KISS JÁNOS BOTOND: Így láttam Indiát (2)

Kiss János Botond előadást tart
utazásairól

Kedélyesen döcögünk, a Super Fast Express Train megy-mendegél s amikor megáll, újabb embertömegek tódulnak be és ki – ez utóbbi elég ritkán, de másfél óra múlva már mindketten leülhetünk s ha lehajolunk, néha az ablakon is kilátunk. A táj semmitmondó síkság, csak itt-ott szakítják meg kunyhónyi halmok, lepusztult falvak, tanyák. Minden ház lapos tetejű, egyeseken magasra tornyozott árvatőzeg szárad. Szürke és sárga, ez a két szín uralja a vidéket, még a ritka tövisbokrok is szürkék. Az ég ólmos, opálosan szürke, felhőt sem látni ez időszakban. Bezzeg, ha jön a monszun...
Nagy baj, hogy nem tudunk senkivel értekezni, hogy megtudjuk, mikor érünk Sawai Madorpur-ba, annál is inkább, hogy az állomásokon való megállás teljesen véletlenszerű időtartamúnak tűnik. Ezért minden alkalommal, amikor lassít a vonat, megkérdezzük a szomszédokat: Sawai Madorpur? Egy ilyen alkalommal többen is igenlenek s mutogatnak ki az ablakon. A szerelvény megáll s végre kitárul a szabadulás ajtaja. Megpróbálunk kijutni a leszállók és fölkapaszkodók tömör szövevényén át, én sikerrel ki is török, de Főbíbic, ölében féltett fotószerelékeivel, bennrekedt a tumultusban.
Csak nehezen evickél ki s erősen sántít.
– Valaki hátba segített a lépcsőn – mondja –, elestem s megrántottam a bokámat.
Csakugyan, már kékül és dagad, ez egy alapos ficam, megint csak a Harmadik Sárkány piszkált közbe. Leültetem a fal mellé s valami jármű meg szállás után érdeklődöm. Szálloda volna elég: Tiger Moon, Tiger Trace, Tiger Night, Tiger Safari (Tigris Hold, Tigrisnyom, Tigris Éjszakája, Tigris Szafári) stb. Kicsit sok is a tigrisből, annál is inkább, hogy tudjuk, a hangzatos neveket meg is kell fizetni. Végül egy motoros riksa tulajdonosa ajánlkozott, hogy elvisz egy szerényebb szállásra. El is vitt egy palotának álcázott márványszállóba, de valahol csak le kellett horgonyozni. Az árak itt is ijesztőek voltak, de Főbíbic, aki ilyen alkalommal a szószóló, keményen alkuszik, így valahogy megegyeztünk a tulajjal. Mutatós szállásunk van, márványba faragott tornáccal, szépen gondozott virágoskerttel, levegőt hűsítő szökőkúttal. Igaz, éjjel meglátogatott egy patkány, a falifülkébe berakott élelmiszert rántotta le a padlóra. Lehet, egy hithű indiai dzsainiszta, akinek tilos életet kioltani, hálát ad az isteneknek a látogatásért s eltűrte volna a kárt. Annál is inkább, hogy a hinduizmusban a patkány, mint az elefántfejű Ganes kísérőállata, szent és különösen nagy szerencse éri azt, aki ugyanazon edényből eszik, vagy iszik, mint a patkány. Lám, épp a rádzsahsztáni Deshnok helységben, Bikaner mellett van a Karni Mata istennő temploma, ahol az ott élő, kb. 20.000 patkánynak hódolnak. De én hitetlen, nem akartam az élelmet a rágcsálókkal megosztani. Hogy annyi évet dolgoztam a vadkutatásban, nagyobb erőfeszítés nélkül elbánok egy ilyen kártevővel. Az indiai fürdőszobában mindig jelenlevő vederbe egy kis vizet engedtem, föléje néhány ágból csapdát hevenyésztem s fölcsaliztam egy darabka indiai süteménnyel. Reggelre meg is lett a pocegér, ahogyan Erdély-szerte nevezik ezt a kellemetlen állatot, belefulladt a tenyérnyi vízbe, szerencsésen el is tüntettem odakinn, a bokrok tövében.
Közben az étteremben ismeretség is került, egy fiatal kanadai angoltanár, Mike személyében, valahonnan Montreal környékéről, aki ugyanabban a szállodában lakik, mint mi. Új barátunk el van ragadtatva a primitívség és szegénység megnyilvánulásaitól, nem realizálja a nyomort meg szükséget, egyszerűen mint egzotikumot kezeli a jelenséget. Igaz, ez a magatartás, amint Dél- és Délkelet-Ázsiában gyakran megfigyeltem, elsősorban az USA-beli amerikaira jellemző, aki bizonyára kiválasztott felsőbbrendűnek érzi magát, aki szerencsésen beleszületett a jólét-társadalombiztositás- és civilizáció magától értetődő áldásaiba. Így aztán föl sem fogja, hogy esetleg valaki azért éhes, mert nincs mit ennie. (Talán ahhoz hasonló jelenségről van szó, mint amikor az ember lepillant a tömbház ötödik emeletéről és beleszédül, de a repülőablakból viszont nem, ilyen magasról a táj már képszerű, valószerűtlen). Úgy látszik, ez a látásmód a középosztálybeli kanadaiaktól sem idegen. Pedig, hogy mennyire kiszolgáltatott egy túltechnologizált életmódban levő polgár, láthattuk később a hírhedt Katrina hurrikán esetéből, amely New Orleans-t és környékét dúlta föl, s ahol az elektromos áram- és a közszolgáltatások kimaradása pokoli káoszt és tömegtragédiát okozott. (De ez évekkel később történt, ott és akkor nem társadalmi lélektannal foglalkoztunk, hanem az életre szóló élményt, a Tigrissel való találkozást vártuk).
Reggel hatkor az ósdi telefon iszonyatos csörgetésére ébredünk, ugyanekkor az ajtót is keményen döngeti valaki s közben rikoltozza, hogy csáj-csáj, azt sem tudom, melyiket hallgattassam el előbb. Elsőnek a telefonba szólok be, hogy OK, utána kinyitom az ajtót. A szálló inasa közli, hogy kész a tea, de az udvaron már ott áll a canter, a parklátogatásra szolgáló, nyitott kisbusz. Igaz is, mára tigrisékhez készültünk látogatóba. Eredetileg 6:30-kor kellett volna indulni, de örülünk, hogy mehetünk s most sietve kapkodjuk össze a dolgainkat s követjük az inast a sötét udvaron át a szálló előtt várakozó járműig. Főbíbic a portástól kölcsönzött karimásbotra támaszkodva biceg, a szerelékeket én hozom. A buszon már fenn ül a parkőr meg egy társaság, izgatott beszélgetésükből hallom, hogy franciák, Mike is köztük van. Még két családnyi honi polgár, tekintélyes számú gyerekkel foglalják el a megmaradt üléseket, aztán nekivágunk a sötétnek.
Gyorsan hajt a vezető, a keményen vágó szélben bizony, nem szégyellem a pulovert-hanorákot, meg a Feleségem kötötte gyapjúsapkát. Hamar mögöttünk marad a város s lekanyarodva a főútról, valami keskeny szurdokba fordulunk be. Többször is megállunk, az őrpontokon a Park személyzete alaposan ellenőrzi, befizettük-e a rupiákat (kb. 12 DM), amibe a tigrisnézés kerül. Ilyenkor megrohannak a vándorárusok, tigrises sapkát-trikót, madárhatározó könyvet, képeslapot, térképet meg a jóég tudja, mi mindent próbálnak ránk sózni, természetesen magasan a városbeli árak fölött - több-kevesebb sikerrel. Közben kétoldalt föltornyosulnak a hegyek, meredek sziklafalak között halad az út, egyik oldalon patak. Aztán egy középkori fal zárja el az utat, mellette őrkunyhó, egy lobogó tűz, marcona őrök guggolják körül. A tisztes kinyit egy bizonyára többszáz éves, vaslemezekkel dúsan kivert kaput, ami csak annyi engedményt tett a XX. századnak, hogy a tetején valami antennaféle látszik s bejutunk a Park belsejébe.
Mögöttünk marad a pozsgás kutyatejfélékkel gyéren benőtt hegyoldal, a meredek kőpárkányok s végre erdőbe, a fák közé jútunk, amelyek egészen az út fölé tornyosulnak. Élet jeleit fürkésszük a derengő hajnalban s valóban, meg is pillantjuk az első madarakat: a fatetőkön magasra fölgallyazott pávákat, tollazatuk fekete zuhatagként omlik alá.
Hosszúságuk után mind kakasoknak vélem őket, vajon itt is csak a kakasok ülnek el a fákra, míg a tojó a földön marad, mint odahaza a fácánoknál? Máshol mint valami, az ágak közé hanyagul fölakasztott tarisznyák, guggolnak a langurok v. hanumánmajmok (Presbytis entellus), lelógó farkukról profán hasonlatként a WC lehúzója jút eszembe. Még sokszor találkozunk velük s nem is mindig kitörő örömmel, mert végtelenül pimaszok, sőt gyakran agresszívek, de Indiában szentként tisztelik őket. A legalább 2.000 – 2.500 éves eposz, a Ramayana szerint ősük a vitéz Hanumán, aki Syugriva majomkirály tanácsosa és hadvezére volt és a Ravana démonkirály elleni háborúban segített Visnu istenség reinkarnációjának, Ráma királynak elrabolt feleségét, a szépséges Szitát visszaszerezni. Ezért is tisztelik a Hanumán-majmokat India-szerte, ezért nem illik s nem is szabad reagálni a provokációikra, bár szívem szerint számos alkalommal vágtam volna hozzájuk valami alkalmatos követ...Most sem látok rajtuk semmi szentségeset, ahogyan üldögélnek és várják, akárcsak mi, hogy világosabb legyen.
Újabb, keményen megvasalt kapu előtt állunk meg, körülötte a Park néhány adminisztrativ épülete. A legutolsó ellenőrzés, egyenként megszámolnak, egyeztetnek a gépkocsivezetővel, aki mellé fölkapaszkodik még egy parkőr és végre bebocsáttatunk a Szentek Szentjébe, az igazi dzsungelbe, a tigrisek szűkebb birodalmába.
Dzsungel… Eredetileg szanszkrit szó, sűrűséget, vadont jelent, mi az angolból vettük át. Ők dzsangalnak ejtik, de bizonyára jobban tudják, hisz végtelen gyarmatbirodalmukban volt is nekik elég. Ez az erdő nem olyan, mint amivel szerény trópusi tapasztalataim során találkoztam. Odafönn az Andokban a selva űditően hűsitett s a ritka levegőben megyényi területet fölött járt be a tekintet. Sarawak-ban, Borneó dzsungelében a hátamhoz tapadt az ing a szitáló meleg esőben, a rekkenő fülledségben gomolygó dús párától a távcső alig látott el az óriásfák tetejéig s minden pórusomból dőlt az izzadság. Itt csak a por kavarog s a reggeli hűvösségben látszik a lehelet. Szürke minden s a hajnali derengésben a fák olyan porosnak néznek ki, amilyen még egy elhagyatott szálloda halljában nyomorgó díszcserje sem lehet. Nem egetverő faóriások, mint Sarawak-ban, de vannak köztük sokszáz éves fa-matuzsálemek. Legtöbbjük lombjavesztett, de egyeseken még maradt némi levél s örökzöld fajok is tarkítják az erdőt. Most egy banyan (Ficus benghalensis) mellett haladunk el. Az eredeti fa rég elkorhadt már, de az ágakból lelógó léggyökerek valóságos oszlopcsarnokot alkotnak, amelyet a közös korona kupolája takar. Az útikönyvek szerint ez India második legnagyobb banyana-fája. Olvasom, hogy néha akár többezer törzs is keletkezhet egyetlen régi fa helyén, akár 300 m átmérőjű erdőt alkotva. Odébb egy csoport dhak, v. chila (Butea monosperma) vöröslik, viráguk tűzpiros tulipánokként lepik el az ágakat öt emeletnyi magasságig, kiérdemelve a fa angol nevét - Flame of the Forest - az Erdő Lángját.
- Az ott egy szent fa – mutat a parkőr egy másik faóriásra. Egy ilyen alatt ülve világosodott meg Sziddhártha Gautama s nyerte el a bölcsességet. Erről már olvastam s fura módon nem valami szakmunkában, hanem Rejtő Jenő: Az elveszett cirkáló c. könyvében, ahol a szent Bo fa alatt történik valami. Utánakerestem s megtudtam, hogy egy fügefa-féléről van szó (Ficus religiosa), amely valóban szentnek számít a buddhisták előtt, neve, a Bodhi, röviden Bo, a Legfőbb Megvilágosodást jelenti. Mindezektől eltekintve, impozáns példány, a föld fölött szétágazó gyökereik között egy óvodára való gyerek játszhatna bujócskát. Megállva az egyik vastag ág alatt, a parkőr mutogatására fölfedezük egy, magát korhadt facsonknak álcázó, majdnem lúdnagyságú madarat, egy halászbaglyot (Ketupa zeylonensis). Nagyon emlékeztet eurázsiai rokonára, az uhura, de - mint neve mutatja, inkább halász-, mint vadász, tápláléka zömét halak alkotják, bár zsákmányol kisebb rágcsálókat, madarakat is.
Egy halászó fajnak, akárcsak a vadon bármelyik lakójának nem lehet könnyű dolga itt, a dzsungelben, ahol az élet örök harcot jelent, de a mi baglyunk elégedettnek látszik s tűri, hogy alaposan megtávcsövezzük.
Ismét útnak eredve, gépkocsivezetőnk bizonyára a Monte Carlo-i rallyn képzeli magát, olyan keményen hajt s veszi a meredek kanyarokat, utánnuk vastagon gomolyog a por. Keresztutak, elágazások, egy fordulóban majd összekoccanunk egy hozzánk hasonló társasággal, csak hajszálnyi távolságra kerüli ki egymást a két jármű. Hirtelen ismét megállunk, a parkőr székéből mélyen kihajolva mutogat valamit a földön. Valóban, a vastag porban élesen kirajzolódva jól látszanak a tigrisnyomok, amilyenekkel odaát Bharatpur-ban már találkoztam. De ezek sokkal nagyobbak, hatalmas, kéttenyérnyinél szélesebb nyomok, amelyek egy darabig az út szélén haladnak, aztán elvesznek a száraz fűben. Óriási állat lehetett, de tudott, hogy egyes tigrispéldányok az oroszlánnál is nagyobbak. Néhányszáz méter után újabb nyomok mellett állunk le, ezek valamivel kisebbek, bizonyára kifejletlen fiatal, vagy nőstény. Van itt tigris, csak szerencse kell, hogy meglássuk...
Tigrist nem látunk, de egyik fontos táplálékát igen: hatalmas vadkan álldogál  bokrok takarásában, magasra fölmeredő sörtéi még nagyobbnak mutatják, mint valójában mekkora. Ugyanaz a faj, mint a miénk idehaza, de más alfajba (Sus scrofa cristata) tartozik. Odébb kis csapat pettyes indiai (axis) szarvas (Cervus axis) látható, lehet vagy 20 darab, őznél valamivel termetesebb, fehérpettyes állatok. Mindenikük bika, később olvastam, hogy a bikák gyakran verődnek külön csapatba. Közelre bevárnak, megszokhatták a gépkocsit. Meg is állunk, mindenki, akinek csak van, a fotogépéhez kap, a sok felhúzás-elkattanás valóságos halk sortűz, de aztán valami keményen odacsattan egy faághoz, a szarvasok fölkapják fejüket, egy ugatásszerű vau hallatszik s fölágaskodva, hátsó lábaikon fordulva, a sűrűbe vetik magukat. Aki jó felvételt remél, megkönnyebülten sóhajt föl, mások bosszankodnak, ezért a következő csapatnál ismét megállunk. Ugyanaz a jelenség ismétlődik meg, koccanás, wau s minden menekül. Csak ekkor figyelünk föl a kocsi hátsó részében vihogó gyerekekre, amelyek az utols megállónknál egy zseb kővel szerelkeztek föl s most azzal szórakoznak, hogy sorra elriogassák a megfigyelendő állatokat. Persze, nekik mindennapos látvány lehet a nilgau, langur vagy axisszarvas, de egyesek közülünk a világ másik végéről útaztak ezért ide. A francia csoport vezetője élénken tiltakozik, erre az egyik honpolgár papa valami ejnye-bejnyét dünnyög a lurkóknak, mire azok kissé megcsillapodnak. No nem teljesen, csak a következő állatig, ill. amíg kitart a zsebnyi kavicsból.
- Hagyjuk itt őket tigriscsaléteknek – morogja Mike franciául, mert még a jobb kategóriájú indiai is többnyire csak angolul ért.
- Nem lehet – sajnálkozik a Főbíbic, aki jól beszéli ezt a nyelvet – mit szólnának a szülők, különben is a bejáratnál ott a fölírat, hogy az állatok etetése tilos...
Egy, láthatóan mesterséges tó partján haladunk, körülötte egy kastély, vagy valami templom romjai. Később a Discovery v. National Geographic adásaiban többször is viszontláttam ezt a tájat, nosztalgiával idézve föl azt a reggeli látogatást a tigrisparkban. Nyüzsgött itt az élet, számtalan a megfigyelnivaló. A parton álló facsoport madárürüléktől fehérre meszelt, tar ágain szűrke gémek, kárókatonák üldögéltek, fönn a levegőben egy fehér-fekete farkú indiai halászsas (Ichthyophaga ichthyaetus) körözött. A tó vízében hasig merülve számbárszarvasok legelték a fölsarjadó vízinövényeket, odébb egy rózsás gödénycsapat halászgatott, a parton meg több vaddisznókonda túrkált. Néha egy-egy páva vágott át kocsink előtt, langurok hancuroztak a fák koronájában, amott meg jó 3 - 4 méteres krokodilusok (Crocodylus palustris) sütkéreztek egy szigeten, szóval volt itt mindenféle állat, csak épp a tigris tüntet távollétével.
- Látják, mennyi zsákmányállat van itt – magyarázza a parkőr – a tigrisek bíztosan elejtettek valamit, teleették a hasukat s most zsákmányukat őrizve alszanak sűrűben. Minek is zavartassák magukat!? De itt vannak a közelben, hisz látták a nyomokat. Aki tigrist akar látni, délután újabb kétórás túrát szervezünk, holnap ismét kettőt, reggel és délután. A nap többi része kiméleti idő, éjjel meg tilos a Park területén tartózkodni. De aki biztosra akar menni, bérelhet terepjárót, szakavatott kisérővel, egész napra potom (!) 200 dollárért...
De nekünk nem volt erre a célra 200 dollárunk, így a másnap reggel ismét csak a közös kisbuszban talált. Talán ma bejön… De nem jött be. Sem holnap, sem holnapután…

