A brit szigeteken ritkaság az ilyesmi, ezért ha külföldön járok, semmilyen fáradtságot nem sajnálok, csak minél többet ehessek belőle. Emlékszem egy spanyol kikötőre, Caamano volt a neve.
Hogyan kerültem oda, már nem is tudom, de írni akartam valamit, és nyugalmas helyet kerestem. Caamanóról pedig még sohasem hallottam. Nagy volt a hőség, szél alig-alig jutott át a Sierra Babanzán, és az is csak sápadtan izzó forróságot hozott. A kávézókból teljesen kifogyott a sózott garnélarák meg a hideg sör. Mintha mindenki elköltözött volna a városból.
Visszamentem a szállodába, ahol az izgalomtól félájultan találtam a főpincért.
– Mi történt, Enrico ? – kérdeztem.
Nem Enrico volt a neve, hanem valami sokkal evilágibb, Joseph vagy hasonló, de annyi pénzt kapott tőlem, hogy készségesen hallgatott bármilyen névre, ami éppen az eszembe jutott.
– Sardanas lesz estére – jelentette.
– Sardinas? – kérdeztem vissza, máris jobb kedvre derülve.
– Si, sardanas – ismételte.
Alig bírtam aludni aznap délután, annyira fentem a fogam az ízletes vacsorára, ami ezúttal is a szokásos tojássalátából és karikára vágott olajos paradicsomból állott. A sardanast egy tánccsoport tálalta fel, azaz inkább előadta, a pókhasú férfiak és az inas, sápkóros nők nyilvánvalóan azért süllyedtek idáig, mert másutt már nem szerződtették őket. Így tudtam meg, hogy a sardanas ennek a vidéknek a népi éneke és tánca.
Elmeséltem ezt a kalandot, vagy legalábbis egy részét, míg Erry szardíniáit majszoltuk, nagy mennyiségű vajas kenyérrel és sűrűn kortyolgatott vörös borral könnyítve a nyelést. Jean nagyon mulatságosnak találta a történetet és harsányan nevetett. René egypár semmitmondó füttyentést hallatott. Erry rövid, éles vakkantását a legjobb esetben is csak diplomatikusnak lehetett volna nevezni. Martial azonban komolyan fogta fel az ügyet.
– A maga hibája volt, senki másé – kommentálta élesen.
Megfigyeltem, nem evett.
Annál dühödtebben tömte magába Jean az ételt, két kézzel és késsel. Azután, még az utolsó falatot nyeldesve, cigarettára gyújtott, és száguldott föl a létrán, hogy felváltsa Michelt, aki hamarosan meg is jelent. Kért, hogy mondjam el neki is a sardanas-esetet.
Martial egy kivégzőosztag áldozatára emlékeztető, merev arckifejezéssel elvégzett egy gyors sapkaigazítást, én azonban nem zavartattam magam, hanem készségesen újból hozzáfogtam a meséléshez. A második fogás főtt rák volt, majonézzel bőségesen leöntve. Mesélés közben jó étvággyal nekiestem ennek is. Közben azonban fokozódó erővel nyomult a tudatomba valamilyen, a megszokottaknál is testesebb szag. Az ülőkének használt ládák szorosan a magánélet kedvéért elfüggönyözhető fekhelyek alatt álltak. A szag mintha Erry fekhelye felől szállongott volna, onnan, ahová támaszkodtam. Föl is fedeztem rajta a Takarót.
Jól emlékeztem, hogy akkor találtuk ezt az undorító holmit, amikor a halraktárt sikáltuk. Ázott volt és mocskos. Megpróbáltam fölemelni egy bottal, hogy átlódítsam a hajó korlátján, René azonban megakadályozott, azzal, hogy jó lesz az még tisztítórongynak, noha elképzelni sem tudtam, mit lehetne megtisztogatni ezzel a félig elrothadt vacakkal. Most ismét felbukkant a Takaró, mint Erry ágyneműjének tartozéka, de ettől sem lett tetszetősebb jelenség. Sürgősen behúztam a függönyt.
A szag azonban fölkavart valamit. Úgy éreztem, nem bírok másra gondolni, mint sült szardíniára és rákmajonézre. Mintha évek óta csakis ezen a kettőn éltem volna. A jövőt is szardíniával és rákmajonézzel telítve láttam. Hirtelen nagyon melegem lett, és homlokomon jéghideg verítékcseppek gyöngyöztek.
Fél karommal kíméletlenül lesöpörtem Michelt a szomszédos ládáról, és szinte egyetlen lendülettel fönt termettem a vaslétrán, átnyargaltam a konyhán, és kiadtam mindent. Azt hittem, napokkal azelőtt megszabadultam már sok olyasmitől, ami most a nyomdokvizünkben kavargott. Fölhúztam egy vödör tengervizet, megmostam az arcom, azután a kormányosfülke tövéhez erősített rekeszből kivettem a vizespalackot, és ittam egy kortyot.
Mire visszamentem, a társaság elcsöndesedett, ki-ki gondolataiba mélyedt.
– Rosszul lettem – jelentettem fölöslegesen. Azt hittem, mondanom kell valamit. Kitűnően éreztem magam, és újabb adag szardíniát vettem a serpenyőből. Martial leplezetlen írtózással nézte, majd egy keserves nyögéssel felhúzódzkodott a fekhelyére, és összevonta a függönyt.
– Ne hülyéskedj – mondta René komoran. – Tudod, hogy fekélye van.
Tökéletesen rendbe jöttem és olyan gyorsan, hogy mindenki azt hitte, kutyabajom sem volt, csak megrendeztem a komédiát, fizetségképpen a tegnapi ugratásért, a zsineggel. Később, amikor a bosco ismét előkerült a vackáról, igyekeztem, nehogy az útjába akadjak. Jean a nap hátralevő részében arra tanítgatott bennünket, hogyan kell feltűzni a tonhalnak való csalétket. Legalábbis Renét meg engem tanított, mert Erry rövidesen eltűnt mosogatni, és gyufát számolni. Michel pedig folytatta soha véget nem érő beszélgetéseit az Elfe des Mers, a Fan Cri Luce és a Le Cap kapitányaival.
Mathieu a Men Brialon egy tucat emberre főzött és mosogatott, mégis talált időt arra, hogy segítsen a halbelezésnél, ahányszor csak fölhúzták a hálót. Errynek, noha mindössze feleannyi embert kellett ellátnia, ritkán jutott ideje a konyhán kívül bármi másra. Mindig akadt valami tennivalója, a legközelebbi étkezést készítette elő, vizet forralt, vajat olvasztott, vagy más effélét művelt. Erry számára a hagymatisztítás legalább olyan bonyolult művelet volt, mint az agysebészet.
Nem mintha a konyha fényűző fölszerelése ekkora figyelmet követelt volna. Valójában a főzőeszközök és a berendezés puritánsága még egy ludditát /géprombolót/ is örömkönnyekre fakaszthatott. Még mosogatótál sem volt, csak egy vödör és egy kétlyukas gázfőző, amelyiken egy lángot mindenkor a napi kávéadagot tartalmazó csapos kanna foglalt el. A főzés lényegében az „egyfazekas" módszer jegyében folyt, hús, zöldség egyszerre behajigálva, boldoguljanak egymással, ahogy tudnak. A burgonyát, amit a bretonok óriási mennyiségben fogyasztanak, itt sohasem hámozták, csak leöblítették.
Sok mosogatnivaló sem volt. Az égvilágon mindent olyasféle szilkékből ettünk, mint amilyenből a zabkását szokás, és ez valamiféle tündérmesébe illő hangulatot kölcsönzött az étkezésnek. Pontosan hat ilyen szilke volt a hajón. Ki-ki gyorsan kitörölte egy falat kenyérrel, és a tálkák máris tisztán várták a legközelebbi étkezést. Az evőeszköz villára és kanálra korlátozódott, vágó-, szúrószerszámnak mindig kéznél voltak a zsebkések.
Erry ezért többnyire nem moccant, s ha nagy ritkán megmozdult, olyan hatást ért el vele, mint amikor más bukfencet vet. Ez a szöszmötölés a konyhában a tonhalfogás rejtelmeivel való ismerkedés rovására, később, amikor a többiek vészkiáltásai és Michel hatalmi szava mégis a fedélzetre parancsolták Erryt, sok zűrzavart okozott.
A dupla halhorgokat csupaszon illesztik fel. Mindegyiken van egy nylonhurok, amelyet úgy rögzítenek, hogy a végével szorosan körültekerik a dupla nyelvet. Utána gyorsan száradó festékkel bevonják a körülkötözött darabot, majd száradás után még egy réteget visznek rá, mert az elsőt beszívja a tekercs.
Az összesodort, piros, fehér, zöld, kék és sárga nylonszálakból készült csalétket acéldrót cserkére kell föltekerni. Fájdalmas művelet, mert a cserke, ez a négy méter hosszú, vékony zongorahúr, ide-oda kígyózik az ember markában, és a végei összevissza szurkálják a gyakorlatlan ujjakat. A cserkéket fölerősítik a nylonhurokra, a színes csalit lecsúsztatják a horog nyelén úgy, hogy a fonatok eltakarják a körülcsavart és befestett szárat.
– ... egy rántással fel, és ha bent van... puff... és vissza a vízbe.
A tonhalcsalik kötözésének avatott szakembere ugyanolyan igényes, mint skót vetélytársa, és ugyanolyan gonddal válogatja a színes szálakat is. Nincs két egyforma csali. Az Egyesre fehér csalit kötöznek, éppen csak leheletnyi kékkel keverve. A Kettesé is fehér, de kékkel és zölddel tarkázott. A Négyesen a fehér, a kék és a zöld mellett már felbukkan egy kevés narancsos árnyalatú piros is. A tonhal színre való tekintet nélkül felfal bármit, amit meglát. A jelek szerint a tiszta fehér csalit kedveli talán mindenekfölött a legjobban, de észre is kell vennie valahogy a hajó sodrától és a hajócsavartól felkavart vízben. Így azután minél közelebb libeg a csali a hajó törzséhez, annál rikítóbb színeket kell alkalmazni.
Minden zsineg végére hurkot kötnek, s a hurokra erősítik a dupla horoggal és csalival fölszerelt drótcserkét. A drótcserke végét egy nyolcassal átfűzik a hurkon, azután ügyesen megpödrik egypárszor, hogy ki ne fűződjön. A maradék darabkát sohasem vágják le csípőfogóval, mert az éles tüske beleakad a ruhába, és úgy hasítja a húst, mint a sebészkés. A drót végét kézzel kell lecsípni. A drótot félkörben visszakunkorítják, és jó erősen megrántják. Ezt a fogást csak igen nagy kitartással és még nagyobb vérveszteséggel lehet ellesni.
– Mutatok még valamit – mondta Jean.
Kivetett egy teljesen felszerelt zsineget, majd kezdte befelé szedni. Inas, izmos karja közben olyan simán járt ide-oda, mint a gőzgép dugattyúja. Amikor a drótcserke megjelent a hajóperem fölött, akkor jött a meglepő mutatvány. Jean nem kapta marokra a cserkét, hanem két alsókarját széttárva, mintegy felkanalazta a drótot. Csípőből rugózva, szinte úszótempókkal szedte karikába a cserkét. A horog pengve pattant ki a vízből.
– Érted, miért csináltam így? – kérdezte, még izzadtan az erőfeszítéstől.
– Nem.
– Mert ha a kezemmel rángatom fel a drótot a hajó oldala mellett, és hal is van rajta, akkor még az ujjamat is levághatja. Láttad már, hogyan vágja a fűszeres dróttal a sajtot? Hát ez éppen olyan. Soha, de soha ne fogd meg kézzel a cserkét.
Már fölcsaliztuk a horgászzsinegeket, lemehettünk egy kicsit pihenni, mert lehetséges, hogy holnap már a tonhalrajok előőrseinek a körzetében leszünk. Ezek az első, „pélerin" vagy „zarándok" névvel illetett halak északi irányban úsznak a fő rajok előtt, és a néphit szerint valamiféle kifürkészhetetlen, halmódra működő „bozóttávírón" küldik hátra híreiket a táplálékhelyzetről. Michel is lemászott.
– Meghallgattam az An Drí Lam meg a többiek jelentéseit – kezdte komor képpel.
– Nincs tonhal ? – érdeklődtem.
Michel egy képzeletbeli késpengét húzott el a gégéje előtt, és a fejét rázta.
– De kifogták a rossz időt. És ne felejtsétek el, hogy körülbelül kétszáz mérfölddel vannak délebbre, mint mi. Boulot, he?
Engedelmesen visszacaplattunk a fedélzetre.
A tonhalász figyelmét állandóan leköti a félelem a tangonoktól, mert ezek a felszerelés legveszedelmesebb darabjai. Folytonosan ellenőrizni kell, nem mozog-e valamelyik, ezért hol itt, hol ott megpendítik a kötéseket, hogy azonnal észleljék a halk, basszushangú rezgést, amely elárulja, hogy nem elég feszes a kötés. A legkisebb lazulás is katasztrófát okozhat, mert a mozgó tangon lassanként megnyújtja a kötéseket, kezelhetetlenné válik, és könyörtelenül aprófát hasít a hajó törzséből.
Ez a félelem ad erőt ahhoz a szinte dühös küzdelemhez, amellyel minduntalan megszorítják a kötéseket. A még szilárd ponton megcsavarják, azután az egyik ember fölszedi a megereszkedett darabot, a többiek meg, ahányan vannak, teljes erővel húzzák, amíg csak bírják. Az új kötél mindig nyúlik, és a bosco úgy szólaltatja meg a vészjelzést, mint művész a hangszerét. Sohasem elégedett, és mindig van újrázás.
Un couppour le bon – a parancs, hogy „no még egyet, ez az igazi", olyan bizonyosan elhangzik, mint az ámen az imádság végén.
Még el sem kezdődött a halászat, amikor az ember már észreveszi, hogy életereje, kitartása megcsappant. Nemcsak a tangonok okozzák, hanem az is, hogy a hajó szüntelenül hintázik, az izmok megfeszülnek, folyton kapaszkodni kell, nehogy elessen, mindez együtt okozza a fáradtságot. A kisebb zúzódások következtében a kidomborodó testrészek sárgászöld színt öltenek. Mindenki egyre tudatosabban húzódozik bármiféle munkától, ami nem teljességgel halaszthatatlan. A fáradtság külső jelei a barlanglakókéra emlékeztető morcosság és az elernyedő arcizmok, mintha kábítószerrel élnénk valamennyien. Lassanként sírjukból kikelt rézbőrű hullákhoz hasonlítunk.
A test sohasem pihenhet el teljesen, még a koporsóhoz hasonló fekhely viszonylagos kényelmében sem. Ha az ember nem akar egyik oldaláról a másikra gurulni, akkor egy sarokba be kell ékelnie a bal lábát, és úgy körülbelül a fekhely félhosszánál az oldaldeszkához kell nyomnia a másik térdét. A bretonok az energiatakarékosság nagymesterei. Levetkőzni, mielőtt ágyba fekszik az ember, fölösleges dolog. Akárhányszor amúgy csizmástól alusznak. Behúzódtak a vackukba az összevissza dobált takaróik közé, és esztelenségnek tartották az én gondos ágyvetésemet meg az ágyneműm takaros rendezgetését. Fölfedeztem, hogy Louise becsempészett egy pizsamát is a fölszerelésembe, de sürgősen eldugtam a matracom alá, nehogy megtalálják.
Pedig a hajóút első szakasza a tonhalmezőkig, fejenként mindössze egy-egy kétórás éjszakai őrséggel, színtiszta fényűzés volt ahhoz képest, ami ezután következett. A zsinegeket kevéssel szürkület előtt vetettük ki, vagyis a földrajzi szélességnek megfelelően, körülbelül hajnali öt órakor. Reggelire megettük az esti étkezésből maradt sült halat hidegen, hozzá egy kis doboz sertéshús pástétomot és egy-egy karéj kenyeret. A legízletesebb fogás igazi breton tengeri csemege, a kig sal volt – sós lében pácolt sertéshús. Nagyon zsíros, az íze hasonlít a gyenge sonkáéhoz, és úgy eszik, hogy a kés hegyére szúrt darabokat egyenest lenyomják a torkukon. Nagy bögre tejporral kevert, forró kávéval öblítettük le. Utána mindenki cigarettára gyújtott, és egy pohár száraz fehér borral köszöntöttük a hajnalt.
(Folytatjuk)
Forrás: Ronald Millar: Tonhalászok közt Bretagne partjain. Világjárók sorozat. Gondolat, 1984. Fordította Detre Zsuzsa
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése