GYÖRKÖS MÁNYI ALBERT: Emlékeim a tájról

 

Györkös Mányi Albert: Rezesbanda

A tengerészről azt mondják, hogy mindig úgy néz, mintha egy hajót látna a távolban. Az én szülőfalum határát nem a tenger veszi körül, de mégis gyermekkoromtól kísér egy emlék, hogy valami ilyesmit láttam, amikor felmentem valamelyik hegytetőre, és addig néztem előre, ameddig a szemem ellátott. Ameddig megengedte a Nap, ha napfelkeltét vagy naplementét néztem. Vagy a ködös, szürkés, borús táj, amely ráborult a határra, és csak sejteni lehetett, hogy mi van a háta mögött. Nem kevésbé az esti sötétség, amely néha alig engedte meg, hogy lássam a fehér vászoninges leányt a kapuban.
De néha kegyes volt, és feltárta a földi csillagos eget, amely nem volt más, mint a Járai-havasok hegycsúcsáról Kolozsvár utcáit kivilágító villanyégők sok-sok fényes pontja. Vagy egy téli éjszaka a Jára völgyében, 20—25 fokos hidegben. Egy tizenhárom éves kisfiú gerendával megrakott szán tetején ült, és hajtogatott két fekete bivalyt. A hegytetőn pedig orgonáltak a farkasok. Talán éppen azért láttam fenségesnek ezt a tájat, mert tizenhárom éves voltom. A csodálatos az, hogy így maradt meg emlékezetemben. Nem a fázás, nem a félés, hanem a fenséges táj, a muzsika, a mese.
Vagy az őszt látni a Jára völgyében. Egy monumentális szimfóniának lehetne nevezni, amely embermillióknak szeretné mutogatni magát, hogy örömöt szerezzen vele.
Vagy a Szorostetőről ősszel a naplemente. Mintha kigyulladtak volna a Gyalui- vagy a Járai-havasok. Télen pedig a naplemente szikrákat szórt a hegy tetejére, hogy búcsút intsen nekünk.
A téli táj sok szépet jelentett számomra, de néha saját magunk veszélyessé tesszük a szépet és a kellemest.  Egy ilyen esetre emlékezve még most is megborzadok.
Télen a Mányiék kertjében esténként vedrekkel hordtuk a vizet a lesiklópályára, hogy másnapra jéggé változzon. Mert másnap tűzijáték volt. Egy ilyen nappali tűzijáték a következőképpen zajlott le. Felkötöttük a korcsolyát a lábunkra, és vettük a háromágú vasvillát, ami arra volt jó, hogy mikor felértünk a hegyre, a kert végébe, a lábunk közé tettük, ráültünk, és következett a lesiklás. A vasvilla pedig szikrázott, mint köszörüléskor az acélpenge.
Ha már a téli tájakról álmodozom, mély nyomot hagytak lelkemben a mesebeli falusi tájak. A kucsmás fedelű kicsi házak. Az István meg János köszöntése. Mikor barátok összeverődtek, és barátokat vagy rokonokat köszöntöttek. A csillagos ég alatt, mikor tiszta volt a levegő, tiszta volt a szív, mert szeretetből köszöntöttek és énekeltek.
A táj szeretetét és a tájhoz való ragaszkodást a tavasszal kellett volna hogy kezdjem, hiszen a naptár is így írja. De mindenki tudja, hogy a téli tájat nagyon szeretem, és úgy látszik, ha akartam, ha nem, előtérbe hoztam a telet, amit a gyermekszív elraktározott. Úgy hiszem, minden gyermek boldog, ha erdő közelében lakik. Az erdő sok szépet és sok félelmet is jelentett.
Legkedvesebb emlékeim közé tartozik a hóvirág- meg az ibolyaszedés. Felkutattunk minden bokrot, és a száraz faleveleket majdnem, egyenként emeltük fel, ahol gondoltuk, hogy hóvirág nyílik. Mennyi szeretet és jóság buzogott gyermekszívünkben, hogy a szép, ártatlan kis virágokat a szüléinknek vagy a tanító néninek vigyük. A vad borostyán keresése gyermekkoromban drámainak tűnt, mert le kellett ereszkednünk egy árokfélébe. De mindez nagyon izgalmas is volt.
Nyáron, eső után, amikor gombászni mentünk az erdőbe, úgy beolvadtunk a tájba, a fák közé, mint a levelibéka. Suttogva beszéltünk, nem tudnám megmondani, hogy miért. Csodálatos a természet. A táj, a fák, a fű és a mezei virágok. Nyáron mintha még a levegő is muzsikálna. Ezt éreztem mindig, mikor a Bence völgyében jártam. Becsüljük meg a földet, a fákat és a virágokat, mert ha elpusztítjuk, magunkat is elpusztítjuk. A táj olyan szépségeket rejt, hogy lehetetlen szóban kifejezni. Csak próbáljuk leírni vagy megfesteni, zenét írni róla. Hovatovább ezt az élvezetet össze kell kapcsolni a természet féltésével, gondozásával, hogy élvezzük minden évszakát kint, a természetben és a megfestett képet a szobánk falán.
Utoljára hagytam azokat a kis tájkivágásokat, amelyeket én olyan szeretettel festek. A fekete föld és a fehéresszürke ég. Egy hegytetőn kiemelkedő négy-öt sötétszürkés fa. Télen a hótömegbő! kikandikáló házfedél vagy a kertek alatt egymásba ölelkező fák. Akár az őszi színekbe letompított zenei hangok. Ködös, zúzmarás táj. Ezeket a kis tájegységeket pentatóniának nevezem. Mikor ez a néhány táj összeforr, akárcsak a pentatónia öt hangja,  először csak megmutatja magát, azután megszólal, végül zeng és dübörög.

Forrás: Értelmes utazás. A Hét évkönyve, 1985. 23. oldal.

Györkös Mányi Albert

Szerző (1922-1993) kolozsvári zenetanár és festő volt, Magyarfenesen született. Kolozsvári műteremlakásából kulturális tevékenységeket patronáló emlékházat alakítottak ki a Majális utca elején.