KISS JÁNOS BOTOND: Így láttam Indiát (1)

I.

„Végre én is kézbe vehettem Kiss János Botond könyvét, amelynek a címe: Így láttam Indiát. 2008-ban jelent meg Székelyudvarhelyen, az Erdélyi Nimród Könyvek sorozatban...
A könyv elején Kiss János Botond azt fejtegeti, hogy tulajdonképpen mikor is kezdődik el az utazás. Szerinte – és ezt mindenképpen elfogadhatjuk – „az utazás akkor kezdődik, amikor munkálni kezd bennünk az ismeretlen iránti vágy”, amikor meg akarjuk keresni azt, „ami már Álmunkban él”, az izgalmas új – vagy más! – világot. Azt a világot, amelyben „a magasban pihenő madár mindig a szél ellen fordul” – hogy az ne zavarja össze a tollazatát. Vagy ahol azt láthatjuk, hogy „a patak mindig kifelé folyik az erdőből” – s ha követjük, mi is kijuthatunk onnan. De az is csodálatos dolog, hogy a farkas nem bántja a kis farkaskölykök közé helyezett csecsemőt. Sőt, lehet, hogy még gondozná is azt, ha tudná. 
– Van mit tanulnunk a természettől! – azért szép ez a könyv.
És tanulni kellene bizony Tőle! – ha nem akarjuk csúnyán végezni pályafutásunkat ezen a földön. Mert amit művelünk, teljesen kimeríti az önpusztítás és az élő világ kipusztításának fogalmát. Kiss János Botond arra figyelmeztet – és környezetvédő lévén tudja, hogy miről van szó! – tehát arra hívja fel a figyelmünket, hogy világszerte „minden percben – vagyis percenként, ugye - 28 hektár erdőt tarolunk le”. Ha így haladunk, rövidesen már egy hektár erdő sem lesz a világon… Ahol Ő járt, Nepálban még megvan az erdők 40 százaléka. De Indiában, ahol Kiss János Botond szintén megfordult, és nem is egyszer, az erdők fáinak már csak 14 százaléka áll a lábán. Pakisztánban pedig már mindössze 3 százalékuk. Dél-Amerika erdőiből pedig kipusztult 95 ezer virágosnövény-faj. Ez sem semmi…
És a természet pusztítása nem most kezdődött. A tengeri tehén nevű 7—8 méter hosszú és 8—11 tonna súlyú víziállatot már 1768-ig kipusztították a Csendes-óceánból dicső elődeink, a tengerészek, a víziállat ízletes húsa és bőséges zsírja miatt. De a földművesek sem voltak jobbak. A pápaszemes kárókatonát, például, azt a 6—7 kilós madarat 100 év alatt falták föl – bocsánat: irtották ki – a XIX. század közepén, 1840-ig. Így hát őseink sem voltak jobbak nálunk – maradéktalanul tanúságot tettek „az emberi rövidlátásról, nemtörődömségről, kapzsiságról és hiúságról” – állítja a szerző. Kiss János Botond szerint: „Az őserdőben egyetlen félelmetes ellenségtől kell tartani: az állatok állatjától” – vagyis az embertől. S ezért nem kell föltétlenül Indiába menni. Ezt már itthon is észrevehetjük – ha akarjuk, ha nem…
De „Amíg élünk, remélünk” – legalábbis a latin közmondás szerint. Világunkban még mindig akadnak csodálatos dolgok, amikre érdemes odafigyelni. Az indiai fehér lúd, például, évente kétszer repül át a Himalája fölött – Közép-Ázsiából Indiába és vissza – 9000 méter magasságban, „csontrepesztő hidegben, oxigénszegény légkörben”. És Kiss János Botond saját szemével látta ezt az állati hőst, ezt a ludat. Ezért is érdemes volt elmennie Indiába.”

II.

2018. április 11-én hangzott el Zsehránszky István fenti szövege a Bukaresti Rádió magyar nyelvű adásában a jeles erdélyi ornitológus, Kiss János Botond indiai útirajzáról. Alább, ízelítőül, az útikönyv egyik izgalmas – a VII. – fejezetét adjuk közre, néhány idézettel az előszót jegyző Sylvester Lajos értékeléséből:

„Kiss János Botond könyve azért is izgalmas, mert indiai utazásába minduntalan befészkelődnek azoknak az utaknak a tapasztalatai is, amelyeket – különösen a ’89-es romániai fordulat után – kormánytisztviselő minőségben vagy tudományos kutatóként az afrikai, ázsiai, észak és -délamerikai kontinensen és az európai államokban tehetett meg. Könyvének ez a dimenziója páratlanul gazdag információval szolgál, s ezek a szakmai hozadék mellett a figyelemre méltó íráskészséget is mintaként reptetik az olvasó elé.
Az India-könyv másik dimenziója, amely egyben a szépírói erények forrása az a jelentős történeti ismeretanyag, amelyet művébe szervesen, megnyerő természetességgel épít be. Indiai útjukon olyan útitársak szegődnek melléjük, mint gróf Széchenyi Zsigmond. Kiss János Botond anélkül, hogy ez könyvéből „kilógna” és olvasmányosságát nehézkessé tenné – ez egyébként művének egyik fő erénye – az Indiát járt elődök műveinek bibliográfiáját is nyújtja. Aki veszi a fáradságot s a szerző India-könyvéhez hozzáolvassa ezeket a műveket, ismeretei és élményei történelmi távlatúvá válnak, s ekképpen egybevethetővé teszik – maradjunk gróf Széchenyi Zsigmond eseténél - a múlt század harmincas éveinek Indiáját a maival. (…)
Szerzőnk eddig, főleg Duna-delta kutatásaival írta be nevét a tudományok nagy könyvébe. A Duna-delta megismerésében és megszerettetésében, védelmének megszervezésében neki köszönhetjük a legtöbbet. A három nyelven öt kiadást is megért A Delta könyve a Kiss J. Botond alapműve előbb jelent meg még a diktatúra éveiben magyarul, mint más nyelveken. Személyéhez fűződik a Duna-delta védőrségének megszervezése a ’89-es romániai fordulat után. (…)
Kiss János Botond évtizedek óta a Duna-deltában, és ennek kapujában, Tulcea városában él.”

III.

Irány a tigrispark

A szerző Peruban

Keoladeo Ghana valóban beváltott ígéret volt, méltó indiai megfelelője a Duna-delta madárparadicsomként emlegetett tájaihoz. (Különben, ez a szóösszetétel, hogy madárparadicsom, mindig visszás érzést kelt bennem, csak útireklámok szövegében volna helye, hisz az ottani madaraknak is megvan a maguk gondjuk-bajuk, kezdve az éghajlati tényezők egyre gyakrabban ismétlődő szélsőséges kilengéseivel s végezve az igen magas pártfogással végzett, már-már ipari méreteket öltő, vadászatnak nevezett madármészárlásokkal. Igaz, ebben az ú.n. paradicsomban nem mindenki látja a kígyót...)
Ezek után megpróbáljuk a másodiknak kitűzött cél – a Rhantambhore Nemzeti Park - világhírű tigriseit fölkeresni. Mint olvassuk, legalább negyven tigris él ezen a kb. 400 (pontosabban 392) km²-en. Ez a – tigrisviszonylatban magas állománysürűség, hisz pl. a Távol-keleten élő szibériai tigrisnek több száz négyzetkilométeres vadászterülete van - nem is említhető egy napon a Keoladeo Ghana egy szál árva – és bizonyára özvegy nősténytigrisének helyzetével. Ez kétségkívül szorosan be van határolva a környező helységek, gazdasági területek közé ékelt védterületen, ahonnan nem tud kitörni, legközelebb talán több száz km-re van másik tigris, ill. tigriskandúr és semmi reménye sincs arra, hogy annak idején párt találjon magának. Fajának utolsó mohikánjaként fog kihalni, mint az előző fejezetben meggyászolt szibériai darvak.
Utána érdeklődtünk, hogyan kellene eljutni a tigrisekhez s megtudtuk, hogy legalkalmasabb volna vonattal, jó félnapi út lenne a gyorssal is. Tekintve, hogy még mindig reményeink voltak Dardzsilingba kerülni s erre Bharatpur-ban már kaptunk ígéretet, úgy számoltunk, hogy elmegyünk a tigrisekhez, nagy gyorsan megnézzük-megfotózzuk őket s visszatérünk megint egy kicsit madarászni, majd utána fel északkeletre a Körösi Csoma sírjához. Tehát nem is kell sok csomag: a terepfölszerelés, egy váltás ruha, a határozókönyvek s kész. De mi legyen az egy hónapra csomagolt, termetes poggyásszal? Itt kellene hagyni őket. Viszont élelmes fogadósunk csak úgy hajlandó megőrizni őket, ha visszatértünkig egy szobát foglalunk-fizetünk, ahol csomagjaink ellesznek, másképp ugyebár nem vállalhatja a felelősséget, hátha elkallódik-elromlik valami? Engednünk kell s elővenni az ing alá, a hónaljba húzott pénzeszacskót. Sokadikszor csodálkozom el az indiai furfangon, de nem tehetek semmit, mi itt csak megtűrt vendégek vagyunk s amint gyakran tapasztaljuk, olyan vendégek, akiket csupán a pénzük miatt viselnek el.
Tehát csomagolás és a múltkori riksás, de most a városon vonulunk át. Útközben még megállunk valami élelmiszert vásárolni, mert a szálló borsos ízű- és árú indiai házikosztja ugyancsak igénybe vette gyomrunkat-zsebünket. Fogadósunk egy szupermarketet ajánlott, amit riksásunk sokáig keresgélt, amíg végre megálltunk egy pont olyan, ráccsal elzárható, trafiknyi fülke előtt, mint amilyenek mellett a városon át számtalanszor elhaladtunk. Igaz, volt egy oldalkamrája is, ahonnan a segéd – gazdája vakkantására – előhozta a kért dolgokat. Okos volt valami tartalékot szerezni, később ugyancsak jól fogott. Újra elindulhattunk az állomásra.
Fülünk már megszokta a minden ablakból előbugyborékoló, kesergő hindu muzsikát, viszont megint csak elképedtünk az embertömegen, amelyen a riksa csak nehezen tudott áttörni. Látszólag békés itt minden. Mindeddig nem voltunk tanúi semmilyen erőszaknak-botránynak, bár a megfigyelt párbeszédek gyakran nem éppen nevezhetők visszafogottaknak. De semmi tettlegesség, dulakodás, még csak egy szemtelen kissrácot sem fülez meg senki. Mint minden kisvárosban, rendőrt alig látni, az is fehér, tarajos tűzoltósisakkal, az útkereszteződésnél irányítja a forgalmat egy gombaszabású napernyő alól. Barna egyenruhás, tömzsi alakja legalább annyira tekintélyt sugárzó, mint minálunk a községi őrsparancsnoké.
Közben elhaladunk a legfurcsább hajlékok mellett, amelyeket valaha is láttunk. Lakóteleppé átalakított szekerek, egy egész szekértábor. Másfélembernyi magas fakerekük kitámasztva, a szekérrúdak függőlegesen fölemelve, föléjük műanyag hulladékokból kialakított, kövekkel lenyomtatott tető. Az egész megkövült karavánt szintén kövekből kirakott, arasznyi fal határolja. Bizonyára valami nomád törzsről van szó, amely egy könnyebb élet reményében fölhagyott az állattenyésztő-, vagy kereskedői vándorélettel s megtelepedett, gyűjtögető városi proletárrá válva.
Az állomás körüli tömeg már nem okozott meglepetést, csak azon csodálkoztunk, hová fér majd el az a rengeteg ember, legtöbbjük számos gyerekkel s mind csomagokkal megrakottan. De azért a pénztárhoz még valahogy odafurakodtam, ahol a kasszás Sir jóakaratúan kioktatott, hogy nem Rhantambhore-ba ad jegyet, hanem Sawai Madhopur-ba, onnan lehet a Nemzeti Parkot látogatni, ott vannak a tigrisek. A tikat, ill. jegy másodosztályú, de a vonaton lehet különbözetet és helyjegyet fizetni. A vonat Indiában olcsó, a mintegy 400 km-es útért kb. 3 DM-nak megfelelő rúpiát adunk, a többit majd a kalauznál.
Aztán megérkezett a rélgari (vonat) is, a Super Fast Express Train. Kicsit marhavagonra emlékeztetett, kicsit meg azokra a járművekre, amelyeket tulceai éveim elején oly gyakran láttam még: a nádvágó fegyencek szállásaként használt rabuszályokra. Mármint tágasság és kényelem szempontjából, az ujjnyi vastagon berácsozott, alulról nyíló, nagyon alacsonyan levő ablakocskák pedig csak fokozták ezt a deja vu érzetet.
Annál is inkább, mert előtolakodnak távoli gyermekkorom emlékfoszlányai a háború utáni, menekülteket szállító vonatokról. A mostani felszállást nem részletezem, mert miután a szerelvény beállt s megcéloztuk a kocsi ajtaját, nem mernék megesküdni rá, hogy a nagy tömegben lábunk érte volna a földet, teljesen passzívan zúdultunk be a fülkébe.
A vasúti kocsit folyosó szeli ketté, egyik oldalon hosszában, másikon keresztben emeletes polcok vannak, ezeken ülnek-fekszenek az utasok. A plafonon három ventilátor is forog, ami az indiai rekkenő hőségben ugyancsak jól foghat. Egy-egy fülkében elméletileg 12 hely volna, de a gyakorlat egészen más. Elsőre lehetetlennek látszott, hogy a bennlévőkhöz még újabb utasok csatlakozhassanak, de megtörtént, benn is vagyunk, sőt, ami újból a lehetetlent súrolja, alig eresztettük földre a csomagot, már mellénk is került a kalauz, hogy bevasalja a helyjegy, osztálykülönbség és expresszvonat tarifákat.
Hogy miként talált meg ily gyorsan s törtetett hozzánk a kompakt embertömegen át, örök rejtély marad. Hasonlóképp, hogyan közlekednek a vándorárusok, amelyek falevelekből préselt kehelyben süteményt, hosszú, fehér retket, furcsa színű sárgarépát, cukorkát, vizet, agyagcsészében dahit, aludtejet kínálnak. Az egyik szomszéd teát kér. Az árus műanyagpoharat állít a padlóra s a mintegy 15 literes, hengerszerű tartály csapját megnyitva, valami tejeskávészínű löttyöt ereszt bele. Ez a tea. Csak később tudtam meg, hogy ilyen a gyömbéres tea, magam is megkedveltem s fogyasztom ma is, amikor lehet.
Az egész vonatbeli hangulatot roppant színesen festi le Jakabos Ödön, aki majd három évtizeddel előttünk bolyongott ezeken a tájakon: ”...A testes, szakállas kereskedőféle, megunván a dicsőséget, hogy engem az ő lábán ringasson, finoman, de határozottan áttolt egy kanna tetejére, amelyik tulajdonképpen az én hátizsákomra volt helyezve, ami viszont egy ledöntött gyapjas zsák fél oldalát nyomta, és ez az egész építmény egy tényleges katonai idejét töltő őrmester egyik bakancsára nehezedett, aki viszont több rendben összerételődve préselődött a WC-ajtó és egy tekintélyes láda között. Az őrmester föl sem vette az említett bakancs szorongatott helyzetét, pedig a bakancsban valószínűleg a saját lába volt, de hát ez az adott körülmények között megbocsátható”. És valamivel tovább, hogy még érzékelhetőbb legyen: ”...az indiaiak szeretnek utazni, és általában sok csomagot hurcolnak. Nagy részük, ha hosszú útra indul, a ládák, bőröndök, kosarak és összegöngyölített batyuk mellett még derékaljat, párnát is cipel, és ahol alkalom van reá, mindjárt kiteríti és ráheveredik. A nyüzsgő és heverő embertömeg között, óbégatva vagy énekelve, üres edényekkel vagy dobokkal zörögve, sűrűn járnak végig a koldusok meg egy-egy alkalmi elárusító, mindenféle portékát kínálva” (Jakabos Ödön: Indiai útinapló. Kőrösi Csoma Sándor nyomában. Kriterion. Bukarest, 1983)
Velünk szemben az egész padot végigfekszi egy fiatalember, lábait felesége ölében nyugtatva, egészen addig, amíg a kalauz rászól, hogy valaki ülőhelyért reklamál.
Odébb pödrött huszárbajuszkájú úr kuporog törökülésben. Előtte színes kartondobozban valami pizzaszerű étel, abban kotorászik – meglepetésemre nem kézzel, ahogy errefelé szokás, hanem kanállal – bizonyára már emancipálódott valaki. Ezt igazolandó, hónaljába törli kezét – kanalát, földre ejti az üres dobozt, aztán tüntetőleg vesz elő s kezd olvasni valami angol nyelvű magazint.
Az utasok nyugalmát gyakran cirkáló őrjárat hivatott biztosítani, a katonák, vagy rendőrök, nem tudom, de nagyon önérzetesen viszik vállukon a második világháborúból visszamaradt Lee Enfield karabélyaikat. Persze, nekik hivataluk van…

(Folytatjuk)

ANDRASSEW IVÁN: Magyar "prolik" Mongóliában (5)

