1831
Kalkutta, 1831. április 23.
Hogy miként értem le idáig? Hát ez egy elég hosszú történet. Kevéssel Victor Jacquemont távozása után nekiláttam jegyzeteim, holmijaim rendezésének. Október első napjaiban levelet írtam Kennedy kapitánynak, a szabathui angol helyőrség parancsnokának, hogy jelezzem érkezésemet, melyet még hónap vége előtt tervezek, és megkértem, járjon közbe a kormányhatóságoknál engedélyért, hogy a fővárosba mehessek, amihez anyagi segítségre is szükségem lenne. Következő hónap 17-én már válaszolt is néhány sorban, hogy foglalkozik ügyemmel, és megteszi a szükséges lépéseket érdekemben. Közölte egyben azt is, hogy szimlai villájában vagy a szabathui erőd egyik épületében szállásol majd el, attól függően, hogy mikor érkezem, mert más vendégeket is vár erre az időre. Búcsút vettem hát 26-án a monostor apátjától és a szerzetesektől, és elhagytam Kanamot. Megvallom, nagyon elérzékenyedtem. Mikor az ember három és fél esztendőt tölt el ugyanazon a helyen, sok szállal kötődik már oda, még akkor is, ha soha nem megy ki a fejéből, hogy egy nap tovább kell mennie onnét is. Miközben szorgosan lépegettem a három öszvérhajcsár és a csomagjaimmal megrakott állatok után, többször is visszafordultam, hogy vessek még egy utolsó pillantást a falura, ahol oly hosszan időztem, a monostorra, és arra a fenséges környezetre, melyben most élesen kirajzolódtak. Mikor elvesztek szemem elől az útkanyarban, először is a kinawari tájra fordítottam pillantásom, melyet csak most láttam viszont az 1827-es júniusi nap óta, mikor erre kapaszkodtam fel a hegyre Szabathuból. Negyvenegy hónapig, százhetvenhét héten át ki se mozdultam Kanamból! Még olyankor sem, mikor Szangje Puncog elutazott valahová, mert én nem tartottam vele. Szakadatlanul, hangya szorgalommal végeztem a rám bízott munkát, és csak akkor szakítottam félbe egy időre, mikor nagy ritkán látogatóim jöttek. Istenem, de hosszúnak, de véget nem érőnek tűnt ennek a szótárnak a szerkesztése! Gyakran már bántam is, hogy egy ekkora feladatot vettem a nyakamba. Könnyelműen ráálltam, azt képzeltem, hogy alig több mint egy év elég lesz hozzá. Nyolc évre volt szükségem, hogy pontot tegyek a végére. Meg kell vallanom, fogalmam se volt róla, hogy mit jelent egy ilyen munka, amikor a semmiből kell létrehozni. A Zanglában eltöltött idő még gyümölcsöző volt, de Phuktálban csaknem semmi eredménnyel nem járt. Főként kanami tartózkodásom idején tudtam magam igazán belevetni a könyv konkrét és végleges összeállításába, és ezt is annak köszönhettem, hogy az én lámám nem mozdult mellőlem, meg persze azért annak is, hogy időközben döntő haladást értem el az írott és beszélt nyelvnek, valamint a tibeti civilizáció valahány oldalának a megismerésében. Mindent ennek szenteltem, időt, terveket, utazást, nem beszélve az élet örömeiről, amiktől mindig megfosztottam magam, és amik mellesleg közömbösen is hagytak.
A Rampur felé vezető úton haladva hűséges vándorbotommal a kezemben, elnéztem a terhük alatt meghajtó igásállatokat, amint vezetik őket az embereim. Ott himbálóztak hátukon tibeti könyveim, meg az a több száz papírlap, mely csak úgy feketéllt a finom betűimmel teleírt számtalan jegyzettől. Ezek szolgálnak majd szótáram és nyelvtanom, a sok tanulmány, cikk vagy a Tibetről szóló tudományos közlemények megfogalmazására, ha ott tartok már, hogy meg kell kezdenem a fogalmazást. Ott ringatóznak a megfigyeléseimmel teleírt oldalak, az útinaplóm, és szanszkrit nyelvi tanulmányaim kezdeti időszakának anyaga. Ezek az én kincseim, ezeknek vagyok mostantól az őrzője. Már nem csomagok nélkül utazom, mint azelőtt oly sokáig, és ez a sok csomag, mely meglassítja haladásom, nem afféle luxustárgyakból áll, melyekkel az angolok agyonterhelik magukat, hanem a nyelv, a szellem világának aprólékos megfigyeléseiből, melyek úgy érzem, lényeges hozzájárulást jelentenek a Himalája népeinek megismeréséhez, azoknak az embereknek, akik az én megjelenésemig kívül estek az európai kutatók látókörén. Valami mérhetetlen boldogság fogott el ez a tengernyi kincs láttán, amint rázkódnak, le s fel emelkednek az állatok hátán. Szerettem volna odakiáltani a szembejövőknek: „Nézzetek ide, ez az én művem! Ennek szenteltem vagy inkább áldoztam életem javarészét! Örüljetek velem együtt!" Tény, hogy büszke voltam erre a szállítmányra, annyira betöltötte egész lelkem, hogy ez az én szülöttem, a mindenem, a vagyonom. Ekkor értettem meg, és éreztem azt a kielégülést és megkönnyebbülést, amit a művészek, az írók éreznek, amikor befejeznek egy művet. És egy pillanatra elálmodoztam, és láttam, amit a liktorok mint győzelmi trófeákat hozzák elém műveimet, és úgy éreztem magam, akár egy győztes tábornok, aki viszi haza Rómába a legyőzött ellenség címereit.
Már érkezésem másnapján vendégül láthattam Gerard doktort, aki külön azért jött fel ide Szabathuból, hogy engem lásson, és üdvözöljön Kennedy nevében, akit elfoglaltsága állomáshelyéhez kötött, így a völgyben kellett maradnia. Tudatta velem, hogy Victor Jacquemont-ot követem a kapitány otthonában, mert az vagy tíz napot töltött ott, mielőtt Szabathuba ment október 31-én, onnét meg Szaharanpurba, majd Delhibe. Ugyanakkor közölte azt is, hogy katonaorvos kollégája, Archibald Campbell doktor, rövidesen ideérkezik. Ez is, mint ő, skót, aki 1828-tól a Meerutban állomásozó tüzérezred orvosa.
Nekem nagy örömömre szolgált, hogy viszontláthatom itt Gerardot, aki mindig kész rá, hogy a hónom alá nyúljon, és akivel hosszú eszmecseréket folytattunk. Elmeséltem neki, hogy mi minden történt velem azóta, hogy utoljára látott 1828. novemberében, aminek már két esztendeje is van, és beszámoltam Jacquemont-tal folytatott beszélgetéseimről. Gerard nagyon dicsérte ezt a fiatal természettudóst, aki szerinte hamarosan hírnévre tesz szert a francia tudományos életben. Mint maga is a Himalája régésze, értékelni tudta fiatal kollégája nagyszerű megfigyeléseit és a hegylánc kialakulására vonatkozó elgondolásainak nagy jelentőségét. Türelmetlenül várja, hogy kézhez kapja műveit, melyeket Párizsba való visszatérte után publikál.
Két nappal később Gerard, aki emiatt maradt még, bemutatta nekem kollégáját, Campbellt. Egy magas, vékony, egyenes tartású, jó kinézésű, nyílt tekintetű, erőteljes és jóságot sugárzó férfivel találtam magam szemben, aki igen jó hatást gyakorolt rám. Kíváncsian érdeklődött munkám felől, és csodálatát fejezte ki, hogy milyen kitűnően megtanultam a tibeti nyelvet, amiről, ahogy hallotta „mindenki beszél itt". Elárulta óhaját, hogy nem akarja korlátozni tevékenységét egyedül az orvosi munkára, mely rövid idő alatt egy nyomasztó megszokássá válik. Ki szeretné használni az időt, amit itt tölt Indiában, hogy felfedezzen távoli vidékeket, ismeretlen népeket tanulmányozzon, és lerakja ő is a maga kövét a modern orientalisztika épületéhez. Csak bátorítani tudtam elhatározásában, és felhívtam a figyelmét, hogy a nyugati tudósok nem tanulmányozták eddig a himalájai emberek világát. Mivel megtudtam róla, hogy igen jól rajzol és fest, és látom milyen ragyogó egészségnek örvend, azt a benyomást kelti bennem, hogy nem sok idő múlva afféle polihisztor lesz, akit szenvedélyesen érdekel a földrajz, az etnográfia, és aki biztos célhoz ér majd, ha türelme és kitartása van hozzá. Amikor elhagytam Szimlát, hogy Szabathuba menjek, esküt tett rá, hogy még találkozunk az életben. Én is örömmel venném, de sokkal kevésbé vagyok meggyőződve róla, mivel szent elhatározásom, hogy itt hagyom Indiát, mihelyt nyomdába tudtam adni művemet. Mindenesetre nem nagy lehetőséget látok a találkozásra, ha én Kalkuttába megyek, ő meg készül, hogy csatlakozzon Meerutban az ezredéhez.
Régi ismerősként üdvözöltem Szabathut, és benne Kennedyt. A kapitány valami szarkasztikus mosollyal fogadott, amiről nem lehetett tudni, hogy szimpátiáját akarja-e kifejezni vele vagy csak minden rosszmájúság nélkül kicsit nevet rajtam. Mindenesetre „tiszta szívből mulatott" bokáig érő, kék öltözetemen, melyet azóta viselek már, amióta lejöttem Kinawar-ból. Ugyancsak meglepte erősen őszülő szakállam, és meg is kérdezte, hogy nem nyírom-e le most, hogy újra civilizált emberek közt időzöm. Csakugyan gondolnom kellene rá, hiszen nyilvánvaló, hogy ha valakinek akkora szakálla van, mint egy pátriárkának, holmi különc szerzetnek nézik, hacsaknem szikh vagy gurka nemzetiségű.
Több mint két hónapig maradtam Szabathuban, és vártam, hogy a hatóság utalja ki a pénzt, hogy a fővárosba mehessek. Mihelyt megkaptam, Kennedy utasítást adott a közeli indulásra, de a körülmények még nem engedték, úgyhogy csak január utolsó napjaiban kelhettem útra. Búcsút mondtam hát jótevőmnek, és meleg szavakkal köszöntem meg mindazt, amit csak tett értem hat hosszú esztendőn át. Ugyanolyan hangnemben búcsúztam el Gerardtól, aki oly szeretetreméltón pártfogolta ügyemet, és akiről megtudtam időközben, hogy közbenjárt érdekemben a Delhiben székelő helytartónál, William Frasernél, méghozzá egy olyan ékesszóló levélben, mely valóságos védőbeszédnek is beillett. Tudtam, hogy a segítség, melyben ez a magas méltóság részesített, az ő és Kennedy fellépésének volt az egyenes következménye. Noha természeténél fogva nemigen szeretem kitárni a szívem valakinek, erőfeszítést tettem ezúttal, hogy nyílt szavakkal adjak tanúságot hálámról, és barátságom jeléül erősen megszorítottam a kezét.
Újra csak az állataikat hajtó öszvérhajcsárokat követve indultunk el lassú léptekkel a hosszú útra, hogy a Jamuna és a Gangesz völgyén át terjes szélességében átszeljük Indiát.
Kaszanli után végleg magunk mögött hagytuk a Himaláját és beléptünk Ambalába, Patiala maharadzsájának az államába. Onnan Karnalon és Panipaton át lementünk délre egészen Delhiig, ahol elvben a Nagy Mogul leszármazottja uralkodik, aki már csak árnyéka ősének, amióta az angolok meghódították Indiát. Kennedy és Gerard azt tanácsolta, hogy szükség esetén forduljak Fraserhez, az angol helytartóhoz, de mivel semmi baj nem esett útközben, és semmi különös ok nem volt rá, hogy zavarjam ezt a magas funkcionáriust, óvakodtam tőle, hogy hozzáforduljak. A továbbiak során megtudtam, hogy amikor a városban voltam, Victor Jacquemont is ott tartózkodott, és Fraser fejedelmi módon fogadta. Sétalovaglásra mentek, lóversenyre, lakomákra hívta meg vendégül, és különféle látványosságokra vitte el. Nyilván csatlakozhattam volna én is hozzájuk, ha korábban értesülök az eseményről. De vajon csatlakozom-e? Semmi se kevésbé biztos. Én kerülöm az embereket, nem keresem a társaságot, afféle zárkózott típus vagyok. Utálom a hivatalos megnyilvánulásokat, a ceremóniákat, mégha a legőszintébb barátságból kerül is sor rájuk. Csak elrontottam volna a hangulatot, megrontom az örömüket. Jobb, hogy nem is tudtam az egészről. Túlságosan csendes vagyok, nem én jelentem a jó társaságot azoknak, akik csak szórakozásból jönnek össze, és a gondjaikat akarják ott feledni. Még akik az ismereteiket akarják gyarapítani mellettem, azok is sokallják már azt a nagy komolyságot bennem.
Folytattuk az utat Mathura felé, átvágtunk egy homokos részt, melyen kiütött a só és a salétrom, a levegőben finom por szállt, és valami satnya növényzet bújt csak ki a földből, valami különös ellentétként azzal a képpel, melyet a gazdagon termő indiai tájakról alkotunk általában magunknak. A Jamuna partjai kihaltak, a falvak ritkák és nyomorúságosak, az emberek éheznek. Mathura után Ágra volt a következő állomás, ahol megálltam néhány napra, hogy kicseréljük az igavonó állatokat, de azért is, hogy megnézzem azokat a csodálatos márványból és ritka kövekből épült emlékműveket, melyeket hajdani szultánok még tovább szépítettek. Noha nem mentünk még ki a télből, a hőmérséklet igen enyhe volt, a levegő súlytalan, és rendkívül kellemesnek éreztük az utazást. Valami álomszerű nyugalom ülte meg ebben az évszakban a vidéket, az a tökéletesen kék ég és az enyhe szél tette azzá. Mindenütt virágok nyíltak, zöldelltek a mezők, nem kellett a fák árnyékába húzódni a kánikulai hőség elől, amely tavasz kezdetétől uralkodik itt.
Allahabad a Jamuna és a Gangesz összefolyásánál fekszik. A folyó itt valami belső tengerré szélesedik, annyira lelassul a folyása ezen a látóhatár nélküli síkságon. Százötven kilométerrel odébb keletre, Bénáreszbe érkeztünk. Természetesen nem mulasztottam el, hogy körülnézzek kicsit ebben a nem mindennapi városban, a hindu zarándokok legfontosabb centrumában. Elnéztem a megszámlálhatatlan templomot, de csak kívülről, mert a magamfajta pogányoknak tilos a belépés. Megkapó az az építőművészeti látvány, amit nyújtanak, és amit valójában nem is lenne köny-nyű leírni. Hatalmas, monumentális, sőt gigantikus méreteiket még csak növelik a falaikat elborító szobrok, hogy teljes ámulatba ejtsék a nyugati látogatót. Valami érthetetlenség és felülmúlhatatlan különbség érzetét keltették bennem, amely nem annyira szokatlan külsejükön múlt, hanem az a végtelen kifinomultság és tüneményes babonaság keverékén, melyet árasztottak. Igaz, én rossz kritikus vagyok, hisz a bráhmanista világról csak nagyon vázlatos és mindenképp töredékes ismereteim vannak. De ezek a bénáreszi hindu templomok és monostorok láttán nem tudok úrrá lenni egy bizonyos nyugtalanságon, mely ellenállhatatlanul erőt vesz rajtam. Noha sok-sok szál fűz már Tibet világához, melyre annyira rányomja bélyegét a hindu tantrizmus és boszorkányosságai, engem túlságosan befolyásol kálvinista szellemiségem, hogy mást lássak ebben a mitológiai áradásban, mint egy nagyfokú fanatizmust.
Mint minden látogató és zarándok, elmentem a Gangesz partjára. A máglyák áldozatainak utolsó maradványait nyaldosó lángnyelvek és a megszentelt vízben fürdő, extázisba esett emberek közt járkáltam jóidéig, és megpróbáltam beleélni magam a hívők érzelmeibe. De hiába. Főként zavarodottságot éreztem, nem tudtam mit kezdeni ezzel az egésszel, és valami vad kíváncsiság fogott el, hogy meneküljek innen, amilyen gyorsan csak tudok. De uralkodtam magamon, és mégis ott maradtam, tudva, hogy soha nem lesz többé részem egy ilyen lenyűgöző látványban.
Bénáreszben a pénzverdéről érdeklődtem, mert szerettem volna tiszteletemet tenni James Prinsep úrnál, aki a próbapéldányok osztályának vezetője. Azt felelték, hogy a pénzverdét megszüntették néhány hónapja, és Prinsep úr visszament Kalkuttába. Jacquemont beszélt nekem róla, 1829 decemberében fogadta őt Prinsep és nála töltötte a Szent Szilvesztert, mielőtt tanulmányútra indultak volna a közeikörnyékre. A francia természettudós nem győzte dicsérni, és határozottan kijelentette, hogy önmagában is „megváltotta" erősen zárkózott honfitársait. Figyelmembe ajánlotta, hogy Bénáreszen átutazva feltétlenül álljak meg ennél a szeretetreméltó embernél, aki a régi feliratok elsőrangú tudósa is egyben, és biztosan a legjobb fogadtatásban részesít.
Bénáreszből két út is kínálkozott utam folytatásához. Az egyik Patna és Bhagalpur érintésével a Gangesz folyását követi, és ha hosszabb is, viszonylag jobb a másiknál, amely egyenesen Barddhaman felé visz Bihar vidékén át, de erről azt hallottam, hogy rosszabb. Nem érint nagy városokat, semmi érdekeset nem nyújt. Vajon melyiket részesítse előnybe az ember, mikor még tele van Bénáresz látványával?
Amin leginkább meglepődtem, ez a meleg nagymértékű növekedése volt, ahogy teltek a napok és beléptünk a tavaszba. Március vége előtt már itt a hőség. Azok a kissé hegyes vidékek, melyeken Gajatól egész Aszandolig áthaladtunk, bizonyos mértékig felfrissítettek. Ott a déli órákban kevésbé szenvedtünk mint a síkságon. Hanem mikor leereszkedtünk Durgapur tájára, csakúgy folyt rólunk a víz. Csinszurába, ebbe a régi holland be-ékelésbe érve, olyan érzésünk volt, mintha egy ólomfedél csukódott volna ránk. Aztán Csandernagoron, a francia beékelésen, majd Szirampuron, a dán beékelésen haladtunk át, melyek még meghiúsult gyarmatosító törekvések nevetségesen kis törpe maradványai.
Mondanom se kell, hogy Szirampur területén átutazva az a híres-nevezetes tibeti szótár járt az eszemben, melyet 1826-ban jelentettek meg itt, és amely csaknem meghiúsította ez irányú törekvéseimet. Egy pillanatig azt a csábító gondolatot dédelgettem magamban, hogy ellátogatok az angol baptista misszionáriusok székhelyére, akik itt találtak menedéket a fő-kormányzók rosszkedve elől, és élték ki teljes büntetlenségben hittérítői buzgalmukat. De gondolkodva kicsit arra jutottam, hogy nem jó politika lenne, ha ezeknél a szakadároknál mutatkoznék be elsőnek, és csak azután üdvözölném a hatóságokat, melyek azért mégis a hónom alá nyúltak és anyagilag segítették munkámat. Még bőven marad rá időm, hogy meglátogassam őket, ha berendezkedtem Kalkuttában, ahol valószínűleg néhány hónapra meg kell állnom.
Végül április 22-én, ezerszázhúsz mérföld megtétele után, egy derengő hajnalon beléptem ebbe a nagy indiai városba, ahonnét továbbindulok majd népem bölcsőhelye, az őshaza felé.
(Folytatjuk)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése