DSIDA JENŐ: A vatikáni útinaplóból (2)

Három határon keresztül

A zarándokút és társasutazás szerény krónikásának nem lehet feladata, hogy Itália szépségét, Róma és más történelmi patinájú olasz városok jelentőségét méltassa. Ezt megtették már számtalanszor a hivatottabbak és Olaszország elbűvölő rejtelmeiben jártasabbak. Inkább futó képét szeretném megrajzolni azoknak az általános, mély benyomásoknak, amelyeket az utazás valamennyi résztvevőjére tett Olaszország, a régi római kultúrának, a középkor mély vallásosságának, a reneszánsz páratlan művészetének és a mai modern életnek ez a csillogó, kápráztató keveréke. Nem utolsó sorban pedig azokat a jellemző és mulatságos kis epizódokat szeretném megörökíteni, amelyek olyannyira bájosakká, szórakoztatókká és feledhetetlenül kedveseikké varázsolták az utazás perceit. Ha néha mégis elkalandoznék kitűzött célomtól és elragadtatással kiáltanék fel az emberi lélek valamely nagy munkája, vagy a természet művészetének valamely csodálatos játéka előtt, ne vegye tőlem rossz néven a nálam bizonyára sokkalta jártasabb olvasó: olyasvalaki írja e sorokat, aki először találta magát szemtől-szembe a csodával, a kapuzattal, tulajdon forró álmainak tündéri megvalósulásával.
Tam-tam-tam, tam-tam-tam ... – kattognak, muzsikálnak a kerekek. Darab Erdélyországot visznek – világot látni. A zarándokok öt vagonja lassanként összemelegszik, egységet alkot,  valóságos kis köztársaságot. Minden vagonnak megvan a maga főnöke, az egyes számú vagon egyik fülkéjében utazik a „vezérkar”. Itt egész nap folyik a munka, számolás, beosztás. Nagy a gond. Ebből a fülkéből futnak szét a csoportvezetőkön keresztül az összes utasítások, tanácsok és útbaigazítások.
Biharpüspökiben vámvizsgálat. Rövid és udvarias: néhány perc múlva már ki is szállhatnak az utasok. A jókedv általános. Hangos tréfák röpködnek ide-oda: olyan az egész társaság, mintha csupa aranyos kamaszokból, labdázó, gondtalan iskolás gyerekekből állana.
Indulás tovább.
Tam-tam-tam, tam-tam-tam ... megyünk Budapest felé. Előkerülnek a kártyák, sakktáblák, kezdődik a játék.
– Abszolút, család, összes adu...
– Kontra abszolút...
A kofferekből asztal tevődik össze, kényelmes, akárcsak valami kaszinói zöldasztal.
Délben kapják meg az utasok az első kis ételcsomagot a vezetőségtől. Szalámi, hideg felvágott, zsemlye, sajt és narancs van benne bőségesen. Este meleg vacsora lesz Budapesten. A kaszinóból hamarosan étterem alakul.
Budapest. Nyugati pályaudvar. Csomagok a vonatban maradnak. A fülkéket lezárja a vasút. Este hat óráig mindenki szabad; tehet ami jólesik Magyarország fővárosában. A pályaudvaron az ismerősök, rokonok egész tömege várakozik a háromszáz erdélyi zarándokra.
A találkozás örömkiáltásai, boldog, hangos beszéd.
Mintha csupa erdélyiből állna Budapest: a Gellérthegyen, a Duna parton csupa útitársra bukkannak az erdélyi utasok. Este hatkor vacsora Budapest két legkitűnőbb vendéglőjében: a Mátyás-pincében és Erzsébet-szálló éttermében. Minden utas mellett rokonok, ismerősök ülnek. A „létszám” kétszeresre emelkedik.
Nyolckor indulás a Déli Vasútról. Búcsúzás, zsebkendőlobogtatás. A kedves pestiektől nyüzsög  a pályaudvar. – Éljen! Éljen! –hangzik az üdvrivalgás.
Tram-tam-tam , tram-tam-tam, – megy tovább a vonat. Budapest százezer és százezer lámpától csillogó képe mindinkább elmarad és eltűnik az éjszakában.

*

A vadregényes Karszt-vidéken való átutazásról, a különböző határok átlépéséről csak éppen megemlékezem. Az éjszaka a lehetőségeihez képest nyugodalmas volt.
Hajnalban a vezetőség újra összeszámolta a még szendergő utasokat. Rémülten hangzott szájról-szájra:
– Tizenkét utas hiányzik.
– Vajon mi lett velük?
– Biztosan lekéstek Budapesten...
Dehogy késtek le. Később sült ki közderültség mellett, hogy az élelmes tizenkettő egy oldalra rakta át a csomagokat és belefeküdt az üresen maradt csomagtartóikba. Kényelmesen utaztak egész éjszaka. A rendezőség persze elfelejtette a csomagtartókat is megnézni és innen származott az ijesztő létszámapadás...
Triesztben két órát állt a vonat. Az utasok leszálltak és kimentek a kikötőbe, ahol számtalan kisebb hajó mellett néhány hatalmas
óceánjáró kéménye is ontotta a sűrű, bodrozó, fekete füstöt...
Ó, Miramare, ó, szépséges, sima, végtelen Tenger!...
Az utasok nagy részének arra is volt ideje, hogy autótaxikon beszáguldja Trieszt gyönyörű, modern utcáit.
Itt máris baj volt a taliánnal. Kiütközött a jó olasz szokás:
— Nem tudok visszaadni... – mondták a taxisofőrök, kézzel-lábbal magyarázva. Sietni kellett, az üzleten jócskán nyertek a ravasz talián sofőrök. Az út későbbi folyamán kiderült, hogy az olasz árus, sofőr ritkán tud „visszaadni", ha véletlenül mégis „visszaad”, akkor sem jól: mindig „tévedés" van a számolásban. Mindenki tanult, de – sajnos – a maga kárán.
Nemsokára Isonzónál fut a vonat. Izgatott várakozás: félóra múlva robogunk át a Piave hídján. A fülkék tele vannak koszorúkkal, csokrokkal... Az ablakok nyitva.
– Ez az!
És zuhognak a vízbe a csokrok...
A szemek könnyesek.
...Drága magyarok, hősök itt az idegen földön, idegen víz alatt, aludjatok békességgel...

*

Amit eddig feljegyeztem , szinte hivatalos beszámoló volt. Legalábbis ahhoz képest, amit most kell feljegyeznem.
– Mit tetszik csinálni? – kérdi egy ötven-hatvan éves, jóságos arcú néni. Ő is útitárs.
– Írok.
– Mit?
– Úti beszámolót az Erdélyi Lapoknak.
– Jaj, szerkesztő úr lelkem, akkor okvetlenül írja bele, hogy nekem nincs semmi bajom. Hogy olvassa otthon az Ilonka leányom. Hogy ne aggódjék miattam.
– Okvetlenül beleírom.
Íme, tehát üzenem a kedves néni Ilonka leányának: ne aggódjék! A kedves mama egészséges és vidám. Izeg-mozog, jön-megy, saját bevallása szerint hat év óta nem volt ilyen boldog és izgatott.
A másik anya sokáig nem szólott hozzám. Szótlanul állott mellettem , amikor a Piave hídján robogott át a vonat, kezében csokor.
Kidobta az ablakon.
– Édes, édes kis fiam!...
Aztán hozzám fordult:
– Itt halt meg. Ezért jöttem el erre az útra. Tizennyolc éves volt...
Megölelem, ő sír...
(Szalad, szalad tovább a vonat Velence felé. A kirándulók énekelnek.

*
Délultáni fél háromkor futottunk be a velencei pályaudvarra.
– Egy utas csakugyan lemaradt Triesztben – jelentették a rendezők a vezetőségnek.
– Ki?
– Egy kolozsvári hölgy.
Sürgöny, telefon. Az olasz vasút udvariasan ígérte meg, hogy az eltévedt utast díjmentesen szállítja utánunk Firenzébe. Megnyugodva mentünk ebédelni az állomás melletti hatalmas étterembe.
Utána ki a Canal Grandera!
Ó gyönyörű Velence! Milyen nehéz volt néhány óra múlva megválni tőled. Csak az vigasztalt, hogy pár nap múlva viszontlátunk, hosszabb időre.
Dohogott a csinos kis vaporetto, szelte a csatorna szennyeszöld és mégis patinásán csillámló hullámait. Az orrokat csiklandozta a zöld víz jellegzetes szaga.
– Hát ez Velence!
– Nézd csak! A Ga d‘oro!
– Lám, a Ponte di Rialto! Gyönyörű!
Előkerültek a Baedeckerek.
– Ez a Vendramin-palota, itt halt meg Wagner!...
Felharsant a vezetők hangja:
– Visszafordulni, elkéssük a vonatot!
Így hát a Szent Márk-tér egyelőre rejtelem és titok maradt. Nem jutott rá idő. Hajrá, ki az állomásra!
Tram-tam-tam, tram-tam-tam, – Isten veled Velence, a mihamarabbi viszontlátásra!

Folytatjuk