Mi a mongolokhoz képest rengeteget kerestünk. Egy mongol havi jövedelme legföljebb öt-hatszáz tugrik volt, mi meg ezerhatot kaptunk. Jutott bőven a piára. Egy üveg sör egy húsz volt. Rengeteget vehettem. Egy üveg vodka huszonnégy tugrik - a mongolnak ennyi a napi keresete.
És voltunk egypáran, akik a népes piáló és a kevésbé népes kupor-gató csapatba se fértünk bele - a kiszakadtak. Például az egyik srác teljesen flúgos módjára élt. Senkihez nem szólt, hazament és bezárkózott. Oda embert be nem engedett. Még szombat-vasárnap se jött ki, kajálni se járt el sehova. Soha. Erre én is azt mondom, hogy defektes. De így érezte jól magát, és én ezt tiszteletben is tartottam. Egy év alatt háromszor láttam, mert amikor postája jött, üzentem érte. Bejött, szevasz, kész... De az utcán se köszönt, vissza se.
Aztán akadt olyan is, aki az oroszokkal haverkodott össze, valahogy úgy, ahogy én a csehekhez csapódtam.
Mindenki bántott mindenkit. A végén nagy verekedések voltak. A magyar csapat mint kollektíva nulla volt.
A bolgárokkal is barátkoztam, de azért ők más emberek voltak. Rögtön elő az italt, és addig vedelni, amíg a lábadon állsz! Ha egy bolgárhoz elmentél, az hétszentség, hogy négykézláb jöttél haza. Az asztal alá itattak: ketten egy hajtásra egy üveg vodkát.
Darhan egy nemzetközi összefogással épült város. A csehek építettek egy cementüzemet, a bolgárok szőrmefeldolgozót, az oroszok szállítottak, építettek, és biztosították az energiaszolgáltatást. A magyarok a húskombinátot csinálták. Minden üzemnek volt néhány külföldi dolgozója. A legtöbben az oroszok voltak, aztán sorrendben mi következtünk. Mert nyáron, amikor a vágási szezon beindul, hetvennyolcvan magyar összejön.
A vágás szezonjellegű. Tudniillik ott lábon hízik a marha, a ló, a birka. Birkából volt a legtöbb. Jakot is vágnak. Kora tavasszal, amikor elolvad a hó, ezerötszáz kilométerről elindulnak. Mire odaérnek - augusztus végére -, már szépen fölhízik az állat. Ott nincs istállózás, ilyesmi... Amit talál az állat, azt eszik. Ha kibírja tavaszig, akkor jó, ha nem, akkor rossz állat.
Nagyon érdekes természetű nép a mongol. A magyarban is elég sok szó van a lovak megkülönböztetésére, bár ezek ma már egyre kevésbé ismertek. Például elég sok lószín- meg lófoltjelölés van: pej, borzderes, almásderes, sárga, kesely, hóka. Ha jól összeszámolom, a magyarban harminc-negyven ilyen élő szó van, na de a mongolban legalább két-háromszáz! Például számos kifejezésük van a lovak járásának vagy fejtartásának megkülönböztetésére. Az az igazán jó ló, amelyik télen is beszerzi a saját kajáját, vagyis föltöri a jeget, és kieszi alóla a füvet.
Most már - az utóbbi tíz évben - gyűjtenek télire, de azelőtt soha. Ott pánikszerűen jön a tél, pár nap alatt... A nagy fű befagy a jég meg a hó alá. így a takarmány „mirelit" van elraktározva, csak ki kell kaparni. Ezen élnek.
Nekem ott nagyon egyformának tűnt mindenki. Bejött egy mongol, kiment. Bejött egy másik, de nem tudtam, hogy az tényleg másik, vagy az előbbi jött vissza. Főként a nőkkel voltam így, mert a férfiakat legalább a ruhájukról meg tudtam különböztetni. De a nők egyformában jártak, és a haja is mindnek ugyanúgy volt fésülve. Egy hónapig voltam így: szépnek egy nőt se találtam.
Megkérdeztem egy mongol sráctól, hogy mégis kit tartanak ők szép nőnek: mi a mongol ideál? Nem nagyon akart válaszolni, mert ők roppant szemérmesek az ilyen dolgokban. Aztán kibökte hogy „csak szép fehér bőre legyen"! Csak ez volt a fontos.
Na de ha megkérdezted, hogy milyen a szép ló! Hát arról másfél napig dumált ez a csöndes, halk szavú ember.
Az nem is mongol, akinek nincs lova. Legföljebb a városban fordul elő ilyen ember. De olyan mongol nincs, akinek juríalakó rokona ne lenne. Az egyéves gyerekek már lovagolnak. A városban is a legtermészetesebb, ha valaki lovon jár.
A gyönge, a rossz ló olcsó is, három-négyszáz tugrikért vehettem volna. Volt olyan köztünk, aki vett is: nyáron járt vele, aztán eladta vagy elajándékozta.
A városban a ház előtt tartják. A házak között fű van; kicsapták őket, összekötötték a két első lábukat, így nem tudtak elkóborolni.
De a melóhely előtt, a kombinátnál is ott legelésztek, amíg a gazdájuk bent dolgozott. A nyereg viszont többszöröse volt a ló árának. Egy igazán szép darabért ezer-ezerkétszáz tugrikot is megadtak.
Én nem vettem. A szomszéd házban dolgoztam, minek járjak oda lóval? De különben is, akkor lovagoltam, amikor akartam.
Európai ízléssel nézve nagyon érdekes állatok voltak. Alacsonyak, nagy fejűek... Azokon úgy, mint a mi melegvérű lovainkon, nem lehetett lovagolni. Megőrült, ha megpróbáltam rövid szárra fogni. Lefeküdt, mindent megcsinált, csak továbbmenni nem akart. Egészen hosszú szárra kell engedni, és úgy előrenyújtja a nyakát vágta közben, mint a liba. Az volt az érzésem, hogy szamáron ülök. Nem is volt olyan jó érzés a lovaglás, mint otthon.
Nem biztos, hogy a mongolokat elkápráztatnád egy európai tenyésztésű paripával! Ott más az ideál. Ez a hosszú lábú, nagy seggű nekik idegen. Éppen úgy, ahogy nekem idegenek voltak azok a busa kis lovacskák. Olyan hosszú a szőrük, mint a birkáké - húsz-huszonöt centi. „Milyen rondák!" És van olyan, amelyikért húsz-harmincezer tugrikot kifizetnek, ha mit tudom én, milyen győztes.
Ott mindig verseny van. Nincs ünnep lóverseny nélkül. De ötven kilométer a táv a fölnőtteknek. Az ötéves gyerekek tíz kilométeren vágtában versenyeznek. Korosztályonként emelkedik a táv.
Persze a hetvenéveseknek nem hetven kilométer. Már csak azért sem, mert alig van hetvenéves ember. Az ott már matuzsálemi kor. Talán azért halnak korán, mert állandóan húst esznek. Találkoztam olyan öreggel, aki azt mondta, hogy még soha életében nem evett gyümölcsöt, és nem is fog. Ők ilyenek, ezt el kell fogadni.
Engem a magyarok azért is hülyének néztek, mert elmentem a mongol temetőbe. „Ezért huszon-valahány kilométert menni!" Állati érdekes volt. Tudniillik ők régen úgy temetkeztek, hogy nem temetkeztek. Egy szent helyre - ami mindig egy hegy tetején volt, és obónak hívták - vitték ki a halottakat. Ott az állatok széttépték őket. A lámaizmus tanítása szerint cselekedtek: ez volt az élet rendje.
Ha itt, Európában finoman megátkozlak, akkor azt motyogom, hogy „legyen neked nehéz a föld". Ott meg az volt az átok, hogy ha azt kívánták valakinek, ne tépjék szét a testét az állatok - még azok se! Az volt ott a katolikus vallásnak megfelelő pokol.
Jött huszonegyben a forradalom és vele csőstül a kultúra. Az új világnézetbe nem fért bele, hogy így kirakták a halottakat. El kell temetni! Na de ők nem azért nem temettek, mert nem volt ásójuk, hanem azért, mert a föld szent. A buddhizmust nem nagyon lehetett kiirtani - máig sem. Nem úgy van az, hogy hozok egy rendeletet, amelyben közlöm: a föld nem szent - és attól kezdve egy nép ezt el is fogadja. Eltemették ugyan a halottat, de este kimentek, kikaparták, és kivitték a hegyre. Ez így ment elég sokáig, mígnem azt találták ki, hogy le kell betonozni a sírt.
Régen, ha meghalt valaki, körbe-körbe hurcibálták a környéken, hogy a szelleme ne találjon vissza. Ma a városban cipelik körbe. Nagy ZIL teherautó, fényképpel, a platón a koporsó, mellette egy kupac sóder meg egy zsák cement. így megy a menet.
Akkor temetnek, amikor még nem süt a nap, azért, hogy a nap ne lássa. De akik nem adnak erre, azok is nagyon korán indulnak neki. Hajnali kettőkor ordításra, éneklésre, csörömpölésre ébredek. Kiugrottam az ágyból. Látom ám, hogy nyitott koporsóban viszik a halottat...
Mindenkinél - a halál okáról - bizonyos utalást hagynak a betonban. Hát, nagyon sok árhisüveg van a sírokon.
Nem baj, hogy ilyen sokat mesélek erről? Tudod, én úgy gondolom, hogy egy népet akkor tisztelhetünk vagy szerethetünk igazán, ha megismerjük a szokásaikat. Egyáltalán nem mindegy, hogyan bánnak a ha-Iottaikkal, mert ez sokat elmond a múltjukról is meg a mai életükről is. Ha ott élsz közöttük, meg kell tisztelned őket azzal, hogy megpróbálod megérteni a világukat. Ha nem törekszünk erre, mindig minden nép idegen lesz. Az „idegen" pedig nem áll messze az „ellenszenves"-tol, az pedig az „ellenség"-től. Azért, mert én ezt így gondoltam, a magyarok lenéztek, megvetettek, és ez szomorú.
Az árhi? Az a mongol pálinka, a nemzeti italuk. A vodkára hasonlít, azt hiszem, gabonából csinálják.
Azért nem tudom pontosan, mert az egyik ezt mondja, a másik azt. A könyvekben is másképp és másképp van leírva a készítési módja. Ami irodalom létezik, mindent elolvastam Mongóliáról. Az utazásom előtt is, de azóta is.
Nincs túlságosan jó véleményem ezekről a könyvekről. Lehet, hogy szubjektív az álláspontom, de nem tudom elképzelni, hogyan lehet olyasmiről könyvet írni, amit nem szeret az ember. Persze ennek ellene lehet vetni, hogy a fasizmust sem szeretik az írók, mégis írnak róla. De azért, mert antifasiszták, és éppen az antifasizmus vált ki érzelmeket belőlük,
A legtöbb író közömbösen szemlélte a mongol népet. Ott voltak egykét hétig. Szerintem elsősorban iszogattak, vadászgattak meg vásároltak, így nem nagyon lehet egy néphez közel kerülni. Olyanok is lettek ezek a könyvek. Találkoztam újságíróval, aki három napot töltött kint, és olyan folytatásos cikksorozatot merészelt írni, hogy az eszem megállt. Igen: egy kicsit fotózgattak ott, a többit meg kilopkodta a könyvekből.
Van fehér üzlet az európaiaknak, és van mongol üzlet. Az előbbiben lényegesen nagyobb a választék, mint az utóbbiban - legalábbis az élelmiszerkészlet tekintetében. Bár ott is a hivatalos mongol fizetési eszközt használják, tehát nem rubelt vagy nyugati valutát - mint nálunk a turisták számára kijelölt boltokban. De abba a boltba egyszerre csak három mongol teheti be a lábát, akkor is, ha nyolcvan európai van bent, de akkor is, ha csak öt. Ha egy mongol kijön, egy bemehet helyette.
Nem csoda, ha ezek előtt a boltok előtt mindig tömegek állnak. Mongolok. Ha jön egy fehér, megkérik: - Vegyél nekem húsz deka vajat! - Aztán megvárja, amíg kijön a palija, a jószívű kegyelmes •európai kultúrember. A többséget hiába kérik, soha egyik sem vesz nekik semmit, „várják ki a sorukat!"
Én, a fehér ember kívülről, sorbaállás nélkül bemehetek, legföljebb bent, a pultnál kell sort állnom.
Próbáltam a mongolokat is kérdezni, hogy mi erről a véleményük.
- Ez így természetes. Az európaiak jobb élethez, több áruhoz szoktak, ezért kell nekik külön üzlet.
-  A te kölyköd nem szereti a csokoládét?
-  Dehogynem, hát azért állok sorba.
-  Hát akkor nem lenne jó, ha a mongol üzletben is lenne csokoládé?
- Nincs annyi, hogy minden üzletben legyen.
Megetették őket, sikeresen. De én ezeket a hivatalos megkülönböztetéseket nem tudtam elfogadni, a hátam borsózott tőlük. Talán éppen azért, mert Európának erről a vidékéről származom.
Már csak azért is rendszeresen mongol busszal közlekedtem. Mindig tömve volt, de ahogy fölszálltam, rögtön átadták a helyüket.
Dehogy akartam leülni! De mindig fölállt valaki, és én hiába ellenkeztem, letuszköltak, lenyomkodtak. Nem tudom, hogy miért, de ezt csinálták.
Poroszkál szépen a busz a városban, és megy a nóta. Énekel az egész busz. Nem részegek. De ha utaznak, mindig énekelnek. Sokszor sajnáltam már, ha le kellett szállnom.
Nagyon közvetlen emberek. Két hete voltam ott, nézelődtem a mongol üzletben. Egyszer csak odajön hozzám egy öregasszony, és elkezdi huzigálni a bajuszomat. Hagytam egy darabig, de nagyon furcsáí-lottam. Aztán ráhorkantottam, és elkapta a kezét.
Ugye a mongol férfiaknak nem nagyon van bajuszuk. Ha mégis, akkor rettenetesen vigyáznak arra az öt-hat szálra, hogy rendesen álljon... állandóan piszkálják, rakosgatják. Az a büszkeségük. így aztán nagy élmény nekik, ha európai mértékű szőrzetet látnak. A szakállamba is beletúrtak. Megyek nyáron, kigombolt ingben. Az halál természetes, hogy odajön egy nő, és elkezdi simogatni a mellemen a szőrt. Itthon az ilyesmit nyílt felhívásnak vagy nem is tudom, minek tekinthetné az ember, de ott el kell viselni. De miért ne viselném el, ha ezzel örömöt szerzek neki?
A legtöbb magyar rácsapott a kezükre: nem mész innen!
Nagyon közvetlen, barátságos emberek. A nyíltságukat - és itt ne érts félre, mert nem a szó lenéző értelmében mondom - a gyerekekéhez lehet hasonlítani. Olyan kedvesek, de olyan kegyetlenek is, mint a gyerekek.
Nem, a gyerekeket nem ütik meg. Ez ott ismeretlen. A legelvetemültebb embernek számít, aki kezet emel gyerekre. Nem is láttam ilyesmit. Nálunk meg akárki, akármilyen kultúrlény, entellektüel félhülyére verheti a kölykét, mert ennek ugye hagyományai vannak: engem is vertek, mégis milyen nagyszerű ember vagyok, hát én is verem, nem árt neki... és így tovább évszázadokon keresztül.
A mongolok rettenetesen kíváncsiak. Dolgoztak mellettem lányok - érdekes, hogy mindig a terheseket rakták mellém, talán mert féltették őket tőlem. Aki először odajött, az egy állatorvos lány volt. Nagyon örült, hogy odajöhetett, mert télen leállt a kombinát, nem kapott munkát. Mindent megcsinált, mosogatott, takarított, súrolt. Nagyon házias és rettentően szorgalmas volt. Négy hónapig dolgoztunk együtt.
De piszkosul kíváncsi volt. A keleti ember mindig kíváncsi, de benne ez túltengett. Már röhögnöm kellett: fölbontotta a leveleimet, pedig egy kukkot nem tudott magyarul.
Ha bármit csináltam, azonnal odajött és lesett. Minden érdekelte, írta a recepteket. Te, láttad volna, amikor először behozott nekem abból a palacsintából, amit ö otthon, egyedül sütött! Persze gyenge volt, meg rongyos is... de ő csinálta! Állati büszke volt. Hozott egy darab tortát is, de úgy, mintha nem tudom, mi lenne. Persze nagyon dicsértem.
Sokat bajlódtam vele. Néha úgy jött ki, hogy éppen annyi adagot csináltam, ahányan voltunk. Akkor becsaptam szegényt. Például egyszer vasárnapra islert sütöttem. Úgy számoltam, hogy kettő jut egy emberre. Kisütöttem, összepárosítottam, kiderült, hogy három is jut. De mindenkinek pontosan annyi, nincs maradék. Magyaráztam neki, hogy abból ne egyen, mert az rossz. Megértette, de ezzel bele is ültettem a fülébe, hogy miért ne egyen... miért lenne az rossz?
Csak ketten voltunk a konyhán, én nem ettem az islerből, mégis hiányzott kettő. Tehát biztos, hogy ő burkolta be. Hol a sütemény? Ő nem tudja! Mindegy, mondjuk az enyémet ette meg, mert így nekem csak egy jutott... de azt is nekiadtam.
Éppen akkor vettünk Ulánbátorban darált cseresznyepaprikát. De piszkosul erős volt. Kitettem a tálalóasztalra, hogy aki akar, tegyen a levesébe.
Persze fölhívtam a figyelmét, hogy abból nem szabad enni, mert az nem jó. Na de ugye az islerre is azt mondtam, hogy ne egyen, mert rossz. Egy fél marékkal bekapott. Azt az ordítást hallottad volna... szegény nem tudta, mit csináljon, végül befeküdt a csap alá.
Aztán elment szülni. Tudod, én elvből nem mentem el hozzá, a gyereket se néztem meg, mert az csak neki lett volna kellemetlen.
Na, ugye megvan a gyerek. Jön be a lány, illetve asszony... és hoz a gyerekeimnek, de mindegyiknek, szőrmesapkát, a feleségemnek meg egy rókát. Én csak néztem... kérdeztem: mit kér érte? Semmit! Ez ajándék! Született egy gyereke, és ezért ő ezt hozta nekem! A lehető legtermészetesebb volt, hogy ebből az alkalomból megajándékozott.
Többször találkoztam ilyesmivel. Például nők napján is kaptam ajándékot a csajoktól, hiába magyaráztam, hogy nem vagyok ám nő.
De el is várták, hogy az ünnepeken én is adjak valamit. Őszintén örültek olyan apróságoknak, mint egy doboz magyar cigaretta. A leg-becsesebb ajándéknak a filctoll számított: egy készletből egy darab. Akinek meg már egy olyan hatos kis csomagot adtam, az teljesen odavolt. Sohasem az érték számított, hanem a gesztus. Az összes mongol ismerősöm számon tartotta, hogy mikor utazom végleg haza. Eljöttek, és mindegyik megajándékozott. Tudták, hogy valószínűleg soha többé nem látjuk egymást, tehát nem számításból jöttek.
A mongolok ünnepelni aztán isten bizony tudnak. Minden régi vallási ünnepet megtartanak, plusz még a hivatalos állami ünnepeket is. Például a nők napja ott három napig tart. Olyankor a nők hivatalból dőzsölnek.
Engem is meghívtak egy nőnapi ünnepségre, és a hülye kíváncsi fejemmel el is mentem. Mert egyszerűen minden érdekelt, minden alkalmat kihasználtam, ha megtudhattam róluk valamit. így például alig van olyan mongol kaja, amiből ne ettem volna. Ha ők megmaradnak, én sem halok meg! Hát ilyen bulin sem voltam még... elmentem.
Vittem egy üveg vodkát. Az asztal tele volt rámolva: sült birka, főtt birka, bóc, minden nemzeti ételt föltálaltak.
Nőnapon ott férfi nem ülhet az asztalhoz, csak főzhetnek és kiszolgálhatják a spinéket. Nekem megengedték, hogy leüljek, mert mégiscsak vendégnek számítottam. Akkor egyszer az évben megengedik a nőknek is, hogy igyanak. Ha egész évben nem isznak meg két deci vodkát, akkor megtehetik.
Na, táncoljunk! Ez kellemetlen felszólítás volt, mert én nem nagyon akartam ott ugrabugrálni. Velem szemben ült egy nagyon csinos félkínai nő. Gondoltam, ha már kötelező, akkor őt kérem föl. Jött - volna.
De valamilyen oknál fogva mellém telepedett egy istentelenül nagydarab, kövér, mongol viszonylatban is ronda nő. Akkora, mint én, irtózatosan nagy parasztkenyér-fejjel. Tudod, laposnak tűnik a fejük, mert nincs orrnyergük, és nagy a járomcsontuk.
Na, indulunk táncolni azzal a félkínai lánnyal. De mire kiértünk, a nagy mafla nő megfogta a kicsit, eltolta, és elkapott engem. Na, táncoljunk! 
Hát letaposta a lábaimat... cibált. Ugye a két deci vodka dolgozott benne. Vége a számnak, végre leülünk.
De tovább unszoltak: nem érzem köztük jól magam? Ha igen, akkor miért nem táncolok? Mondom magamban, most már tényleg a kicsivel fogok... Gyere! Föl is áll. De mire a hosszú asztal mögül kiért, ez a nagy mafla már megint ott termett. A kicsit félrelökte, elkapott, cibált. De akkor már nem ment el a kisebbik, hanem magyarázott neki.
Amit velem meg akartak értetni, azt úgy mondták el mongolul, hogy meg is értsem. De ha egymás között a szlenget használták, akkor egy kukkot sem értettem.
Te is tudsz olyan magyar tájszólásban beszélni, hogy mondjuk egy pesti nehezen érti meg. A lényeg az volt, hogy hallottam: elég hevesen diskurálnak.
Egyszer csak a nagy megfogta a kicsit, és föllökte. Na, mondom, ennek fele se tréfa! Pál Jancsi, gyerünk haza! Ha megiszik még egy pohárral ez a nő, elkap és megver...
Te, én nem voltam részeg, csak nagyon rossz volt a gyomrom a tejpálinkától meg a kajáktól. Feszített meg bugyborékolt... minden bajom volt. Alig bírtam elaludni.
Aztán megírtam a feleségemnek is... Képzeld el, hajnalban állati csörömpölésre ébredtem. Fölülök az ágyban, látom, hogy az éjjeliszekrényem szanaszéjjel. Az óra, a pohár összetörve, a fiókok kiborulva.
Azt álmodtam, hogy az a ronda nő rám akart mászni. És akkorát taszítottam, hogy minden összetört. A haverok persze összeszaladtak az istentelen csörömpölésre. Reggelig röhögtek. Persze rögtön elkezdtek azzal etetni, hogy mit csináltam volna az éjjeliszekrénnyel, ha véletlenül a kicsivel álmodom.
Egyszer egy idősebb férfival szóba elegyedtem az utcán. Az ott természetes, hogy leszólítanak, és másfél órát vakerázunk, anélkül hogy tudnám, kivel. 
- Magyar?
- Magyar vagyok! - Kihúzom magam. Erre ő megfogja a kezem, és a csuklóját ott, ahol a pulzusa van, odaütögeti az enyémhez. Először azt hittem, ez biztos valami régi kézfogás vagy valami ősi dolog lehet.
Aztán érdeklődtem és megtudtam: ez azt jelenti, hogy egy a vérünk. Ebben azóta már meg is erősödtem egy kicsit. Én váltig hiszem azt, hogy valahonnan mi rokonok vagyunk. Náluk ezt az iskolában is így tanítják. Nálunk nem.
Hogy a Dzsingisz meg a Batu? Én most nem akarok belemenni a mongol történelembe, mert azzal ugyanúgy vagyok, mint az állatokkal, napokig tudnék mesélni. Dzsingisz kánnak négy fia volt, akik között négy részre osztották föl a Nagymongol Birodalmat. Az első gyereke úgy született - az övé lett később a Kijevi Kánság, Kazahsztán és Perzsia egy része -, hogy a feleségét elrabolták, amikor még fiatal házasok voltak. Az ott természetes volt, hogy egymás feleségét elhur-colgatták. Föl is csinálták, úgy küldték haza. így született a Dzsingisz első fia, akit Dzsocsinak neveztek el. Ez azt jelenti magyarul, hogy vendég. Finom kis célzás. És a Dzsocsi fia volt a Batu.
A legkisebb fiúnak ott kötelező volt a Temüngeotcsigin nevet adni. Ez azt jelenti, hogy a tűz őrizője. Ez is nagyon érdekes, mert ellentétben az európai civilizációval, ahol az első gyerekre száll az öröklés joga, ott a legkisebb jogán van minden. A nagyobbakat hozzásegítik, amihez csak lehet, de az ősi szálláshely mindig a legkisebbre száll. Mert Temüngének hívták eredetileg a Dzsingisz kánt, ebből lett Temüngeotcsigin. Akármilyen neve van a legkisebb gyereknek, hozzáragasztják azt, hogy Geotcsigin. De ha valaki hős lesz, akkor ez ugyanígy vonatkozik a Bátorra, is.
Az a-t torokból mondják, ugyanúgy, mint mi. Ez nem nagyon tapasztalható más népeknél, csak a rokonainknál. Rengeteg szó kísértetiesen egyezik. Például mongolul ezt a mellső végtagot úgy hívják, hogy kar. Érdekes: az eget úgy hívják, hogy tenger. A magyarnak sem idegen „az ég tengere". A kék mongolul is kék. A tepsi... hát majdnem hanyatt vágódtam, amikor fogta az öreglány azt a bádogedényt, és kijelenti, hogy az tepsi. De ugyanúgy, ahogy mi.
Nem véletlen, hogy szegény Körösi Csorna mindig oda készült. Csak ez nincs a köztudatban. Róla mindig Tibet jut eszünkbe. Pedig nem oda akart menni, hanem a Karakorumba, Dzsingisz kán ősi szálláshelyére. Mongóliában akarta megtalálni a magyarok őshazáját. Szibérián nem mehetett át, ezért dél felé próbálta Indián és Kínán keresztül. Harminc évig várt arra, hogy Kínán átmehessen, de nem sikerült. Tibetben ragadt, ott tett szert rangra, tudásra és tekintélyre.
De az eredeti célját nem érte el, pedig láma módon is azért élt, hogy így juthasson el Mongóliába. Ezt nálunk nem nagyon tudatosítják.
Ott volt a lámaista kongresszus is. Ma már Mongóliában többen tartják a vallást, mint Tibetben, mert a kínaiak ott alapos munkát végeztek. Mongóliában megvannak a kolostorok is, az gyakorolhatja a vallást, aki akarja. Például ezért nagyon sok ott a kopasz öregasszony, mert a vallás parancsa szerint lenyírják a hajukat. Láttam lámamisét is. Az ott nem idegenforgalmi látványosság. Már csak azért sem, mert ott nemigen van idegenforgalom. Rendkívül érdekes a vallásuk. Ugyanakkor a földhözragadottságuk, a maradiságuk is ennek következménye.
Az a helyzet, hogy nem nagyon tudnak mit kezdeni a szocializmussal. Úgy akarnak élni, ahogy ó'sidó'k óta, és olyannak akarják a szocializmust is. Tovább akarják nézni a birkákat, ahogy azok legelnek. Évezredeken keresztül minden nemzedék ücsörgött a jurta előtt, és szemlélte a jószágot. Közben a lovakról csevegtek. Ma is többnyire ilyesmikkel foglalkoznak.
Jelszavuk: Hamaguj! Ez azt jelenti, hogy nem számít. A mongol mindenre ezt mondja. Nekik semmi sem számít. Ez is egy életszemlélet. Nem sietünk, ráérünk! Ott senki nem kap idegbajt, mentesek a civilizációs ártalmak jó részétől. Ez is szép dolog, nem? Egy héten egyszer megy a vonat, ha lekési: hamaguj! Majd jön a másik.
A pontosság ott ismeretlen fogalom. Meg van dumálva valami, de késel. Nem érdekes, majd megvár. És meg is vár! Ott egy-két órát várakozni valamire teljesen természetes dolog. Ha akkor sem jön, amit vársz: hamaguj!
Képzeld el: ilyen embereket bezárni a gyárba! És nyolc órát termeltetni velük. Ez nekik rettenetesen idegen világ. Gyakorlatilag úgy kell most őket földhöz ragasztani, ahogy jó pár évvel ezelőtt István király csinálta nálunk. Nem bírják elviselni - főleg a férfiak - a bezártságot, az egész napos munkát. Ezért - és ez nagyon érdekes - a nehéz fizikai munkák nagy részét nők végzik. Például ott nemcsak vágólegények dolgoznak a kombinátban, hanem „vágóleányok" is.
Aki pásztornak nevelkedett, attól nem is lehet elvárni, hogy máról holnapra öntudatos gyári munkás legyen. Neki élete végéig pásztorvér folyik az ereiben. Ugyanúgy, ahogy nálunk a melósokban parasztvér folyik.
Nem tudom, hogy ezt miért nem lehet megérteni, aztán békességgel, indulatok nélkül szemlélni. Nem értem, miért nem lehet szeretni egy ilyen népet. Valahogy ezt meg kellene értetni és el kellene fogadtatni Közép-Európában: törekedj arra, hogy megértsd az idegen népek világát, mert csak ez vezethet a békességhez. Nem elég Erdélybe elmenni, nem elég ott elbeszélgetni néhány emberrel ahhoz, hogy megértsd Románia népét. Nem elég egy hétig Prágában sörözgetni ahhoz, hogy közelj kerülj - hogy egyáltalán megkíséreld a közelebb kerülést -a csehekhez. Na mindegy... talán majd az ükonokáink...
A nagy népek gőgje... vagy nem is tudom, hogy miért van ez ebben a világban. Mert a magyar még csak nem is egy nagy nép, mégis ilyenek vagyunk. Holott semmivel sem vagyunk különbek. Csak mások.
Persze ezek után már nem lehet azon csodálkozni, hogy a mongolok jó része éppen úgy utálja az európait, mint az európaiak a mongolokat.
Volt olyan, hogy a magyar srác elvette a mongol lányt, és ezért a csajt megszurkálták. De csak a seggébe szúrtak, nem akarták megölni. Haza is jöttek aztán.
Persze volt nekem is összeütközésem a mongolokkal. Egyszer a cseh haverommal kint ültünk az erkélyen. Ücsörgünk, dumálunk, gyönyörű az idő. Tudod, ott giccsesen szép az este, amikor a nap lebukik, és minden vörösben úszik. Dumálunk... bamm, fölöttünk bevágják az ablakot. Bumm... a második ott csattant az erkély hullámműanyagból készült kerítésén. A harmadik fél tégla a Jaroslav feje mellett zúgott el, úgy vágta ki a mögötte lévő két ablakot.
Láttuk, hogy a szemben levő ház tetejéről dobál két srác. A két ház egybe volt építve, a sarkuk találkozott, tehát a másik ház tetejéről simán meg lehetett bombázni az erkélyeket. Tudtam, hogy csak egyetlen följárat van arra a tetőre, mert oda jártam napozni.
Fölmentünk. Éppen jött lefelé a két kölyök a tűzlétrán. Olyan tizenhat-tizennyolc éves kamaszok voltak. Az egyiket rögtön kezelésbe vettem, a másikat meg a haverom, aki ugye kétszer akkora, mint én. A fiú éppen szaladt volna vissza a tűzlétrán, de elkapta és levette.
Te, én nem akartam rendesen, férfi módra megverni, csak ráijeszteni, hogy minimum azt jegyezze meg, hogy azért mégsem illő fél téglával dobálózni, hiszen azzal csak véletlenül nem öli meg az embert. Ugye egy taknyos kölyöknek mégsem verhetem szét a pofáját.
Ugrabugrált. Először verekedni akart, erre megkínáltam egyszer.
Hamar letett a verekedésről, menekülni próbált. Négykézláb, mert fölállni nem engedtem. Ahogy menekült volna, a valagát vertem a fapapucsommal. Képzeld el, hogy azzal mekkorát lehet csapni Biztosan nem ült le egy darabig.
A szerencsétlen kölyök megszorult két ajtónál. Éppen egy magyar srác lakott ott családostul. Kinyitja az ajtót. Hát, képzeld el a látványt: ott állok egy szál rövidgatyában, trikóban, mezítláb... és ütök egy gyereket a papucsommal. Rajta meg eluralkodott a halálfélelem: itt a perc, most veri agyon a szakállas magyar! Annyira félt, hogy berohant a lakásba, és úgy vinnyogott ott a szerencsétlen, mint egy kutya. Könyörgött, hogy ne bántsam.
Megérdemelte, mert tényleg agyoncsaphatott volna. Ez nem egyszerű komiszság. Az viszont biztos, hogy ő többet nem fog dobálni. Vagy legalábbis elsőre agyonüt. Ma sem tudom, hogy miért csinálták.
Na, aztán piszkáltak is ezzel eleget. Mert ugye mindig dumáltam, hogy szeretni kell a mongolokat, mert anélkül nem megy semmi...

Forrás: Andrassew Iván–Pál János: Prolilét-ra. Kozmosz Könyvek, 1988, Budapest

ANDRASSEW IVÁN: Magyar “prolik” Mongóliában (4)

Tarbagánvadász Mongóliában. Bojtjai az állat
figyelemfelkeltésére szolgálnak

Azt hiszem, eléggé tudatosan, készakarva zártam ki magam a magyar közösségből. Egyszerűen így kellett tennem. Például nem bírták elviselni, hogy én a csehekkel barátkozom – nemhogy a mongolokkal!
Ahogy kimentünk, jött a szilveszter. Az európaiakkal aránylag hamar összeismerkedtünk, mert nem voltak sokan. A szomszéd házban csehek laktak, egy lépcsőházban négy-öt család. Együtt szilvesztereztünk. Nálunk úgyis kupi volt a lakásban, de akkora volt, hogy táncolni is lehetett. Később aztán elvették a mongolok, mert túl nagynak találták. Azzal indokolták, hogy van egy csomó kihasználatlan kétszobás is, amiben csak egy-egy ember lakik. Sajnáltam is, mert kifestettem, lambériáztam, bútorokat eszkábáltam. Valami kölcsönzőboltot csináltak belőle.
Jól sikerült a szilveszter, és nekem nagyon jó haverom lett egy Jaroslav nevű srác meg a felesége. A mai napig is tartjuk a kapcsolatot. Amikor el kellett költöznöm, éppen a fölöttük levő lakásban kaptam egy kis szobát. Olyan sikeresen összehaverkodtunk, hogy elkezdtem csehül tanulni. Evvel teltek az esték. Máskor meg sétáltunk, vagy horgászni mentünk.
Nekik volt kocsijuk. Akkor használták, amikor akarták. Náluk kilenc családra jutott négy autó. Mi – nyáron hetvenen voltunk egy kocsira, amit természetesen a főnök használt. Ez is jellemző.

Szóval együtt jártuk be a környéket. Nagy horgászélményeim vannak.
Elméletileg ott mindenhez kell engedély. Viszont természetes az élelmiszerüzletben a puska meg a lőszer a konyhai fölszerelés mellett. A fegyvertartást hasonló szigorúsággal kezelik, mint nálunk a horgászbottartást. Egyben adják ki a halász-vadász-madarász engedélyt.
Az állatvilág rendkívül gazdag. Medvét is láttam. A sas ott a köztisztasági hivatal: a városban összeszed minden szemetet. A Bajkálból odajárnak ívni a halak. Akkorákat még sehol nem láttam. De tudnék mesélni a tarbagán vadászatról is…
A tarbagán? A mormota. Napokat tudnék mesélni ezekről a dolgokról, úgyhogy jobb, ha most bele se kezdünk.
Volt egy haverom, egy mongol srác. Olyan furcsa neve volt, hogy ki se tudtam mondani. Valószínű, hogy nekem akart kedveskedni, mert kérte, hogy Jancsinak hívjam. Igy lett ő a Mongol Jancsi. Mindenkivel így hívatta magát. Egyszer elvitt horgászni. Motoron mentünk, de nagyon furcsállottam, hogy botot nem viszünk. Azt hittem, a szatyorban van a zsineg. Odaérünk. Hát belevágta a karbidot, aztán lejjebb már csak szedegette a kábult halakat. Na mindegy, tényleg kár belekezdeni, mert holnap reggel is csak a tajnenahalászatnál tartanánk.
A magyarok csőrét rettentően piszkálta, hogy én ilyen cselákokkal összeállok. Divat volt ott, hogy ha valaki hazament, akkor az egész kolónia kikísérte az állomásra. És pont egy időben ment haza egy cseh srác meg egy magyar. Én a csehet kísértem ki. Ez megbocsáthatatlan bűnöm lett.
Nem is jártam össze egy magyarral sem. Úgyhogy el is neveztek Cseh Jánosnak. Hát ezt nem szégyelltem. Hamar megtanultam a cseh konyhanyelvet. Ragadt rám, de a feleségem küldött tankönyvet is.
Gondolkoztam rajta sokat; miért utál mindenki mindenkit Európa közepén? Kivéve azt, aki nem a szomszédja, és megfelelőképpen utálja a közbeékelt szomszédot. A magyarok ugye a lengyeleket kedvelik. Illetve azokat is csak addig, amíg nincs velük valami gond.
Ott is elkezdték, hogy a cselákok ilyenek meg olyanok. Holott én lényegesen többre tartottam azt a társulatot, mint a mienket. Ott senki nem dumált ki senkit, hogy ez ennek meg annak a feleségével…
– Hát miért ezekkel?…
– Azt nem bírtátok elviselni, hogy nekem egy nő egy hónapig segített! Ennyit nem tudtatok lenyelni! Akkor most miféle jogon tesztek nekem megjegyzéseket?
– Miért nem velünk jössz?
– Magánügy. Azzal megyek, akivel akarok.
Kiközösítettem magam.
Undorodtam. Néha annyira leitta magát a társulat… szóval ott az volt a sikk, hogy szombaton aztán orrba-szájba berúgni, ami belefér… mert oly távol, messze van hazám ! Sírva vigad a magyar, mert a hazáját siratja. Gyűlölöm, amikor sírnak.
Már az elején is borzasztó volt elviselnem a túlbuzgó nacionalizmusukat, ami főleg mások ócsárlásában merült ki.
– Piszkos, szemét emberek!
– Le kellene géppuskázni őket!
– A kurva anyjukat, mocskosak, rohadtak!
Rákérdeztem:
– Apám, hát miért nem mész haza? Menj el, vár a hazád kebele! Van útleveled, van pénzed, indulj! Nem parancsra töltesz te itt három évet!
Azok ugattak a legjobban, akik évekig éltek ott. Pedig nekem az a véleményem, hogy aki három-négy évig kibírja a családja nélkül, annál valami defekt van. Egyedül élni egy évig is sok. Sírtak és panaszkodtak állandóan. Mert ott egy kicsit mindenki eleresztette magát. Ugye nincs ott a feleség, nincs, aki ugasson, hogy már megint sokat ittál, apukám, hol a dohány… Az ilyen paliknak ez paradicsom volt. De mind panaszkodott.
Én meg gyűlölöm az ilyen embereket. Hiába magyarázgattam nekik:
– Ez neked Kánaán! Te is tudod, hogy Kánaán! Azért vagy itt már három éve. Ha ennyire rossz lenne, akkor egy hét után hazamentél volna…
– Sátoros cigányok!
– Szutykok meg retkök! – Mert Szeged környékéről is jeleskedtek ott néhányan.
– Apám, hát ezeknek ez jutott. Nincs lehetőségük arra, hogy házakat építsenek maguknak. Te is látod: nem lehet bútort kapni, semmit…
– A járandóság: ahány ember, annyi vaságy, a lakótelepen beépített szekrény és slussz. Ez a fejadag. Teljesen ismeretlen az, hogy egy mongol ilyen meg olyan ülőgarnitúrát vehessen. Szekrényt se használnak, hanem ládát. Minden lakásban ládákat meg ágyakat látsz.
– Na de figyelj, öreg: nálunk mindent lehet kapni, és mindent össze is vásárolnak az emberek, mégis hányan töltik le az életüket a kiskonyhában? Ez nem sokkal megvetendőbb dolog? Húsz-harmincezer forintért vesznek szőnyeget az emberek, és újságpapírt tesznek rá, hogy ne kopjon. A tizenöt éves bútor teljesen új, mert csak dísznek használják. Milyen dolgok ezek? Nem hülyébbek a magyarok? A mongolnak nincs bútora… Nem érzed, hogy itt azért van egy kicsi különbség?
– Nem! – Tudod, aztán én ezekbe a vitákba nagyon belefáradtam. Soha semmit nem ismertek el magukról. Világos, hogy nem: sokkal egyszerűbb volt pocskondiázni a mongolokat.
Tudod, azért ez nagyon szomorú ám. Mert ezek az emberek az ilyen meg olyan fejlett és ilyen meg olyan szocialista Magyarországot képviselték. Nagyon itt lenne már az ideje, hogy libbenjen a setétség fátyla. A java részük ebben a rendszerben született és járt iskolába.
– A MONGOL KÖPKÖD!
– Nálunk nem köpködnek?
Igen, tény, hogy a mongolok köpködnek. De nem kell valami szuperkoponya ahhoz, hogy rájöjjön az ember az okára. Nekik természetes volt – éppen úgy, mint a magyar parasztnak -, hogy a sztyeppén vagy a sivatagban a földre köpnek. Ott meg se látszott. Bekerültek a városba, a lebetonozott földön már ronda ez a látvány.
A mongol kivágja a taknyát. Ott ez a legtermészetesebb. Mert nincs zsebkendő. Van is benne egy kis logika, mert úgy vágja ki, hogy nem ér a kezéhez. Nem gyakoroltam, de láttam tőlük, hogy van annak egy technikája.
Azok a lányok, akik mellettem dolgoztak, szipákoltak, csurgatták az orrukat. Ők azt mondták, hogy a magyarok hülyék, mert egy ember miért hordja a taknyát a zsebében… Van is benne valami.
– Rendben van. Vettem nektek papír zsebkendőt. Kifújjátok, és bedobjátok a szemétbe. így nem kell zsebre dugni. Utána pedig kezet mosunk.
Na, ebben állapodtunk meg. Olyan gyerekes dolognak tűnnek ezek. Szertartásosan csináltuk. Én is elővettem egy papír zsebkendőt, én is fújtam, be a szemétbe, aztán kollektíván kezet mostunk.
– Piszkosak a mongolok! Nem fürdenek! Inkább csinálnak egy másik gyereket, mint hogy megfürdetnék!… – Ez a szántóvető humor ment ott. És hiába magyaráztam, hogy a sztyeppén inni is alig jutott vizük évezredeken át, nemhogy fürödni… Ugyanakkor a magyarokról is elég pontosan kimutatják a statisztikák, hogy milyen szomorú a szappan- és a fogkrémfogyasztás.
Szóval ezért idegenedtem én el tőlük. A társaság két jelentős csoportra szakadt. Az egyik a szenvedélyesen gyűjtögetők csapata volt. Nem éltek, nem zabáltak, csak a pénzüket rakosgatták. Volt, amelyik a dohányzásról leszokott, mert egy év alatt akart gazdag lenni. Sok pénzt össze lehetett gyűjteni meg csencselni… Egy év alatt meg lehetett gazdagodni. De ez volt a kisebbség.
A nagyobb rész: a bohémek.
– Gyűlik otthon a pénz! Hát miért vonjam meg a számtól a falatot; a torkomtól az italt? Egyszer van az ember Mongóliában! Hát most itt kuporgassak?…

(Befejezése következik)