COLUMBUS útinaplója (4)

November 12, hétfő.
. . . Mindezek a partszegélyek lakottak, különösen a folyó szomszédságában, amelynek Rio del Sol nevet adtam. Előtte való nap, vagyis november 11-én, vasárnap, azt a gondolatot forgattam elmémben, hogy célirányos lenne a folyópart néhány lakóját magammal vinni: megmutathatnám őket a spanyol uralkodóknak, megtanulhatnák a spanyol nyelvet, és ilymód hazájukba való visszatértük után megbízható felvilágosítással szolgálhatnának az ország belsejének természete felől és a keresztények tolmácsai lehetnének. Egyúttal a mi erkölcseinket és szokásainkat és hitünket is felvennék . . .
. . . Tegnap egy kanoé kötött ki mellettem, benne hat fiatal fiú, kik közül öten a fedélzetre jöttek; elfogattam őket, hogy magammal vigyem Spanyolországba. Később elküldtem néhány emberemet egy telepre, amely a folyó nyugati oldalán feküdt.
Embereim hét, részben fiatal, részben idősebb nővel és három gyermekkel tértek vissza, ezeket is magammal óhajtom vinni Spanyolországba. Abban a meggyőződésben cselekedtem ezt, hogy az emberek Spanyolországban jobban viselkednek majd, ha országukbéli nők lesznek velük, mivelhogy gyakorta megtörtént, hogy a férfiak, akiket Guineából Portugáliába vittek, hogy megtanulják az ország nyelvét és hazájukba való visszatérésükkor, amint a portugálok gondolták, meghálálják a jó bánásmódot és az ajándékokat, amelyekben részesültek, mihelyt partra értek, úgy eltűntek, hogy senki sem látta őket. Az én bennszülötteim nem fognak így cselekedni; minthogy asszonyaik velük vannak, mindent szívesen meg fognak tenni, amit az ember kíván tőlük. Ezek az indián nők megtanítják majd a mieinket nyelvükre, amely valamennyi indiai szigeten ugyanaz; a bennszülöttek mindannyian megértik egymást és kanoéikon felkeresik mind a szigetet. Guineában máskép áll a dolog: ezer különböző nyelvet beszélnek és egyik vidék lakosai nem értik meg a másik vidékét.
Ma éjszaka megjelent a hajóm fedélzetén az egyik asszony férje, atyja annak a három gyermeknek — egy fiúnak és két leánynak — akiket itt tartottam és arra kért, engedjem meg, hogy ő is elkísérhesse szeretteit. Ez nagyon tetszett nekem és a többi indián is örült, amiből arra következtetek, hogy valamennyien rokonságban vannak egymással. A férj negyven-negyvenöt éves lehet.

November 16, péntek.

Szokásom lévén, hogy minden kikötőhelyemen keresztet állítok fel, itt is meg akartam ezt tenni és ezért csolnakommal az öböl bejáratához eveztem. Egy földnyelven két jókora gerendát találtam, amelyek közül az egyik hosszabb volt, mint a másik és oly mesteri módon feküdtek keresztbe egymáson, hogy egy asztalos nem illeszthette volna jobban össze. Rövid ideig áhítatoskodtam a kereszt előtt és fájából egy másik igen nagy és magas keresztet készíttettem. Végig menvén a part mentén, nádat találtam és minthogy nem tudtam, hol nőhet ez, feltételeztem, hogy valamely folyó sodorta ide a partra . . .
. . . Matrózaim egy állatot fogtak, amely olyan volt, mint egy borz, és hálójukkal többek közt kihalásztak egy halat, amely disznóhoz hasonlított: bizonyos, hogy nem tonhal, mert egészen pikkelyek fedik és farkán és szemén kívül sehol sincs rajta lágy rész. A pikkelypáncél alatt nyílása van az exkrementum kivezetésére. A halat besózattam, hogy alkalmas időben megmutathassam a királynak és a királynénak.

November 17, szombat.
... A hat fiatal indián közül, akiket elfogtam és a Nina fedélzetére vitettem, ma a két legidősebb megszökött.

November 21, szerda.
. . . A mai napon Martin Alonso Pinzón, karavellájával, a Pintával, elvált a másik két hajótól, nemcsak anélkül, hogy erre parancsot kapott volna, hanem az admirális [Columbus] határozott akarata ellenére is. Az admirális elmondja, hogy Pinzón csak kapzsiságból cselekedett így, abban a hiszemben, hogy sok aranyat talál, ha hallgat az egyik indiánra, akit az admirális a Pinta fedélzetére vitetett. Ilymódon szökött meg Pinzón anélkül, hogy tekintettel lett volna az armada többi részére és anélkül, hogy a rossz idő irányváltoztatásra kényszerítette volna, pusztán saját feje után menve. Ehelyen még azt írja az admirális: „És még sok más csúf dolgot mondott és tett ellenem.”

November 23, péntek.
Egész nap a part felé vitorláztam, megtartva a déli irányt, gyenge kelet-északkeleti széllel és egy áramlat ellen, amely a parthoz való közeledésemet annyira megnehezítette, hogy napnyugtakor még épolyan messze voltunk tőle, mint reggel. Az először megpillantott hegyeken túl, most távolabbi, kelet felé terjedő ország látszott, amelyet a fedélzeten levő indiánok Bohíonak neveztek. Elmondták, hogy ez az ország igen nagy és olyan emberek lakják, akiknek csak egy szemük van a homlokuk közepén és mások, akiket ők kannibáloknak neveznek és akiktől szemlátomást nagyon félnek. Amikor észrevették, hogy ebbe az országba készülök utazni, majdnem megnémultak a rémülettől és kijelentették, hogy a kannibáloknak kitűnő fegyvereik vannak és megeszik azt, aki hatalmukba kerül.
Azt hiszem, valami igazság mégis csak lesz az indiánok állításában és ama bennszülöttek, mivelhogy fegyvert hordanak, nem lehetnek oktalan állatok. Ama kannibálok bizonyára elfogtak néhány indiánt, akiknek a rokonai, amikor látták, hogy hozzátartozójuk nem tér vissza, azt képzelték, hogy megették őket.
Végtére is egynémely indián hasonlót gondolt rólunk, keresztényekről is, amikor először jelentünk meg partjaikon.

November 26, hétfő.

. . . Az indiánok közül, akikkel eddig találkoztam, egy sem titkolta el, mennyire retteg Caniba vagy Canima lakóitól. Azt állítják, hogy Bohio szigetén laknak, amely sziget nézetem szerint igen nagy lehet. Ezek a kannibálok, mint hírlik, elhurcolják az indiánokat országaikból és házaikból, mert az indiánok fölötte gyávák és védtelenek. Az indiánok, akik velem vannak a hajón, nem szoktak a partok közelében tanyázni, mert Bohio szigete nagyon közel fekszik. Amint az armada nekikészülődött, hogy Bohio szigetére hajózzék, az indiánokat vad rémület fogta el, félvén, hogy felfalják őket. Esküdöztek, hogy a canibabelieknek egy szemük és kutyaarcuk van.
Úgy vélekedtem, hogy az indiánok nem mondanak igazat és gyanakodtam, hogy a félelmes emberevők nem lehetnek mások, mint a Nagy Kán alattvalói, akik őket időnkint fogságba hurcolják.

(Columbus ezután a mai Haiti szigetére ér; emberevőket nem talál, a táj szépsége elbűvöli.)

November 29, csütörtök.
. . . A tengerészek behatolván az egyik kunyhóba, ott egy darab viaszra leltek, amelyet megőriztem, hogy megmutathassam a királynak és a királynőnek. Ahol viasz van, más hasznos termékeknek is kell lenniük. Ismét egy másik házban a tengerészek egy emberi koponyát találtak, amely egy kosárkában volt, a kosárka pedig egy másik kosárban, amely egy cölöpön függött; egy másik telepen ugyanilyen felfedezést tettek. Minthogy ezek a házak elég nagyok ahhoz, hogy több embernek szállást adjanak, arra a következtetésre jutottam, hogy ezek a koponyák a család ősapjának maradványai lehetnek, azéi, akitől a kunyhó lakói származnak.

December 3, hétfő.
. . . Mikor arra a helyre értünk, ahol a csolnakokat hátrahagytuk, elküldtem néhány emberemet amaz emelkedésre, amelyet nemrégen megmásztam, mivelhogy úgy emlékeztem, mintha ott egy nagy méhkast láttam volna. Mielőtt még ezek az emberek visszatértek, az indiánok nagy számban sereglettek össze azon a helyen, ahol a csolnakok álltak, amelyekben már teljes kíséretemmel helyet foglaltam. Az egyik bennszülött begázolt a folyóba és odajött a csolnak oldalához és hosszasan beszélt hozzánk anélkül, hogy egy szót is értettünk volna. Csak azt láttam, hogy a többi indián beszéde alatt időnként kezét az égre emelte és hangos kiáltozásba tört ki, amit én úgy magyaráztam, hogy biztosítani akarnak bennünket jószándékukról és kifejezik megérkezésünkön érzett örömüket. De nemsokára észrevettem, hogy az indián, aki velünk jött, színében elváltozott, viaszsárga lett, egész teste remegett és taglejtésekkel únszolt bennünket, hogy mihamarább hagyjuk el a folyót, mert ama bennszülöttek azon vannak, hogy valamennyiünket megöljenek. Azután odalépett egyikünkhöz, aki töltött parittyát hordott és azt megmutatta a szigetlakóknak. Viselkedéséből megértettem, hogy azt magyarázza nekik, mi mindnyájukat megöljük, mert az a fegyver igen messzire ér és gyilkol. Azután ugyanez az indián megragadott egy kardot, kihúzta hüvelyéből és földiéi felé tartotta, miközben kijelentéseit megismételte Mikor az indiánok ezt meghallották, gyorsan kereket oldottak. De a bennszülött még akkor is reszketett, mint egy nyárfalevél, mikor a veszedelem már régen elmúlt, mert gyáva és bátortalan volt, jóllehet testére nézve erőteljes.
Nem akartam elhagyni a folyó medrét, sőt inkább azt parancsoltam, menjünk tovább a folyón fölfelé, hogy elérjük azt a helyet, ahol az indiánok tökéletesen meztelenül és vörössel bemázolva, ismét nagy számmal összesereglettek; némelyikük tolldíszt hordott fején és valamennyiük egy köteg gerelyt tartott kezében.

Kolumbusz szobra Haitin - ma

Hozzájuk léptem, néhány kenyeret nyújtottam át nekik és kértem, hogy cserében adják ide gerelyüket. Készségesen beleegyeztek, minden gerelyért egy csengőt, egy rézgyűrűt vagy üveggyöngyöket kaptak és oly szelídek és bizalmasak lettek, hogy odajöttek a csolnakokhoz és a legkisebb apróságért, amit nekik cserébe ajánlottunk, mindenüket ideadták. A matrózok megöltek egy teknősbékát és feldarabolták páncélját. A hajóinasok az indiánoknak adtak egy köröm nagyságú darabot a teknősbéka héjjából, mire az indiánok egy köteg gerelyt adtak nekik cserébe.
Ezek a szigetlakok éppen olyanok, mint azok, akikkel eddig találkoztunk, ők is úgy hitték, hogy mi egyenesen az égből csöppentünk ide és bármi felajánlott csekélységért szívesen lemondtak minden ingóságukról; ennek okából úgy vélekedem, hogy nem másként cselekednének az arannyal és a fűszerrel sem, ha ez birtokukban volna.
Egy szép, nem nagyon nagy kunyhót pillantottam meg ott, amelynek, mint a többi kunyhónak ezen a vidéken, két bejárata volt; beléptem és nagy álmélkodásomra egy lakást találtam belül, különálló szobákkal, amelyek úgy épültek, hogy nem is lehet leírni; a mennyezetről kagylók és más tárgyak függtek alá. Azt gondoltam, hogy ez az épület templom lehet. Odahívtam az indiánokat és jelbeszéd segítségével igyekeztem megtudakolni, hogy vajjon itten végzik-e áhítatosságukat, de tagadták. Sőt egyikük kezével felnyúlt a mennyezetre és leszedett onnan mindent és fölajánlotta nekem. Beértem azzal, hogy egy-két tárgyat elfogadtam.

(Folytatjuk)