Batávia
Azokban
az időkben, amikor még nem voltak motelek a világon, a Hotel
Nederlanden szokatlan szálloda volt. Nagy, belvárosi épületében
kapott helyet az étterem és az irodák, minden szállóvendég
számára azonban külön bungalót építettek, ezeket egymástól
kis kertek és hatalmas fák választották el. A fák lombjában
töméntelen madár, egyik ágról a másikra röppenő hártyás
mókusok ékek, no meg rovarok, amelyek úgy cirpeltek, mint az
őserdőben. Brampy tisztességgel látta el a mongúzgondozó
tisztét. A kis állat egyébként egyre nyugtalanabb lett új
lakóhelyén.
Itt
aztán valóban volt chilei konzulátus. Legalábbis szerepelt a
telefonkönyvben. Másnap, kipihenten és rendesen felöltözve
elindultam a konzuli hivatalba. Chile konzuli címere egy nagy épület
homlokzatát díszítette. A ház egy hajózási vállalaté volt. A
nagyszámú személyzet közül valaki az igazgató, egy piros képű
és nagy testű hollandi irodájába vezetett. Nem látszott hajózási
vállalat igazgatójának, inkább kikötői rakodómunkásnak néztem
volna.
– Én
vagyok az új chilei konzul – mutatkoztam be. – Azzal kezdem,
hogy megköszönöm eddigi szolgálatait, és kérem, ismertesse
velem a konzulátus fontosabb ügyeit. Szeretném azonnal átvenni
hivatalomat.
– Itt
csak egy chilei konzul van, és az én vagyok! – válaszolt, és
csaknem dührohamot kapott.
– Hogyhogy?
– Azzal
kezdjék, hogy kifizetik, amivel nekem tartoznak – kiáltotta.
Lehet,
hogy ez az ember értett a hajózáshoz, de az udvariasságot egy
nyelven sem ismerte. Mondatai egymásba torlódtak, miközben
iszonyúan büdös charuto-szivarját rágcsálta, és füstjével
szinte megmérgezte a levegőt.
Mint
egy fúria, csak beszélt, és nagyon kevés alkalmat adott, hogy
közbeszóljak. Méltatlankodása és a charuto következtében vad
köhögési rohamok vettek erőt rajta, olykor harákolt, és utána
köpött egyet. Végül is sikerült egy mondattal közbevágnom,
hogy védjem magam.'
– Uram,
én nem tartozom és így semmit sem kell fizetnem önnek. Megértem,
hogy ön a tiszteletbeli konzul. De ha ez önnek vita tárgya, alig
hiszem, hogy a vitát szidalmakkal elintézhetjük. Ezt egyébként
is visszautasítom.
Később
meggyőződtem róla, hogy a goromba hollandusnak, legalábbis
részben, igaza volt. Ez a fickó valóságos szélhámosság
áldozata volt, amelyért, természetesen, sem én, sem a chilei
kormány nem voltunk felelősek. Mansilla volt az a sötét alak, aki
a hollandus haragját kiváltotta. Mint később kiderült, ez a
bizonyos Mansilla sohasem látta el a konzuli teendőket Batáviában:
Párizsban élt már nagyon régen. Megállapodott a hollandussal,
hogy az végezze a konzuli munkákat, és havonta küldje utána az
okmányokat és a beszedett pénzeket. Ő a maga részéről
vállalta, hogy rendszeres havi összeget fizet neki ezért, de ezt a
pénzt sohasem utaltatta át. Ez okozta a földi, de nem bolygó
hollandi fölháborodását, amelyet úgy zúdított a fejemre,
mintha a ház dőlt volna romba fölöttem.
Másnap
szörnyen betegnek éreztem magam. Lázrohamok, nátha, magány és
vérzések támadtak rám. Hőrohamok és izzadás. Az orrom úgy
vérzett, mint gyerekkoromban Temucóban a hidegtől.
Roppant
erőfeszítéssel igyekeztem túlélni a betegséget, és elindultam
a Kormányzósági Palota felé, amely Buitenzorgban, a csodálatos
Botanikus Kert közepén volt. A hivatali bürokratáknak igencsak
nehezükre esett, hogy kék szemüket felemeljék fehér
papírjaikról. Ceruzákat vettek elő, amelyek szintén izzadtak, és
néhány verejték-cseppel írták fel a nevemet.
Amikor
távoztam, betegebb voltam, mint érkezésemkor. Addig jártam a
sugárutakon, amíg végre leültem egy hatalmas fa alá. Itt minden
egészséges volt és hűvös, az élet nyugodtan és hatalmasan
lélegzett. Az óriási fák egyenes, sima és ezüstös törzse száz
méter magasba emelkedett előttem. Elolvastam a zománctáblán a
növénytani besorolásokat tartalmazó írást. Az eukaliptusz
számomra ismeretlen változatai voltak. A szédületes magasságból
az orromig szállt alá valami hideg illathullám. Ez a fák közt is
császár megkönyörült rajtam, és illatának egy hullámával
visszaadta egészségemet.
De
lehet, hogy csak a Botanikus Kert ünnepélyes zöldje, a levelek
végtelen változatai, az egymásba csavarodó liánok, a lombok
közül tengeri csillagként előrobbanó orchideák, az erdei pihenő
tenger alatti mélysége, a papagájok rikoltozása, a majmok
visítozása volt az, amely visszahozta már-már leégett
gyertyaként pislákoló önbizalmamat és életkedvemet.
Gyógyultan
tértem vissza a szállodába, leültem a bungaló verandáján, az
asztalon papír volt és a mongúzom, és elhatároztam, hogy küldök
egy táviratot a chilei kormánynak. De nem volt tintám. Szóltam az
egyik szállodai boynak, és angolul ink-et, kértem, azt, hogy
hozzon egy tintatartót. A legkisebb jelét sem mutatta, hogy értené,
mit kérek tőle. Mindössze egy másik boyt hívott oda, ugyanúgy
fehérbe öltözöttet és mezítlábasát, mint ő maga, hogy az
segítsen kitudni titokzatos kívánságomat. Nem volt mit tenni.
Amikor én azt mondtam, hogy ink és ceruzámmal úgy tettem, mintha
egy képzeletbeli tintatartóba mártanám, az első támogatására
összegyűlt hét vagy nyolc boy, egy emberként utánozta
manővereimet a hátsó zsebekből előhúzott ceruzával, és
lelkesen kiabálták utánam: ink, ink, és majd meghaltak
nevettükben. Mintha csak valami új szertartást tanulgatnának.
Kétségbeesésemben felugrottam és átrohantam a szomszédos
bungalóba, mögöttem loholt a fehérbe öltözött szolgafiúk
csapata. Egy magányos asztalról felkaptam egy csodálatos
véletlenként épp ott lévő tintatartót, és azt bámuló szemeik
előtt megrázva kiáltottam oda nekik:
– This!
This!
Ekkor
mindnek mosoly futott a szájára és kórusban zengték:
– Tinta!
Tinta!
Így
tudtam meg, hogy a tinta malájul is tinta.
Eljött
a pillanat, amikor visszakaptam a jogot, hogy konzulként is
berendezkedjem. Soká vitatott birodalmam felségjelei voltak: egy
kopottas gumibélyegző, egy annak benedvesítésére szolgáló
bélyegzőpárna és néhány irattartó, amely összeadásokat és
kivonásokat tartalmazott. A ki-, illetve levonások a Párizsból
működő gazfickó konzul zsebébe vándoroltak. A kijátszott
hollandus átnyújtotta a jelentéktelen tartalmú csomagot és
közben folyton rágta a charutó-t, és le nem hervadt volna a
szájáról a csalódott masztodonéra emlékeztető hideg mosoly.
Olykor-olykor
aláírtam néhány konzuli számlát, és rájuk ütöttem a
féloldalasra kopott hivatalos bélyegzőt. így érkeztek meg aztán
dollárjaim, amelyek guldenekre átváltva épp csak hogy arra voltak
elegendők, hogy létemet fenntarthassam: szállásomat és
étkezésemet, Brampy bérét és mongúzom, Kiria gondozását. A
kis állat szemlátomást növekedett, és naponta megevett
három-négy tojást. Ezenkívül kellett vennem egy fehér
szmokingot és egy frakkot, amit aztán havi részletekben fizettem.
Olykor, és csaknem mindig egyedül, beültem a zsúfolt szabadtéri
kávéházak egyikébe a széles csatornák partján, hogy megigyak
egy pohár sört vagy egy ginpahit-ot. Egyszóval ismét éltem
kétségbeejtően nyugodt életemet.
A
szálloda éttermében királyi asztalra volt méltó a rice-table.
Tíz vagy tizenöt felszolgáló lépett az ebédlőbe hosszú
menetben, és egymás után álltak meg az asztalnál magasba emelt
táljaikkal. Minden tál kis rekeszekre volt osztva, és minden
rekeszben valami titokzatos és pompás étek csillogott. Rizs volt
az alap, és abból emelkedett ki az ételek végtelen változata.
Mindig is falánk természetű voltam és hozzá még hosszú ideig
rosszul táplált is, most hát mind a tizenöt vagy tizennyolc
felszolgáló táljából választottam valamit, amíg csak
tányéromon egész kis hegy nem halmozódott fel az egzotikus
halakból, kiismerhetetlen eredetű tojásokból, váratlan ízű
főzelékekből, megmagyarázhatatlan csirkékből és a szokatlan
hússzeletek zászlóként borították ebédem hegycsúcsait. A
kínaiak úgy tartják, hogy az ételnek három kiváló
tulajdonsággal kell rendelkeznie: ízzel, illattal és színnel.
Szállodám rice-table-je mindhárom erénnyel rendelkezett és e
háromhoz egy negyedik is járult: bőséges volt.
Azokban
a napokban vesztettem el Kiriát, a mongúzomat. Az a veszélyes
szokása volt, hogy ahová csak mentem, mindenhová követett gyors
és észrevehetetlen lépteivel. Hogy mögöttem jár, annyit
jelentett, hogy kimerészkedik az utcára, ahol autók, kamionok,
riksák, holland, kínai és maláj gyalogosok közlekedtek.
Forgatagos és zajgó világ egy olyan mongúznak, amely a világból
eddig csak két személyt ismert.
Bekövetkezett
az elkerülhetetlen. A szállodába visszatérve csak rá kellett
néznem Brampyra és már tudtam, megtörtént a tragédia. Nem
kérdeztem semmit. De amikor kiültem a verandára, Kiria nem ugrott
a térdemre, és bundás farkával nem simította végig a fejemet.
Hirdetést
adtam fel az újságokba: „Elveszett egy mongúz. Kiria névre
hallgat." Nem jött válasz. A szomszédok se látták. Talán
már nem is él. Eltűnt mindörökre.
Őrzője,
Brampy, oly elveszettnek érezte a becsületét, hogy sokáig nem is
mert a szemem elé kerülni. Ruháim, cipőim rendben tartásáról
egy kísértet gondoskodott. Néha Kiria kiáltását véltem
hallani, amint egy éjszakai fáról engem szólít. Villanyt
gyújtottam, kitártam ajtót, ablakot, fürkésztem a
kókuszpálmákat. Nem ő volt. A világ, amelyet Kiria ismert, nagy
szélhámosságnak bizonyult, bizalma összeomlott a város fenyegető
rengetegében. Sokáig gyötört miatta a szomorúság.
Brampyt
is annyira kínozta a szégyen, hogy elhatározta: visszatér
Ceylonba. Nagyon sajnáltam, de valójában csak a mongúz jelentett
összekötő kapcsot kettőnk közt. Egy este megjött, hogy
bemutassa nekem újonnan vásárolt ruháját. Jól öltözötten
akart szülőföldjére, Ceylonba hazatérni. Fehérbe öltözve és
nyakig begombolkozva állt elém. A legmeglepőbb rajta azonban a
hatalmas szakácsföveg volt, amelyet nagyon sötét fejébe nyomott.
Nem tudtam elfojtani a nevetést, de Brampy nem sértődött meg, sőt
nagy kedvességgel mosolygott rám, mosolya azt mutatta, hogy megérti
és elnézi tudatlanságomat.
Az
utcának, ahol új szállásom volt Batáviában, Probolingo volt a
neve. Egy lakószobából, egy hálóhelyiségből, konyhából és
fürdőszobából állt a ház. Autóm nem volt soha, de garázs is
akadt a házban, és mindig üresen állt. Még ez a kisméretű
otthon is tágasnak bizonyult. Fogadtam egy jávai szakácsnőt, öreg
parasztasszonyt, aki az egyenlőség híve volt és elbűvölő
teremtés. Az étkezéseknél egy ugyancsak javai boy szolgált föl,
és ő tartotta rendben a ruháimat is. Ebben a házban fejeztem be
az Ittlétünk a földön kötetet.
Neruda és Antonieta |
Magányom
egyre csak fokozódott. Gondoltam, megházasodom. Megismertem egy
bennszülött nőt, hollandus volt, néhány csöpp maláj vér is
csörgedezett az ereiben, és nagyon tetszett nekem. Magas és
gyöngéd asszony volt, és teljesen távol állt a művészetek és
az irodalom világától. (Évekkel később barátnőm és
életrajzom me-írója, Margarita Aguirre a következőket írta
erről a házasságomról: „Neruda 1932-ben tért vissza Chilébe.
Két évvel előbb Batáviában házasságot kötött egy Jáván
megtelepedett fiatal holland nővel, María Antonieta Agenaarral. Ez
az asszony roppant büszke rá, hogy egy konzul felesége, és
meglehetősen egzotikus elképzelései vannak Amerikáról. Spanyolul
nem tud, csak most kezd tanulni. De semmi kétség, nem csupán a
nyelvet képtelen megtanulni. Mindennek ellenére érzelmileg nagyon
erősen kötődik Nerudához, és mindig együtt látni őket. Maruca
– Pablo így hívja – nagyon magas, lassú, és van benne valami
merevség.")
Életem
eléggé egyszerűen zajlott. Hamarosan megismertem más
szeretetreméltó embereket is. A kubai konzul és felesége
kényszerű barátaim voltak, a közös nyelv kötött bennünket
egymáshoz. Capablanca e honfitársa, mint egy szógép, megállás
nélkül beszélt. Hivatalosan Machado, a kubai zsarnok képviselője
volt itt. Mégis, tőle tudom, hogy a politikai foglyok személyi
tárgyai, órák, gyűrűk és néha az aranyfogaik is a
Havannai-öbölben kifogott cápák gyomrából kerültek elő.
Hertz,
a német konzul, imádta a modern plasztikát, Franz Marc kék
lovait, Wilhelm Lehmbruck elnyújtott figuráit. Érzékeny és
romantikus természetű ember volt, évszázadok kulturális
örökségét őrző zsidó. Egyszer megkérdeztem tőle:
– És
ez a Hitler, akinek a neve olykor-olykor szerepel az újságokban, ez
az antiszemita és antikommunista bandavezér, nem gondolja, hogy
egyszer hatalomra kerülhet?
– Lehetetlen
– felelte.
– Miért
volna lehetetlen, amikor a történelemben minden, még a
legabszurdabb dolgok is megtörténhetnek?
– Maga
nem ismeri Németországot – vetette oda, mint egy tévedhetetlen
jós. – Ott aztán teljességgel lehetetlen, hogy egy ilyen őrült
agitátor akár csak egy falut is kormányozhasson.
Szegény
barátom, szegény Hertz konzul! Az az őrült agitátor kis híja
volt, hogy az egész világot nem kormányozta. Ez a jóhiszemű
Hertz valószínűleg egy névtelen és szörnyű gázkamrában
végezte, minden kultúrájával és nemes romanticizmusával együtt.
(Vége)
Forrás:
Pablo Neruda: Bevallom, éltem. Európa Könyvkiadó, Budapest, 1977.
Fordította András László
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése