GYÖRKÖS MÁNYI ALBERT: Emlékeim a tájról

 

Györkös Mányi Albert: Rezesbanda

A tengerészről azt mondják, hogy mindig úgy néz, mintha egy hajót látna a távolban. Az én szülőfalum határát nem a tenger veszi körül, de mégis gyermekkoromtól kísér egy emlék, hogy valami ilyesmit láttam, amikor felmentem valamelyik hegytetőre, és addig néztem előre, ameddig a szemem ellátott. Ameddig megengedte a Nap, ha napfelkeltét vagy naplementét néztem. Vagy a ködös, szürkés, borús táj, amely ráborult a határra, és csak sejteni lehetett, hogy mi van a háta mögött. Nem kevésbé az esti sötétség, amely néha alig engedte meg, hogy lássam a fehér vászoninges leányt a kapuban.
De néha kegyes volt, és feltárta a földi csillagos eget, amely nem volt más, mint a Járai-havasok hegycsúcsáról Kolozsvár utcáit kivilágító villanyégők sok-sok fényes pontja. Vagy egy téli éjszaka a Jára völgyében, 20—25 fokos hidegben. Egy tizenhárom éves kisfiú gerendával megrakott szán tetején ült, és hajtogatott két fekete bivalyt. A hegytetőn pedig orgonáltak a farkasok. Talán éppen azért láttam fenségesnek ezt a tájat, mert tizenhárom éves voltom. A csodálatos az, hogy így maradt meg emlékezetemben. Nem a fázás, nem a félés, hanem a fenséges táj, a muzsika, a mese.
Vagy az őszt látni a Jára völgyében. Egy monumentális szimfóniának lehetne nevezni, amely embermillióknak szeretné mutogatni magát, hogy örömöt szerezzen vele.
Vagy a Szorostetőről ősszel a naplemente. Mintha kigyulladtak volna a Gyalui- vagy a Járai-havasok. Télen pedig a naplemente szikrákat szórt a hegy tetejére, hogy búcsút intsen nekünk.
A téli táj sok szépet jelentett számomra, de néha saját magunk veszélyessé tesszük a szépet és a kellemest.  Egy ilyen esetre emlékezve még most is megborzadok.
Télen a Mányiék kertjében esténként vedrekkel hordtuk a vizet a lesiklópályára, hogy másnapra jéggé változzon. Mert másnap tűzijáték volt. Egy ilyen nappali tűzijáték a következőképpen zajlott le. Felkötöttük a korcsolyát a lábunkra, és vettük a háromágú vasvillát, ami arra volt jó, hogy mikor felértünk a hegyre, a kert végébe, a lábunk közé tettük, ráültünk, és következett a lesiklás. A vasvilla pedig szikrázott, mint köszörüléskor az acélpenge.
Ha már a téli tájakról álmodozom, mély nyomot hagytak lelkemben a mesebeli falusi tájak. A kucsmás fedelű kicsi házak. Az István meg János köszöntése. Mikor barátok összeverődtek, és barátokat vagy rokonokat köszöntöttek. A csillagos ég alatt, mikor tiszta volt a levegő, tiszta volt a szív, mert szeretetből köszöntöttek és énekeltek.
A táj szeretetét és a tájhoz való ragaszkodást a tavasszal kellett volna hogy kezdjem, hiszen a naptár is így írja. De mindenki tudja, hogy a téli tájat nagyon szeretem, és úgy látszik, ha akartam, ha nem, előtérbe hoztam a telet, amit a gyermekszív elraktározott. Úgy hiszem, minden gyermek boldog, ha erdő közelében lakik. Az erdő sok szépet és sok félelmet is jelentett.
Legkedvesebb emlékeim közé tartozik a hóvirág- meg az ibolyaszedés. Felkutattunk minden bokrot, és a száraz faleveleket majdnem, egyenként emeltük fel, ahol gondoltuk, hogy hóvirág nyílik. Mennyi szeretet és jóság buzogott gyermekszívünkben, hogy a szép, ártatlan kis virágokat a szüléinknek vagy a tanító néninek vigyük. A vad borostyán keresése gyermekkoromban drámainak tűnt, mert le kellett ereszkednünk egy árokfélébe. De mindez nagyon izgalmas is volt.
Nyáron, eső után, amikor gombászni mentünk az erdőbe, úgy beolvadtunk a tájba, a fák közé, mint a levelibéka. Suttogva beszéltünk, nem tudnám megmondani, hogy miért. Csodálatos a természet. A táj, a fák, a fű és a mezei virágok. Nyáron mintha még a levegő is muzsikálna. Ezt éreztem mindig, mikor a Bence völgyében jártam. Becsüljük meg a földet, a fákat és a virágokat, mert ha elpusztítjuk, magunkat is elpusztítjuk. A táj olyan szépségeket rejt, hogy lehetetlen szóban kifejezni. Csak próbáljuk leírni vagy megfesteni, zenét írni róla. Hovatovább ezt az élvezetet össze kell kapcsolni a természet féltésével, gondozásával, hogy élvezzük minden évszakát kint, a természetben és a megfestett képet a szobánk falán.
Utoljára hagytam azokat a kis tájkivágásokat, amelyeket én olyan szeretettel festek. A fekete föld és a fehéresszürke ég. Egy hegytetőn kiemelkedő négy-öt sötétszürkés fa. Télen a hótömegbő! kikandikáló házfedél vagy a kertek alatt egymásba ölelkező fák. Akár az őszi színekbe letompított zenei hangok. Ködös, zúzmarás táj. Ezeket a kis tájegységeket pentatóniának nevezem. Mikor ez a néhány táj összeforr, akárcsak a pentatónia öt hangja,  először csak megmutatja magát, azután megszólal, végül zeng és dübörög.

Forrás: Értelmes utazás. A Hét évkönyve, 1985. 23. oldal.

Györkös Mányi Albert

Szerző (1922-1993) kolozsvári zenetanár és festő volt, Magyarfenesen született. Kolozsvári műteremlakásából kulturális tevékenységeket patronáló emlékházat alakítottak ki a Majális utca elején.

HALÁSZ GYULA: A századik év küszöbén (2)

KIRÁNDULÁSOK A BUCSECSRE

A Bucsecs platóján, a Kereszttel

A Nagykőhavason kívül, melyet mint a BTE elnöke hivatalból is gyakran megjártam, anélkül, hogy csak egyszer megjártam volna (a hálást kivéve az utolsó fogpiszkálót is megfizettem, akár a többi turistatárs), többször jártam a Keresztényhavason, a Csukáson, a Kis- és Nagy-királykőn, s háromszor a 2500 méter magas Bucsecsen. Első ízben Preiszner Péter tornatanárunk vezetésével és direktorom két unokaöccsével, a budapesti Zsigmond fiúkkal. Utunk Rozsnyótól a Malajesti völgybe, s onnan a menedékházhoz, majd a kalugyerek festői helyen fekvő kolostoráig, ahol fenn, a szénával tömött padláson aludtunk. Kísérteties volt a hegyi patak zúgása és a kolostor harangjának tompa ütése. A hatás, az elragadtatás az Omul tetőjén csak fokozódott.
Második bucsecsi túrám Busteni felől történt és Szinajában végződött. A csúcsról végtelen hosszú és fárasztó út vezetett le. Útközben több élő farkast láttunk a szabadban, de nem szabadon: vasketrecben. A panoráma elragadó. Elbűvölő kilátás a csúcsról: a, Tömösi-szoros, a Nagykőhavas, a Keresztényhavas, Feketehalom,  közben kopár sziklák és zuhogó  patakok, kristálytiszta vizeikkel.. .
Harmadszor a Bucsecsen Soós fodrász kitűnő kalauzolása mellett egy elragadó látványossághoz, az alpesi rózsaerdőhöz, mely a Törcsvárra vezető úton díszlik. Nem akartam süket füleimnek hinni, mikor Schmids barátom, a zernesti cellulózgyár volt igazgatója, most, nyolcvanhárom éves korában járta meg ezt a nehéz, de annál szebb és emlékezetesebb utat.

MÁLNÁSI CSENDÉLET

Egy nyári szünidőben — 1924-ben — Málnáson töltöttünk pár hetet. A kedves fekvésű, csendes és egészséges klímájú hely akkor még nagyon primitív állapotban volt. A Herkules fürdő 15 fokos vizétől a hideg rázta az embert. A közbirtokosság vajmi keveset törődött a saját birtokával és alig volt egy-két villának keresztelt szerény épület, melyben baj nélkül lakni lehetett. A vendéglősök, vendégek hiányában, .gyenge kosztot adtak vagy megszöktek. A rákászat volt az egyedüli kellemes szórakozás, de idővel a rákokkal együtt az is visszament. Három évvel ezelőtt, már egy új, mozgalmas és kényelmesebb málnási tartózkodásra volt alkalom…

ÜDÜLÉS ALSÓTÖMÖSÖN

Alsótömösön, a Nagykőhavas aljában, ősszel, levelek hullása, darvak távozása idején! Festőien szép erdők, hegyi patakok, virágzó mezők, nyájas ligetek, legelők. Bájos völgye vetekszik Svájc legköltőibb helyeivel és közvetlen szomszédságában Brassó. A kép 1908 óta, amikor családommal ott őszöltem, keveset változott, csak a forgalom vált óriásivá és villák, üdülőházak épültek. Csak... félszázaddal ezelőtt méla csend, egy-egy vonat és gépkocsi járása, szekerek nyikorgása,. A város környékén a legideálisabb nyaralóhely. A levegője úgynevezett balzsamos, s a vonattal párhuzamosan húzódó légvonattól senki se hal meg... Brassótól Predeálig az utak tisztaságáról útkaparók gondoskodnak, s mi épp egy ilyen  útkaparó házában húzódtunk meg patriárkális  egyszerűségben.
A házigazdánk Zölde András erős falusi székely, akinek bölcsőjét Maksán ringatták. Fiatal, izmos, jóképű, kellemes ember. Csinos feleségével most ő ringat kicsi gyereket. Lakásunk közelében mindössze egy vasúti őrház, szemben a Tömös-patak, mögötte az erdő és a havas. A postáért a közelben levő Felsőtömösre kell gyalogolni, de ez az út is a szépségek egész során visz keresztül... Az étkezést a ház asszonyai rendezik némi gonddal és utánajárással, de gombáért nem kell a városba menni, ott az erdei gazdaság. Halat halászhattam volna, mert barátaim, nemcsak halászati jogukat bocsátották rendelkezésünkre, de teljes horgászfelszerelésüket is. A rosszmájú pisztrángok azonban nem osztoztak a baráti áldozatkészségben, majdnem mindig elkerülték a lesben álló horgot.

LÓHÁTON A BUCSECSEN ÁT

Fogaras vára (rajzon)

Emlékezetbe idézem Alsótömösön, egy útkaparó házban töltött hatheti nem nyaralásunkat, de őszölésünket, október havában. Egy, nyugodt, hangulatos este, amikor még nem fekszik le az ember, bár már kezd jócskán sötétedni, családommal kint ültünk a Zöldeék kedves házikója előtt a padon, midőn közvetlen előttünk az országúton egy robogó lovascsapat állt meg hirtelen. Nem ismerve fel az alakokat és nem találván semmi összefüggést a megállás s a mi künnlétünk között, nem hihettünk egyebet, kivált ha az ember időnként egy-egy Rinaldo Rinaldini-féle regényt is olvas, mint hogy rablók jöttek és megtámadnak bennünket. Szorongó érzésünk teljében voltunk, amikor a lovascsapatból a vezető férfi, nyilván a rablóvezér, egyió villanylámpát kattant fel s hozzánk, közeledvén, ránk világít, majd sebtében megkérdi, hol kaphatnának szállást Brassóban és nem adhatnánk-e nekik egy darab kenyeret. Én még keveset értvén románul, látva a vezető megnyerő arcát, s hallván szerény kérését, franciául adom meg a választ: Burzenhof szálloda, és a gyerekeim jó darab kenyeret hoztak a társaságnak. A lámpa fénye azonban ezzel nem érte be, a két arc, a rablóvezéré és az enyém, egymásnak nagyon ismerősnek tűnt fel: mi valahol már találkoztunk, valahol már franciául elbeszélgettünk, már ismerjük egymást. Hát igen, egy évvel ezelőtt ez az úr Bukarestbe utazott és én haza Brassóba és a vonaton összeismerkedtünk, összebarátkoztunk. S íme a csodás véletlen: a Bucsecsen át lóháton jönnek tizenketten, merész, de pompás vállalkozás, s ez a találkozás. Több nem is történt. Köszönet a kenyérért, meleg kézfogás, búcsú, amíg újra künn ülünk majd az útkaparóház előtt, s a társaság újra lelovagol a Bucsecs sziklái, vízesései, zuhanó patakjai és sötét erdei mentén…

FOGARASI EMLÉK

Úgy történt, hogy Kistétényi Walter Béla volt tanártársam, majd főigazgató egy fogarasi főgimnáziumi tanár fegyelmi ügyében (állásában elkövetett visszaéléssel vádolva) a vizsgálathoz engem vitt magával Fogarasra. A gimnázium udvarán, épp mikor ott haladtunk el, nyitott könyvet olvasva egy fiatalember erősen megnézett bennünket és továbbment. Később tudtuk meg, hogy az a fiatal tanár Babits Mihály volt, a, későbbi neves költő. A vádlottat felmentettük, de a fődirektor intésben részesítette…

Forrás: Értelmes utazás. A Hét évkönyve, 1985. 55-60. old.

HALÁSZ GYULA: A századik év küszöbén (1)

Életében közel egy évszázadnyi tanúság volt a brassói illetőségű szerző — a világhírű fotóművész, Brassai édesapja. Pár évvel halála előtt, emlékirataiban (1967-ben adta ki a bukaresti Irodalmi Könyvkiadó) így summázta életté értelmét: „Elégedett lélekkel távozom: — Sírással kezdtem az életet, s írással végzem." Egyike volt az erdélyi turisztika önzetlen szervezőinek, örökmozgóinak.

JÖN A TURISZTIKA

Iskola és újságírás mellett a legnagyobb élvezettel és odaadással a turistaság ügyét szolgáltam. Míg ez a szolgálat egyelőre teljesen magánügy volt, miben velem, csak családom tagjai, néhány tanártársam és más hegymászó barátom osztoztak, mihelyt az Erdélyi Kárpát Egyesület brassói osztályának elnöke, dr. Gombos F. Albin eltávozott a városból és, helyébe engem választottak meg elnöknek, időm és erőm java részét a turistaélet fellendítésének, a, havasi világ feltárásának, s elsősorban a Brassóhoz közel 'fekvő Nagykőhavasnak szenteltem. Programunk kapcsán sorra következtek a gyakorlati következmények.
Még mint az EKE brassói fiókjának elnöke e tisztségem viselését egy adott pillanatban, mikor a politikai és társadalmi életben szerkesztői és újságírói tevékenységem, több vezető egyéniséggel hozott összeütközésbe, összeférhetetlennek és az egyesületre károsnak láttam és lemondani készültem. „A tisztújításra kerülvén a sor (Brassói Hírlap, 1911. január 15). Halász Gyula, főreáliskolai tanár kérte, hogy válasszanak helyette más elnököt. Farmos L. főmérnök és dr. Pintér Gábor tanfelügyelő biztosítják az eddigi elnököt, hogy aggodalmai teljesen indok nélkül valók, az EKE minden tagja teljes bizalommal van iránta, a politikai hullámok elsimultak, de 'ha még volnának is, az EKE-t egészen érintetlenül hagyják, és az elnök lelkes, sikeres munkájában részesek kívánnak lenni, őt követni fogják. Halász Gyula e nyilatkozatokból és a közgyűlések rokonérzéséből és bizalmából azt a kötelességet meríti, hogy a felajánlott tisztet újra vállalja.  Köszöni a kitüntető bizalmat s a tagok további odaadó támogatását."
Első elhatározó lépés volt, hogy a nagyszabású, kiváló sikerrel munkáló, de tőlünk távol eső kolozsvári EKE-től függetlenítsük magunkat. Turista- testvéreim lelkes akarattal járultak hozzá egy új egyesület alapításához, mely csakhamar Brassói Turista Egyesület (BTE) néven rendkivül népszerű lett, s döntő befolyást gyakorolt a helyi turistaság előmozdítására.
Az Erdélyi Kárpát Egyesület vezetősége, melyet egy ideig M. Kovács Géza főtitkár és Merza Gyula képviseltek, nemes önzetlenséggel és megértéssel fogadta az elszakadás tényét.
Az új brassói egyesület nemsokára a vidéket is, teljes lélekkel Csík vármegye turistáit is bevonta tevékenysége körébe. További lépésünk az Erdélyi Turista című negyedévi folyóírat megteremtése volt, Halász Kálmán építészmérnök és Székely Géza tanár szerkesztésében. A finom ízléssel és nagy gondossággal szerkesztett negyedéves képes revü, melynek működését vállalataink és kereskedőink hirdetései megkönnyítették, a BTE népszerűségét és munkája sikerét nagyban elősegítette. Szemlér Ferenc néhány szép versével is táplálta lapunkat.
Menedékházunk Bácsfalu község tevületén, egy buzogó forrás mellett, pompás környezetben, Balázs Kálmán építészmérnök tervei alapján és állandó ellenőrzésé mellett a több mint ezer tag évi díjából, a brassói Népbank és más vállalatok adományaiból és kibocsátott részvényeiből, az elnök, Puskás Kálmán alelnök, Kocsis Béla s néhányi lelkes társuk egyéb gyűjtéséből összejött másfél millió lejből épült fel, Gödri Márton bácsfalusi építőmester munkájával, a helyszínen égetett téglával és Bácsfalutól ajándékozott fával. 1924-ben adatott át a turistaforgalomnak. . .

ÉLET A NAGYKŐHAVASON

A nagykőhavasi turistaház felavató ünnepsége ezernyi turista részvételével folyt le. A hivatalos megnyitót Muntean Péter vármegyei aljegyző mondta, nekem az ünnepi  beszéd jutott, melyben köszönetet mondtam Bácsfalu  községnek a telek átengedéséért, a faanyag ajándékozásáért, Halász Kálmán építészmérnöknek, fiamnak az épület díjtalan megtervezéséért, s a munka áldozatkész ellenőrzéséért Gödri Mihály építőmesternek, valamint mindazoknak, akik e hasznos turistaház felépítéséhez és berendezéséhez áldozatukkal, részvényvásárlásaikkal hozzájárultak.
Örömmel tapasztaltuk csakhamar, minő mágnesi erővel vonzotta fel ez a fordulat a városbeli népeket. Nemcsak a több mint ezer tag, ami abban az időben még hallatlanul magas szám volt, de a valóságos népvándorlás, mely az 1600 méter magasságot vidáman megmászta, korszakalkotó eseménynek bizonyult. Általános kivonulás volt, százával kapaszkodtak fel és gyönyörködtek a ragyogó hegyvidékben, a festői sziklacsoportokban, a pompázó havasi rózsákban és az új turistaház tágas és tiszta konyhájában, melyet Molnár Mihály és neje a turisták nagy megelégedésére ízes ételek készítésével vezetett. A turistaháznak nyolc szép, kényelmes szobáján kívül még kis könyvtára is volt.
S hát az estéli táncok, az egymásra talált párok, akik a 'hegymászástól kipirulva és kifáradva léptek a gyönyörű parkettjére. (Szóváltás helyett nem egy jegyváltás is történt.) A kövér Ciurea, ügyvéd, primar vagy prefekt, hogy járta a csárdást! S Lepadatu, a volt pénzügyminiszter, brassói háztulajdonos, hányszor járta meg a Nagykőhavast! Tömegével látogattak meg bennünket, a mi hegyünket, amiről Szemlér Ferenc, a Nagykőhavas szerelmese reám vonatkozólag ezt írta az Előre 1964. szeptember 5-i számában, Az én hegyeim című naplójában: „Ilyenkor jövök aztán rá, hogy ez az én hegyem igazából a másoké! (Mondják, azoké, akik menedékházát felépítették. Vagy azé, aki az egészet kigondolta, irányította, végrehajtotta. Ez a menedékház a jelenleg 90 éve felé járó Halász Gyula professzornak köszönhető. Annak idején, . harmincas évek elején ő járt minden után, ő terveztette meg — ingyen — építészmérnök fiával, ő lelkesített fel bennünket a közös tevékenységre, és ő szerzett hozzá pénzt is. Az övé minden érdem. Tehát a hegy is — gondolom magamban.)"
Én meg gondolom magamban, ez a költő a tolla hegyével, ami az ő igazi hegye, túlrajzol engem. Mert költött dolog — kedves, jóhiszemű, jóakaró —, hogy én végeztem mindent. A valóság pedig az, hogy nem egy ember, hanem egy közös gondolat, egy közös akarat és elszántság alkotta meg. Született magától, mindenkitől s teremtett egy  reformkorszakot a brassói szegényes turistaság életében...
A turistaház régebbi vendégkönyvében olvassuk, hogy a hazai turisták tömegein kívül Czernin gróf osztrák — magyar külügyminiszter, a bukaresti belga követ, a német katonai attasé, „eine fesche Wienerin", bécsi, gráci, budapesti, varsói, berlini, stuttgarti, konstantinápolyi, angliai és párizsi látogatók is felmásztak a Nagykőhavasra.

A VALÓDI TURISTASÁG

Az Erdélyi Turista 1929 december havi I. évfolyama 3—4. számában „Az erdélyi turista." címen az alábbi vezető cikket írtam, ami ma is még, sőt talán inkább, mint valaha, a jelen nemzedéknek is szól:
„Régebben általános szokás volt, hogy egy több órás kirándulást a zöldbe turistateljesítménynek tekintettek. Ezek a túrák a turistaság karikatúrái voltak s ma még inkább azoknak ítélhetjük.
Sőt, nehogy elbízzuk magunkat, a turistaság fogalma még azzal sem határozódik meg, hogy egyesek vagy, csoportok, felruházva a turistauniformis díszeivel, az összecsukható evőeszközökkel, tartalmas és terjedelmes hátizsákkal s ezerféle specialitással, ami mások bámulatát, sőt irigységét is felkelti, felkapaszkodnak a havasokra, vagy mélyen behatolnak az erdőségek sűrűjébe.
A turistaság ennél is jóval több. Nemcsak a tüdő és a tréning teszi, ami mindenesetre jelentékeny mozgató erő, hanem elsősorban a lélek, a természet szeretete, a kivételes, a rendkívüli vágya, az akarat nehézségek leküzdésére, a beleolvadás egy olyan világba, ahol szent némaságban beszélhetünk az örök istenivel, s ahol jel nélkül, szó nélkül, mozdulat nélkül mindent megérthetünk s önzés nélkül mindent a magunkénak mondhatunk.
Az a turista, aki a lelkével lesz azzá s nem csupán az erős és edzett inaival, aki nemcsak azért tör fel a magasba, hogy egy pózoló pozícióban a fotografáló masina elé álljon, hanem, hogy énjét kitárja a szabadságnak s megteljék annak a gyönyörűséges allatával, aki egy szép kiránduló napért mindent képes feláldozni, de ezt a napot nem áldozza fel semmiért.
Még ennél is több a turista, a turistáskodás, a turisztika.
Annak a földnek, annak a vidéknek, annak az országnak a szeretete, ahol élünk, amelynek javait élvezzük s amelynek javára munkálkodunk, amelynek a megismerése, a feltárása, a természet kincseiben való elmélyedés, az értük való odaadó vetélkedés, a szépségeik után való vágyakozás, az áthatottság, amellyel bennük gyönyörködünk, a gyönyör, amellyel szeretni és szolgálni készek vagyunk, a fizikai, szellemi és erkölcsi áldozat, amit ezért a megismerésért, ezért az egybeolvadásért, -ezért a tiszta és nemes élvezetért hozunk, az az igazi turistaság.
Szeretni a természetet és benne a szabadságot, kibányászni belőle a rejtett drágaságokat és azokat szétosztani a kényelemben és közönyben tengődők között, leszállni a titkok mélységeibe' és fölemelkedni az elérhetetlen magasságig, eltávolodni a mindennapitól, az emberek tömegétől, a zúgó, zsibongó, vergődő, viaskodó világtól s mégis szeretni, átölelni őket a testvériség együttérzésével, ez a turista, ez a turistaság.
Azok vagyunk-e hát, a fogalom e tágabb értelmében.? Nem hiányzik-e belőlünk még az igazi turista ihlete, heve, meggyőződése és áldozatkészsége? Át tudjuk-e adni magunkat egészen az ügy érdektelen szolgálatának, az emberi civilizáció és kultúra parancsoló feladatainak? Van-e olyan fontos ránk nézve a természet mindenhatósága, mint a szöges sportcipő, és tudjuk-e becsülni annyira hegyjáró embertársainkat vagy akár a völgyben alvókat, mint amennyire nagyra taksáljuk a hideg, habos sört, amivel a turistaház kínál?
Sok minden formaság és belsőség azt bizonyítja, hogy még nem vagyunk egészen tisztában a turistaság igazi fogalmával; hogy még sokat kell járnunk, különösen eszemet magasságokban és erkölcsi mélységekben, hogy a valódi turistaság lényegéhez jussunk…"

VÍZESÉS A NAGYKŐHAVASON

A Brassói Turista Egyesület által forgalmassá és népszerűivé tett havas legérdekesebb vonzóereje az úgynevezett hétlétrás vízesés, melyet négy fiatal szász turista, Samhammer Raymund és Frigyes, Prox Alfréd és Zetzer Hubert egész terjedelmében fedeztek fel, s melyet a BTE a havas megmászása új útjelzőjének avatott. Erről a megragadóan szép helyről írta Székely Géza, az egyesület titkára, lelkendezéstől  áthatott költői s egyben gyakorlati ismertetését:
„Sűrű, dohos erdők, irtások, sziklaszálak, kidőlt, korhadt faóriások, vígan csobogó csermelyek mellett megyünk el (a Sipoly völgyében). Egy helyen zúgás üti meg a fülünket. Vízesés-sorozat közelében vezet utunk. Egymás után öt-hat vízesés fehér sávja és fehéres habja élénkíti a sötét völgy mélyét. Az utolsó, a legnagyobb, mintegy öt méter magasból hull alá... A függőleges sziklafal közepén szét van repedve. Két-három méter széles hasadék sötétlik előttünk. Mélyéből erős zúgás, morajlás hallatszik. Bővizű patak ömlik elő belőle. Sötét, komor sziklafalak kétoldalt. Kétemeletnyi magasak, majdnem összeborulók. Jobbról tajtékozva zuhan alá az első nagy vízesés (4 méter és 80 cm magas). Tőle balra erős létra, melynek közvetlen közelében zuhog alá a második (4 és fél méter) vízesés. Most egy 12 méter hosszú létra. Mellette egy tízméteres páratlanul szép vízesés zuhog alá. Esőszerűen permetezi be az egész szakadékot. Felülről lenézve az az érzésünk, mintha egy káva nélküli kútba néznénk. Csodálattal vegyes félelemérzés vesz erőt a turistán. Tovább is egy érdekes vízesés állítja meg és bámultatja magát. Az alázuhanó víz hossza 9 méter, 80 cm. Egy három és fél méteres fiók-Niagara következik. Fatörzseken átmászva, átugrálva új nagy vízesés elé érkezünk. Tőle jobbra hosszú létra visz a sziklafal tövébe vágott útra. Rögtönzött hidakon átmenve jut el a turista az utolsó vízeséshez. Télen, mint azt a vadászok konstatálták, a víz befagyott, valóságos jégfal képződött, mely a napsütésben soha nem látott tüneményes síneket játszott a szivárvány valamennyi színével. A további munkát nagyrészt kereskedő és iparos ifjak végezték, lelkes odaadással és igazi turista lélekkel."

(Befejezése következik)

SZEMERE BERTALAN: Utazás Keleten a világosi napok után (5)

Hajózom a fekete tengeren. Keleti alakok s nő-öltözet leirása. Török ebéd
a viddini basánál a hajón. Női éjjel énekelnek. Elszórt gondolatok.

Tengeri zivatar.
Hajóm vizen úszik,
A felhő az égen,
Keletre az, hazám
Felé emez mégyen.
Vissza-vissza nézek,
De tovább haladok,
Sorsomnak képei
E hömpölygő habok.

Török uraság és magyar harcos

A tenger szép, csendes mint egy tó, tiszta mint egy kristály-tükör; soha szebb zöld szint nem láttam.
Kelet-délről lágy fuvalom lengedez, mely a hullámokon apró fodrokat ver, miket a kelő nap hol megaranyoz, hol piros szinben mutat föl. A födözeten minden csöndes, egyedül a gőzgép mérsékes hintázásait hallani. Ez méri a tért, mit híiladunk, mint az óra rendes ütése szokta mérni az időt, mi eltelik. Hallván a gőz nyeritő fuvását s a két kerek hortyogását a fehéren tajtékzó habokban, azt vélnők Neptun merült föl s utazik rohanó tengeri lovaival, melyek tajtékot fúnak magok körül. Csak az ifjú matrózok serénykednek, csöbrökkel meritgetvén a tenger vizét, mit végig öntöznek a födözeten, s ezt hosszú kender-foszlányokkal száritgatnák fel, deszkázata fénylik mintha csiszolva volna. Később az utasok, mint egy hangyaboly, hemzsegve jőnek ki a födözetre sütközni a napfényben. Soha nem láttam oly szűk téren annyi különbféle fajt s oly sokféle öltözetet. Az angol, német, franczia, belga, hollandi, s átalában a nyugot-európai utazók, kevés különbséggel, mind hasonlitának egymáshoz, s barna ruházatukkal a képnek mögletét (fond) tevék, de annál inkább föltűnt s csillogott a bolgár virágos szűr ujjasában s prémes sipkájával ; az arnót himzett dolmányában, ujj nélkül; a karcsú termetű czirkassz , kinek domború mellét puskatöltvényekkel tele tölcsérek boriták ; a zsidó két oldalt kimetszett hosszú kaftánjával s kék kendővel körülfont turbánjával; az örmény hosszú barna öltönyével piros csizmával s valóban rút fövegével, mely egy üsthöz hasonlít; a georgiai, feszült mellényét réz övvel szorítva testéhez, s fején fényes muszka sisakot viselvén; a persa, kinek fekete asztragán bőr kalpagja másfél lábnyi magas ; a görög, ki redőkbe szedett bő patyolat gatyáját vörös övvel szorítja át s veres feszéről a kék selyem bojt gazdagon s negédesen hull hátra mint egy serény; volt néhány török katona is, félig európaizált ruhában; volt két dervis (török szerzetes), fahéjszin bő köpenyben s magas fehér süveggel; volt néhány vén török, ős divatu magas és domború turbánnal, rózsaszín kaftánban, kék bugyogóban és sárga csizmában, kik köntösükről Ítélve, bizonyosan azok közé tartoznak, kik most is sóhajtva emlékeznek a janicsárok fénykorára. Ezekhez járultak még néhány elfátyolozott nők, kik a födélén felállított két sátorbul ki-kijövén, mint egy-egy fehér ködoszlop hirtelen ismét eltűntek, s ekkép az egész jelenetnek a titokszerüség ingerlő báját kölcsönözték. Mind ez oly tarka, oly ábrándos, oly új, álomszerű volt nekem, hogy ha őket idegen nyelven beszélni nem hallottam, s magamat a tenger közepette és egy hajón nem szemléltem volna, azt fogtam hinni, hogy egy színpad átöltözött személyeit látom előttem mozogni.
De hajónk fővendége volt a viddini basa, Halil, ki egész háznépével utazván Sztambulba, a hajó legnagyobb részét elfoglalá. A hajó orrában lerakott smyrnai szőnyegek, párnák, pamlagok, takarók, hámok, nyergek, pisztolyok, puskák, tőrök, kardok s mindennemű házi készületek, mind könnyen szállítható bútorok, egy kis dombot képezének. Mind ezek fölhalmozva s elrendezve lévén, jött két fekete herélt, s utánok tiz rabszolga hajadon gondosan elfátyolozva, kik kezeikben tálakat, ibrikeket, kosarakat, shálokat s egyéb aprólékot hozának, alkalmasint úrnőik számára. Közülök némelyik ékesb öltözet s kevélyebb magatartás által tűnt ki, ezek alkalmasint a basa kedvenczei valának.
Utánok, mintegy tiz perez múlva, a basa két neje jött, kiket a heréitek mély hajlongással fogadtak s kisértek. Szépek valának-e ? nem tudom, mert ábrázatukat a fehér fátyol habja úgy eltakará, mint az őszi köd a virágos kertet eltakarja. A magasbiknak büszke, hullámzó méltóságos járása, mindenesetre sok kecset engedett gyanittatni. Kisded lábain könnyű sárga bőr csizma volt; fehér atlasz bugyogója (törökül: salvár), mely térde alatt megköttetvén, ettől kezdve bő redőkben hull le bokáig, tiszta volt mint a hópehely; hasonló szinü s kelméjü öltönye volt (entarisz), mely semmi európai köntöshöz nem hasonlit, hátul gombolódik, elől pedig nyitva marad, ujjai a könyökig testhez tapadnak, ettől kezdve lecsüngenek, úgy hogy a selyemmel szegett ing lobogó ujjai kilátszának, s alsó része pedig három részre osztott uszályt képez, melyek járásközben az övbe huzatnak; öve egy keskeny shálból állt, mely kétszer kerité a csipőt körül, s mely mellé a himzett zsebkendő és egy arany szálakból font erszény vala szúrva; kezében se legyező, se napernyő nem volt, hanem egy árnyaló (jelpazi) pávatollakbul; mind e sok szépséget egy viola szinü galléros bő köpeny (feridzsi) elfódte volna, ha egy pajzán szellő annak szárnyait föl nem kapdossa, s mig a nő azokkal bajlódott, ábrázatárul a fátyol leesék, s igy akaratlanul is alkalmunk volt látni fehér arczát, mely halavány volt mint a hold, mi kelet odaliskjainál a háremi elvonult életnek s gyakori meleg fürdőknek következménye, mint vérpiros ajkait, szivárvány alakú szemöldeit és fekete nagy szemeit is, miket az alá festékkel irt barna kör még ragyogóbbakká tőn.
Ábrázataikat a török nők két fátyollal boritják be, egyikkel az arcz alsó részét, mely keblet, állat, ajkat s az orr felső részét födi el, másikkal homlokot, szemöldet s az egész főt, mely fátyol hátul a fülek mögött köttetvén meg, ottan szabadon aláfügg. A fejék pedig egy kék, selyem bojtos, vörös feszből áll, mely a fő búbjára tétetvén, színes musszelin kendővel kétszer kerittetik körül, melynek végei egyik oldalon szinte lefüggenek.
Ezen kendőbe szokták gyémánt s másféle ékeiket a török nők illeszteni. A hajnak azon része, melyet a fez el nem takart, be volt fonva, s corall gyöngyökkel behintve.

Odaliszk

Midőn a bájteljes asszony eltűnt a kapitány szobájába, ki azt udvari készséggel a basa háremének átengedte, ime jött maga a basa. Ez egy alacsony, zömök ember volt, léptei illedelmesek, tekintete nemes és nyugott, magatartása méltóságteljes, nem kevély, sem nem hideg, inkább egykedvű; kifáradt, méla, tetőtül talpig egy nagyúri alak, nem termete, de arczának fönséges kifejezése által. Hófehér és sok mindenféle élvre mutató arczát hollószeg bajusz és szakái, mely kenőcsöktül illatozott, árnyékozta be, mik közé itt ott szórt egyes ősz szálak mint megannyi ezüst fonalak vegyültek. Leberetvált fej búbján gondolatlanul lógott a veres fez nehéz selyem bojtjával, katonai kabátján vakitólag ragyogott a gyémántokba foglalt nizám-rend csillaga, vállain egy arab divatu fehér burnusz lengett, göndör durva selyemből szőve. Keze fehér, kövér és puha volt, mint  legszebb asszonyé, s alig lépett a számára kiterített drága szőnyegre, alig telepedék le keresztbe vetett lábakkal, azonnal övébe nyúlt, s levévén aloe fából csinált olvasóját (teszbih), azt kéjelmesen és halkan kezdé morzsolgatni, szép, de mintegy kihalt szemeit rajtunk utasokon körül hordozván, oly érdektelenül, mintha mi nem néznők őt, hanem csak ő nézne minket. Ez igy tartott egy negyed óráig, midőn a basa a napra föltekintvén, látá, hogy az imádkozás ideje megérkezett. Inte fejével, s egy szolga rézmedenczében vizet hozván, miután szertartásosan megmosakodott volna, köpenyét maga elébe leteritvén, arczczal délkeletre fordula, a földre leborult, aztán majd térdére, majd egészen fölemelkedett, ismét le borult, s mellén keresztbe tett kezekkel végzé imáját.
Tolmácsán kivül két cseléd, mint árnyéka, folyvást közelében állt, egyik volt a dohányos (tútundzsi hasi), ki a dohányt veszi, vágja, kezeli, másik a pipatöltő (csibukdzsi), ki a pipát tisztán tartja és töltögeti. A pipatöltő soha sem távozhaték el úgy, hogy urának vagy intését ne láthassa, vagy szavát ne hallhassa; a török, ha elkerülheti, nem szokott szóval hangosan parancsolni, ő, ha a szolga jelen van, int, ha künn áll, egyet tapsol.
Kávé és pipa keleten nagy szerepet játszik; adni vagy nem adni, mind ennek erkölcsi s illedelmi értelme van. Kisebb rendű embert pipával megkínálni leereszkedés, hasonlók közt tartozó udvariasság, felsőbbek iránt tisztelet jele. Első esetben néha csak kávé kináltatik pipa nélkül, másodikban egyik sem maradhat el, harmadikban serbet (czukros gyümölcsital), befőtt is jön hozzá, sőt régebben az illatos tömjénezés is divatozott. E szabályok alkalmazását mindjárt alkalmunk is vala szemlélni. A hajókapitány, egy iiju olasz (becsületes férfi, Isten áldja meg) látogatni jővén a basát, ez ülve maradt, de azonnal intett, s ez elég volt, hogy a pipatöltő két égő pipával azonnal ott termett, s mindenik pipa alá réztányért helyezvén, hogy a szőnyeg a lehulló tüztől megóvassék, egyiket a basának, másikat a kapitánynak nyujtá, ki csak akkor kezdé a magáét szívni, midőn a basa már egyet szippantott, ez az illedelmi szabály. Utána tüstént jőve a kávés (kávadzsi), két findzsával, mindenik egy ezüst filigrán hüvelybe vala téve, s mindenik egy hímzett posztófödéllel betakarva. Belépvén velök, a födeleket róluk lekapá s bal vállán keresztül veté. Ekkor más két szolga közeledék a behozóhoz, mindenik egy findzsát vevén át tőle. A findzsa ép oly szertartással nyujtatik át, mint vétetik vissza üresen, t. i. a szolga jobb kezének hüvelyk- s mutatóujjával fogja meg a findzsát, s bal kezét szivére tévén, igy adja azt át, s mikor visszaveszi, bal tenyerét mint egy tányért terjeszti ki, s a findzsa rajta lévén, jobb tenyerét födélképen teszi rá, s igy nyújtja át a kávésnak, ki azonnal eltávozik. A vendég az illedelmet nagyon megsértené, ha a kávét előbb vinné ajkaihoz semmint a gazda a magáét ízlelni kezdte volna.
Napközben megismerkedvén a tolmácscsal, ki születésére görög volt, de francziául s olaszul jól beszélt, ez alkalmasint szóla rólam a basának, mert a tolmács egyszer csak hozzám jön, mondván, hogy a basa kívánna velem, mint magyarral, megismerkedni. Alig hogy a kikerülhetlen pipából egyet szivék s az illatos kávét ajkaimmal érintém, a basa tüstént előhozata két fegyvert, egy yatagánt s egy görbe kardot, mondatván tolmácsa által, miként amaz ama hires Küprili nagyvezéré volt, ki Szolimán alatt Magyarországon annyi csatát nyert, és emez Zrínyié, Szigeth hőséé. Igaz, ezen rajta láttam a Zrínyiek jól ismert czimerét, de egy titkos kétely mégis visszatartóztatott ajkaim szent csókjával illetni.
Később oly politikai s hadi kérdéseket intéztete hozzám, mik nagy itélőtehetségre s érett, tiszta, messzeható gondolatokra mutattak. Megvallom, midőn véleményt kívánt, örömest kikerültem a választ, nem lévén képes czélzásait belátni; ellenben, midőn kérdései tényekre vonatkozának, igyekeztem neki kielégítő feleleteket adni.
Meglehet, a török statusférfiak kicsinyek, ha őket európai mértékkel mérjük, mert ismereteik szükebbek, szókban nem oly bővek, véleményeik indokolásában gyöngébbek, a szerkesztői toll s a szónoki előadás sincs annyira hatalmukban, de statusférfiainknál talán nagyobb mértékben bírnak józan észszel, mely a szók halmazából a lényeget keresi ki, s attól, mit egyszer valónak, üdvösnek,
czélszerünek talált, semmi sophismák által nem engedi magát eltántorittatni. Ok bölcsek és nem szónokok, a gyakorlat és nem theoria emberei, hívek ahhoz, mit egy korban jónak ismertek, bár a kor változott, igy megmagyarázható, hogy mind politikában, mind hadviselésben a mi jó utat egyes nagy emberei felfedeztek, azokon egész századok, ha nem egyenlő sikerrel, de mégis biztosan járhattak. A tapasztalás oktatá őket ama nagy igazságra, miszerint jobb az ismert, bár veszélytől nem ment ösvényen haladni, semmint újakon indulni el, melyeket végéig senki nem ismer. Európai politikai rendszerekhez nem ragaszkodnak, sőt azokat legtöbbször csak eltanulják, gazdagok hamis igazságok s elvek kincseiben, s az égnek valamennyi változó csillagait választván vezérül, nem csoda, ha a sok közt eltévednek; kelet egyszerűbb emberei, mind a köz-, mind a magánéletben négy-öt politikai s erkölcsi szabályokhoz ragaszkodnak, s ahhoz makacsul ragaszkodva élnek és halnak. Egy pár ilyen igazság az, mi által Európában a török s a musulman századokon át uralkodott. Ez észrevétel helyességéről győzött meg e basávali beszélgetésem is. Elmélkedésre alkalmas háremi életében az őt illető dolgokról nehány határozott fogalmat képezett lelkében, s attól el nem tér, mindent abból itéi meg, annak hőse s ha kell, martyra lesz. A törökök általában, a diplomaták különösen, keveset szólnak, inkább szeretnek kérdezni, mint felelni, basám is e szabályt látszik tartani, néha egy óranegyedig ülénk szemközt hallgatva, füstölve, szörpölve; ha tolmács nélkül társaloghattunk vala, bizonyosan nem volt volna más dolgom, mint rövid, de talpraesett tudakozódásaira hosszan válaszolni. Ugv látszik, minden török ismeri amaz arany szabály becsét: „szólni ezüst, hallgatni arany”, és úgy látszik, hogy ama tanácsot, mit Nabi Efendi csak fiának adott, az egész török nemzet követi, t. i. »Midőn társaságban vagy, ne élj vissza se a szóval, se a hallgatással ; váltva használd nyelvedet és füleidet. Beszédeid a gyöngyökhöz hasonlatosan, lehető rövidek legyenek. Szavaidban e szabályt tartsd: rövidség és világosság. Az embernek csak egy nyelve van, de két füle; tehát szólj keveset, figyelj sokat.
A nap lenyugodván, a törökök ebédelni ekkor szoktak, a basa szives volt a hajóskapitányt s engem ebédre meghivni. Két szolga egy alacsony asztalt hozott a sátorba, melyre egy érczlap van helyezve, minek közepe kissé magasabb. Ennek tetején van egy lapos kör, melyre a tál föltétetik. Abrosz nem használtatik. Nekünk tányért, kést, villát, kanalat is adtak, de a basa azok nélkül evett, ujjaival nyúlván a tálba, csak a levest s a piláfot ette elefántcsontból ékesen faragott kanállal. Mielőtt leülénk, egy szolga czinedényben vizet s csészéket hozott, s meghajolt állásban előbb a mi kezünkre, aztán a basáéra vizet öntött, migegy más szolga a kivarrott s rojtos keskeny törlőt nyújtotta át. Helyeinket elfoglalván, mi egy-egy gazdagon s Ízletesen himzett asztalkendőt kapánk, mit térdeinkre kiterjeszténk. A kapitány, mint főbb vendég, a basa balján ült. Midőn a leves felhozaték, a basa imádkozott, mondván : „Istennek, a jóságosnak s a kegyelmesnek nevében!“
Levesen kívül ebédünk volt: sült bárány, — vagdalt hús zöldséggel s fűszerrel vegyítve és zöld szőlőlevélbe ízletesen takarva (neve: dolmász) — túrós lepény, — olajba főtt hal, és kaviár, — gyomorerősitő s ingerlő szalszifik, — sütemény lisztből, vajból és mézből készítve, — egy más sütemény, mely föl volt czifrázva és mindenféle fűszeres lével körülöntve, — rózsa-tejfel, mely sűrű volt s rózsaolajtól illatozott, — végre jött az aranypiláf, (vajba lassan főtt s sáfránylével megfestett rizs) ez koronája minden török ebédnek, mind a palotákban, mind a kunyhókban, mely oly nemzeti étel itt, mint az angolnak a plumpudding, a németnek a káposzta, az olasznak a maccaroni, a magyarnak a galuska. A török ebéd közben épen nem iszik, hanem ebéd végével merit egy pár kanállal ama becses kos abból (szorul szóra kedves viz) mellyel minden tisztességes ebéd végződik, mely nem egyéb, mint czukorból s gránátalmából, őszi baraczkból, vagy más válogatott gyümölcsből készített nemes ital, a mohamedi paradicsom nektárja. Az ételeket igen gyorsan hozták és vitték, a basa puha s kövér újjai sebesen s ügyesen mozogtak, s mihelyt ő végezte, intett s a tál eltűnt. Szóval, egy igen rövid félóra alatt az ebéd végződött; mindent újnak s izletesnek, csakhogy nagyon is illatosnak és fűszeresnek találtam. De ez u r i ebéd is meggyőzött arról, hogy a török konyhának is vannak becses találmányai, kivált a csemegeételekben és italokban tőlük sokat tanulhatnának azok, kik botorul megvetik mindazt, a mihez nem szoktak.
A piláf és kosáb után a basa ismét imádkozott, mondván : ,,Hálát mondok Istennek, a világ urának !
Erre a szolgák bejövén, kezeinket megmosni vizet nyújtván, az asztalt kivivék, s szokott szertartással égő pipát és fekete kávét hoztanak. Mi pedig mihamar búcsút vevénk a basától, ki lement a hárembe, nőit meglátogatni. Bor az asztalon nem jelent meg; vendégeinek ugyan a török azt szokott adatni, de attól saját házánál, legalább idegenek jelenlétében, ő maga tartózkodik. A korán világosan nem tiltja a boritalt; hanem történt, hogy Mohammed értesittetvén, mikép több követői tobzódásnak adták volna magukat, igy nyilatkozók a boritalról:
,,Ki bort iszik, az bálványimádó. Bor minden fórtelmek atyja. Mely perczben valaki pohárt visz ajkaihoz, Isten valamennyi angyalinak átkai fejére hullanak.”
Vidor hajókapitányunk ezzel nem gondolván, és szomjas lévén, a tolmácsot s engemet a kormányos szobájába hivott, (a magáét, mint emlitém, a háremnek engedvén át) s érdekes beszélgetés közt egy pár tűzteljes cyprusi palaczk bort jó kedvvel kiüriténk.
Midőn újra a hajófódözeten valánk, hova éjjeli hüs léget szivni menénk, lassú suttogást hallva oldalt pillanték, s látám miként egyik fekete herélt a két legdelibb rabnőt a hárembe vezeti. Egyiknek kezében egy tamburin (csörgő dob) volt, másikéban egy nyolcz hurozatu lant, fekete ébenfából, melyen csigahéjjal kirakott fehér arabeszkek íénylettek. A török nagy urak az élet minden
gyönyöreit háremeikben találják föl. Ott imádkoznak, ott elmélkednek, ott kávéznak s dohányoznak, ott nyújtják nekik kecses kezek gyöngyház-poharakban az isteni serbeteket és kosábokat, ott gyűl össze mintegy illatos bokrétába a házi élet minden virágszála, mi a háremen kivül van, az házaiknak csupán előpitvara, — ott ölelik hévvel szép nőiket s kedves gyermekeiket, hízelgő s kedvkereső asszonyaik ott rendeznek nekik családi uj meg uj ünnepeket, s az ingerrel és gazdagon öltözködött nők és odaliskok őket esténkint hol mesékkel, hol tánczczal, hol zenével s énekkel váltva mulattatják. Nem zsarnok ott az ur, mint sokan képzelik, ő ott egy boldog rabszolga, kit ölelő karoka szerelem s élvezet puha‘selyemszálaival tartanak fogva. Ezért nevezik a nők lakát háremnek, mi szentséget s rejteket jelent.
Ámbár észak felé egy fekete fellegfolt kezde mutatkozni, a tenger még mindig csendes vala, a hullámok simák, az ég tiszta, a csillagok ragyogók, melyek közt a fehér hold, a szerelmesek, költők és törökök e kedves csillaga, mint egy szemérmes királyné lebegett. A vitorlák mind be valának huzva, a sugár árbocz végéről a hosszú zászló nem tartatván föl lengő fuvalom által, mint egy szalag hulla alá, és a tolmács és én a hajópárkány zatr a dőlve a habok szép csillogásain némán merengénk, nézdelve a hajó ingó árnyékképét, midőn alattunk egyszerre a csöngetyüs dob megperdül, mit lant pengése követett egy édesen olvadó ének kíséretében. „Hallgassuk, mond a tolmács, a persa lány énekel, ki a basa kegyencze. És hallgattuk. Játéka a lanton mesteri kézre mutatott, hangja is csengő, érczes, mély, olvadó, szóval egy volt azon kedves hangok közül, mely művészet nélkül is szívhez szól. Azonban kezdetben nekem szokatlan s igy kellemetlen volt a hosszan húzott gégehang, s amaz orrhang, mely a keleti dalnokok modorához tartozik, s mely az európai szelidebb zenéhez szokott érzékeny fülnek durva, röges, darabos. Hozzájárult, hogy bár a vers bizonyosan több szakból állott, a dallam (melódia) ha nem alapszínében, de részleteiben, kivitelében folyvást változék, de nem mint midőn nálunk a zenész azon egy gondolatot (motívumot) különbfélekép változtatja, hanem mint midőn egy rögtönző költő, vagy ha úgy tetszik egy látnok, a választott, bár vig, bár bús themát vagy eszmét híven, következetesen, de mindig előbb vive s haladásban felmutatva fejtegeti. És megvallom, nekem e modor tetszik. Nemcsak ez a természetes, de ez a logikai, minek kell lenni a művészetben is…
(...)
Apródonkint mindenki alunni ment: utasok, matrózok, maga a kapitány is. Szemeimre álom nem jött. Még éjfélkor is a födözeten sétálék. Annyit éltem, annyi újat, kölönöst, ismeretlent láttam s hallottam e napon, hogy képzeletem egészen fel volt izgatva, és a sötét éjjel lelkemnek egy camera obscurául szolgált, melyen mint egy tündéri szinpadon vonultak át felh évült phantásiám tarka alakjai. S akármerre forditám szemeimet, mindenütt egy uj világ személyeivel találkozám. Itt a basa szolgái hevertek turbánnal fejeiken s fényes fegyverekkel öveik körül; amott a függönyök mögül suttogó odaliskok (ágyasok) elfojtott nevetkérezései üték meg csiklandós füleimet; ott a hárem-sátor ajtajában egy fekete heréit álla őrt, fehéren forgatva felém szemeit, s kezében kivont kard villogott, mint azon angyaláéban, ki a paradicsom kapujánál tiltólag vigyázott; s kivüle és kivülem ébren még csak a kormányos volt, kinek alakját a mágnestű mécsének világa mint egy kisértetét vörösen vilá-
gitá meg.... Végre én is kifáradtam virasztani, s magyar fehér szűrömbe takaródzva, a hajó kéménye mellett egy üres helyen leheveredtem.
Mintegy két óráig szendergék, midőn a hajómester sivitó füttyentései, a szaladozó matrózok topogásai, s a harang kóngása fólriasztának. Talpra ugrám, a menny borult volt, terhes felhők zúgva rohantak fejünk fölött, a vihar üvöltött, s a kapitány föl s alá járva a hídon, mely a gőzgép fölött van, hol a gépésznek, hol a kormányzónak osztá rövid parancsait, miket az alatta álló hajóficzkó, mint egy bérezi viszhang, éles hanggal kiáltozott vissza. A hajó oldalai, szorongatva a haragos hullámoktul nyögve recsegtek, mintha meg akartak volna nyílni. A szegény hajó, mintha szenvedne a gép, a kőszén, a teher, a süstörgő gőz és a lobogó tűz súlya alatt, sírni s kínlódni látszott. Valóban, mintha az egész hajó egy kész koporsó volna, rivás, nyögés, ropogás közt a kiásott sir űre felett lebeg, s már érezi közeledni a pillanatot, melyben velünk együtt a tenger feneketlen mélyébe elmerül. Hajónk hol elbukék a hegy-nagyságú hullámok megnyílt völgyeiben, hol diadalmasan a habok dombjaira fölszökék, prüszkölve rázva le magárul a forrongó tajtékokat, hasonlatosan a bátor lovaghoz, ki nyerítő, dühöngő, ágaskodó, tajtékzó ménén, ez őt bármint hányja s veti, folyvást erősen ülve marad.
Ily vészben magába száll a legerősebb lélek is; elménk megdöbben, szivünk összeszorul, s az átalános csend jelenti, hogy kiki saját sorsára gondol. Fölöttünk a haragos ég, alattunk a feneketlen tenger, körültünk a zúgó vihar, előttünk az ismeretlen sötétség; kinek lelkében Isten képe nincs, az ilyenkor valóban teljesen egyedül van. Én is kérdém magamtól: de mit is keresek én itt és hova szándékozom menni? Miért vagyok itt és nem máshol ? Ősi lakomat, mely egy domb élén, virágzó hársak illatos árnyékában elég biztosan állt, miért cserélém föl ez ingadozó lakkal, mely örökös örvény felett lebeg? Mit keresek az idegenben? Hazát? az enyimet elhagytam. Hajlékot? azt, mit elődim századokon által laktak, eladtam. Földet? egyetlen sajátom: a sirhalmok, mikben kedveseim nyugosznak, s másra nem vágyok. Barátokat? ha vannak, azok otthon vannak, — hova megyek, ott mindenütt mint vendéget és vándort fognak tekinteni. Szabadságot ? ezt ember egyedül honában élvezheti... Azonban megyek, haladok, mint mennek s haladnak alattam a tenger siető habjai, kedvelve hazámat, melyet elhagytam, vágyva országokat s népeket látni, miket nem ismerek, szállók mint egy fészektelen madár, megyek czél és vég nélkül mint a szél, mely hol megállapodik, hol útra kél, mig végre elhal.
Miért ne tekinteném a világot hazámnak, s az emberiséget nemzetemnek ? Ki minden népet s minden országot szeretni képes, ki mindenütt örül a jónak s szépnek, hol azt találja, az jól teszi, ha kezeibe vándorbotot vesz. S akárhol hal el, ez oly sors, mit úgy sem kerülhetett volna ki, s ha idegen földön nem sirattatik is meg, mit tesz az? honában az ember szinte hamar elfelejtik.

Forrás: Utazás Keleten a világosi napok után. I-II. Pest, 1870. Kiadja Ráth Mór

SZEMERE BERTALAN: Utazás Keleten a világosi napok után (4)

Márcz. 26.
Keleti öltözet, török mosé és temető, sírok a házi kertekben. Vonzalmam mindenhez, mi keleti, egy neme a titkos ős honvágynak

Régi török bazár

Lelkemből megutáltam Nyugat-Európa városait szemlélgetni. Ki egyet közülök látott, az valamennyit látta. Csak a részletekben különböznek egymástól, de mint egész, ugyanazon jelleggel birnak. Egyik nagyobb, másik kisebb, egyik tisztább, másik piszkosb, egyik ódonabb, másik újabb, egyik csendesb, másik zajosb, de valamennyi azon egy színnek, hangnak, alaknak alig észrevehető változata. Hasonlítanak ezek ama leánytestvérekhez, kik különbféle kelmékből varrott köntösökben jelennek meg, de arczaikon a családi rokonságot azonnal fölismerhetni.
S akárhova fordulsz, mindenütt ugyanazon förtelmes európai divattal találkozol; a ruhákban mindenhol azon feszteljes szabás, azon fekete és sötét szin uralkodik. Ha a férfiak feketébe burkolt holló s varjú seregét kellemes nőink lebegő, ragyogó és színes öltönyei nem tarkitnák s elevenítenék meg, városaink kolostorokhoz hasonlitnának, melyeket komor szerzetesek laknak.
Én azt hiszem, Isten azért teremté a különböző színeket, hogy azokat ruháikra alkalmazván az emberek, bennük ékeskedjenek. Nemde követendő mintákul alkotá a természet a különböző szinű tollakkal fölékesitett madarakat ; és minden szál virág, nem egy-egy felhivás-e, mely utánzásra inti az embereket? Ha azon teremtményeket, melyek szabad akarattól megfosztvák, a teremtő a változatosság törvénye szerint ruházta fel, e példa az utat nemde az embereknek jelöli-e ki? Mint sok másban, úgy e részben is kelet népei hivebbek a természethez.
Mig a nyugot-európai ember fekete és szűk öltözetében egy-egy szomorú sírfa gyanánt áll előttünk, kelet lakosai lobogó és tarka ruháikban mint lengő zászló tűnnek föl. S ha az öltözködésbeli szinvegyület nem mindig művészi, de mindig érdekes, ha sokszor különcz, de egyszersmind eredeti, ha néha kiáltó, de mindig életteljes, ha gyakran tarka, de soha nem harmoniátlan, kivált, ha nem az egyeseket, de a sokaságot tekintjük. S mi legérdekesb s legfontosb, az öltözet itt keleten, épen mivel
szabad s egyénileg változik, igen jéllemzi azt, ki mi szint visel. ízlés s jellem között van bizonyos titkos rokonság, s ez utóbbi ott, hol a divat, legalább a színekre nézve, korlátlan szabadságot enged, először is ezek megválasztásában nyilatkozik. Azon esetek csak kivételek, midőn valaki a jellemnek ellenmondó színeket választja, rendesen mindenki azon színeket ölti magára, melyek lelkének s érzeményeinek néma tolmácsai. Itt keleten minden ember lelki tulajdonainak kitűzött zászlója azon szin, melyet öltözetén visel. A durva szivün a vörös, a jámboron a fehér, a békeszeretőn a kék, az önzőn a sárga, a hiún a tarka szin a túlnyomó, kiki öntudatlanul azon színbe öltözik, mely lelkületének színe. Európában csak a nemzeteknek, itt minden embernek van választott színe.
Valóban itt, csak itt keleten szép tünemények a férfiak, méltóságteljes turbánjaikkal, lengő köpenyeikkel, hímzett ujjasaikkal, ragyogó fegyvereikkel, körülszúrt öveikkel, bő bugyogóikkal; midőn a ragyogó nap fényében a piaczon s tengerparton gyiilöngve tolong a nép, egy tarka virágsereget képzelek szemeim előtt hullámzani.
Európai embernek fényes ez mint egy ünnep, de ez ünnep itt mindennapos. S a jelenet különösségét az elfátyolozott nők serege csak öregbiti, bennök nem egy-egy rabnőt, de egy-egy elfedezett papnét, egy szentséget szemlélünk, kit látunk, de nem ismerünk, kinek hajléka egy templom, hol a fátyol róla, mint a bálványról, csak az avatottnak hull le.
Engem a török nép, e keleti faj, mely phantastice öltözik mint a mezők virágai s az égnek madarai, egészen elbájolt, s elhányván kürtő-kalapomat s a nevetséges frakkot, harmad napra szerintök öltözködtem, választván azon színeket, miket jellememmel összehangzóknak véltem. Égszínkék bugyogóhoz violaszin dolmányt választék, zöld övvel keritém körül ágyékomat, feszemből, hófehér musselinnel göngyölitve körül, turbánt alakiték, vállaimra fekete köpenyt ölték, hosszan lelógó selyem bojtokkal, — ez nekem a bánat színe, s az én szívem most búval s bánattal van tele, tehát abba burkolom testemet is. Igy nemcsak átöltözve, de átváltozva járék én Várnában s eljuték oly helyekre is, hova európai alakomban el nem juthattam volna. Elmének a bazárokba, melyekben minden bolt a mi vásári deszka-sátorunkhoz hasonlit, ajtaja felvonható s leereszthető palánkokbul áll, s a fél embermagasságu padozaton keresztbevetett lábakkal s hosszú szárú pipát szíva, azonban dolgozva kéjelmesen üldögél a kalmár vagy mesterember, s türelmesen várja a vevőt, kinek nem örül ha jön, s kit nem sajnál s nem maraszt, ha távozik. Elmenék a kávéházakba, s lábaimrul a papucsot, mint illik, sőt mint kell, leöltvén, a gyékény-szőnyegre keresztbe vetett lábakkal letelepedém, s a czukortalan, de a világon legillatosb s legizesb kávét halkan s csöppenként szörpölgetve, az idegennek nem könnyű nargile-dohányzást tanulgatám. Mint a muzulmánok, három négy óráig üldögéltem mozdulatlanul én is, némán, szótlan, merengve mint ők, élvezve a puha tétlenség gyönyörét, néha-néha egy pillantást vetve a mellettem sakkozókra, vagy hallgatva a mandolint pengető vándor énekes sikoltó dalait, ki egyszersmind a kávéházak mesélője, és a kit a törökök mindig nagy kíváncsisággal hallgatnak.

Török temető Rodosz szigetén

Elmenék az erősségbe is, mely épen a tenger felől igen gyönge, úgy hogy azt 1829-ben a muszkák Jussuf basa árulása nélkül is könnyen bevehették. Bejuték egy gyermek-iskolába is, s örökre fogom sajnálni, hogy nem vagyok festő, s ama tarkabarka öltözetű, halvány arczu, de ragyogó bogárszemü kedves török gyermekeket s közttök a szakálas, turbános és kaftán os ősz iskolamester, ki mérgében köpködve forgatta két ágú korbácsát, vászonra nem vihetem. Sőt egy moséban is valék. Kúpos épület leven, a világ felülről jő bele, boltozatáról néhány mécs függ le; különben egészen üres, sem székek, sem képek, sem szobrok. Minden, a mit benne láték, egy bársonyba kötött korán volt, mely egy cathedraszerii emelvényen fekvék. Egy ilyen mosé a reformátusok meztelen egyházaira emlékeztet. De épen e minden földi dolgok s műtárgyak hiánya az, mi istent juttatja eszünkbe ; hol semmi sincs, ép ott van, s ott is ott van isten, a láthatlan, a mindenütt jelenlévő.
Szóval, én e török világban jól érzem magamat. A mit látok minden uj, mely ahhoz, mit eddig láttam, semmiben nem hasonlít. Lak és bútor, viselet és szokás, modor és élet, öltözet és nyelv, ember és vallás, itt mind más. Néha órákig el-elnéztem ama nyúlánk minareteket, melyek a házak közül mint meg annyi jegenyék emelkednek föl, tetejök felé egy karzattal vétetvén körül. Hiszen szép látványok a mi tornyaink is, s harangaink zengése nem báj nélküli, kivált midőn azoknak hangjait az alkony bús szellője hozza füleinkbe; de azoknak nyelve érez, s nem minden ember érti, mit az mond. Ellenben itt a muezzinok naponkint ötször kiáltják le csengő s érthető szavaikkal az embereknek: „Nincs más Isten az Istenen kívül s Muhammed az ő prófétája. Jöjjetek imádkozni. Imádkozni jöjjetek !
S mi szépen s tisztán tartják a törökök temetőiket! — Az emlékek mind kőből s márványból vannak. Többnyire vörös s kék színnel ékesen kifestvék, s a megholt neve, kora, s a koránbul egy vers arany betűvel rájok irva. Illatozó virágok sem hiányoznak, melyeket az élők kegyelete nem felejt el naponkint megöntözni. A férfiak sir-oszlopát turbánok, a nőkét egyszerű lombozatok jelölik, avagy virágok, szőlőlevelek, szőlőfürtök, — a kellem, szelidség és termékenység e jelképei. A temetők nem a városon kívül vannak, mint nálunk, sőt sok család a háza melletti kertben temeti el halottait. Az ilyen sírokon esténkint egy-egy mécs ég; minden este láttam azt égni, mely gazdám kertében volt, mely kert a családnak egyszersmind mulatóhelyül szolgált; midőn a hűs alkony leszállt, ők ott ebédeltek, ott kávéztak, ott dohányoztak. Keresztyén s európai ember ezt alig tudja megfogni; nálunk a vallás a halált oly komor s gyász képekkel veszi körül, s a temető ez által oly undorító s borzalmas hellyé lőn, hogy ahhoz ritkán s ép azért mindig félve s rettegve közeledünk, mig a régiek hamvvedreiket vidám nemtők dombor műképeikkel s szőlőlombokkal ékesiték fel, s a muzulmánok derült színekkel kifestett s megaranyozott siroszlopai fák s kerti bokrok hús árnyékában mint megannyi kioszkok tündöklenek, hol a holtak háboritlan nyugalmat élveznek. Holtainkat mi a városbul számkivetjük, ellenben a keletiek a családi körben megtartják, s velők folyvást együtt lévén, tőlök nem borzadnak. Honnan van e különbség ? Mi jobban félünk a haláltól mint ők, avagy ők inkább bíznak a jövő életben mint mi? Minden esetre mi szánjuk a holtakat, mint szerencsétlen áldozatokat, ők ellenben a földieknél boldogabbaknak hívén, sorsuk rájok nem hat rettentőleg. Innen van, hogy ők kedélyesen mulatnak, vendégeskednek, tánczolnak a sírok közt, és ez nálok nem szentségtelenség, de mi elborulunk s keresztet vetünk magunkra, ha a temetőt csak messziről megpillantjuk, és ez bennünk bizony nem vallásosság, sem nem kegyelet.
De mi engem itt vonz, nemcsak az uj, a szokatlan, a nem ismert, én itt mintegy hon érzem magamat: a török keleti nép, és mi is az vagyunk; egész Európában a török az egyetlen faj az, melyhez minket némi rokonság csatol. Én épen nem csodálkoznám, ha bármely török kitárná karjait, melegen átölelne és testvérének szólitana. Ah miért is valánk századokon át egymásnak ellenei! Ők is, mi is szilárdabban állnánk a földön, mely a két nép hazája. De azon korban a népek csupán a vallásban éltek; melyeket a hit egymástól elválasztott, azokat azon időben semmi más kapocs nem tarthatta össze. Talán itt volna az ideje, hogy vallásainkhoz hivek maradván, türelmesek is legyünk. Ismerjük meg őket és ismerjenek ők meg minket, ez az egyetlen ut feledni a múltat, s kölcsönösen becsülnünk egymást. Ne nézzük mi magyarok, a hun-avarok ivadékai, a törökben csak a muzulmánt, hanem a szomszédot, a rokont és az embert.
Asia, Asia, mikor látom meg óhajtott partjaid? kiálték fel néha, midőn a Várnától balra eső Balkán hegyfokán, mely a zugó tengerre kikönyöklik, merengve álldogálék s szemeimet meresztém a tengeren túli ormokat megpillantani. Én gyermekkoromtul óta egy ellenállhatlan vággyal vagyok viselős, s az: kelet utáni vágy. Kelet a napnak, az emberiségnek, a magyarnak s nemzetségemnek bölcsője, bizonyitja vérem minden mozzanása, hogy én onnan származom, s mi oda vonz, az nem más, mint egy titkos honvágy. Minden, minden akaratlanul felé von, a szép mint a rút, a törpe mint a nagyszerű, a borzasztó mint a csodálatra méltó ; a tengerek, a hegyek, az erkölcsök, a költészetek, a vallások, a hagyományok, a mythoszok, a nyelvek, a történetek. Ha csak nevét hallom emlittetni, ábrándos képzeletemben azonnal megjelennek az arany narancsbokrok, az édes figefák, a terepélyes platánok, a búslakodó cyprusok, ezen annyi elporlott világbirodalmak halotti koszorúi; — a kék papagájok, a zöld, a piros paradicsom-madarak, melyek ide-oda szállongva az égi szivárvány hullongó foszlányainak látszanak; — az idomtalan, de engedelmes tevék púpos hátukkal, a roppant orrmányos elefántok, a sárga oroszlánok lobogó serényeikkel; az égig nyúló Himalaya-szirtek egyrészről, másrészről a végetlen homoksivatagok, melyeken festőileg redőzött bő öltönyben lovagok, karavánok s pásztorok nyomtalan utakon tévelyegnek, kik ez ős világnak harczosai, költői, bölcsei és csillagászai egyszersmind ; képzeletemben megjelennek ama mesés hirü városok, Babylon, Thébe, Palmyra, Memphis, melyek mint némely virágok, úgyszólván egy nap kinyiltak, s a rá következő éjjel már elhervadtak, és most omladékaik a világtörténet kiszáradt folyamának medrében egy-egy homokszemeként hevernek; és végre eszembe jönnek ama sok vallások, melyek egymás után következve, egymást fokozatosan felülhaladták; s ugyanazon Istennek, de más-más cultust alapitának; mást Calcuttában s Peking- ben, mást a balbeki bálványos s a hyerogliphokkal beirt thébei templomban, mást a jerusálemi zsidó zsinagógában s az athenei görög Pantkeonban, és mást a stambuli keresztyén szent Sophiában s a mekkai mahomedán moséban.
Asia az anyaország, Európa annak csak egy telepe; ott virad fel a nap; ott állt a tudásnak titokteljes fája; ott virult Éden bájkerte, s csupán kelet lakosainak jelenté ki magát Isten mindenha. Nyűgöt birt felekezeteket szülni, uj vallást teremteni soha nem volt képes. Jól tudom én, hogy kelet a babona, a zsarnokság, a szolgaság, a bálványok, a kegyetlenség, a vadság, a tespedés, a sötétség hazája is, de azt is tudom, hogy az ellenkező végek egymást érik, s hogy miként a növényvilágban a tenyészet ott legdúsabb és legszebb, hol azt legnagyobb rothadás előzte meg, úgy az erkölcsi világban századok homályából rögtön egy-egy világeszme gyűl ki, mely az emberi nemnek, napkint, ezredeken keresztül világít. így támadt a Zendavesta, igy Confucius, így Homér, igy Jézus és végül igy Mahomed.

(Folytatjuk)