a városon át számtalanszor elhaladtunk. Igaz, volt egy oldalkamrája is, ahonnan a segéd – gazdája vakkantására – előhozta a kért dolgokat. Okos volt valami tartalékot szerezni, később ugyancsak jól fogott. Újra elindulhattunk az állomásra.
Fülünk már megszokta a minden ablakból előbugyborékoló, kesergő hindu muzsikát, viszont megint csak elképedtünk az embertömegen, amelyen a riksa csak nehezen tudott áttörni. Látszólag békés itt minden. Mindeddig nem voltunk tanúi semmilyen erőszaknak-botránynak, bár a megfigyelt párbeszédek gyakran nem éppen nevezhetők visszafogottaknak. De semmi tettlegesség, dulakodás, még csak egy szemtelen kissrácot sem fülez meg senki. Mint minden kisvárosban, rendőrt alig látni, az is fehér, tarajos tűzoltósisakkal, az útkereszteződésnél irányítja a forgalmat egy gombaszabású napernyő alól. Barna egyenruhás, tömzsi alakja legalább annyira tekintélyt sugárzó, mint minálunk a községi őrsparancsnoké.
Közben elhaladunk a legfurcsább hajlékok mellett, amelyeket valaha is láttunk. Lakóteleppé átalakított szekerek, egy egész szekértábor. Másfélembernyi magas fakerekük kitámasztva, a szekérrúdak függőlegesen fölemelve, föléjük műanyag hulladékokból kialakított, kövekkel lenyomtatott tető. Az egész megkövült karavánt szintén kövekből kirakott, arasznyi fal határolja. Bizonyára valami nomád törzsről van szó, amely egy könnyebb élet reményében fölhagyott az állattenyésztő-, vagy kereskedői vándorélettel s megtelepedett, gyűjtögető városi proletárrá válva.
Az állomás körüli tömeg már nem okozott meglepetést, csak azon csodálkoztunk, hová fér majd el az a rengeteg ember, legtöbbjük számos gyerekkel s mind csomagokkal megrakottan. De azért a pénztárhoz még valahogy odafurakodtam, ahol a kasszás Sir jóakaratúan kioktatott, hogy nem Rhantambhore-ba ad jegyet, hanem Sawai Madhopur-ba, onnan lehet a Nemzeti Parkot látogatni, ott vannak a tigrisek. A tikat, ill. jegy másodosztályú, de a vonaton lehet különbözetet és helyjegyet fizetni. A vonat Indiában olcsó, a mintegy 400 km-es útért kb. 3 DM-nak megfelelő rúpiát adunk, a többit majd a kalauznál.
Aztán megérkezett a rélgari (vonat) is, a Super Fast Express Train. Kicsit marhavagonra emlékeztetett, kicsit meg azokra a járművekre, amelyeket tulceai éveim elején oly gyakran láttam még: a nádvágó fegyencek szállásaként használt rabuszályokra. Mármint tágasság és kényelem szempontjából, az ujjnyi vastagon berácsozott, alulról nyíló, nagyon alacsonyan levő ablakocskák pedig csak fokozták ezt a deja vu érzetet.
Annál is inkább, mert előtolakodnak távoli gyermekkorom emlékfoszlányai a háború utáni, menekülteket szállító vonatokról. A mostani felszállást nem részletezem, mert miután a szerelvény beállt s megcéloztuk a kocsi ajtaját, nem mernék megesküdni rá, hogy a nagy tömegben lábunk érte volna a földet, teljesen passzívan zúdultunk be a fülkébe.
A vasúti kocsit folyosó szeli ketté, egyik oldalon hosszában, másikon keresztben emeletes polcok vannak, ezeken ülnek-fekszenek az utasok. A plafonon három ventilátor is forog, ami az indiai rekkenő hőségben ugyancsak jól foghat. Egy-egy fülkében elméletileg 12 hely volna, de a gyakorlat egészen más. Elsőre lehetetlennek látszott, hogy a bennlévőkhöz még újabb utasok csatlakozhassanak, de megtörtént, benn is vagyunk, sőt, ami újból a lehetetlent súrolja, alig eresztettük földre a csomagot, már mellénk is került a kalauz, hogy bevasalja a helyjegy, osztálykülönbség és expresszvonat tarifákat.
Hogy miként talált meg ily gyorsan s törtetett hozzánk a kompakt embertömegen át, örök rejtély marad. Hasonlóképp, hogyan közlekednek a vándorárusok, amelyek falevelekből préselt kehelyben süteményt, hosszú, fehér retket, furcsa színű sárgarépát, cukorkát, vizet, agyagcsészében dahit, aludtejet kínálnak. Az egyik szomszéd teát kér. Az árus műanyagpoharat állít a padlóra s a mintegy 15 literes, hengerszerű tartály csapját megnyitva, valami tejeskávészínű löttyöt ereszt bele. Ez a tea. Csak később tudtam meg, hogy ilyen a gyömbéres tea, magam is megkedveltem s fogyasztom ma is, amikor lehet.
Az egész vonatbeli hangulatot roppant színesen festi le Jakabos Ödön, aki majd három évtizeddel előttünk bolyongott ezeken a tájakon: ”...A testes, szakállas kereskedőféle, megunván a dicsőséget, hogy engem az ő lábán ringasson, finoman, de határozottan áttolt egy kanna tetejére, amelyik tulajdonképpen az én hátizsákomra volt helyezve, ami viszont egy ledöntött gyapjas zsák fél oldalát nyomta, és ez az egész építmény egy tényleges katonai idejét töltő őrmester egyik bakancsára nehezedett, aki viszont több rendben összerételődve préselődött a WC-ajtó és egy tekintélyes láda között. Az őrmester föl sem vette az említett bakancs szorongatott helyzetét, pedig a bakancsban valószínűleg a saját lába volt, de hát ez az adott körülmények között megbocsátható”. És valamivel tovább, hogy még érzékelhetőbb legyen: ”...az indiaiak szeretnek utazni, és általában sok csomagot hurcolnak. Nagy részük, ha hosszú útra indul, a ládák, bőröndök, kosarak és összegöngyölített batyuk mellett még derékaljat, párnát is cipel, és ahol alkalom van reá, mindjárt kiteríti és ráheveredik. A nyüzsgő és heverő embertömeg között, óbégatva vagy énekelve, üres edényekkel vagy dobokkal zörögve, sűrűn járnak végig a koldusok meg egy-egy alkalmi elárusító, mindenféle portékát kínálva” (Jakabos Ödön: Indiai útinapló. Kőrösi Csoma Sándor nyomában. Kriterion. Bukarest, 1983)
Velünk szemben az egész padot végigfekszi egy fiatalember, lábait felesége ölében nyugtatva, egészen addig, amíg a kalauz rászól, hogy valaki ülőhelyért reklamál.
Odébb pödrött huszárbajuszkájú úr kuporog törökülésben. Előtte színes kartondobozban valami pizzaszerű étel, abban kotorászik – meglepetésemre nem kézzel, ahogy errefelé szokás, hanem kanállal – bizonyára már emancipálódott valaki. Ezt igazolandó, hónaljába törli kezét – kanalát, földre ejti az üres dobozt, aztán tüntetőleg vesz elő s kezd olvasni valami angol nyelvű magazint.
Az utasok nyugalmát gyakran cirkáló őrjárat hivatott biztosítani, a katonák, vagy rendőrök, nem tudom, de nagyon önérzetesen viszik vállukon a második világháborúból visszamaradt Lee Enfield karabélyaikat. Persze, nekik hivataluk van…
(Folytatjuk)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése