 |
| Szt. Péter sírja a Vatikánban |
— Milyen állomáson vagyunk? — fordultam utitársaimhoz a magasból.
Kinéztek az ablakon és szaporán adták a választ:
— Olio Sasso.
— Furcsa! — morogtam álmosan és másik oldalam ra feküdtem. Rövid szundikálás után megint arra ébredtem, hogy állomáson állunk.
Mivel zsebórám nem volt, Róma pedig becslésem szerint már nem lehetett messze, ismét megkérdeztem:
— Hol vagyunk?
Fülketársaim, három úr és négy hölgy készségesen dörzsölték az ablakot és néztek ki a megvilágított állomásra:
— Olio Sasso, — hangzott ismét a válasz.
Ez már gyanús volt. Lomhán, de kíváncsian kúsztam le emeleti ágyamból, hogy megfejtsem: miféle állomás az az Olio Sasso, amelynek eddig nevét sem hallottam s ahová most már másodszor érkezünk. Mikor megfejtettük a talányt, percekig nevettünk valamennyien. Egy hatalmas olajreklámot néztek utitársaiim az állomás nevének. A nagy, keretes, színes tábla csakúgyanott díszelgett minden olasz pályaudvar peronján. Később derült ki, hogy a többi vagonok és fülkék utasai közül is nem egy hitte állomás névnek az Olio Sasso-t.
Ettől kezdve szállóigévé, a „jólértesültség" és „tájékozottság" szimbólumává változott körünkben az Olio Sasso.
Este tizenegy óra után húsz perccel érkezett vonatunk a római Termini-i állomás roppant üvegfedele alá. A zarándokok elszállásolására vonatkozó előkészületek éppen úgy, mint Firenzében, most is a vonaton történtek meg. Az utasok tizenkét kitünő, előkelő római hotelben és pensióban nyertek elszállásolást. A szállodák megbízottai nagy táblákkal és csomagszállító szekerekkel már várakoztak a beérkező m agyar „karavánra”. Alig telt bele húsz perc s már ment is mindenki az elől haladó táblák után nyugodt éjszakai szállására, ahol várta a puha ágy, a friss víz és a meleg fürdő.
Mindenkinek azonnal feltűnt Róma óriási éjszakai forgalma. A villamosok, autókárok, autóbuszok, automobilok hihetetlen tömege száguld éjszaka Róma utcáin, még hihetetlenebb, egyenesen hajmeresztő sebeséggel. Az olasz sofőrök és biciklisták ügyessége minden dicséretet megérdemel. Az eszeveszett tempó ellenére nagyon kevés szerencsétlenség történik Rómában. Csak római szemmel nézve is rendkívül forgalmas helyen áll közlekedési rendőr, aki operaénekesi pózzal, utánozhatatlan grandezzával integet a tülkölő, cikázó, surranó közlekedési eszközöknek. A rendes körülmények között is nagy forgalmú várost még élénkebbé varázsolta most a Szentév és a nagy fasiszta kiállítás. amelyekre az ájtatos és kíváncsi lelkek egész tömege zúdul Rómába. Így az aránylag nem túl nagy város forgalma — szavahihető tanuk szerint — jelenleg ugyancsak felülmúlja a legnagyobb nyugati metropolisok forgalmát.
Én Róma szívében, minden főbb pontról egyforma távolságban, a Via dei Due Macelli-n nyertem elszállásolást. Csoportvezető lévén, először utitársaim formalitásait kellett lebonyolítanom a bejelentkezések, útlevelek körül.
Szállótársaim már régen aludtak szobáikban, mikor én félkettő tájban szobámba jutottam. Kitártam ablakomat, amely éppen a csillogóan kivilágított, vakítóan tükröző, fehér csempéikkel kirakott alagút bejáratára nyílott.
Fáradt testemet csábította az ágy, friss lelkemet vonzotta, csalogatta Róma ragyogó, lüktető éjszakája. Már-már engedtem az utóbbi csábításnak, mikor eszembe jutott, hogy reggel nyolc órakor találkoznunk kell mindannyiunknak a Szent Péter templom főbejáratánál. Most tehát aludni kell. Becsuktam az ablakot.
Tú-tú! Csin-csin! — hatolt fel az autók, villamosok lármája, a kavargó utca életének egy-egy éles hanggal megszakított, állandó morajlása.
Eloltottam a lámpát.
Az ágyammal szemközti falom, mint állandó tűzijáték, villogtak a száguldó autók reflektorai. Nagy sugármeszelők, pamacsok nyúltak be az ablakon és ű nyalogatták végig a fehér falat...
— Most Rómában vagyok... — próbáltam felfogni a körülöttem levő dolgok teljes értelmét, de nem sikerült egészen, mert közben elaludtam.
Ugyancsak száguldott velünk az autóbusz és mi mégis siettetni szerettük volna. Igyekeztünk közömbös arcot vágni, közömbös dolgokról beszélni, de minden szavunk mögül kisütött a parázsló izgalom, hogy most, mingyárt, néhány pillanat múlva meglátjuk a világ leggyönyörüb és legnagyobb templomát, a keresztény világ közepét, a fantáziánkban kora
gyerekkorunktól fogva legendássá tornyosodott Szent Péter templomot.
Hát megláttuk ...
Te pedig, nyájas olvasóm, aki nem láttad még, elégedjél meg ennyivel, mert én ennél többet mondani nem tudok. Mit is mondhatnék? Azt, hogy milyen csodálatosan, megkönnyeztetően szép a Michelangelo Pietája? Azt, hogy a gigászi templom hossza az előcsarnokkal együtt 211 méter, magassága a Michelangelo kupolájával együtt 123 és fél méter? Azt, hogy felmentem a kupolába és elszédültem, amikor lenéztem a templomba és láttam lent a hangyáknál is kisebb emberkéket? Vagy azt mondjam el, hogyan szédültem meg. Mikor megálltam Szent Péter sírja mellett és bepillan tottam a kétezeréves keresztény történelem kápráztató mélységeibe? Soroljam fel a templom nagy műalkotásait, a nagy pápák márványemlékeit? írjam le a kereszthajók beosztását és építészeti titkait? írjam le a templom alatt végigfutó grottákat telve sírokkal, oltárokkal: a reneszánsz remekeivel? Próbáljam lefesteni: mit láttam a kupola tetejéről? — a csodaszép örök várost a kígyózó Tiberissel, a Vatikán palotáit és kertjeit, a Szent Péter teret Bernini oszlopcsarnokával, amely mint két hatalmas kar nyúl előre, hogy magához ölelje az egész világot. A Szent Péter templom tetejét, amelyen házak épültek, amely Goethe szavai szerint: egész kis város... Meséljem el, milyen mennyei titkokat serceg a Szent Péter sírjánál égő 93 bronz olajlámpa, amelyek imbolygó fényt vetítenek Canova szobrára, VI. Pius térdepelve könyörgő alakjára?...
Ha mindezt csak röviden érinteni akarnám, nem rövid utikrónikát, nem szűkszavú kis utinaplót, hanem vaskos könyvet kellene írnom.
A zarándokok elsősorban is szentmisét hallgattak, Szt. Péter templomában szentgyónást és szentáldozást végeztek, majd elvégezték a szentévi búcsú elnyeréséhez előírt ájtatosságokat.
Megható jelenet volt, amikor Scheffler János teológiai tanár vezetése alatt háromszáz erdélyi magyar zárt sorokban vonult végig a Szent Péter templom óriási hajóján és egyszerre magyar imádság és magyar ének szavai zsongtak a kupola alatt és töltötték meg egymásután a kápolnákat. Az imádságok elvégzése után külön csoportokra szakadtak a zarándokok, hogy vezetőikkel megtekintsék a páratlan templom művészi csodáit.
Tizenkét óra felé vonult át a teljes zarándokcsapat a S. Maria Maggiore templomba. A búcsú-imák elvégzése után itt is volt látnivaló éppen elég. Arannyal díszített kazettás mennyezet, a tizenkettedik századból való padozat, a harminchat hófehér márványoszlop feledhetetlenné teszik a S. Maria Maggiore belsejét. Délután a „falakon kivüli“ Szent Pál bazilikát látogattuk meg először. Már az oszlopcsarnokkal ellátott, gyönyörű pálmás templomudvar olyan megkapó, hogy nehezen lehetne párját találni.
Hát még, amikor belépünk és szemben találjuk magunkat a márványpadlón csillogva tükröző nyolcvan korinthusi gránitoszlop karcsú erdejével! Az imák elvégzése után alaposan körültekintettünk a Szent Pál bazilikában és a mellette levő kolostorban is. Innen a Via Appiára röpítettek bennünket az autóbuszok.
Porfelhőt vágott mögöttünk az ősi, római karakterében teljesen megmaradt út. A látottak kavarogva küzdöttek bennünk az elsőbbségért. Az autó nagyokat tülkölt. Békésen cammogó, naranccsal megrakott csacsifogatok menekültek ijedten az út szélére. Messziről méltóságteljes, karcsú ciprusok integettek.
Megdöbbentőn, elfogódottan, szinte szorongva készültünk az új nagy látnivalóra: gépkocsink mindinkább közeledett a katakombák bejáratához.
(Folytatjuk)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése