 |
| Dancs Artur fotója (New York) |
A Savoy nagy amerikai
dancing, minden egzotizmus nélkül. Az egyik oldalról a parkett
határa a fal, mely előtt a zenekar játszik; a másik oldalon
fülkék vannak székekkel, asztalokkal, s azon túl nagy hall, mely
egy szálló lobbyjára emlékeztet; a padlót szőnyeg fedi, és
unatkozó arcú emberek ülnek a fotelokban; ezek azok a vendégek,
akik nem fogyasztanak; csak a belépti díjat fizetik meg, s a táncok
szüneteiben a nők úgy ülnek a fal körül, mint egy vidéki
bálon. Beülünk az egyik bokszba, és Wright egy üveg whiskyt tesz
az asztalra: itt nem árulnak whiskyt, de a vendégnek joga van
magával hozni; szódát rendelünk; iszunk és nézünk. Nincs sehol
egy fehér arc. Az igazság az, hogy ettől a helyiségtől éppoly
kevéssé vannak eltiltva a fehérek, mint a Lenox avenue-tól, de
csak a dzsessz néhány lelkes híve s egypár külföldi merészkedik
néha ide. A nők legnagyobb része fiatal, egyszerű szoknyát és
kis pulóvereket hordanak, de magas sarkú cipőjük sokszor a
különcségig furcsa; bőrük sötét- vagy világosbarnája jobban
öltözteti meztelen lábszárukat, mint a nylonharisnya; sok
közöttük a csinos, és valamennyien nagyon elevennek látszanak.
Milyen mások, mint a kimért, hideg amerikai fehér nők! És amikor
az ember ezeket a férfiakat táncolni látja, akikben az
ösztönéletet nem fojtja el a puritán erkölcsök páncélzata,
meg lehet érteni, mennyi szexuális féltékenység lehet a
gyűlöletben, amelyet a nehézkes testű fehér amerikaiak éreznek
irántuk. A valóság az, hogy a lincselések és faji összetűzések
csak igen kis százalékában szexuális tartalmú a kiváltó ok; a
fehérek mégis makacsul hiszik és hirdetik, hogy a négerek
állatias kéjvággyal kívánják a fehér nőket. Ezzel egy másik
félelmet takarnak el: attól félnek, hogy a fehér nőket
„állatiasan" vonzzák a feketék; őket magukat is megigézik
azok a szerelmi képességek, amelyeket a négereknek tulajdonítanak.
Irigységük még távolabb is terjed. Gyakran mondják
nehezteléssel: „Ezek az emberek szabadabbak és boldogabbak, mint
mi vagyunk." Van igazság ebben az állításban. Micsoda
vidámság, micsoda felszabadultság, micsoda élet van ebben a
muzsikában és táncban! Ez annál inkább megragad, mert ebben a
nagy dancingban van valami családias és hétköznapias. Párizsban,
amikor a Blomet utcán fehérekkel vegyest táncolnak a négerek,
nagyon tisztában vannak önmagukkal; különösen a nők
mozdulatainak szabadossága kihívó s könnyen átcsap az
obszcenitásba. Itt maguk között vannak, nem akarnak hatni; a
fiatal nők közül nyilván sokan jó családból származnak, s
vasárnap templomba járnak, egész nap dolgoztak, és eljöttek,
hogy békésen szórakozzanak a boy-friend-jükkel. Egyszerűen úgy
táncolnak, ahogy a tánc számukra természetesen adva van: teljes
belső felszabadultság kell ahhoz, hogy valaki így hagyja magát
sodortatni a zenével és a dzsessz ritmusával; ez a felszabadultság
teszi lehetővé az álmodozást, az érzelmességet, a gondtalan
csatangolást, a nevetést, mindazt, amit a fehér amerikaiak
legnagyobb része nem ismer. Természetesen a fajvédők ebből is
érvet kovácsolnak maguknak: minek próbálkozni a négerek
helyzetének megváltoztatásával, ha ők szabadabbak és
boldogabbak? Régi érv ez, amelyet minden kapitalista főnök,
minden gyarmatosító száján megtalál az ember: mindig a munkások,
a bennszülöttek a szabadabbak és boldogabbak. Igen, az elnyomott
kiszabadul az elnyomó által választott bálványok hatalma alól:
de ez az előjog nem igazolhatja az elnyomást.
Hallgatom a dzsesszt,
nézem a táncot, iszom a whiskyt; kezd ízleni a whisky. Jól érzem
magam. A Savoy New York legnagyobb dancingja, tehát a világon a
legnagyobb: ebben az állításban van valami megnyugtató. És ez a
dzsessz pedig talán a legjobb a világon: mindenesetre nincs még
egy hely, ahol ily teljesen megtalálná az ember a saját igazságát;
megtalálja a táncban, az itt összegyűlt emberek életében,
szívében. Amikor dzsesszt hallgattam Párizsban, amikor négereket
láttam táncolni, a pillanat sohasem volt elég önmagában: valami
mást jelentett, egy teljesebb valóságot, melynek e pillanat csak
bizonytalan visszfénye volt. Pontosan ezt az éjszakát jelentette.
Itt elértem valamihez, ami nem vonatkozik másra, csak önmagára:
kiértem az alagútból. New Yorkban időről időre megismertem azt
a telítettséget, amit a felszabadult lélek számára a tiszta Idea
szemlélete okoz: ez ennek az utazásnak a legnagyobb csodája, és
sohasem volt vakítóbb, mint ezen a napon.
/1947./ Február 11.
Előadást tartok a
Kultúrkapcsolatok Intézetében, utána koktél. Egy legalább
negyvenéves francia nő odajön hozzám „A francia ifjúság
nevében tiltakozom mindaz ellen, amit itt mondott." Egy másik
rajongva szorongatja kezemet: „Franciaország nevében köszönöm
magának." Nagyon szeretném tudni, hogy milyen túlvilági
hangtól kaphatták megbízatásukat.
Megint csak azt
tapasztalom, hogy a francia hivatalos személyiségek milyen
nagyképűek; az úgynevezett „jelentékeny" amerikaiak
bárkivel az első pillanatokban valahogy az embertársi cinkosság
hangját tudják megütni. S ha nyilvánosság előtt kell beszélni,
az amerikai hallgatóság nem megfélemlítő, mert eleve tudni
lehet, hogy nem azért jött, mert valami hibán akar rajtakapni,
hanem egyszerűen azért, hogy meghallgassa, amit neki mondani
akarsz.
Ez az amerikai jóindulat
egyszerre bosszant és elragad: kétarcú érzés: nagylelkűség
vagy képmutatás? És bízhatunk-e egyformán minden emberben? A
barátság értelmét veszti, ha nem kiválasztás. A „jóindulat"
itt oly messze megy, hogy pl. nem hisznek a német
kegyetlenkedésekben; a Buchenwaldban készült film láttán az
amerikai vállat von: ezek a tetemek se nem franciák, se nem
oroszok, egy bombatámadás áldozatául esett osztrákok, akiket itt
a nácizmus áldozatainak akarnak beállítani. Igaz, hogy 1914–18
ügyetlen propagandája, azok a levágott csuklójú belga gyermekek,
akiket az amerikai Vöröskereszt sosem tudott megtalálni, a
szkepszis felé hajlították az amerikaiakat; és még nekünk is
idő kellett 1940 és 1944 között, hogy mindent elhiggyünk. De
ebben a tagadásban pártállás van. S egyáltalán nem bizonyos,
hogy ez humanista állásfoglalás: a japánokról itt bármit
elhisznek habozás nélkül. A humanizmust megfékezi bennük a
fajelmélet; a jóindulat nem terjed ki a sárgákra; viszont az
amerikai polgárok ereiben igen sok német vér csörgedez. S
Marshall politikája különben is azt diktálja, hogy
elfeledkezzenek a német bűnökről.
Persze nagyon helytelen
lenne az amerikai erkölcsi optimizmusban csak politikát látni; a
puritánoknak ezek a fiai és unokái bizonyos belső őszinteséggel
hisznek az Erényben és a Jóban. Valaki Scheler, a német filozófus
egy mondatát idézte előttem, amelyet nagyon igaznak érzek.
Scheler azt írta: „Azt hittem, az amerikaiak álszentek; azt
hittem, amikor Isten nevét mondják, tulajdonképpen gyapotot
akarnak mondani. Nem. Amikor Isten nevét mondják, ők Istent
akarnak mondani. A csoda az, hogy a gyapot ott van mindig mögötte."
És valóban, ha Isten és a gyapot fogalma összekapcsolódik, ha
Erény és Prosperitás azonosul, valóban képmutatás és veszély
nélkül lehet Istenre és Erényre hivatkozni. A Jó is lehet annyi
találékonyság forrása, mint a Rossz, sőt még többé is. Nagyon
igaz, hogy Európának szüksége van Amerikára; az átlag amerikai
szemében tehát az imperializmus jótékonysággá változik. Az
amerikaiak pökhendisége nem hatalomvágyból ered, hanem abból,
hogy a Jót akarják mindenkire rákényszeríteni; a csoda csak az,
hogy a paradicsom kapujának kulcsa az ő kezükben van.
Eszembe jut egy fiatal
amerikai, aki múlt nyáron Párizsban volt. Felesége szenvedett a
hőségtől: repülősót keresett, hogy enyhítsen állapotán, de
nem volt egy patikában sem. „Kell hogy legyen", mondta
haragosan. Megmakacsolta magát, egyik patikából a másikba
szaladt, és szívében nőtt a megbotránkozás: „Kell hogy
legyen." Ez a kell... kifejezte a világ rendjébe vetett hitet,
de tele volt fenyegetéssel is: ha ezt a rendet valami váratlanul
megzavarná, akkor feltétlenül azonnal helyre kell állítani.
Kétségtelen, hogy nem
lehetne ilyen parancsolóan meghatározni a Jót, ha nem tételezünk
fel bizonyos Rosszat is. A döntő az, hogy egyik ne hágjon át a
másik területére, és hogy a Rossz csak mint a Jó pontosan
lokalizált, világos ellentéte jelenjék meg. Vannak rossz
asszonyok: de akik erkölcsösek, azok tökéletesen és teljesen
azok; vannak rossz állampolgárok: ezeket börtönbe dugják; a jó
állampolgár az minden ponton és minden tekintetben lojális. A
japánok nagyon szerencsésen testesítik meg az Ördögöt. Így
kitűnően ki lehet alakítani a harmonikus világmindenség képét,
amelyben a Jó már létezésének nyilvánvaló volta által is
győzedelmeskedik. Ezek között a hatalmas olajnyomatok között,
melyek oly közel állnak a gyermeki mitológia képeihez, a vasorrú
bábához és Fanyűvő Jánoshoz, a gonosz iszákos és a jó
családapa konyhai falvédő képéhez, Ganelon és Roland
ellentétéhez, a közbeeső valóság nem tudja a maga képét
beírni. Ha megpróbálom felidézni őket, nemegyszer érzem, hogy
beszélgetőtársam lelke fehér lap marad: a túl szubtilis kép nem
fog rajta. A mostani fogadás közben többször meglepődöm a
kérdéseken, melyeket Párizs megszállásával kapcsolatban tesznek
fel. Egyesek azt hiszik, hogy minden utcasarkon szuronyba ütköztünk,
hogy megállás nélkül ütöttek, kínoztak bennünket, azt, hogy:
„Négy évet Párizsban töltött?", úgy kérdezik, mintha
azt kérdezték volna: „Négy évig volt Ravensbrückben?"
Mások meg azon csodálkoznak, hogy nálunk tényleg nem volt ananász
és narancs a háború alatt; haboznak is, hogy elhiggyék-e?
különben nekik is sok minden hiányzott. Amikor a valóság egy-egy
részletét elmondom nekik, érzem, hogy megbotránkoztatom őket. Ha
az amerikaiaknak ily kevés az érzékük az árnyalatok iránt,
annak nem az az oka, hogy képtelenek lennének felfogni az ilyesmit:
az amerikai valóság éppen eléggé árnyalt. Az az oka, hogy
elutasítják, mert megzavarná őket. Ha elfogadják az árnyalat
létezését, akkor el kell fogadniuk a kétféle ítélet
lehetőségét is, a habozást, a vita lehetőségét: az összetett
helyzetek és jelenségek előtt gondolkozni kell. Azt kívánják,
hogy az életben a geometria vezesse őket, nem pedig a bölcsesség:
a geometriát meg lehet tanulni, míg a bölcsességre rá kell
jönni, s a lelkiismeretes ember számára szükséges megnyugtató
biztonságot csak az előbbi adhatja meg. Ezért inkább egy
geometriai világban hisznek, amelyben a merőlegesek pontosan
ellentmondanak egymásnak, mint a buildingekben vagy az egymást
keresztező utcák vonalaiban.
Fordította Nagy
Péter
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése