 |
| A legbiztosabb közlekedési eszköz: a kutyaszán |
– Érdeklődni fogunk a Linné-fokon – mondta Jörgensen kapitány –, talán ott láttak valami bárkát.
Mélyen bent az öbölben, a rádióállomás közelében csónakot bocsátottak vízre, amikor közeledtünk. Két férfi evezett felénk. Mielőtt még szólhattunk volna hozzájuk, felkiabáltak: „Lyngaas Longyearban van!” Mit érdekelt minket, hogy hol van Lyngaas! Nekünk a kormányzó kellett, mégpedig minél előbb, mert különben kénytelenek lettünk volna cakk-pakk, úgy ahogy voltunk, Ny- Álesundba menni. Fogalmunk sem volt róla, hogy az említett Lyngaas a Sarkkutató Intézet expedíciójának vezetője, azé az expedícióé, amely a nyár folyamán világító jelzéseket és egyéb jelzőberendezéseket szerelt fel a Spitzbergák partjain. És a jelek szerint idefent mindenkit csak ez a Lyngaas érdekelt, velünk senki sem törődött.
– Nem látták a kormányzó hajóját? – bömbölt Jörgensen. A válasz igazán vigasztalóan hangzott:
– Tegnap láttuk, de most nincs itt!
Az utóbbit mi is megerősíthettük.
Lementem a szalonba, levetettem magam egy heverőre és végképp búnak adtam a fejem. Jörgensen utánam jött. Vigasztalni próbált:
– Biztosan közbejött valami, talán visszarendelték a kormányzót Longyearba. Hiszen itt fenn északon annyi minden történhet. Bizonyára ott ül és vágyakozással gondol magára. Ha rajtam múlik, felszaladtunk volna Longyearba, még ha a Spitzbergák Bizottsága gyalog teszi is meg az utat Ny-Álesundba!
A szócsövön keresztül hangok hallatszottak a hídról. Jörgensen a nyíláshoz szorította fülét. A hangok megismétlődtek.
– Vészjelek egy hajóról – mondta bocsánatkérően, és sietett a fedélzetre. Izgatottan követtem. Hajót nem láttunk, de az S.O.S.-rakéták még mindig ott függtek előttünk a levegőben.
– Nahát, hiszen az a kormányzó ott előttünk! – kiáltott Jörgensen, miután távcsövével végigpásztázta a tengert. – De hogyan kerülhetett bajba a tükörsima tengeren egy ilyen napsütéses délutánon?!
Kétségeim támadtak a kormányzó tengerészeti képességei felől. Aztán messze elöl megpillantottunk egy aprócska pontot; a kormányzó nyilván mégiscsak abban a kis csónakban ült, amelyről a révkalauz oly megvetően nyilatkozott. A „Penang” a maga büszke tizenhat csomójával nem akarta ezt a kis tetűt figyelemre méltatni.
Odakormányoztuk hajónkat a dereglyéhez. Ott lent, mélyen alattunk állt Håkon a fedélzeten és integetett. Egyenruhájában délceg és mokány legénynek hatott. Szívem a torkomban dobogott. Ez a világ lustája, aki táviratok egész garmadáját hagyta megválaszolatlanul, mégiscsak érdemes arra, hogy az ember az Északi-sarkra utazzék érte.
– Itt vagy hát? – tette fel a teljesen fölösleges kérdést, amikor a csónakban erősen magához szorított. Aztán anélkül, hogy válaszomat megvárta volna, megmagyarázta hallgatását. Az ő értesülése szerint a bizottságot valami más nevű hajónak kellett északra hoznia, és sehogy sem értette, miért táviratozgatnak neki a titokzatos „Penang”-ról, amely őt egyáltalán nem érdekelte. Csak amikor arról volt szó, hogy a hajó magával akar vinni Ny-Alesundba, akkor döbbent rá, hogy itt gyorsan cselekedni kell. A nehéz jégviszonyokról szóló táviratot nem kapta meg, akkor ugyanis úton volt, és a megbeszélt időpontban hasztalanul várakozott az Is-f jordnál. Később kimerészkedett Sentinelle-Flakig, hogy megnézze, hogyan haraptak a tőkehalak, s ezalatt a „Penang” szépen elhaladt mellette.
– A szakács megmentett téged – mondta Håkon. – Idejében küldött egy láda vészrakétát, és ezek éppen elegendők voltak arra, hogy feltartsanak titeket.
A kis dereglye fedélzetén álltunk. Előttünk az Is-fjord. Håkon vállamra terítette a bundáját, körös-körül a fjellek jeges hideget leheltek. Késő este volt, de a nap még nem bukott le a hegyek mögött. Håkon szünet nélkül beszélt, és közben gesztikulált. Nevek röpködtek a levegőben: „Daudmannsöyra”, „Alkhorn”, „Grön-fjord”, „Barentsburg” – a szovjet bányavidék –, „Grumant”, „Björndalen”, „Fugle-fjell” – az utóbb megnevezett hegyek réz-rozsda-színűek voltak a guanótól, zöld vegetációs övezet húzódott a csillogó gleccser alatt. Aztán az „Advent-fjord” a „Hotelspitze” mögött, és mélyen bent néhány szürke folt az általános szürkeségen belül.
– Longyear város – mondta Håkon, ujjával az egérszürke barakkokra mutatva. Város? Hát igen, valami nevet csak adni kellett neki, és akkor már miért ne legyen „város”? Még ha kissé másképp festett is, mint ahogy én elképzeltem. Romok és görbe vasszerkezetek váltak ki a különféle tarka kőzetrétegekkel borított agyagszínű hegyoldal hátteréből; kint az öbölben néhány szénszállító hajó várta a rakományt. Beljebb a szárazföldön állt az erőmű, mint valami szürke cementöntvény egy hosszú fahídon. Raktárak, műhelyek, szürke, vigasztalan építmények, sehol egy kis szín, sehol egy kis élet. A drótkötélpálya gólyalábakhoz hasonló tartóoszlopai úgy bizonytalankodtak fölfelé a hegyoldalban, mint öreg emberek merev, szétterpesztett lábai. A szénszállító csillék lassan siklottak a völgyben levő bánya és a Hotelspitzén levő rakodó közötti örökös körforgásukban.
Kart karba öltve álltunk, és megpróbáltam arra összpontosítani a figyelmemet, amit saját magamnak akartam mondani, itt és most, mielőtt még végleg belépnék ebbe az új valamibe. Ez lesz hát a te világod! Itt fogsz lakni, talán hosszú évekig, talán életed egész hátralevő részében. Itt, ezen a sivár vidéken fogsz átélni minden jót és minden rosszat, amit az élet tartogat számodra. De úgy kell venned és úgy kell fogadnod mindent, ahogy van. A legokosabb, amit tehetsz, ha megpróbálsz megbarátkozni mindezzel.
Kikötöttünk, és a dereglyéből partra segítettek. Most közelről láttam Longyeart, itt volt közvetlenül előttem. De a házak ettől még sem nagyobbak, sem szebbek nem lettek.
– Valamikor ott állt a kormányzó háza – mondta Håkon, és a rakpart fölötti meredek lejtőre mutatott. – És az újnak is ott kell majd állnia. Esetleg már a jövő esztendőben – fűzte hozzá bátorítóan. Talán megérezte azt a szorongást, ami ebben a pillanatban eluralkodott rajtam és ami megborzongatott a meleg bunda alatt.
Tovább kapaszkodtunk felfelé a bányavölggyel szemközti magaslaton. Aztán megálltunk és kifújtuk magunkat. Előttünk terült el az Advent-fjord, meredek hegyekkel a túlsó parton. Håkon neveket mondott, amelyeket nem jegyeztem meg. Nem akartam ezzel terhelni magam, különösen most nem. Hiszen ezek a nevek még semmit sem jelentettek nekem. Ráérek őket később is megtanulni. Ezen az éjszakán önmagammal voltam elfoglalva. Håkon az ujjával mutogatott és karjával hadonászott. Az egyik házból fehér ruhás férfi lépett ki, kezében mosogatóedénnyel, amelynek tartalmát egy mélyebben fekvő pocsolyába ürítette. Liba nagyságú sirályok rekedten és csúnyán rikácsolva csaptak le arra a helyre, ahol a szakács a mosogatólét kiöntötte.
Felértünk a magaslat gerincére, ahonnét az egész völgyet áttekinthettük. Håkon az ujjával mutatta: Az ott az I. bánya, az meg a II. bánya.
Messzebb hátul házakat építettek.
– Ez a völgy olyan, mint egy templom – mondta Håkon átszellemült hangon.
– Igen – feleltem.
Sehol egy bokor, sehol egy fa, sehol egy csöpp szín. — Hát a virágok hol vannak? – kérdeztem.
– Mindenütt! – Hákon kört írt le a karjával. – Csak nem látod őket. Több mint száz különféle fajta! Sok közülük Norvégiában nem honos.
– Örültem volna, ha csak egyetlen egyet is kapok – jegyeztem meg hálátlanul.
– A Spitzbergákon senkinek sem szabad virágot szedni! Ez tilos!
– Úgy, szóval tilos a Spitzbergákon virágot szedni. Ez tulajdonképpen nevetséges!
– Ez a turisták miatt van, akik a virágokat a földdel együtt szakítják ki. És a Spitzbergákon nincs sok virágot termő földünk.
– Úgy – mondtam.
A domb mögül új épület tűnt elő, egy szürke barakk. – Ott van a mi svédbarakkunk – mondta Håkon örvendező hangon.
– Svédbarakk?
– Igen, igen, drágám – a te saját személyes rezidenciád. Az állam által saját kezűleg vásárolva, a háborúban az állam – én voltam. Én vásároltam erre a különleges célra, kedves kis Pliniusom!
Akaratlanul is egyik oslói beszélgetésünk jutott eszembe, melyet a Színház Kávéházban folytattunk; akkor is ugyanígy csengett Håkon hangja. Szinte megható lelkesedéssel magyarázott.
– No, azért nem egészen egyedül a tiéd – folytatta azután –, egyelőre meg kell osztanunk néhány emberrel. Amíg az új ház elkészül. Gondolom, jövőre. De hát egy tél hamar eltelik, nem igaz, Plinius?
– De igen – feleltem, mert jobb nem jutott az eszembe.
A svédbarakk meglehetősen tágas volt. Most úgy láttam, elfér benne mindenki. Hiszen egyelőre kettesben voltunk. A barakk egyszeriben barátságosabb benyomást tett rám, világosabb és hívogatóbb lett.
– És kinek kell még itt laknia?
– Hát a bánya főmérnökének, meg a postamesternek. Na és a távírászoknak. Itt van a távíróállomásuk. Annak pedig szüksége van egy kis helyre, nem igaz? Aztán még helyet kell adnunk egy raktárnak, hiszen tele vagyunk mindenféle felszerelési tárgyakkal meg egyéb limlommal. A kérdés az, hová dugjuk a papot, ha majd nemsokára megérkezik...
A ház 12—14 méter hosszú és fele olyan széles lehetett. Most úgy éreztem, hogy az a rengeteg mindenféle, amit itt Håkon hirtelenében felsorolt, szét kell hogy nyomja a falakat.
Mentünk tehát a svédbarakk felé. Ez a testvérországból származó fabódé, ez a barátságtalan építmény valóságos állami menhely szerepét töltötte be: szállást adott mindazoknak, akik itt fönt a norvég államot reprezentálták.
A régi kormányzói ház helyét zászlórúd jelezte.
– A Grön-fjordon találtam; a háború előtt rádióállomás működött ott – magyarázta Håkon. – Zászlónk is van – fűzte hozzá.
– Igen – mondtam –, ez szép!
A svédbarakk lépcsőjén álltunk.
 |
| Elpusztult bálnavadászok emlékműve a Spitzbergákon |
Azzal kinyitotta a kaput, és gyöngéden befelé tuszkolt. Megcsapott a barakk dohos levegője és megtelepedett az orromban. Még most, csaknem tíz esztendő múltán is benne van. A legkülönbözőbb dolgok keveréke volt ez – az írógépszalagtól és a labskaus-tól a kutyaszerszámig és a karbidig.
Beléptünk egy kis előtérbe, majd egy keskenyebb folyosóra, amely hosszában haladt végig a házon. A folyosó mindkét oldaláról két-két ajtó nyílt. Håkon kinyitotta az egyiket. – A konyha – mondta és előresietett. – Konyhaasztal és mindenféle felszerelés! – kezével egy bútorszörnyre csapott, amely eredetileg nyilván munkapadnak készült egy mechanikai műhelybe. – Tűzhely! – folytatta, és egy rozsdavörös tárgyra tette a kezét. – Szénnel fűtjük. Van elég szenünk.
A további berendezési tárgyak: egy asztal, négy vagy öt könnyű, falécekből összeeszkábált szék. Az egyik sarokban nyersen összeácsolt ágy állott, amelyet csak az imádság tartott össze. – Úgy gondoltam, addig itt alhatnál – mondta Hákon az ágyra mutatva, amelyen egy hálózsák hevert. A matrac papírhuzata alól itt is, ott is kikandikált a bélés. Az egyik széken mosdótál állt, amelynek széléből hiányzott egy darab.
– A fürdő! – mondtam.
Håkon most egy másik ajtót nyitott ki.
– Ez a lakószoba – mondta. – A lakószoba és a dolgozószoba, így hát egész nap láthatjuk egymást, Plinius! – A helyiség egyetlen ablaka előtt öreg íróasztal állt, amely irgalmatlanul elterpeszkedett és elfoglalta a szoba nagy részét. A másik sarokban kis kerek asztal húzódott meg, amelynek három ép lába mellett a negyedik hősiesen, de hasztalanul igyekezett, hogy hosszúság tekintetében lépést tartson társaival.
– Itt alszik Lyngaas – mondta Håkon, és a szoba padlóján keresztbe futó üres részre mutatott. – Ez itt egy hálózsák – fűzte hozzá, s lábával odább lökött egy rakást az íróasztal alatt. – Gondolom, holnap vissza fog jönni.
– Azt hiszem, felakasztok majd néhányat a képeim közül – mondta aztán Håkon, miközben megfordult a saját tengelye körül –, akkor már az egész egy kicsit barátságosabb lesz.
– Kétségtelenül – feleltem.
Másfél lépéssel arrébb nyílt a folyosóról a bányafőmérnök szállása. – Dolgozó- és hálószoba – mondta Håkon. Mellette volt az ő saját külön kalickája, amelyet „raktárnak” titulált. Az amúgy is szűk helyiséget zsúfolásig megtöltötték a ládák, hordók, zsákok, halászszerszámok nagy összevisszaságban, fegyverek, töltények, különféle ruhadarabok, csizmák, bundák és kutyaszerszámok. És ennek az egész káosznak a közepén egy ágy állott. Egyik sarka a földet súrolta, mert egy lába letört. — Minden este rendesen a helyére rakom – mondta Håkon mentegetőzve –, de rögtön összedűl, valahányszor ráfekszem. Szöget kellene beleverni.
Aztán visszamentünk a helyiségeken, amelyeket otthonunknak kell neveznünk mindaddig, míg felépül a kormányzó új hivatali székhelye. Remélhetőleg a nyár folyamán.
– Hát igen, egészen szép lesz – mondtam, de hangom nem valami meggyőzően csengett.
– Ugye? – örvendezett Håkon. – Már csak egy asszonyi kéz kell ide.
A falak félkemény rostlemezekből, úgynevezett huntonitból készültek. A székek papírborítása szétszakadozott és kifakult. A megszögelt szék- és asztallábak úgy-ahogy megfeleltek hivatásuknak. Az ablakokon nem volt függöny; a ház hátúlsó oldaláról egyenesen a sötétlő hegyekre nyílt kilátás.
– Hol vannak a függönyök? – kérdeztem.
– Azok is meglesznek, de most mindenekelőtt lássuk a kávét!
Håkon fogott egy horganyból készült bögrét és kiment. Utánakullogtam. Kint a ház előtt levő vízvezetéknél megtöltötte az edényt.
– Hát ez tényleg nagyszerű! – mondtam.
Håkon azonban gyorsan lehűtötte a lelkesedésemet: – Csak amíg beköszönt a hideg.
– És mit csinálunk aztán?
– Jeget olvasztunk fel.
– Miben fogjuk felolvasztani?
– Ezt még magam sem tudom, de a jeget az Advent-völgyből szerezzük, néhány kilométerre innen. Majd csak megoldjuk valahogy, kicsi lánykám. – Bevitte a vizet a konyhába, miközben jó sokat ki is lötyögtetett belőle. Letérdelt a rozsdás tűzhely elé, kiszedte a félig elégett szenet, tűzifát és papírt rakott bele, meggyújtotta, fújta és kotorászott, s addig szitkozódott és káromkodottamig végül is a halálra rémült tűzhely ijedtében lángra lobbant. Lassacskán érezni lehetett a kávé illatát. Reggel öt óra volt. A nap úgy április közepe táján feljött, és azóta elfelejtett lenyugodni. A tűzhely sűrű sötét füstöt eregetett, köhögtünk és égett a szemünk. Håkon az ablakhoz ment, hogy kinyissa. Erre kiesett az ablakkeretből az üveg és kettétört. – Az átkozott!— sziszegte Håkon. – Tízszer kiesett anélkül, hogy eltört volna, és persze pont most kell darabokra törnie, amikor te jössz!
– Talán be kellett volna gittelni?!
Håkon felülről rámnézett, de nem mondhatnám, hogy valami nagy szeretet tükröződött a tekintetében. ". A tűzhely most még jobban ontotta a füstöt.
– Lenyomja a szél – mondta Håkon.
— Hát igen.
Håkon megtöltötte a csészéket.
– Pliniusom – mondta aztán –, én most mindjárt felmosok itt mindent, elmosogatom a tegnapról maradt edényt, és akkor leülhetünk reggelizni. Az első közös reggelink, Plinius! Addig körülnézhetnél egy kicsit.
Körülnéztem. Minden egyes tárgyat alaposan, minden oldalról megvizsgáltam, s bizony az eredmény elég lehangoló volt. A szobában legfeljebb két lépést lehetett tenni szabadon oda és vissza. Az előszobában már valamivel többnek bizonyult a hely, viszont itt teljesen sötét volt. Kimentem a vízvezetékhez, szórakozottan kinyitottam a csapot, folyt belőle a víz. A ház körül kószáltam, majd megálltam, néztem a völgyet és a fjordot. Hogy is hívják ott azt a helyet az öböl túlsó oldalán? Hiorthhamn vagy ilyesmi. A völgybe meredeken lefutó hegyeket is megnevezte Håkon, de már nem emlékeztem a nevükre. Magasan fenn a hegyoldalban jól kivehetők voltak a fekete bányabejáratok, mellettük egy drótkötélpálya maradványai. Ahogy itt álltam és első ízben jártattam körül tekintetemet a völgyön, tudtam, hogy körös-körül több kilométer mélységben emberek dolgoznak a hegy gyomrában.
Visszabandukoltam a házba. A konyhában csönd volt. Gyanús csönd. Egy résnyire kinyitottam az ajtót. A számomra beállított ágy felől jóízű horkolás hallatszott. A kormányzó feküdt ott, és átaludta a mosogatást, az első reggelit és egyáltalán mindent. Szegény Håkon, milyen fáradt lehet! Most gondoltam erre először. Több napon át keményen dolgozott, hogy mindent, amennyire csak lehet, rendbe tegyen – aztán a hosszú út ki az Is-fjordba, hogy elhozzon engem! Nem csoda, hogy elaludt. Fogtam a bundáját, kimentem és leültem a lépcsőre. Jól beburkolóztam, arcomat a nap felé fordítottam, fejemet az ajtófélfának támasztottam és lehunytam a szemem. Most rajtam is erőt vett valami halálos fáradtság. Úgy éreztem, mentem meghalok, ha nem alhatok azonnal. Nem, nem aludni, csak lehunyni a szemem, kikapcsolódni, valami másra gondolni. Felszívni a nap melegét.
De a nap csupasz volt és hideg.
A norvég eredeti címe: NORD FOR DET ØDE HAV
Forrás: Liv Balstad: Egy asszony a Spitzbergákon. Kossuth Könyvkiadó, 1965. Fordította Z. Vidor Emma
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése