Második napunkat töltöttük a tengeren, amikor Erry elhatározta, hogy szardíniát kapunk. Kedvelem a szardíniát, nem az unalmas dobozosat, bár a maga nemében az sem rossz, de mégis inkább a nagyobbfajtát, frissen, vajban ropogósra sütve.
A brit szigeteken ritkaság az ilyesmi, ezért ha külföldön járok, semmilyen fáradtságot nem sajnálok, csak minél többet ehessek belőle. Emlékszem egy spanyol kikötőre, Caamano volt a neve.
Hogyan kerültem oda, már nem is tudom, de írni akartam valamit, és nyugalmas helyet kerestem. Caamanóról pedig még sohasem hallottam. Nagy volt a hőség, szél alig-alig jutott át a Sierra Babanzán, és az is csak sápadtan izzó forróságot hozott. A kávézókból teljesen kifogyott a sózott garnélarák meg a hideg sör. Mintha mindenki elköltözött volna a városból.
Visszamentem a szállodába, ahol az izgalomtól félájultan találtam a főpincért.
– Mi történt, Enrico ? – kérdeztem.
Nem Enrico volt a neve, hanem valami sokkal evilágibb, Joseph vagy hasonló, de annyi pénzt kapott tőlem, hogy készségesen hallgatott bármilyen névre, ami éppen az eszembe jutott.
– Sardanas lesz estére – jelentette.
– Sardinas? – kérdeztem vissza, máris jobb kedvre derülve.
– Si, sardanas – ismételte.
Alig bírtam aludni aznap délután, annyira fentem a fogam az ízletes vacsorára, ami ezúttal is a szokásos tojássalátából és karikára vágott olajos paradicsomból állott. A sardanast egy tánccsoport tálalta fel, azaz inkább előadta, a pókhasú férfiak és az inas, sápkóros nők nyilvánvalóan azért süllyedtek idáig, mert másutt már nem szerződtették őket. Így tudtam meg, hogy a sardanas ennek a vidéknek a népi éneke és tánca.
Elmeséltem ezt a kalandot, vagy legalábbis egy részét, míg Erry szardíniáit majszoltuk, nagy mennyiségű vajas kenyérrel és sűrűn kortyolgatott vörös borral könnyítve a nyelést. Jean nagyon mulatságosnak találta a történetet és harsányan nevetett. René egypár semmitmondó füttyentést hallatott. Erry rövid, éles vakkantását a legjobb esetben is csak diplomatikusnak lehetett volna nevezni. Martial azonban komolyan fogta fel az ügyet.
– A maga hibája volt, senki másé – kommentálta élesen.
Megfigyeltem, nem evett.
Annál dühödtebben tömte magába Jean az ételt, két kézzel és késsel. Azután, még az utolsó falatot nyeldesve, cigarettára gyújtott, és száguldott föl a létrán, hogy felváltsa Michelt, aki hamarosan meg is jelent. Kért, hogy mondjam el neki is a sardanas-esetet.
Martial egy kivégzőosztag áldozatára emlékeztető, merev arckifejezéssel elvégzett egy gyors sapkaigazítást, én azonban nem zavartattam magam, hanem készségesen újból hozzáfogtam a meséléshez. A második fogás főtt rák volt, majonézzel bőségesen leöntve. Mesélés közben jó étvággyal nekiestem ennek is. Közben azonban fokozódó erővel nyomult a tudatomba valamilyen, a megszokottaknál is testesebb szag. Az ülőkének használt ládák szorosan a magánélet kedvéért elfüggönyözhető fekhelyek alatt álltak. A szag mintha Erry fekhelye felől szállongott volna, onnan, ahová támaszkodtam. Föl is fedeztem rajta a Takarót.
Jól emlékeztem, hogy akkor találtuk ezt az undorító holmit, amikor a halraktárt sikáltuk. Ázott volt és mocskos. Megpróbáltam fölemelni egy bottal, hogy átlódítsam a hajó korlátján, René azonban megakadályozott, azzal, hogy jó lesz az még tisztítórongynak, noha elképzelni sem tudtam, mit lehetne megtisztogatni ezzel a félig elrothadt vacakkal. Most ismét felbukkant a Takaró, mint Erry ágyneműjének tartozéka, de ettől sem lett tetszetősebb jelenség. Sürgősen behúztam a függönyt.
A szag azonban fölkavart valamit. Úgy éreztem, nem bírok másra gondolni, mint sült szardíniára és rákmajonézre. Mintha évek óta csakis ezen a kettőn éltem volna. A jövőt is szardíniával és rákmajonézzel telítve láttam. Hirtelen nagyon melegem lett, és homlokomon jéghideg verítékcseppek gyöngyöztek.
Fél karommal kíméletlenül lesöpörtem Michelt a szomszédos ládáról, és szinte egyetlen lendülettel fönt termettem a vaslétrán, átnyargaltam a konyhán, és kiadtam mindent. Azt hittem, napokkal azelőtt megszabadultam már sok olyasmitől, ami most a nyomdokvizünkben kavargott. Fölhúztam egy vödör tengervizet, megmostam az arcom, azután a kormányosfülke tövéhez erősített rekeszből kivettem a vizespalackot, és ittam egy kortyot.
Mire visszamentem, a társaság elcsöndesedett, ki-ki gondolataiba mélyedt.
– Rosszul lettem – jelentettem fölöslegesen. Azt hittem, mondanom kell valamit. Kitűnően éreztem magam, és újabb adag szardíniát vettem a serpenyőből. Martial leplezetlen írtózással nézte, majd egy keserves nyögéssel felhúzódzkodott a fekhelyére, és összevonta a függönyt.
– Ne hülyéskedj – mondta René komoran. – Tudod, hogy fekélye van.
Tökéletesen rendbe jöttem és olyan gyorsan, hogy mindenki azt hitte, kutyabajom sem volt, csak megrendeztem a komédiát, fizetségképpen a tegnapi ugratásért, a zsineggel. Később, amikor a bosco ismét előkerült a vackáról, igyekeztem, nehogy az útjába akadjak. Jean a nap hátralevő részében arra tanítgatott bennünket, hogyan kell feltűzni a tonhalnak való csalétket. Legalábbis Renét meg engem tanított, mert Erry rövidesen eltűnt mosogatni, és gyufát számolni. Michel pedig folytatta soha véget nem érő beszélgetéseit az Elfe des Mers, a Fan Cri Luce és a Le Cap kapitányaival.
Mathieu a Men Brialon egy tucat emberre főzött és mosogatott, mégis talált időt arra, hogy segítsen a halbelezésnél, ahányszor csak fölhúzták a hálót. Errynek, noha mindössze feleannyi embert kellett ellátnia, ritkán jutott ideje a konyhán kívül bármi másra. Mindig akadt valami tennivalója, a legközelebbi étkezést készítette elő, vizet forralt, vajat olvasztott, vagy más effélét művelt. Erry számára a hagymatisztítás legalább olyan bonyolult művelet volt, mint az agysebészet.
Nem mintha a konyha fényűző fölszerelése ekkora figyelmet követelt volna. Valójában a főzőeszközök és a berendezés puritánsága még egy ludditát /géprombolót/ is örömkönnyekre fakaszthatott. Még mosogatótál sem volt, csak egy vödör és egy kétlyukas gázfőző, amelyiken egy lángot mindenkor a napi kávéadagot tartalmazó csapos kanna foglalt el. A főzés lényegében az „egyfazekas" módszer jegyében folyt, hús, zöldség egyszerre behajigálva, boldoguljanak egymással, ahogy tudnak. A burgonyát, amit a bretonok óriási mennyiségben fogyasztanak, itt sohasem hámozták, csak leöblítették.
Sok mosogatnivaló sem volt. Az égvilágon mindent olyasféle szilkékből ettünk, mint amilyenből a zabkását szokás, és ez valamiféle tündérmesébe illő hangulatot kölcsönzött az étkezésnek. Pontosan hat ilyen szilke volt a hajón. Ki-ki gyorsan kitörölte egy falat kenyérrel, és a tálkák máris tisztán várták a legközelebbi étkezést. Az evőeszköz villára és kanálra korlátozódott, vágó-, szúrószerszámnak mindig kéznél voltak a zsebkések.
Erry ezért többnyire nem moccant, s ha nagy ritkán megmozdult, olyan hatást ért el vele, mint amikor más bukfencet vet. Ez a szöszmötölés a konyhában a tonhalfogás rejtelmeivel való ismerkedés rovására, később, amikor a többiek vészkiáltásai és Michel hatalmi szava mégis a fedélzetre parancsolták Erryt, sok zűrzavart okozott.
A dupla halhorgokat csupaszon illesztik fel. Mindegyiken van egy nylonhurok, amelyet úgy rögzítenek, hogy a végével szorosan körültekerik a dupla nyelvet. Utána gyorsan száradó festékkel bevonják a körülkötözött darabot, majd száradás után még egy réteget visznek rá, mert az elsőt beszívja a tekercs.
Az összesodort, piros, fehér, zöld, kék és sárga nylonszálakból készült csalétket acéldrót cserkére kell föltekerni. Fájdalmas művelet, mert a cserke, ez a négy méter hosszú, vékony zongorahúr, ide-oda kígyózik az ember markában, és a végei összevissza szurkálják a gyakorlatlan ujjakat. A cserkéket fölerősítik a nylonhurokra, a színes csalit lecsúsztatják a horog nyelén úgy, hogy a fonatok eltakarják a körülcsavart és befestett szárat.
A mérettől eltekintve – egy-egy csali éppen elfér egy férfitenyéren – az eredmény feltűnően hasonlít a pisztráng- vagy lazacfogáshoz használt műlégyhez. Az egyetlen szembeötlő különbség, hogy a horognak nincs szakálla, hanem csupasz, mint a henteskampó. Jean elmagyarázta, hogy amikor a tonhal a fedélzeten csapdos, nincs idő hosszan piszmogni, hogy a horog szakállát kiszabadítsák a tonhal állkapcsából. Ime, az egész művelet az ő szavaival:
– ... egy rántással fel, és ha bent van... puff... és vissza a vízbe.
A tonhalcsalik kötözésének avatott szakembere ugyanolyan igényes, mint skót vetélytársa, és ugyanolyan gonddal válogatja a színes szálakat is. Nincs két egyforma csali. Az Egyesre fehér csalit kötöznek, éppen csak leheletnyi kékkel keverve. A Kettesé is fehér, de kékkel és zölddel tarkázott. A Négyesen a fehér, a kék és a zöld mellett már felbukkan egy kevés narancsos árnyalatú piros is. A tonhal színre való tekintet nélkül felfal bármit, amit meglát. A jelek szerint a tiszta fehér csalit kedveli talán mindenekfölött a legjobban, de észre is kell vennie valahogy a hajó sodrától és a hajócsavartól felkavart vízben. Így azután minél közelebb libeg a csali a hajó törzséhez, annál rikítóbb színeket kell alkalmazni.
Minden zsineg végére hurkot kötnek, s a hurokra erősítik a dupla horoggal és csalival fölszerelt drótcserkét. A drótcserke végét egy nyolcassal átfűzik a hurkon, azután ügyesen megpödrik egypárszor, hogy ki ne fűződjön. A maradék darabkát sohasem vágják le csípőfogóval, mert az éles tüske beleakad a ruhába, és úgy hasítja a húst, mint a sebészkés. A drót végét kézzel kell lecsípni. A drótot félkörben visszakunkorítják, és jó erősen megrántják. Ezt a fogást csak igen nagy kitartással és még nagyobb vérveszteséggel lehet ellesni.
– Mutatok még valamit – mondta Jean.
Kivetett egy teljesen felszerelt zsineget, majd kezdte befelé szedni. Inas, izmos karja közben olyan simán járt ide-oda, mint a gőzgép dugattyúja. Amikor a drótcserke megjelent a hajóperem fölött, akkor jött a meglepő mutatvány. Jean nem kapta marokra a cserkét, hanem két alsókarját széttárva, mintegy felkanalazta a drótot. Csípőből rugózva, szinte úszótempókkal szedte karikába a cserkét. A horog pengve pattant ki a vízből.
– Érted, miért csináltam így? – kérdezte, még izzadtan az erőfeszítéstől.
– Nem.
– Mert ha a kezemmel rángatom fel a drótot a hajó oldala mellett, és hal is van rajta, akkor még az ujjamat is levághatja. Láttad már, hogyan vágja a fűszeres dróttal a sajtot? Hát ez éppen olyan. Soha, de soha ne fogd meg kézzel a cserkét.
Már fölcsaliztuk a horgászzsinegeket, lemehettünk egy kicsit pihenni, mert lehetséges, hogy holnap már a tonhalrajok előőrseinek a körzetében leszünk. Ezek az első, „pélerin" vagy „zarándok" névvel illetett halak északi irányban úsznak a fő rajok előtt, és a néphit szerint valamiféle kifürkészhetetlen, halmódra működő „bozóttávírón" küldik hátra híreiket a táplálékhelyzetről. Michel is lemászott.
– Meghallgattam az An Drí Lam meg a többiek jelentéseit – kezdte komor képpel.
– Nincs tonhal ? – érdeklődtem.
Michel egy képzeletbeli késpengét húzott el a gégéje előtt, és a fejét rázta.
– De kifogták a rossz időt. És ne felejtsétek el, hogy körülbelül kétszáz mérfölddel vannak délebbre, mint mi. Boulot, he?
Engedelmesen visszacaplattunk a fedélzetre.
A tonhalász figyelmét állandóan leköti a félelem a tangonoktól, mert ezek a felszerelés legveszedelmesebb darabjai. Folytonosan ellenőrizni kell, nem mozog-e valamelyik, ezért hol itt, hol ott megpendítik a kötéseket, hogy azonnal észleljék a halk, basszushangú rezgést, amely elárulja, hogy nem elég feszes a kötés. A legkisebb lazulás is katasztrófát okozhat, mert a mozgó tangon lassanként megnyújtja a kötéseket, kezelhetetlenné válik, és könyörtelenül aprófát hasít a hajó törzséből.
Ez a félelem ad erőt ahhoz a szinte dühös küzdelemhez, amellyel minduntalan megszorítják a kötéseket. A még szilárd ponton megcsavarják, azután az egyik ember fölszedi a megereszkedett darabot, a többiek meg, ahányan vannak, teljes erővel húzzák, amíg csak bírják. Az új kötél mindig nyúlik, és a bosco úgy szólaltatja meg a vészjelzést, mint művész a hangszerét. Sohasem elégedett, és mindig van újrázás.
Un couppour le bon – a parancs, hogy „no még egyet, ez az igazi", olyan bizonyosan elhangzik, mint az ámen az imádság végén.
Még el sem kezdődött a halászat, amikor az ember már észreveszi, hogy életereje, kitartása megcsappant. Nemcsak a tangonok okozzák, hanem az is, hogy a hajó szüntelenül hintázik, az izmok megfeszülnek, folyton kapaszkodni kell, nehogy elessen, mindez együtt okozza a fáradtságot. A kisebb zúzódások következtében a kidomborodó testrészek sárgászöld színt öltenek. Mindenki egyre tudatosabban húzódozik bármiféle munkától, ami nem teljességgel halaszthatatlan. A fáradtság külső jelei a barlanglakókéra emlékeztető morcosság és az elernyedő arcizmok, mintha kábítószerrel élnénk valamennyien. Lassanként sírjukból kikelt rézbőrű hullákhoz hasonlítunk.
A test sohasem pihenhet el teljesen, még a koporsóhoz hasonló fekhely viszonylagos kényelmében sem. Ha az ember nem akar egyik oldaláról a másikra gurulni, akkor egy sarokba be kell ékelnie a bal lábát, és úgy körülbelül a fekhely félhosszánál az oldaldeszkához kell nyomnia a másik térdét. A bretonok az energiatakarékosság nagymesterei. Levetkőzni, mielőtt ágyba fekszik az ember, fölösleges dolog. Akárhányszor amúgy csizmástól alusznak. Behúzódtak a vackukba az összevissza dobált takaróik közé, és esztelenségnek tartották az én gondos ágyvetésemet meg az ágyneműm takaros rendezgetését. Fölfedeztem, hogy Louise becsempészett egy pizsamát is a fölszerelésembe, de sürgősen eldugtam a matracom alá, nehogy megtalálják.
Pedig a hajóút első szakasza a tonhalmezőkig, fejenként mindössze egy-egy kétórás éjszakai őrséggel, színtiszta fényűzés volt ahhoz képest, ami ezután következett. A zsinegeket kevéssel szürkület előtt vetettük ki, vagyis a földrajzi szélességnek megfelelően, körülbelül hajnali öt órakor. Reggelire megettük az esti étkezésből maradt sült halat hidegen, hozzá egy kis doboz sertéshús pástétomot és egy-egy karéj kenyeret. A legízletesebb fogás igazi breton tengeri csemege, a kig sal volt – sós lében pácolt sertéshús. Nagyon zsíros, az íze hasonlít a gyenge sonkáéhoz, és úgy eszik, hogy a kés hegyére szúrt darabokat egyenest lenyomják a torkukon. Nagy bögre tejporral kevert, forró kávéval öblítettük le. Utána mindenki cigarettára gyújtott, és egy pohár száraz fehér borral köszöntöttük a hajnalt.
(Folytatjuk)
Forrás: Ronald Millar: Tonhalászok közt Bretagne partjain. Világjárók sorozat. Gondolat, 1984. Fordította Detre Zsuzsa
Oldalak
▼
2016. szeptember 25., vasárnap
2016. szeptember 22., csütörtök
RONALD MILLAR: Tonhalászok közt Bretagne partjain (1)
Ronald
Millar angol író egy hajóútja alkalmával Bretagne partjaihoz
vetődött, ahol annyira lebilincselte a hely szelleme, a bretagne-i
halászok nehéz sorsú élete, hogy elhatározta: maga is
belekekóstol ebbe a létbe, elszegődve egy tonhalászhajóra.
Tapasztalataiból izgalmas, kalandos könyv született, ebből
válogattam két jellemző fejezetet.
Az
első fogás
A
tonhalászhajó tangonjaival felfordított piramisra hasonlít, és
ugyanolyan bizonytalan az egyensúlya is. Első perctől világosan
láttam, hogy még szárazdokkban is dülöngélne. Teljes szélcsend
volt, a tenger selymes szürke, mégis szinte nyomban elkezdődött a
kellemetlen hinta-palinta. A dülöngélés valami különös okból
ötszakaszos ciklusokban ismétlődött. Az első, még enyhe, szelíd
billenést fokozatosan egyre hevesebbek követték, egészen az
ötödikig, de akkor meg kellett kapaszkodni, hogy talpon maradjon az
ember. Ezt igen szemléletesen igazoltam is, mert váratlanul és
keményen lehuppantam a hátsó felemre. Hátulról segített fel a
legénység hatodik tagja, Jean Marie la Naour.
Jeant
akkor láttam először a Jacques et René fedélzetén, amikor a
tangonjainkon dolgozott, és csöndesen fütyörészett közben. Az
első benyomásom az volt, hogy Jean valószínűleg vízen és
fogpiszkálón él, mert ösztövér alakján egy gramm fölösleges
hús sem akadt. Nemsokára mégis inkább úgy láttam, hogy a munka
emészti fel minden húsfölöslegét, mert szinte sohasem pihent.
Szürke szeme egyfolytában azt fürkészte, hol találhatna kezének
valami tennivalót. Azt hittem, erősen közeledik a nyugdíjas
korhoz, és alig akartam elhinni, amikor megmondta, hogy éppen
negyvenesztendős. Ez a szórakozott mosolyú ember azonban nehéz
időket élt át, könyörtelen, balszerencsés idényeket, amelyek
végül is tönkretették, megfosztották a hajójától, és
matrózsorba süllyesztették.
– A
szürke ruhás öreg hölgy nem fizet senkinek – mondta, és válla
fölött a tenger felé bökött hüvelykujjával.
Pillanatnyilag
komolyan gondolta, amit mondott, hiszen keserves dolog lehetett
megválni a vidám kis Jeannine et Christianne-tól, amely Jean két
kislányának a nevét viselte. Jean emlékei elől menekült az
eszeveszett munkába. Később helyesbített. Mégsem gondolta
komolyan a megjegyzését, hiszen azért megmaradt a háza, és az is
a tenger fizetsége, „huszonöt év után...”, tette hozzá
szinte akaratlanul. Általában derűs volt és élénk, gyakran
valami dalfoszlányt is dúdolgatott.
Legalábbis
addig, amíg el nem veszítette a hangját. Azt mondta, mindig így
jár az első úton, és hogy valószínűleg az izgalom teszi, meg a
rengeteg cigaretta, amit emiatt elszív. Azt hiszem, igaza lehetett,
mert Jean sohasem élvezte breton módra az ételt, csak behabzsolta,
hogy minél előbb rágyújthasson. Még éjszaka, a fekhelyén is
dohányzott. Reggel előbb cigarettára gyújtott, csak azután húzta
fel a csizmáját.
Dühös
kiáltás harsant fel az előfedélzetről, ahol Martial
önvizsgálatba merülten nekidőlt a kis emelvénynek, karóráját
bökdöste, és igen mérgesnek látszott. Talán eltörött az
órája.
– Háromnegyed
négy – kiáltottam segítőkészen.
Nem
köszönte meg, hanem lejött a hintázó hágcsón, és egyenest
felém tartott. Pillantása végigfutott az arcomon, de nem nézett a
szemembe. Fehér festékmaszat éktelenkedett az óraszíján.
– Ezt
magának köszönhetem ?
– Eltalálta.
– Több
esze lehetne, mint hogy indulás előtt egy nappal szétfröcskölje
a festéket!
– Nagyon
sajnálom... – kezdtem, de Martial rám vetette vicsorgó mosolyát.
– Sose
búsuljon. Semmi baj – mondta, meglepő gyorsasággal máris
lehiggadva.
– Talán
egy kis Diesel-olajjal... – ajánlottam.
A
Diesel-olaj a mindenes tisztítószer a breton halászhajókon.
– Persze,
persze, semmiség. Igazán semmiség. Ne is gondoljon rá. Hogy van a
lába?
– Egy
kicsit még fáj – válaszoltam, miközben megmozgattam nagyujjamat
a csizmában, hogy erezzem, van-e még benne élet.
– Megérdemelte
– csattant fel Martial. – Micsoda ötlet, húzni valamit és
elébe állni.
Furcsa
volt a bírálata, hiszen Martial parancsolta, hogy húzzam a lábat.
Meg is mondtam neki.
– Persze,
persze, ezt valamennyien tudjuk – ordított –, így történnek
aztán a balesetek, de idekint nincs kórház! Mondja csak, ez a
felesége csizmája?
Megpróbáltam
felhúzni a hosszú szárú gumicsizmámat, de szorított egy kicsit,
s ráadásul a forró fedélzeten úgy bemelegedett, hogy valósággal
felpuffasztotta sérült nagyujjamat, mintha dunszt-kötést tettem
volna rá. Ezért inkább a rövid vadászcsizma mellett döntöttem,
és határozott könnyebbséget éreztem benne. Emellett könnyebben
fel is húzhattam a fűzős csizmát, nem kellett erőltetni, sem
toppantani vele, ami szintén nem használt az ujjamnak. Ezt
elmagyaráztam Martialnak is, ő azonban teli szájjal vigyorgott, és
valami olyasmit motyogott, hogy „az ilyesmi jachtra való”,
azután dölyfösen elvonult. Kétségkívül ellenséget szereztem
magamnak.
Meghökkentő
felismerés volt, annál is inkább, mert nekem első látásra
megtetszett ez az ember, ő azonban, ki tudja, miért, elhatározta,
hogy nem kedvel, és ennyiben maradtunk. Jean le Naour figyelmeztető
pillantást vetett rám. Rosszat sejtett ő is.
Martial
a kötekedésnek nem fizikai, hanem lélektani változatát űzte. A
legénység kis létszáma és a szűk hely nemigen kedvezett az
igazi, amolyan Horn-fokot is megjárt másodkapitányok fizikai
erőszakoskodásainak, és Martial mindig megérezte, mikor jutunk el
ahhoz a ponthoz, ahol a válasz már nem lehet más, csakis egy
orrbavágás. Ezen a ponton sürgősen visszavonult, esetleg
megjátszotta még a csodálkozást is, amiért annyira szívemre
vettem a dolgot, és égre-földre esküdözött, hogy semmi mást
nem akart, csak azt, hogy örökre emlékezetembe véssem a leckét,
de hát ilyen a természete. Hiába, az efféle oktatás csak
idegesített és elvette a kedvem. Jobban szerettem Jean csöndes
modorát és türelmét, még ritka zsémbeléseit is, amikor a
szokottnál nehezebb felfogásúnak bizonyultam.
Még
mélyebb kétségbeesés fogott el, amikor előnedvesítés céljából
kivetették a tangonokról a horgászzsinegeket. Fölmentem a
fedélzetre, és csak azt láttam, hogy zsinegek szabdalják
összevissza az eget; az egész olyan volt, mintha egy háromdimenziós
gumi pókháló mértani szerkezetét akartam volna kibogozni a
szeszélyesen fújdogáló szélben. Ha megpróbáltam szemmel
követni egy-egy zsineget, abban a reményben, hogy talán rábukkanok
majdani rendeltetésére, a hajó billent, a tangon bókolt, és halk
ostorpattintással máris odább lódította a kiszemelt huzalt,
belekeverte a légi spagettikupacba.
– Bullharst!
– csakis ezt a szót éreztem az alkalomhoz illőnek, és Jean
leültetett a főfedélzeti nyílásra, azután ceruza meg az egyik
élelmiszeres dobozból letépett kartonpapírdarab segítségével
igyekezett eligazítani és megvigasztalni. (Remélem, hogy az én
ábráim ugyanilyen segítségére lesznek az olvasónak.)
A
két tangon rendszerét, a millió zsineggel, legjobban talán egy
hasonlat világosíthatná meg, a hasonlathoz pedig, ha tetszik, ha
nem, szükségünk lesz egy horgászra, aki a folyóparton áll, és
figyeli, amint a víz sodra vagy a szél ár irányában lefelé
viszi az úszót, de abban a szent pillanatban, amikor valami óriási
szörnyeteg akad a horogra, jobb könyökében egy váratlan
köszvényroham megakadályozza, hogy magasabbra emelje a botot, és
partra húzza az értékes zsákmányt. Horgászunk, aki némi
találékonyságnak sincs híján, rávesz egy éppen arra járó
vízitündért, hogy kössön még egy zsineget az úszóra, hátha
akkor bal karral is partra húzhatná a halat. No már most, tegyük
fel, hogy köszvényes halászunk egy kissé mohó is, ezért
ugyanarra a botra, bizonyos távolságra egymástól, további öt
zsineget erősíttet, és a vízitündér minden esetben teljesíti a
kérését. Most mindegyikből vissza kellene csavarni egy darabot,
hogy az első zsineg akadálytalanul megközelíthesse a partot. Vagy
pedig, ha a horgász nem csupán köszvényes, hanem előrelátó is,
akkor úgy rendezheti a dolgot, hogy a bot vastagabb végéhez
közelítve mindegyik zsineg rövidebb legyen egy kicsivel az
előzőnél, és akkor megtakaríthatja a visszacsavarást.
A
bretagne-i tonhalászok a három módszert kombinálják. A
vízisellők zsinegei a behúzókötelek, amelyekkel a
horgászzsinegeket odahúzzák a hajó oldalához. Rövidíthetik is
a közbülsőket, oly módon, hogy fölhúzzák őket a tangonig.
Továbbá minden zsineg olyan hosszú, hogy csakis a hajó felőli
szomszédja lehet az útjában. A tangon csúcsára erősített nagy
Egyes akadálytalanul bevonható a hajó oldalához, csak a Kettest
kell kurtítani hozzá, mert elég hosszú ahhoz, hogy a sodrás
irányában elmenjen a Hármas és a Négyes mellett.
Az
új matróz számára, aki most próbálja felfogni a zsinegek
működését, mindehhez még egy további bonyodalom is járul. A
tangon csúcsára fölszerelt Egyesnek irdatlan hosszúnak kellene
lennie, nehogy a bevonáskor összeakadjon a többivel – ne
feledjük: a legrövidebb zsineg is legalább negyvenöt méter, mert
mindenképpen túl kell érnie a kavarodáson, amelyet a vizet hasító
hajó okoz –, márpedig az ilyen zsineg súlya, a hallal együtt,
amely tíz kilót is nyomhat, no meg a kettőnek a húzóereje a
két-három csomóval pöfögő hajó ellenében, még egy
hordómellkasú bretonnak is sok lenne, aligha húzná fel a
fedélzetre. Ezért van mindegyik tangonon még két zsineg – a
Grand Plomb és a Petit Plomb — ezekre egy-egy láncdarabot
akasztanak nehezéknek, amitől másként lengenek, mint a többi, és
amazoktól függetlenül halászhatnak velük, illetve húzhatják
őket a fedélzetre. Ezzel az egyszerű megoldással mindegyik
tangonra hat, aránylag rövid zsineget lehet fölszerelni, és a
húzáskor minimális erőt kell kifejteni. A húzókötelet
beleszámítva, az Egyes azért még így is száz kemény méter.
Ennyit
a rendszerről, és most lássuk, hogyan működik. A
behúzó-köteleket – hasonlatunkban ezeket erősítette fel a
vízisellő – a hajó egész hosszában a peremre fölszerelt
kötélszarvakhoz rögzítik. A horgászzsinegek, ha elhagyják a
vizet és fölhúzódnak a tangonra, az úgynevezett szemeken, azaz
réz kötélgyűrűkön át lefutnak a tangon lábáig és ott a
hajóperemhez szíjazott vas csődarabba, az Egyes és a Grand Plomb
kivételével, ezt a kettőt ugyanis nem kell visszahúzni. Minthogy
nem zavarják a többit.
– Húzd
meg azt ott – rendelkezett Jean, és a jobb oldali Négyesre
mutatott.
Tanulmányoztam
a kartondarabkámat. Minthogy más zsineg a Négyes és a hajóperem
között nem állt az utamban, úgy láttam, nincs szükség arra,
hogy előzőleg még egy másikat is felhúzzak a tangonra. De azért
remegtem egy kicsit.
– Ez
az – biztatott Jean. – Nem kell biztosítani az Ötöst, mert
olyan nincs is. A Négyest mindig egyenest meghúzhatod.
– Tonhal
van rajta ? – kérdeztem tágra nyílt szemmel.
– Talán
– mondta Jean. Martial egyik kezét a homlokához illesztette, és
lebandzsított a zsinegre. A zsineg megfeszült a ránehezedő
húzóerőtől. Igazán úgy éreztem, mintha lenne valami rajta.
Remegtem izgalmamban.
– Akadt
valami ? – kérdezte Martial.
– Nem
tudom biztosan, de lehet.
– Hát
persze... talán egy bébi. Kell segítség ?
– Nem,
azt hiszem, magam is győzöm.
– Akkor
jó. Győzi maga is, azt hiszi — jegyezte meg Martial a többieknek.
– Akkor csak rajta.
A
húzókötelet már sikerült a fedélzetre szedni. Nehéz dolog
egyenletesen húzni a dülöngélő fedélzeten, az ember mindig a
legrosszabb pillanatban billen ki az egyensúlyából. Ahol a
húzókötél összeér a hozzá tartozó horgászzsineggel, ott van
a gumi ütközőszalag. Körülnéztem, mit tegyek.
– Ez
az! Emeld át a hajó peremén. Most kösd a húzókötél végét a
kötélszarvra – oktatott Jean. – így – egyetlen
csuklómozdulattal rácsavarta a kötelet a bilincsre.
– Köszönöm,
nem mertem elengedni.
– Ne
is, csak húzd egyfolytában, különben elszalad. Egyenletesen
szedtem befelé a kötelet, és a lábamnál szépen tekeredett, nőtt
a csomó. Azt hittem, sohasem érek a végére. A kátrányozott
kötél még új volt és kemény, ráadásul vékony is, legfeljebb
három-négy milliméteres. Nehéz az ilyet jól megfogni, gyakran
meg is csúszott a markomban. Máris pirosra dörzsölte a
tenyeremet. Karizmaim sajogtak a szokatlan megerőltetéstől.
Amennyire
meg tudtam ítélni, a hal körülbelül öt kilót nyomhatott, de
holt teherként, ellenállás nélkül jött befelé. Azután
kételyeim támadtak. A súly minden húzással csökkent. Már
láttam is a zsineg végét, amint a víz színén szánkázva
közeledett a hajó oldalához.
– Elveszítette!
– jajdult fel Martial műfelháborodással. – Odanézzen, még a
horgot is magával vitte, mon Dieu.
Hátrafordultam,
és köröskörül vigyorgó arcokat láttam. Üres kötelet húztam
be. Mégpedig a legrövidebbet, ötven méternyit, nem többet.
Rémülten gondoltam rá, mi lett volna egy húszkilóssal a nagy
Egyesen?! A tréfát azonban mindenki nagyon élvezte. A
kormányosfülke alatt, a szállás sűrű levegőjében jól érett
gorgonzola sajt tömény illata szállongott. Mintha ócska zoknik,
nedves és halszagú ruhadarabok, mosdatlan, verejtékes testek több
nemzedéke impregnálta volna a favázat, ez a gyilkos kigőzölgés
már a vaslétrán leereszkedőben megcsapta az orrot. A kevéske
levegő, ami ide beférkőzött, magával hozta Erry főztjének
esszenciáját, elmaradhatatlan összetevőivel, a hagyma, a
fokhagyma és az égett zsír bűzével. Az apró kerek ablakok
kicsik voltak ahhoz, hogy enyhítsenek a helyzeten, és egyébként
is szorosan becsavarozták őket. A lejtős fedélzetre fölcsapódó
víz egyenesen ide folyt le a kerek hajóablakokhoz, és noha a
tengervíz természetes eleme a bretonnak, mégis határozottan
viszolyog attól, hogy alkalmanként a nyaka közé kapja. Didi a Men
Brialól itt alighanem megfulladt volna.
Mi
azonban odalent ettünk és aludtunk, és ez elől nem volt menekvés.
(Folytatjuk)
Forrás:
Ronald Millar: Tonhalászok közt Bretagne partjain. Világjárók
sorozat. Gondolat, 1984. Fordította Detre Zsuzsa
2016. szeptember 18., vasárnap
CSEKE PÉTER: Izland képekben
A blogon egyszer már szerepelt érdemben ez az északi óriás-sziget: László Herbert Márk írta meg autós kóborlásainak élményeit évekkel ezelőtt. Azóta semmi érdemleges nem akadt horogra...
Most fiam, Cseke Péter, a fotográfiában műkedvelő, ám rámenős természetfotós indult el egy héten át körbejárni Izland tájait. Szavakkal nem tudósított, ám képei beszélnek. Egy heti terméséből válogattam, erősen küszködve a bőség zavarával...
Most fiam, Cseke Péter, a fotográfiában műkedvelő, ám rámenős természetfotós indult el egy héten át körbejárni Izland tájait. Szavakkal nem tudósított, ám képei beszélnek. Egy heti terméséből válogattam, erősen küszködve a bőség zavarával...
A gejzir szelleme |
Izlandi alkony |
Vizesés |
Izlandi erdő |
Dolgozik a meleg viz |
Gleccser |
Halfeldolgozó |
A tengeri szikla lába |
Ikon |
Izlandi Figaro |
Őrszemek |
Jelzőlámpa |
Pipál a hegy |
Architektúra |
Reykjavik |
A madár felszáll |
Sarki fény |
A sszivárvány látogatói |
Kőerdő |
Tengeri szirtek |
Templom a fővárosban |
Turisták a meredélyen |
2016. szeptember 9., péntek
HORNYÁK MÁRIA: Beethoven, aki eljött Martonvásárra
A
martonvásári kastélyban nemcsak építészetünk, a parkban pedig
nem csupán a magyar kertépítészet, hanem nemzeti történelmünk
sajátos „műkincseit” kell látnunk. Ezen a helyen az idők
során számos hazai és külföldi tudós, művész, politikus
megfordult. Közöttük is kitüntető hely illeti meg Ludwig van
Beethovent, annál is inkább, mivel a mai Magyarország területén
Budán kívül ez az egyetlen olyan hely, amely a zeneköltő
látogatásaival büszkélkedhet.
A
fiatal komponista híre Martonvásárra hamar eljutott, Brunszvikék
ugyanis már az első zongoratriók (1795) előfizetői között is
ott voltak. Megismerkedésükre 1799 májusában került sor, amikor
a főúri körökben körülrajongott mester zongoraleckéket adott a
huszonnégy éves Teréznek és a húszéves Jozefinnek. Ekkor
köttetett közöttük az „a benső, szívbéli barátság”,
amely a Mester haláláig tartott. Jozefin pár hét múlva feleségül
ment Deym grófhoz, és felkerült Bécsbe. Fivére, Ferenc is
barátságba került Beethovennel, aki állítólag fel-felkereste a
budai gyógyfürdőket, és Martonvásáron is nemegyszer megfordult.
Látogatásainak idejét és számát illetően sok a bizonytalanság.
Két ízben mindenképpen járt itt, s látogatásainak
legvalószínűbb időpontjai: 1800 májusa és 1806 nyara.
Beethoven
egyetlen pest-budai szereplésére 1800. május 7-én került sor a
Várszínházban. Utána Martonvásáron is járhatott. Először, de
nem utoljára. A két Brunszvik nővér ugyanis ekkor Bécsben
tartózkodott. Jozefin május 4-én szülte meg első gyermekét,
nővére pedig bizonyíthatóan mellette volt. A felejthetetlen
martonvásári napokra tehát, amelyekről Teréz mesél, később
kerülhetett sor. „Beethoven eljött Budára, eljött
Martonvásárra, és mi felvettük abba a kis köztársaságunkba,
amelynek csupa kiválasztott férfi és nő volt a tagja” - irja. S
hogy mi volt ez a köztársaság? „Egy kerek térséget magas,
nemes hársfákkal ültettünk be; minden fa egy-egy tagnak nevét
viselte, és ha egyik-másik nagy fájdalmunkra távol volt is, mégis
beszélhettünk jelképeikkel, örömet s okulást merítve
szavaikból... Ma sem ismerek szebb s boldogabb államot annál;
Plató respublicája volt kicsiben” - meséli Teréz.
A
Beethovennel kapcsolatba hozható másik parkobjektum: a múzeumban
látható vörös márvány obeliszk, Teréz piramisa. Mint íija:
„Volt a kerten belül egy kertecském, ahol sírdombot hányattam,
s vésett vörös márványból piramist állíttattam ezzel az
egyszerű felirattal: A legjobb atyának, lánya Teréz.” E hely
számára igen becses volt (itt tette azt a fogadalmát is, hogy az
„Igazság papnője” lesz). Piramisát minden bizonnyal megmutatta
Beethovennek is, akinek hasonló emléket ígérhetett. Ez lehet a
zeneköltő tréfás üzenetének nyitja. „Csókold meg Teréz
nővéredet – kérte Ferenc grófot –, mondd meg neki, félek,
naggyá leszek anélkül, hogy ehhez ő egy emlékművel
hozzájárulna.” Ekkoriban főúri körökben divat volt emlékművet
emelni élő nagyságoknak; erre a szentimentális kert eleve
lehetőséget kínált. Haydn tiszteletére Harrach báró állított
emléket, Erdődy-Niczky Mária pedig egy Isis-templomot szentelt
nagy barátjának, Beethovennek.
A
zeneköltő szóban forgó levele 1807. május 11-én kelt, amikor
még láthatóan jól emlékezett Teréz ígéretére. Életrajzírója,
Schindler szerint a Mester 1806-ban „rövid pihenőn” barátjának,
Brunszvik Ferencnek a birtokán járt, vagyis Martonvásáron, a
grófnak ugyanis akkor más birtoka nem volt. 1806 nyarán még
tartott a szerelem Beethoven és a két éve elözvegyült Jozefin
között, aki már három hónapja Erdélyben volt. Nagyon is
elképzelhető, hogy a zeneköltő a vele való találkozás
reményében szánta rá magát a martonvásári útra. Állítólag
az Appassionata szonáta kéziratát is magával hozta, s az utolsó
javításokat itt tette rajta. Fél évvel később e remekmű
Brunszvik Ferencnek szóló ajánlással jelent meg.
Beethoven
és hazánk, illetve a magyarok kapcsolatában a Brunszvik család
meghatározó szerepet játszott. Teréz, Jozefin és Ferenc a
zeneköltő műveinek első magyarországi népszerűsítői és
ihletett tolmácsolói lettek. Tizennégy levél tanúsága szerint
Jozefin volt Beethoven „Egyedüli Kedvese”. Feltehetően az a
rejtélyes levél is neki íródott, amelynek titokzatos címzettjét
az utókor „Halhatatlan Kedveseként” emlegeti. A Brunszvikoknak
részük lehetett a zeneköltő budai vendégszereplésében csakúgy,
mint abban is, hogy a pesti német színház megnyitójára (1812)
megzenésítette Kotzebue két magyar vonatkozású művét, az
István király nyitányt és az Athén romjai utójátékot.
Beethoven pedig több remekművét nekik ajánlotta, ily módon is
megörökítve nevüket a zenetörténetben.
Beethoven
kapcsán Martonvásárt 130 éve emlegetik, itteni látogatásairól
azonban Brunszvikék ismerősei korábban is tudtak. Tudott Liszt
Ferenc is, aki 1846. május 11-én zarándokolt el ide. A kastélyban
Beethoven relikviákat láthatott: leveleket, kottákat, festményt,
majd pedig néhány Beethoven-mű eljátszása után visszatért
Pestre.
1927-ben
Dreherék Pásztor Jánossal megmintáztatták a nagy zenei géniusz
terméskő mellszobrát. Május 22-én a martonvásári szoboravató
lett volna a Beethoven halálának 100. évfordulója alkalmából
rendezett országos ünnepségek záró programja (különvonatokat
hirdettek meg, s a műsor szerint az engesztelő szentmisén a hely
szülötte, Pusztai Sándor operaénekes a zeneköltő dalaiból
énekelt volna), az ünnepség azonban valamilyen oknál fogva
elmaradt. A szobor felavatására csak 1954. szeptember 14-én került
sor.
1958.
június 22-én a kastélyban megnyílt a Beethoven Múzeum, amely
1988 óta a Magyar Tudományos Akadémia igazgatása alá tartozik,
fenntartója pedig a martonvásári kutatóintézet. A felújított
és kibővített múzeum mostani állandó kiállítását, amelynek
a „Beethoven és a magyarok, különös tekintettel a martonvásári
Brunszvikokra” címet adhatnánk, Falvy Zoltán és e sorok írója
rendezte. A múzeummal és az 1960-ban átadott szigeti
hangversenykerttel Magyarország régi adósságát törlesztette
Beethovennel szemben. Az 1960 óta évről évre megrendezett nyári
koncerteken számos külföldi és hazai művész és zenekar
működött közre.
Martonvásár,
ahol 1954 óta az általános iskola is Beethoven nevét viseli, a
hazai Beethoven-kultusz központja. Ennek tervét megálmodói nem
kis részben a parkra alapozták, amelynek növényzete állandóan
újjászülető perget az idő végtelenségében. A zeneköltő
martonvásári emlékeit („álmaiét, ábrándjaiéit,
szerelmeiét”) az általa papírra vetett „kótafejek” őrzik.
A nagy zenei titánét pedig, aki rajongott a természetért, a
fejedelmi tölgyek, a tóparton silbakoló platánok és az az
elárvult, öreg hársfa, amely egykor talán éppen őt jelképezte
a Brunszvik nővérek „köztársaságában”.
Forrás:
Hornyák Mária: Martonvásár. Száz magyar falu könyvesháza
sorozat. Megjelent a magyar állam millenniumára, Kosáry Domokos
előszavával
2016. szeptember 1., csütörtök
PABLO NERUDA: Diplomáciai kalandozások (6)
Batávia
Azokban
az időkben, amikor még nem voltak motelek a világon, a Hotel
Nederlanden szokatlan szálloda volt. Nagy, belvárosi épületében
kapott helyet az étterem és az irodák, minden szállóvendég
számára azonban külön bungalót építettek, ezeket egymástól
kis kertek és hatalmas fák választották el. A fák lombjában
töméntelen madár, egyik ágról a másikra röppenő hártyás
mókusok ékek, no meg rovarok, amelyek úgy cirpeltek, mint az
őserdőben. Brampy tisztességgel látta el a mongúzgondozó
tisztét. A kis állat egyébként egyre nyugtalanabb lett új
lakóhelyén.
Itt
aztán valóban volt chilei konzulátus. Legalábbis szerepelt a
telefonkönyvben. Másnap, kipihenten és rendesen felöltözve
elindultam a konzuli hivatalba. Chile konzuli címere egy nagy épület
homlokzatát díszítette. A ház egy hajózási vállalaté volt. A
nagyszámú személyzet közül valaki az igazgató, egy piros képű
és nagy testű hollandi irodájába vezetett. Nem látszott hajózási
vállalat igazgatójának, inkább kikötői rakodómunkásnak néztem
volna.
– Én
vagyok az új chilei konzul – mutatkoztam be. – Azzal kezdem,
hogy megköszönöm eddigi szolgálatait, és kérem, ismertesse
velem a konzulátus fontosabb ügyeit. Szeretném azonnal átvenni
hivatalomat.
– Itt
csak egy chilei konzul van, és az én vagyok! – válaszolt, és
csaknem dührohamot kapott.
– Hogyhogy?
– Azzal
kezdjék, hogy kifizetik, amivel nekem tartoznak – kiáltotta.
Lehet,
hogy ez az ember értett a hajózáshoz, de az udvariasságot egy
nyelven sem ismerte. Mondatai egymásba torlódtak, miközben
iszonyúan büdös charuto-szivarját rágcsálta, és füstjével
szinte megmérgezte a levegőt.
Mint
egy fúria, csak beszélt, és nagyon kevés alkalmat adott, hogy
közbeszóljak. Méltatlankodása és a charuto következtében vad
köhögési rohamok vettek erőt rajta, olykor harákolt, és utána
köpött egyet. Végül is sikerült egy mondattal közbevágnom,
hogy védjem magam.'
– Uram,
én nem tartozom és így semmit sem kell fizetnem önnek. Megértem,
hogy ön a tiszteletbeli konzul. De ha ez önnek vita tárgya, alig
hiszem, hogy a vitát szidalmakkal elintézhetjük. Ezt egyébként
is visszautasítom.
Később
meggyőződtem róla, hogy a goromba hollandusnak, legalábbis
részben, igaza volt. Ez a fickó valóságos szélhámosság
áldozata volt, amelyért, természetesen, sem én, sem a chilei
kormány nem voltunk felelősek. Mansilla volt az a sötét alak, aki
a hollandus haragját kiváltotta. Mint később kiderült, ez a
bizonyos Mansilla sohasem látta el a konzuli teendőket Batáviában:
Párizsban élt már nagyon régen. Megállapodott a hollandussal,
hogy az végezze a konzuli munkákat, és havonta küldje utána az
okmányokat és a beszedett pénzeket. Ő a maga részéről
vállalta, hogy rendszeres havi összeget fizet neki ezért, de ezt a
pénzt sohasem utaltatta át. Ez okozta a földi, de nem bolygó
hollandi fölháborodását, amelyet úgy zúdított a fejemre,
mintha a ház dőlt volna romba fölöttem.
Másnap
szörnyen betegnek éreztem magam. Lázrohamok, nátha, magány és
vérzések támadtak rám. Hőrohamok és izzadás. Az orrom úgy
vérzett, mint gyerekkoromban Temucóban a hidegtől.
Roppant
erőfeszítéssel igyekeztem túlélni a betegséget, és elindultam
a Kormányzósági Palota felé, amely Buitenzorgban, a csodálatos
Botanikus Kert közepén volt. A hivatali bürokratáknak igencsak
nehezükre esett, hogy kék szemüket felemeljék fehér
papírjaikról. Ceruzákat vettek elő, amelyek szintén izzadtak, és
néhány verejték-cseppel írták fel a nevemet.
Amikor
távoztam, betegebb voltam, mint érkezésemkor. Addig jártam a
sugárutakon, amíg végre leültem egy hatalmas fa alá. Itt minden
egészséges volt és hűvös, az élet nyugodtan és hatalmasan
lélegzett. Az óriási fák egyenes, sima és ezüstös törzse száz
méter magasba emelkedett előttem. Elolvastam a zománctáblán a
növénytani besorolásokat tartalmazó írást. Az eukaliptusz
számomra ismeretlen változatai voltak. A szédületes magasságból
az orromig szállt alá valami hideg illathullám. Ez a fák közt is
császár megkönyörült rajtam, és illatának egy hullámával
visszaadta egészségemet.
De
lehet, hogy csak a Botanikus Kert ünnepélyes zöldje, a levelek
végtelen változatai, az egymásba csavarodó liánok, a lombok
közül tengeri csillagként előrobbanó orchideák, az erdei pihenő
tenger alatti mélysége, a papagájok rikoltozása, a majmok
visítozása volt az, amely visszahozta már-már leégett
gyertyaként pislákoló önbizalmamat és életkedvemet.
Gyógyultan
tértem vissza a szállodába, leültem a bungaló verandáján, az
asztalon papír volt és a mongúzom, és elhatároztam, hogy küldök
egy táviratot a chilei kormánynak. De nem volt tintám. Szóltam az
egyik szállodai boynak, és angolul ink-et, kértem, azt, hogy
hozzon egy tintatartót. A legkisebb jelét sem mutatta, hogy értené,
mit kérek tőle. Mindössze egy másik boyt hívott oda, ugyanúgy
fehérbe öltözöttet és mezítlábasát, mint ő maga, hogy az
segítsen kitudni titokzatos kívánságomat. Nem volt mit tenni.
Amikor én azt mondtam, hogy ink és ceruzámmal úgy tettem, mintha
egy képzeletbeli tintatartóba mártanám, az első támogatására
összegyűlt hét vagy nyolc boy, egy emberként utánozta
manővereimet a hátsó zsebekből előhúzott ceruzával, és
lelkesen kiabálták utánam: ink, ink, és majd meghaltak
nevettükben. Mintha csak valami új szertartást tanulgatnának.
Kétségbeesésemben felugrottam és átrohantam a szomszédos
bungalóba, mögöttem loholt a fehérbe öltözött szolgafiúk
csapata. Egy magányos asztalról felkaptam egy csodálatos
véletlenként épp ott lévő tintatartót, és azt bámuló szemeik
előtt megrázva kiáltottam oda nekik:
– This!
This!
Ekkor
mindnek mosoly futott a szájára és kórusban zengték:
– Tinta!
Tinta!
Így
tudtam meg, hogy a tinta malájul is tinta.
Eljött
a pillanat, amikor visszakaptam a jogot, hogy konzulként is
berendezkedjem. Soká vitatott birodalmam felségjelei voltak: egy
kopottas gumibélyegző, egy annak benedvesítésére szolgáló
bélyegzőpárna és néhány irattartó, amely összeadásokat és
kivonásokat tartalmazott. A ki-, illetve levonások a Párizsból
működő gazfickó konzul zsebébe vándoroltak. A kijátszott
hollandus átnyújtotta a jelentéktelen tartalmú csomagot és
közben folyton rágta a charutó-t, és le nem hervadt volna a
szájáról a csalódott masztodonéra emlékeztető hideg mosoly.
Olykor-olykor
aláírtam néhány konzuli számlát, és rájuk ütöttem a
féloldalasra kopott hivatalos bélyegzőt. így érkeztek meg aztán
dollárjaim, amelyek guldenekre átváltva épp csak hogy arra voltak
elegendők, hogy létemet fenntarthassam: szállásomat és
étkezésemet, Brampy bérét és mongúzom, Kiria gondozását. A
kis állat szemlátomást növekedett, és naponta megevett
három-négy tojást. Ezenkívül kellett vennem egy fehér
szmokingot és egy frakkot, amit aztán havi részletekben fizettem.
Olykor, és csaknem mindig egyedül, beültem a zsúfolt szabadtéri
kávéházak egyikébe a széles csatornák partján, hogy megigyak
egy pohár sört vagy egy ginpahit-ot. Egyszóval ismét éltem
kétségbeejtően nyugodt életemet.
A
szálloda éttermében királyi asztalra volt méltó a rice-table.
Tíz vagy tizenöt felszolgáló lépett az ebédlőbe hosszú
menetben, és egymás után álltak meg az asztalnál magasba emelt
táljaikkal. Minden tál kis rekeszekre volt osztva, és minden
rekeszben valami titokzatos és pompás étek csillogott. Rizs volt
az alap, és abból emelkedett ki az ételek végtelen változata.
Mindig is falánk természetű voltam és hozzá még hosszú ideig
rosszul táplált is, most hát mind a tizenöt vagy tizennyolc
felszolgáló táljából választottam valamit, amíg csak
tányéromon egész kis hegy nem halmozódott fel az egzotikus
halakból, kiismerhetetlen eredetű tojásokból, váratlan ízű
főzelékekből, megmagyarázhatatlan csirkékből és a szokatlan
hússzeletek zászlóként borították ebédem hegycsúcsait. A
kínaiak úgy tartják, hogy az ételnek három kiváló
tulajdonsággal kell rendelkeznie: ízzel, illattal és színnel.
Szállodám rice-table-je mindhárom erénnyel rendelkezett és e
háromhoz egy negyedik is járult: bőséges volt.
Azokban
a napokban vesztettem el Kiriát, a mongúzomat. Az a veszélyes
szokása volt, hogy ahová csak mentem, mindenhová követett gyors
és észrevehetetlen lépteivel. Hogy mögöttem jár, annyit
jelentett, hogy kimerészkedik az utcára, ahol autók, kamionok,
riksák, holland, kínai és maláj gyalogosok közlekedtek.
Forgatagos és zajgó világ egy olyan mongúznak, amely a világból
eddig csak két személyt ismert.
Bekövetkezett
az elkerülhetetlen. A szállodába visszatérve csak rá kellett
néznem Brampyra és már tudtam, megtörtént a tragédia. Nem
kérdeztem semmit. De amikor kiültem a verandára, Kiria nem ugrott
a térdemre, és bundás farkával nem simította végig a fejemet.
Hirdetést
adtam fel az újságokba: „Elveszett egy mongúz. Kiria névre
hallgat." Nem jött válasz. A szomszédok se látták. Talán
már nem is él. Eltűnt mindörökre.
Őrzője,
Brampy, oly elveszettnek érezte a becsületét, hogy sokáig nem is
mert a szemem elé kerülni. Ruháim, cipőim rendben tartásáról
egy kísértet gondoskodott. Néha Kiria kiáltását véltem
hallani, amint egy éjszakai fáról engem szólít. Villanyt
gyújtottam, kitártam ajtót, ablakot, fürkésztem a
kókuszpálmákat. Nem ő volt. A világ, amelyet Kiria ismert, nagy
szélhámosságnak bizonyult, bizalma összeomlott a város fenyegető
rengetegében. Sokáig gyötört miatta a szomorúság.
Brampyt
is annyira kínozta a szégyen, hogy elhatározta: visszatér
Ceylonba. Nagyon sajnáltam, de valójában csak a mongúz jelentett
összekötő kapcsot kettőnk közt. Egy este megjött, hogy
bemutassa nekem újonnan vásárolt ruháját. Jól öltözötten
akart szülőföldjére, Ceylonba hazatérni. Fehérbe öltözve és
nyakig begombolkozva állt elém. A legmeglepőbb rajta azonban a
hatalmas szakácsföveg volt, amelyet nagyon sötét fejébe nyomott.
Nem tudtam elfojtani a nevetést, de Brampy nem sértődött meg, sőt
nagy kedvességgel mosolygott rám, mosolya azt mutatta, hogy megérti
és elnézi tudatlanságomat.
Az
utcának, ahol új szállásom volt Batáviában, Probolingo volt a
neve. Egy lakószobából, egy hálóhelyiségből, konyhából és
fürdőszobából állt a ház. Autóm nem volt soha, de garázs is
akadt a házban, és mindig üresen állt. Még ez a kisméretű
otthon is tágasnak bizonyult. Fogadtam egy jávai szakácsnőt, öreg
parasztasszonyt, aki az egyenlőség híve volt és elbűvölő
teremtés. Az étkezéseknél egy ugyancsak javai boy szolgált föl,
és ő tartotta rendben a ruháimat is. Ebben a házban fejeztem be
az Ittlétünk a földön kötetet.
Neruda és Antonieta |
Magányom
egyre csak fokozódott. Gondoltam, megházasodom. Megismertem egy
bennszülött nőt, hollandus volt, néhány csöpp maláj vér is
csörgedezett az ereiben, és nagyon tetszett nekem. Magas és
gyöngéd asszony volt, és teljesen távol állt a művészetek és
az irodalom világától. (Évekkel később barátnőm és
életrajzom me-írója, Margarita Aguirre a következőket írta
erről a házasságomról: „Neruda 1932-ben tért vissza Chilébe.
Két évvel előbb Batáviában házasságot kötött egy Jáván
megtelepedett fiatal holland nővel, María Antonieta Agenaarral. Ez
az asszony roppant büszke rá, hogy egy konzul felesége, és
meglehetősen egzotikus elképzelései vannak Amerikáról. Spanyolul
nem tud, csak most kezd tanulni. De semmi kétség, nem csupán a
nyelvet képtelen megtanulni. Mindennek ellenére érzelmileg nagyon
erősen kötődik Nerudához, és mindig együtt látni őket. Maruca
– Pablo így hívja – nagyon magas, lassú, és van benne valami
merevség.")
Életem
eléggé egyszerűen zajlott. Hamarosan megismertem más
szeretetreméltó embereket is. A kubai konzul és felesége
kényszerű barátaim voltak, a közös nyelv kötött bennünket
egymáshoz. Capablanca e honfitársa, mint egy szógép, megállás
nélkül beszélt. Hivatalosan Machado, a kubai zsarnok képviselője
volt itt. Mégis, tőle tudom, hogy a politikai foglyok személyi
tárgyai, órák, gyűrűk és néha az aranyfogaik is a
Havannai-öbölben kifogott cápák gyomrából kerültek elő.
Hertz,
a német konzul, imádta a modern plasztikát, Franz Marc kék
lovait, Wilhelm Lehmbruck elnyújtott figuráit. Érzékeny és
romantikus természetű ember volt, évszázadok kulturális
örökségét őrző zsidó. Egyszer megkérdeztem tőle:
– És
ez a Hitler, akinek a neve olykor-olykor szerepel az újságokban, ez
az antiszemita és antikommunista bandavezér, nem gondolja, hogy
egyszer hatalomra kerülhet?
– Lehetetlen
– felelte.
– Miért
volna lehetetlen, amikor a történelemben minden, még a
legabszurdabb dolgok is megtörténhetnek?
– Maga
nem ismeri Németországot – vetette oda, mint egy tévedhetetlen
jós. – Ott aztán teljességgel lehetetlen, hogy egy ilyen őrült
agitátor akár csak egy falut is kormányozhasson.
Szegény
barátom, szegény Hertz konzul! Az az őrült agitátor kis híja
volt, hogy az egész világot nem kormányozta. Ez a jóhiszemű
Hertz valószínűleg egy névtelen és szörnyű gázkamrában
végezte, minden kultúrájával és nemes romanticizmusával együtt.
(Vége)
Forrás:
Pablo Neruda: Bevallom, éltem. Európa Könyvkiadó, Budapest, 1977.
Fordította András László