Kalkutta, 1835. december 15.
Minden készen áll. Lezártam a ládámat, a hajó már vár a kikötőben Esplanade row-nál, a Chandpaut rakpart mellett. Ez visz fel a Húgli folyóra, Észak-Bengáliába. Az öt férfiból álló kíséretem a fedélzeten tartózkodik. Napkelte előtt majd eljönnek a holmimért, és akkor azonnal indulunk, hogy kihasználhassuk a dagályt.
Sokáig azt hittem, könyvmoly-kutatásaimmal közelebb kerülök a szanszkrit, és a belőle eredő nyelvek titkához. Ráadásul könyvtárosi állásom is erre ösztökélt: könnyű szerrel jutottam hozzá minden szükséges anyaghoz. Ha e nyelvek tanulásán, fordításán kívül más szándék nem vezérelt volna, a módszer megfelelt volna. Hiszen itt vannak nekem az indiai panditjaim! Egyebet sem szeretnének, mint, hogy bevezessenek szent nyelvükbe, elmagyarázzák a felépítését. Az én célom azonban teljesen más. Régész módjára kívánom tanulmányozni ezeket a nyelveket, hogy – reményeim szerint - felfedjem a sajátomhoz kötődő, többé-kevésbé távoli rokonságuk bizonyítékát. Természetesen, ehhez egy időre el kell szakadnom Kalkuttából, az Ázsiai Tárasságtól, és a külvilágtól. Ily módon érhetem el leginkább a kívánt eredményt. Ezért határoztam el, hogy otthagyom a várost, és Észak felé megyek. Nem a végett – mint némelyek állítják – hogy Tibetbe jussak, hanem, hogy olyan körülmények között mélyülhessek el az indiai nyelvek tanulmányozásában, mint a tibeti nyelvben végzett munkásságom során. Jóllehet, a mostani vállalkozás más méreteket ölt. Akkoriban nem volt semmim, nélkülöztem minden jegyzetet, útmutatást. Most könyvekre, szótárakra, nyelvkönyvekre, irodalmi művekre támaszkodhatom. Úgy vélem, ily módon gyorsan elérem az utazástól várt eredményt, s Kalkuttába már azokkal a cáfolhatatlan bizonyítékokkal térek vissza, amelyeket feltétlenül fel kell fedeznem. Ezúttal nem csak szótárszerkesztői, hanem nyelvészi feladatok is várnak rám. A himalájai kolostorokban végzett munkám ebben bizonyára hasznomra lesz, hiszen ott megtanultam elemezni, összevetni, boncolgatni a nyelvtani szerkezeteket. Mindenesetre, nagy reményt fűzök az előttem álló kutatásokhoz. „Adja az ég, hogy utamat siker koronázza!"
Az előző hónapban, november harmincadikán, megkértem tehát Prinsepet, szerezzen nekem új, három évre szóló tartózkodási engedélyt, „mind a szanszkrit mind más indiai nyelvek területén szerzett ismereteim tökéletesítésének céljából". Arra kértem továbbá, két útlevelet állíttasson ki a nevemre. Az egyiket angolul, a másikat perzsa nyelven. így eljuthatok észak-nyugat indiai tartományokba is, azaz: Északnyugat Bengáliába. Mert hát arról szó sem lehet, hogy oda térjek vissza, ahonnan néhány éve jöttem, a Nyugat-Himalájába. Hogy biztosítsam az angol hatóságokat, megígértem, távol tartom magam minden esetlegesen gyanús tevékenységtől, – még a földrajzi vizsgálódástól is. Mindent elkövetek, nehogy bármiféle kellemetlenség érje őket. Az ember sosem lehet elég óvatos. Kijelentettem az Ázsiai Társaság titkárának: csak az ő közvetítésével levelezek; latinul írt, nyílt levélben küldök el neki mindent. így az egész tisztázott lesz, senkinek nem lehetnek fenntartásai.
Tegnap, december 14-én, megkaptam az útlevelem. Mac Naghten írta alá „a főkormányzó nevében, annak intézkedésére". Egyszerű papírlap ez, a polgári hivatalnokok, brit katonai hatóságok, Anglia barátai és alattvalói előtt így tüntet fel: „Kőrösi Csoma Sándor, magyar nyelvész, Erdély szülötte". A perzsa nyelvű papíros ennyit mond csupán: „Mollah Iskander, Roum országából. Azaz: Sándor, európai tudós. így talán megúszom a kellemetlen meglepetéseket.
Malda, 1836. január 20.
A Mahananda már nem ilyen hulladéktemető. Elég tiszta a vize, főleg, ha Észak felé haladunk. A táj azonban épp olyan lapos és egyhangú, mint Délen. Ha az embernek nem sietős, és képes elfeledni az idő múlását, a hosszú hajóút valódi pihenőkúrával ér fel. Álmodozással töltheti az időt, hallgathatja az evezők csobbanását, a hajósok kissé siránkozó énekét, kiáltásukat, mikor átszólnak egymásnak egyik csónakból a másikba, a víz felett köröző, majd rémülten felrebbenő madarak zaját. Milyen távol vagyunk itt a nagyvárostól, hol mindenki töri magát, és folyik a cselszövés; hol a nagy versenyfutásban ember embernek farkasa! De Bengáliában az oly fenséges természet, mint most, szörnyű gyilkossá is válhat. Soha nem látott erővel pusztíthat olyankor. Úgy sodorja el az embereket, házakat, szerszámokat, mint a szalmaszálakat. Mintha tombolásában az összes indiai isten azon fáradozna, hogy elpusztítsa saját teremtményeit.
Maldában elhagyom az öt férfit, akik Kalkuttából idáig hoztak. Olyannyira elégedett vagyok baráti szolgálatukkal, hogy a fizetségen felül jutalmat is adok nekik. Az általuk Prinsepnek küldött levelemben kifejezem elégedettségemet az Ázsiai Társaság titkárának. Az ő dolga volt, hogy legénységhez juttasson, s ezt élénken megköszönöm neki. „Lekötelez, írom, a jó szolgálatával, amelyet szíves volt megtenni nekem azzal, hogy e derék öt férfit és hajójukat a rendelkezésemre bocsátotta."
Miután megérkeztem, hozzá láttam, hogy új, kisebb hajó után nézzek. Az, amelyik idáig hozott – tudtam –, nem közlekedik tovább. Sziliguri irányába kívántam folytatni az utam. Gondoltam, míg végső döntést nem hozok, Felső-Bengália e területén elidőzhetek.
Jalpaiguri, 1837. március 7.
Újabb kilenc napon át tartó evezés következett a fáradhatatlan északi szél ellenében. Vidám legénységem a fásultság semmilyen jelét nem mutatta. Követtük a folyó kietlen vidékeken átkígyózó kanyarulatait. A közelben nincsenek falvak. Maldától Krisnaganj légvonalban nem több nyolcvan mérföldnél, az út azonban közel a duplája ennek, a Mahananda változó folyása miatt. Embereimnek az elmúlt két napban keményebben rá kellett feküdniük az evezőkre. A táj emelkedett, jóllehet csak kevéssé, ahhoz mindenesetre eléggé, hogy a szintkülönbség kivehetővé váljon. Később megálltunk egy elhagyatott helyen, ahol nem volt semmilyen útjelzés. Krishnaganjhoz értünk, magyarázták hajósaim heves taglejtésekkel, ezen a ponton túl a folyó már nem hajózható, még olyan csónakkal sem, mint a mienk! Feltették fejük búbjára a csomagjaimat, megindultak libasorban a magas fű közti keskeny csapáson a kisváros felé. Két óra múlva megérkeztünk és rögtön általános érdeklődés fogadott minket. Ahogy elnéztem szimpatikus hajósaimat, olyan érzésem támadt, egész egyszerűen a fehér isten eljövetelét regélik orrhangjukon a kővé dermedt lakosságnak, és az őket ért megtiszteltetésről, hogy e helyig elkísérhettek engem. Letették a csomagokat a földre a piactér közepén, szónoklatot intéztek az egyre gyarapodó tömeghez. Nem tudom, miket meséltek, de a hallgatóság néha felnevetett, néha meg ijedt képet vágott. Sose tudom meg, mi történt velem aznap; az ünnepnek vége szakadt, kísérőim megint magukhoz ragadták a holmimat, és nyomukban az egész faluval elindultak a „kormány bungalow"-ja felé. Ez lett a szálláshelyem.
Még zavartan az iménti előadástól - melynek akaratlanul lettem a hőse –, elhelyezkedtem a szerény, alig bútorozott, döngölt földre épített szalmakunyhóban. Vártam, hogy visszahúzódjanak a kíváncsiskodók, amit meg is tettek, egyébként hamarabb, mint reméltem. Hajósaim nemsokára újra előkerültek, egy hasonszőrű, teljesen fekete, meztelen alak társaságában. Ő azonban azzal az előnnyel bírt felettük, hogy hadováit valamit angolul. Sziliguriig szeretném folytatni az utamat, magyaráztam neki. A kisváros a Mahananda felső folyásánál helyezkedik el, úgy ötvenmérföldnyire, északkeletre. A férfi odafordult hajósaim felé, – azok jobban derültek, mint valaha, – és igen bonyolultnak tűnő tárgyalásba bocsátkozott velük. A kézmozdulatok, a kiabálás, – nekem úgy tűnt – legalább akkora szerepet játszott itt, mint maga a beszéd. Tréfás történeteket mesélő kópéknak nézte volna őket az ember. Annyira, hogy már tényleg olyan érzésem támadt, rajtam gúnyolódnak. Minden erőfeszítésem dacára sem sikerült megragadnom a számukra oly nagy örömet szerző, szinte harsogó tárgyalás értelmét. Végül az angolul valamicskét gagyogó férfi odafordult hozzám. Egy ideig kereste a szavakat, majd egész fogsorát kivillantva elnevette magát. Közölte, a hajósok hajlandóak elkísérni úti célomig, s szállítják is a holmimat, ha ezért megfizetem a nekik megfelelő összeget. Nagyon tetszettek nekem. Lenyűgözött annak a lehetősége, hogy még néhány napig velük maradhatok. Mivel nem igen tudtam, mennyit ajánljak, és láthatóan hiányzik is belőlem a jó szőnyegkereskedőtől elvárható alkuképesség, hagytam, hadd vitázzanak az árról ők maguk. Meg voltam győződve róla: kifosztanak, mint ahogy félreeső ligetek kies szegletében ez történni szokott. De már beletörődtem, hogy alávetem magamat a nálam ravaszabb törvényének. Hamarosan újabb beszéd, - és taglejtésözön következett: ütemes nevetés zaja, combon dobolás. Elsápadtam. ,,Ezek a vigécek éppen a bőrömre alkusznak", gondoltam félelmemben. Szerettem volna elmenekülni. Úgy éreztem, kelepcébe kerültem, szabadulásom feltételeit egy csapat haramia szabja meg. Legfeljebb a szememet hagyják meg, amivel sírhatok. Meglepetésem csak a leggyávább fellélegzéshez hasonlítható, mikor „az angolul beszélő bandita" „cinkostársai" nevében arra kért, fejenként egy rúpiát fizessek nekik az előttük álló százmérföldnyi útra. „Micsoda, gondoltam egy szempillantás alatt?! Megúszom öt rúpiából, mikor azt hittem, ennek a tízszeresét kell majd megadnom! Szinte hihetetlen!" Megismételtettem a tolmáccsal az összeget, s miután megerősítette, azonnal ráálltam a dologra. Megegyeztünk, hogy másnap reggel indulunk.
Január 31-én hajnalban keltünk útra. Embereim megint ott vonultak előttem libasorban szavannákon, mezőkön, mocsarakon át, és a rizsföldek szélén futó rézsün. Énekeltek, vidáman duruzsoltak, mintha fejükön nem is nehéz csomagokkal egyensúlyoztak volna. Jobbról elhagytuk a Mahanandát. A legtöbbször észre se vettük, ahogy ott kanyarog a fa- és bambuszligetek között.
Négy nappal később egy angol katonatiszt parancsnoksága alatt álló indiai helyőrségre, Titaliah nevű kis faluba értünk. Itt megszálltunk éjszakára, s én jelentkeztem a tisztnél. A wales-i származású őrnagy George Aylmer Lloyd néven mutatkozott be. Nagyon barátságosan fogadott, terveimről kérdezgetett.
Mint mondta, kapcsolatban áll a Kalkuttai Ázsiai Társasággal. Rögtön felajánlotta a segítségét. Elmondtam neki, hogy Sziliguriba igyekszem; pillanatnyilag ugyan nincs mit kérnem tőle, adott esetben azonban nem fogok habozni, hogy kedvességére hivatkozzam. Ez a hatalmas, atléta vállú, hosszú, vörös bajuszú, majdhogynem gyermeki mosollyal megáldott wales-i fickó a legjobb benyomást gyakorolta rám. Ha szükséges, azt hiszem, tényleg hivatkozhatom majd rá.
Tovább haladtunk Észak felé. A folyó még mindig jobbról követte utunkat. Hamarosan az errefelé Teráj-nak hívott, hírhedten egészségtelen s ráadásul veszélyes területre értünk. Ez egy perzsa szó, azt jelenti: „gőz". A hatalmas mocsár, és dzsungel borította vidéken elefántok, tigrisek, párducok, orrszarvúk kóborolnak. A környék gyéren lakott, de nem lakatlan, mint, ahogyan hallottam. Erről magam is meggyőződhettem az út során: tanyákon mentünk keresztül, ahol találkoztunk a Mesh-ek törzséből származó, a bengálit nem beszélő bennszülöttekkel. A környéknek főleg az év egy részében öldöklő lázak miatt rossz a híre. Mindenesetre a láz nem télen támad. A tél éppen az az évszak, amikor az angolok, bengáliak és más indiaiak anélkül járnak-kelnek ezen a vidéken, hogy – mint, azt állították nekem – elszenvednék a malária borzalmait.
Február 8-án este, tökéletes egészségben megérkeztünk Sziliguriba. Másnap, rúpiáikkal megtömve, távolról integetve felém, hajósaim hazaindultak. Csak örülhetek, hogy utazásom első szakasza ily módon telt el. Minden jól végződött, még az a civakodás is Krisnaganjban, amikor azt hittem, a bőrömre alkusznak. Az ijedtségen kívül más bajom nem esett, s ezen mindig jót mulatok, ha visszaemlékezem.
Először Sziliguriban akartam letelepedni. Azzal biztattam magam, talán megkapom az engedélyt, hogy az egészen közel fekvő Szikkimbe menjek. Mivel Szikkim a tibeti civilizáció része, ismerős területre lépnék, jóllehet, soha nem terveztem, hogy valaha is folytatom tibetisztikai tanulmányaimat. Kizárólag egy cél vezetett ide: hogy kiterjesszem kutatásaimat a szanszkritból eredő nyelvcsaládra. Végül azonban lemondtam erről a tervemről, több ok miatt. Először is, igen óvatlan gondolatnak tűnt részemről a Teráj földrajzi központjában való letelepedés. Minden barátom óva intett a meleg évszak beköszöntével e főként ártalmasságáról híres környék rám leselkedő veszélyeitől. Aztán meg igencsak eltávolodtam a bengálik által lakott körzetektől is, pedig az ő nyelvüket tettem törekvésem első sorába. Végül pedig, maga a hely is rossz választásnak tűnt. Úgy határoztam, inkább Dzsalpaiguriba utazom.
Itt vagyok most. Azután indultam el ide, hogy kerítettem öt újabb hordárt. Ezek már nem bengálik, hanem Mesh-ek. Teljesen mások, mint előző embereim. Kicsik, véznák, csak az arcuk napbarnított, szemük mandulavágású, semmi élénkség nincs a tekintetükben, és nem is jellemző rájuk az a pergőbeszédszerűség, mely annyira meglepett idefelé jövet. Ábrázatuk inkább meggyötört, mint a szamaraké vagy az öszvéreké. Elnézvén, hogyan húzzák fel nagy nehezen fejük búbjára a rájuk bízott csomagokat, szánalmat éreztem irántuk. Szerettem volna megosztani velük a terhet, ezt azonban nem tehettem. Elvesztettem volna a tekintélyemet, a megbecsülésüket. Kétségkívül, még arra sem lettek volna hajlandóak, hogy velem maradjanak. Ilyen ezeknek az embereknek a gondolkodása. Számukra a fehérember isten, még ha történetesen egyáltalán nem az, akkor is!
Követtem őket a rizsföldeket átszelő utakon, vékony töltéseken; aprókat lépve, lábukkal a földet súrolva haladtak előre terhükkel. Nem énekeltek, nem szóltak egy szót sem. Látszólag beletörődtek igavonóállat-sorsukba. A dzsalpaiguri-i kunyhó előtt magamra hagytak. Tízszer is megköszönték a hitvány kis fizetséget, amelyet szégyenkezve átnyújtottam nekik. Azonnal visszaindultak. Mintha ők: Teráj és a dzsungel fiai, féltek volna akár egy napot is a városban tölteni. Az angol-indiai kormány által itt fenntartott kunyhó elég kényelmes. Ezt valószínűleg az magyarázza, hogy számos utazó megfordul errefelé, főleg a hideg évszakban. Pillanatnyilag egyedül vagyok, de tegnap két hivatalnok is megszállt itt éjszakára. Rengeteg bőrönddel és szolgálóval jöttek: akár egy valódi kis hadsereg. Hoztak magukkal asztalt, székeket, konyhai felszerelést, gyékényeket, szőnyegeket; nem beszélve az ágyakról, a hordozható zuhanyozóról, annak kiegészítőiről és egy borkészletről.
Levelet írtam Prinsepnek. Ebben igazolom a február 8-án nekem címzett küldeményének kézhezvételét. Ezt 19-én kaptam meg Lloyd őrnagy közvetítése révén. Azért nem válaszoltam rá azonnal, mert a mai napig nem tudtam, hol fogok majd a tanulmányaim megkezdéséhez letelepedni. Egyébként ezt még mindig nem tudom. Úgy értem, tétovázom: maradjak ebben a városban, vagy Titaliah felé menjek, ahogy Lloyd ajánlja nyomatékosan?
Prinsepnek hála, megtudtam, hogy Esterházy Pál herceg egy augusztus 4-én keltezett postával válaszolt az ő 1835 január 5.-ei levelére. Ebben arról tájékoztatja, hogy megérkezett Angliába a szótáram és a nyelvtankönyvem ötven példánya, melyeket át is adtak különböző osztrák és magyar egyetemi intézetek számára. Az uralkodó nevében a nagykövet megköszönte az indiai angol hatóságok és az Ázsiai Társaság nekem nyújtott segítségét. Örülök ennek, s ezt tudatom Prinseppel. Egyébként azt is közöltem vele, hogy lemondtam az egyik vagy másik szomszédos himalájai országba – Nepálba, Szikkimbe, Bhutánba – történő utazásom tervéről. Úgy értesültem, jelenleg veszélyes oda az út. Mindent egybe vetve, ezek az országok nincsenek is hasznomra az előttem álló kutatásokban. Ezért, mielőtt vízi úton Patnába mennék, bizonyos ideig itt maradok, hogy tanulmányozzam a bengáli és a szanszkrit nyelveket.
Bármelyik vidéken telepszem majd le végül, mindenképpen a szanszkrit és a vele rokon nyelvekre kívánom fordítani minden energiámat. Mivel nem vagyok valami nagy levélíró, előre figyelmeztetem levelezőpartneremet, csak rövid leveleket küldök majd neki, ha egyáltalán küldök. Megérdemli az őszinteséget, nem igaz? Mert igazából még mindig nem tudom, milyen eredményt remélhetek mostani próbálkozásomtól. Prinsep tájékoztatásával óvatosságból inkább elébe vágok az üres kézzel való hazatérés lehetőségének. Felesleges utánam küldetnem a postám, kivéve, ha véletlenül Erdélyből érkező levelekről lenne szó. Ebben az esetben Lloyd őrnagy - mint volt olyan szíves erre ígéretet tenni – elküldi azokat oda, ahol éppen tartózkodom.
Őrzöm a reményt, hogy egy nap eljutok Patnába, pillanatnyilag azonban mégis úgy döntöttem, inkább Lloyd-hoz csatlakozom Titaliahban és ott telepszem le. Három hónappál azután, hogy elutaztam Kalkuttából, ideje véget vetni kóborlásomnak. Nem azért jöttem, hogy a környéken kirándulgassak – errefelé nincs is semmi érdekes látnivaló -, hanem azért, hogy elszigetelten munkához lássak.
Titaliah, 1836. április 20.
Letelepedtem hát Titaliahban. Nem bent a faluban, ahogy Lloyd ajánlotta, hanem a közelben. Megszánhattam volna a katonatiszt villájában is; ő ezt szeretné, mert hát barátjául fogadott, és unatkozik is ebben a porfészekben egyedüli európaiként, de velem nem járna jól. Unalmas vendég, hallgatag társaság vagyok. Meg aztán az angolos élet – a bőséges reggeli, az ínyenc szószok, a véres marhaszelet, az erős italok – számomra semmit nem jelentenek. Megmaradok tibeti szerzetesi étrendemnél: teát és vizet iszom. Nyugalomra, nem pedig kényelemre van szükségem. Ezért ástam el magam itt a semmi közepén egy szalmakunyhóban, félmérföldnyire a lakott területtől. Nem érdekes, hogy a kunyhó szalmából, száraz levelekből készült és nincs benne bútor, még egy gyékény se. Lloyd küldött szolgálót; ő készíti el mindennap az egy tál főtt rizsemet, hoz egy kevés gyümölcsöt, zöldséget. Ennyi bőven elég. Ragaszkodtam hozzá, hogy senkitől ne függjek, ne legyek jobban rászorulva az őrnagyra, mint Kennedyre voltam Szabatuban. Főleg itt nem szabad a megszokott fehérembernek tűnnöm a bennszülöttek szemében, akikkel a bengálit gyakorolom. Ha Lloydnál szállók meg, minden erőmet felemészti, hogy elnyerjem a parasztok bizalmát. Angol úrként kezelnének. Ugyanolyan távol állnék tőlük, mint egy rádzsa, az ő mércéjükkel mérve. Lloyd láthatólag nem érti a viselkedésemet. Tegnap hozatott nekem asztalt, széket, és egy ládát, hogy abba pakoljam a rongyaimat, esetleges irkáimat a termeszek és más errefelé kártékony rovarok elől. Ez nagyon meghatott. Az első adandó alkalommal majd melegen megköszönöm neki. Igazán sajnálom, hogy ki kell ábrándítanom. Már látta maga előtt, amint esténként beszélgetünk, sakkozunk, pipázgatunk, megvitatjuk a friss híreket. E helyett bezárkózom szalmakunyhómba a füzeteimmel, hogy az általa csak „átkozott, érthetetlen nyelvnek" nevezett bengálit igyekezzek elsajátítani. És ami még rosszabb, állítólag a hindinek ezt a devanagari írásjellel írott hindusztáni formáját is tanulmányozom, sőt: belekezdek a mahrattiba is. Bizonyára teljesen bolondnak néz. Nyilván azt gondolja, csak az időmet vesztegetem ezzel a halandzsával, s ráadásul minek, amikor az angol nyelv olyan szép?!
Titaliah, 1836. május 2.
Átmentem Lloydhoz, hogy nála töltsem a napot. Még abba is beleegyeztem, hogy a pecsenyék, marhasültek, és a szalonnás tojásos reggeli habzsolásával megsértsem fakír étrendem szabályait. Lloyd felajánlott egy teli pohár whiskyt, ezt azonban olyan hevesen utasítottam vissza, hogy nem erősködött. Mindössze sajnálatát fejezte ki, amiért megfosztom magam minden jótól, amit Isten földi boldogságunkhoz teremtett. Az a gyanúm, mint brit honfitársainak többsége, ő is meglehetősen provokatív. Tudván mennyire irtóznak a muzulmánok a disznóhústól, abban leli szadista örömét, hogy azzal tömi magát. Tisztában van vele, micsoda bűn a hinduk szemében megölni egy tehenet, és enni a húsából, számára még sincs nagyobb öröm mint, hogy nap nap után majdnem nyers marhaszeleteket és hatalmas oldalasakat fogyaszt. És nyilván marhazsírral készítteti el a sült krumpliját is! Mindig lóg nála egy vagy két szál füstölt sonka a plafonon, mint egy szentháború hadizászlaja!
Nem tudom, vajon félelmet akar-e bennem kelteni, de folyton a szomszédos Terájban rejlő „szörnyű veszélyekről" beszél nekem. Onnan Titaliah úgy egy mérföldnyire fekszik, az én bengáli kunyhóm még annyira se. Szerinte, minden pusztító csapás vidéke ez. Az ott terjengő mocsárgázok egyszerre mérgezik a levegőt és az embereket. Egyáltalán nem szabad arra vetődni december első hónapjai előtt, és március vége után. Kizárólag a rövid téli évszak alatt lehet odautazni, tigrisre vadászni vagy egész egyszerűen áthaladni a területen, hogy a Himalája magasságaiba jussunk. De hát vannak olyan emberek, jeleztem neki, akik minden évszakban bejáratosak oda: ott élnek. „Ez igaz, hagyta helyben. Bizonyos bennszülöttek, mint a Mesh-ek. Ok ellenállóak a maláriával és a különböző lázakkal szemben. De azt nézze meg inkább, milyen satnyák ezek! Egy ujjpöccintéssel földre dönthetné őket az ember." Igen, azt hiszem, gyakorlatilag két Mesh súlya alig tenné ki az én wales-i barátomét, az ő életmódjuk azonban kétség kívül egészségesebb, még ha Lloyd meg is van győződve ennek az ellenkezőjéről. Próbáltam jobb belátásra bírni: az alkohol már a mi mérsékelt éghajlatunkon is káros, a trópusokon még végzetesebb. Veszélyesebb, mint az általa annyit emlegetett mocsári gázok. Az angolok nem csak a lázak miatt halnak meg olyan könnyen Indiában, hanem elsősorban a mértéktelen evés-ivás miatt. Elfelejtik azt az orvostudományból ismert tudni való igazságot, hogy étkezési szokásainkat az időjárási viszonyokhoz kell igazítanunk.
A Kelet-Bengáliához hasonló meleg országok spártai diétát és absztinenciát követelnek. Évek óta figyelem az itt élő angolokat: azon mesterkednek, hogy kijátsszák ezt az ésszerű törvényt. Ne csodálkozzunk, ha gyorsan el is szenvedik a következményét!
Azt mondják, az oly gyakran halált okozó betegségeknek a mindenütt egyaránt szennyezett víz a hordozója. Talán, sőt egészen bizonyosan. De nem az a jó megoldás, hogy borral és más szeszekkel helyettesítjük a vizet! A vizet hosszasan kell forralni, mintha tibeti teát készítenénk! Számomra ez a módszer eredményesnek tűnik, sikeresen alkalmazom egész évben. Tényleg szeretném hinni, hogy bár ez a rózsaszínes marhahúsleves kevésbé ízletes az ínyencek számára, mint a malváziai, a xeres vagy a portói borok, de kevésbé is ártalmas az egészségre.
Mikor napnyugtakor elköszöntem vendéglátómtól, a fejem friss volt, gondolataim tiszták maradtak. Mindezt az őrnagyról, a „túlságosan ritka esemény" megünneplésének okán elfogyasztott három üveg pezsgőjével már nem mondhatom el. Az állította, egymás után teletöltött poharait az én tiszteletemre s egészségemre üríti ki. Jóllehet, ezzel éppen a sajátja pusztításán munkálkodott.
A hazaúton a nap utolsó, rózsaszín fénysugarainál arra a megállapításra jutottam: jó okom volt elhárítani Lloyd szívélyes és nagylelkű meghívását. Mi lett volna velem, ha a társaságában élek? Hiszen én maga vagyok a megtestesült absztinencia! Nem mulasztotta volna el, hogy megszégyenítsen, ha látja, képtelen vagyok társa lenni a remélt ivászatban, lakmározásban. Míg így, szokásos rejtekhelyemen maradva, megőrizhetjük a mindkettőnk számára egyaránt hasznos baráti köteléket. Nem kell egymáshoz illeszteni az össze nem illőt. S én igen kevéssé hasonlítok a derék wales-i katonatiszthez!
Titaliah, 1836. szeptember 10.
Jól haladok az indiai nyelvek tanulmányozásában. Kezdem már beszélni a bengálit, és elég könnyen olvasom a hindit, a mahrattit. A szanszkrit tudásom most már kiváló. Azt tapasztalom, hogy ezek a nyelvek szoros kapcsolatban állnak egymással, mint például a latinból származó európai nyelvek. Főleg a nyelvtani szerkezeteket kutatom, hogy megpróbáljam feltárni a magyar nyelvhez kötődő, talán igen régi kapcsolatuk bizonyítékát. Néha zavarba ejtő hasonlatosságokra bukkanok, még a szókincset illetőleg is, ugyanakkor kevés a tényleges rokonságra épített elméletemet erősítő elem. Érzem a rokonságot, mint ahogyan a rendőrkutya kiszimatolja a betörőt, de nem sikerül ezt az érzést bizonyossággá szilárdítanom. Hetek, hónapok múlnak el, jegyzetet jegyzetre halmozok, összehasonlító táblázatokat állítok fel, listázom a szavakat, szófejtéseket készítek, de nem jutok semmilyen következtetésre. Makacsnak kell lennem, ki kell kényszerítenem az igazságot! Aki új dolgokat fedez fel, mindig nagyon kitartó.
Prinsep utánam küldette Lloyddal a katmandui brit helytartó egyik levelét. Brian H. Hodgson tudni szeretné, min dolgozom, és azt javasolja, látogassam meg Nepálban. Biztosít, hogy ki tudja csikarni Jung Bahadurtól, a királyság teljhatalmú urától a szükséges belépési és tartózkodási engedélyt. A nepáli utazás lehetősége eléggé tetszik. Talán elfogadom ezt a kedves meghívást. Mielőtt azonban nekiindulnék, szeretnék megbizonyosodni felőle, hogy onnan majd tovább juthatok Tibetbe. Tudom, hogy a Himaláján keresztül visz egy út Lhászába. Ha azt az utat igénybe vehetnem, az nem a tibeti tanulmányaim új-rafelvételét jelentené a számomra, – arra már végleg keresztet vetettem – viszont eljuthatnék a mongóliai magas legelőkig, és akkor megvalósulna végre az álmom, amely negyedszázada tartja bennem a lelket. Csodálatos volna! Azon nyomban írtam az én kedves levelezőpartneremnek, hogy érdeklődjön a Katmanduból Lhászába való eljutás esélyeiről. Ha a válasz kedvező, rögtön értesítem Prinsepet, küldetek felszerelést, pénzt, és végre belevágok a kalandba.
A várakozás ideje alatt igyekszem továbbra is hideg fejjel nézni a dolgokat: folytatom a szanszkritbéli kutatásaimat, nem táplálok hamis reményeket, illúziókat. Jól tudom: akárhogy is, úgy lesz, ahogy lennie kell, és nem az én vágyaim szerint!
(Folytatjuk)
Fordította Horváth Sándor Farkas
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése